Az időfelhasználás társadalmi különbségei

Az életmód a társadalmi csoportok elkülönülésének egyik kulcsfontosságú eleme. Az életmód időbeliséghez kapcsolódó jegyei éppen olyan sajátos jel-lemzői egy társadalmi rétegnek, mint például iskolázottsági és műveltségi szintje, vagy térhasználata (Fejős 2000). Ezek, az egyes csoportokat elkülöní-tő egyedi jegyek és egyenlőtlenségek az eltérő időstruktúrában, a végzett te-vékenységek rendszerében, időtartamaiban és időpontjaiban válnak megfog-hatókká. Ez a jelenség egyáltalán nem újkeletű – elég, ha a középkori vagy az újkori Európában kirajzolódó, az időfelhasználásra vonatkozó különbségekre gondolunk (például az étkezések, illetve a felkelés és lefekvés időpontjai).

Ezek az eltérések a társadalmak differenciáltsági fokával együtt növekednek, és rajzolnak ki igen komoly eltéréseket az egyes társadalmi rétegek időfelfogá-sában és használatában (Fejős 2000). Az eltérő társadalmi idők kiformálódá-sa¹⁶ már jóval az iparosodás előtt kezdődik, egymás mellett élésük pedig a későbbi évszázadok során a kora újkori és újkori európai társadalmakban is megfigyelhető (például a polgárok, az arisztokraták vagy a munkások társa-dalmi ideje) (Granasztói 2000). Az eltérő időbeosztás az egyes társatársa-dalmi rétegek elkülönülését is szolgálta. Dennis(1999) mutatott rá arra, hogyha a különböző társadalmi csoportoknak ugyanazokon a köztereken kellett megje-lenniük, akkor megjelenésük időpontjai eltérők voltak (például a parkokba való kikocsizást más napszakban tették meg az arisztokraták, mint a rangban alattuk álló csoportok). Gyáni a budapesti közterek kapcsán írt arról, hogy azok használatát a térbeli szegregáció mellett olykor időbeli korlátok is alakí-tották (Gyáni 1999).

Az utóbbi évtizedek időre vonatkozó szociológiai vizsgálatai kiemelik azt a tényt, hogy a társadalom alsóbb rétegeiben a munkacentrikus életforma és gondolkodás – tehát a munkaparadigma dominanciája – hangsúlyosabban

16 Hasonlóan a középkori kultúra különböző rétegeihez (vö: Burke 1991).

Az idő és az életmód van jelen. Az idő hatékony kezelésének területén tapasztalható sajátosságokat az alacsonyabban iskolázott és szegényebb rétegek esetében Falussy (1993) is kiemeli, míg a nemzetközi kutatásokban megtalálhatók például dél-afrikai vagy afroamerikai csoportok időmenedzsment képességiet elemző vizsgála-tok is (Swart, Lombard és Jager 2010), ahol ez a sajátos időkezelési mód cse-kélyebb gazdasági vagy oktatási eredményességgel fonódik össze. Ezek a jelenségek természetesen csak a kultúra és az értékek eltérő vonásainak a felhasználásával együtt vizsgálhatók.

A felfelé irányuló mobilitás megvalósításához életmódváltás, és ezzel együtt az időbeosztás, valamint a tevékenységstruktúra átalakítása is szüksé-ges. Thompson (1990) a szegénységből való kilábalást a puritán időbeosztás kialakításával látja megvalósíthatónak, míg Fónai (1995) arról ír, hogy a ma-gyar társadalom a szocializmus időszakában abból a célból, hogy a nyugati szabadidő-társadalmak nívóját elérje, éppen a szabadidejét áldozta fel. Ennek eszköze legtöbbször a második gazdaságba való beilleszkedés – ezáltal pedig a munkajellegű tevékenységek váltak hangsúlyossá az egyéni időfelhasználás-ban. A felfelé irányuló elmozdulás az életmód átalakítása nélkül a Lewis (1968) kutatásaihoz kapcsolható, a szegénység kultúrája néven ismertté vált elméletben sem megvalósítható.

Nyilvánvaló tény az egyes szabadidős szokásoknak a társadalmi hierar-chiához kötött volta is (extrém sportok, hangversenyek látogatása, turizmus).

