3. A szegedi jegyzőség hivatala a 18. század elején
4.7. A hetedik kéz jellemzése
A 7. kézként tüntettem fel a Fóris Gergelyné Dóka Ágnes és Albert Jánosné Lantos Margit ügyében felvett vallomási jegyzőkönyvét (65.) készítő Muhoray Mihályt. A dokumentum azonban nemcsak Muhoray munkája, ugyanis a jegyzőkönyv utolsó tanúvallomása vélhetően a 6. kézhez tartozik. Így természetesen ennek a szövegrészletnek az elemzése nem itt történik meg, hanem korábban, Kerny Jánosnál (ld. A hatodik kéz jellemzése). Korábban már említettem, hogy ebben az iratban is három aláírás szerepel, de csak Muhoray neve mellett vehető ki a manu propria rövidítés – ahogy utaltam már rá (3.1. A magyar nyelvű iratokban található aláírások), az irat végén található másik két név aláírása is e kézhez tartozhat, az ő nevük mellett nem szerepel a mp. rövidítés sem.
4.7.1. Hangjelölés, helyesírás, rövidítések, elválasztás, javítások
A hangjelölési sajátosságok közül kiemelendő, hogy az ā 22 alkalommal az az-t rövidíti, sokkal többször előfordulva, mint az a graféma egyéb jelölései. Az á, é, í, ó, ú esetében a magánhangzók röviddel való jelölése viszonylag gyakori (de nem ezek a fővariánsok), az ö, ő
95
és ü, ü esetében az ő és ű tekinthető a legjellemzőbbnek, valamint az o, ó, és u, ú kapcsán is viszonylag sok hosszú magánhangzó mutatható ki. A néma h a g mellett 94-szer látható igekötőben (pl. megh gyógyúlt, mondgya megh stb.), határozószavakban (pl. eddigh, mostansághis stb.), kötőszóban (pl. pedigh), köznevekben (pl. meste'rséghem, Szúnyogh hállót stb.), módosítószóban (mégh). A th ennél jóval ritkábban, 16 magyar és 3 latinul írt tulajdonnév esetén fordul elő: Lanthos Margith, Catharina Bajnóczy, Elisabetha Abraham, Elisabetha Acs stb., de magyar köznév esetében nem mutatható ki (szemben pl. a 6. kézzel). Érdekesség, hogy az összeolvadásra utaló jelölés (pl. adgyon, mondgya, tudgya stb.) három olyan esetben is előfordul, ahol az „nem lenne indokolt”: edgyis, edgyűt, megh edgyesűlte'k, így ez is egy sajátos jelölési módként funkcionál. Az s 12-szer aposztróffal szerepel, az eő (pl. Eőrsebetet) e vagy ö, ő hangot is jelölhet, az y és ẏ csak vezetéknevekben (Doczy Jánosnét, Kéry Miska; Dóczẏ Jánosné, Franc. Babarczẏ, Josephus Pállffẏ, Mich: Muhoraẏ), illetve az lẏ a Peculẏ esetén fordult elő. Az m̄ (Cæterum̄), az ō (pl. additō) csak latin szavakban látható, az additő esetében elírásról lehet szó. Az l’ egy nem befejezett, végül kihúzott szóban fedezhető fel, az aposztróf talán erre utalhat: tudnia il'.
Hang Graféma Hang Graféma
a a, ā, á, ȧ j j, i
á á, a, ā, ȧ o, ó o, ó, ō, ȯ
c cz ö, ő ő, eő, ö, ō, ó, e’ő
cs cs s s, s’
e e, e’, é, eő, ē, ë sz sz, s, z
é é, e, é’, e’, ė u, ú u, ú, ū
gy gy, dgy, gj ü, ű ű, ü, u, ū, ú
i i, ī, í, j zs s
30. táblázat: A 7. kézre jellemző hangjelölési sajátosságok
Az intervokális helyzetben kettőzött mássalhangzók 29 alkalommal mutathatók ki (pl.
Kocsonnyája), néhány esetben pedig az l és s betűk szerepelnek duplán, többnyire a szavak végén. A mássalhangzók rövidülése 73 szó kapcsán adatolható, a legtöbbször a szóvégi pozíciót érinti a jelenség.