Ezek felmutatása erősítheti az identitásnak a státushoz kapcsolódó elemeit, illetve leképezi a tervezett mobilitás irányát. A Riesman (1983) által megraj-zolt „menekülő fogyasztó” egyik típusa esetében a szabadidő eltöltésének bizonyos módjai emelnek az ember rangján, vagy megerősítik a társadalmi hierarchia magasabb régióiban való elhelyezkedés tényét. Ilyen felfelé irányu-ló menekülésnek tekinthetők a művészeti tevékenységek (hangszeres zene, színjátszás, képzőművészet) – ezek leginkább a korábbi évszázadok felsőbb rétegeinek életmódját idézik. A lefelé irányuló menekülés ezzel ellentétben nem emel az egyén rangján, sőt bizonyos szabadidős tevékenységek akár rangon alulinak is tűnhetnek. Ezeknek a menekülési módoknak az igénye mind a belső késztetés, mind pedig a külvilág irányából megfogalmazódó elvárás hatására alakul ki.

A társadalmi struktúrában elfoglalt hely rányomja a bélyegét az időkeze-lési stratégiákra is. A döntési lehetőségek nagyobb szabadsága, a rekreáció változatosabb formái a magasabb státusú csoportok esetében valósíthatók meg könnyebben, és azok elemei itt épültek bele nagyobb mértékben az ér-tékrendekbe is. A szabadidő megítélése a társadalom magasabb szférájában felértékelődik, fontossága megnő – mindez pedig összekapcsolódik a

szabad-Az idő és az életmód

idő-paradigma elméletével. A rekreáció sem minősül pusztán elvesztegetett időtartamnak és időpocsékolásnak, hiszen mindez az intenzív pihenőidő-szakok rendszeres beiktatását biztosítja, míg más rétegek esetében – még ha ez sok esetben anyagilag finanszírozható is lenne – ezek a tevékenységek nem illeszthetők be az egyének életébe. A szabadidős tevékenységi formák a kö-zéposztály és az elit esetében magasabb fokú változatosságot mutatnak, és kevésbé sorolhatók a passzív kategóriába.

A társadalmi hierarchiában való elhelyezkedés fontos mutatója a kulturá-lis tőke megléte és milyensége is, ennek átadása pedig, amely az egyes csopor-tok rekonverzációjához feltétlenül szükséges, időigényes feladat, amelynek ráadásul komoly anyagi vonzata is lehet. A szabadidőnek egyre fontosabbá váló részét képezik az önképzésre, tanulásra és a készségek fejlesztésére for-dított időtartamok – ezek hasznossága a munka szférájában vitathatatlan.

Ezek a tevékenységek tehát nem tekinthetők improduktívnak, hiszen a kultu-rális tőkébe való beruházás bizonyos idő elteltével megtérül. Bourdieu (1978) tőkeelméletében a javak felhalmozásához, legyenek azok akár a kulturális, akár a gazdasági, a társadalmi vagy a szimbolikus tőke részei, bizonyos meny-nyiségű idő szükséges. Ezeknek a hosszú távú elképzeléseknek a megléte összefügg az egyes társadalmi rétegek időperspektívájával, hiszen egy jelenre koncentráló gondolkodási mód esetében ezek az áldozatok értelmezhetetle-nek. Számos vizsgálat elemezi az időperspektívák és a szociokulturális háttér kapcsolatát (például a vallásosság, az iskolai végzettség vagy az anyagi helyzet változóinak segítségével). Zinnecker és Strozda, Cavalli, vagy Fischer és Fuchs kutatásaiból kiolvasható, hogy a magasabb státus gyakrabban jár együtt egyfajta jövőorientált gondolkodással (Matuschek 2005).

Az időbeosztás rétegződés-szempontú elemzésekor az egyik legfonto-sabb támpontot a késleltetett kielégülés elmélete (Deferred Gratification Pattern, azaz röviden DGP) nyújtja számunkra, amely LeShan (1952) nevé-hez kapcsolható. A modell kiinduló gondolata az, hogy a különböző szociokulturális hátterű csoportok távlati gondolkodása eltérő, valamint az egyes jövőbeni események érdekében bekövetkező frusztrációt is különböző mértékben tudják feldolgozni. A társadalom alsóbb rétegeiben LeShan sze-rint a jelenre irányuló orientáció a jellemző, az ide sorolható egyének tehát szűkebb időhorizontokkal bírnak. Ebből következik az a tény is, hogy kevés-bé képesek olyan áldozatokat meghozni, amelyek a jelenben kellemetlensé-gekkel, anyagi ráfordítással vagy bármilyen lemondással járnak együtt. A kö-zéposztály és az afeletti rétegek ezzel szemben jövőre orientált perspektívával rendelkeznek, így hajlandók a jelenlegi szükségleteik elhalasztására. Ehhez

Az idő és az életmód természetesen az is szükséges, hogy ezek a csoportok tisztában legyenek ezeknek a befektetéseknek a megtérülésével.

1953-ban Schneider és Lysgaard a késleltetett kielégülés elméletét a mo-bilitás szempontjából vizsgálta meg. Úgy találták, hogy ez egyfajta, a középré-tegekben érvényesülő viselkedési minta, amely lehetővé teszi a társadalmi hierarchiában a felfelé való elmozdulást, valamint egy olyan teljesítményori-entált viselkedést, tevékenységstruktúrát és időbeosztást alakít ki, amely bizo-nyos vágyak kiélését a távolabbi jövőbe tolja el (például az agresszió levezeté-sét, a szexuális vágyak kielégítését). Az alsóbb társadalmi rétegekben értelem-szerűen ennek a viselkedési módnak az ellentéte (non DGP) tapasztalható – ez pedig a mobilitási törekvéseiknek a gátját képezi. Strauss a késleltetett ki-elégülés elméletét nem általánosítja a középrétegekre, hanem azoknak az egyéneknek a jellegzetességeihez sorolja, akik életpályájuk során sikeres karri-er-mobilitást valósítottak meg. A DGP tehát olyan egyéni tulajdonság, amely a felfelé irányuló törekvés záloga, de nem jellemez automatikusan minden, a középosztályba tartozó egyént (Matuschek 2005).

Bourdieu (1978) arról ír, hogy az azonnali kielégülés vágya nem csupán a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedő csoportokat jellemzi – szerinte az elit is hasonló attitűdökkel bír. A DGP Bourdieu szerint leginkább a középosz-tálybeliek mentalitásának és habitusának fontos vonása.

A DGP elméletét és az ehhez kapcsolódó empirikus kutatásokat – szinte megjelenése óta – számtalan kritika érte. Legtöbb esetben a vizsgálatok me-todikai hiányosságait rótták fel a kutatóknak. Más esetben viszont azt hangsú-lyozták, hogy az egyes emberek jövőképe nem lehet teljesen azonos az egyé-nek összes életszférájának területén (Matuschek 2005). A pszichológiai, szo-ciálpszichológiai jellegű írásokban az időorientáció sokkal inkább személyi-ségjegyektől és tapasztalatoktól, dramatikus életeseményektől függ, s kevésbé sorolható be a szociológia által használt független változók közé. A sorsfordí-tó események hatására például a múlt felértékelődése következhet be – vi-szont ha ez kollektív módon történik meg, az időperspektíva már a hagyo-mányos magyarázó változók (például életkori csoportok, etnikai vagy feleke-zeti hovatartozás) segítségével is megközelíthető. Mindazonáltal kétségtelen tény, hogy a késleltetett kielégülés elmélete az egyik legfontosabb elméleti alapot képezi az életmód és a mobilitás kapcsolatának kutatásakor, és hatása más társadalomtudományok területén is érvényesül.

A késleltetett kielégülés által jellemezhető életmód a megvalósulása ese-tén meglehetősen kötött időbeosztást, háttérbe szorított szabadidős és szóra-kozási tevékenységeket, és a célelérés szolgálatába állított tevékenységstruktú-rát jelent. Mindez tökéletesen alkalmazható a fiatalok iskolai karrierjének

Az idő és az életmód

vizsgálatakor, illetve a főiskolás – egyetemista populáció időszociológiai elemzésekor. Az elméletek fényében a magasabb presztízzsel bíró intézmé-nyekben és karokon, ahol a szociokulturális mutatók kedvezőbbek, feltéte-lezhetjük az időtudatos életmód és a jövőorientáció magasabb jelenlétét, va-lamint egyfajta mobilitási csatornaként értelmezhetjük ezt viselkedési módot és beállítottságot a magasabb státus elérését célként kitűző hallgatók eseté-ben. A felsőoktatás polarizálódásával azonban minden bizonnyal kialakul az az intézményi típus, amelynek hallgatói időfelhasználása fokozottabban mu-tatja a non DGP jegyeit.

Fejezetünkben igyekeztünk összefoglalni az életmód és az időfelhasználás szoros kapcsolatát, s rámutatni arra, hogy két, egymásra kölcsönösen ható jelenségkörről van szó. S ha az életmód-szociológia fő definíciói és elméletei nem is reflektálnak nyíltan az idő problematikájára, továbbgondolva azokat a kapcsolat egyértelműnek látszik, legyen szó akár a szabadidő-kutatások terü-letéről, akár pedig a késleltetett kielégülés elméletéről. Mindezen gondolato-kat a felsőoktatás világába helyezve eljutunk a középosztály és az elit életfor-májához, tevékenység-struktúrájához és habitusához, a rekonverzióhoz szük-séges életmódhoz, valamint a mobilitás kérdésköréhez, amely a marginális rétegek temporális jegyeinek továbbvitelével aligha lehetséges.