A rövidítéseket áttekintve az látszik, hogy a betűk fölé helyezett rövidítésjel ennél a jegyzőnél csak néhány esetben fordult elő: kg̅ ld, kgl̅det, Szomszédo̅mal, ám ez nem jelenti azt, hogy kevés rövidítés szerepel a 65. dokumentumban. Egy esetben bizonytalan, hogy rövidítésről van-e szó: Kiss Aszszony napj[án], itt ugyanis a hiányzó betűk helyén egy kötőjel
96
szerepel. Harmincnyolc esetben csak az utolsó betű formája utal a magyar szó utolsó grafémájának, az m-nek a rövidítésére: édes Néne[m], fogadta[m], hane[m], Istene[m], megh gyógyetaná[m], nála[m], reá[m], vólta[m] stb.41 A -bV, -bVn harmincnégyszer látható rövidítve (összesen 66 esetből), a -nVk viszont csak háromszor (összesen 70 esetből). Egy esetben, a Mich: Muhoray aláírásban a kettőspont szerepel a rövidítés jeleként.
Az elválasztás jelölése ennél a lejegyzőnél legtöbbször kettős vesszővel történik, összesen 36 ilyen eset van (ebből 4 latin szóhoz köthető). 15 alkalommal a sor végére és a következő sor elejére is kiteszi a kettős vesszőt, egy alkalommal pedig kettő helyett csupán egy vessző kerül a sor elejére. Ez a megoldás a jegyzők között nem tekinthető általánosnak, hiszen a 7. kézen kívül csak az 5. kéz alkalmazza, ő is mindösszesen két alkalommal. A 65.
dokumentum utolsó tanúvallomása, amely vélhetően a 6. kéz munkája, csak a mai formának megfelelő elválasztást tartalmazza, míg ez a jelölési mód a 7. kéznél kevésbé jellemző, csak két alkalommal fordul elő. Ez alátámaszthatja a kezek elkülönítésének helyességét is. A 7. kéz esetében az elválasztás elmaradása is csak háromszor valósult meg, noha ez általában gyakoribb más lejegyzőknél. Ez utalhat a 7. kéz tudatosságára is. A központozás kapcsán érdemes még arra utalni, hogy gyakran kettőspont szerepel a tanútól származó idézetek előtt, egy alkalommal a mondatot is kettőspont zárja le. Két esetben /: :/ jelek között szerepelnek a történet szempontjából fontos, tanúhoz kapcsolódó cselekedetekre utaló információk.
Ami a törléseket, javításokat illeti, teljes mondatok, szakaszok nincsenek kihúzva, csupán egyes betűket, szótagokat, illetve rövidebb szavakat törölt a lejegyző, összesen 28 esetben.
Ennek oka lehet, hogy itt is tisztázatról van szó (Brandl–Tóth G. 2016: 367). Öt alkalommal több szót, magyarázatot, öt alkalommal néhány betűt, szótagot pótolt a lejegyző. A hosszabb beszúrások vagy függőlegesen a bal lapszélen, vagy a sorok között, a szavak fölött kaptak helyet; a néhány betűs betoldások a szavak fölé, elé vagy magába a szóba kerültek utólag.42 Az irat első öt oldala rendkívül halványan látszik, néhány betű, szó és egy rövidebb mondat sötétebb színű tintával van megerősítve – ez azonban a lejegyző kézhez köthető, más feltehetőleg nem javított a szövegrészen.
41 Tizenhárom esetben latin számok, egy latinul írt név és egy szó érintett a rövidítésben.
42 Ezért is szerepelnek egyes külön írandó szavak az átírásban egybeírva.
97 4.7.2. Nyelvjárási kép
4.7.2.1. Magánhangzók
A nyelvjárási képről elöljáróban az mondható el, hogy a lejegyző nagyon tudatos volt. Az illabiális-labiális váltakozás esetei közé a hangsúlyos szótagban jelentkező ö-zés példái sorolhatók, melyek közül az első három a mai sztenderdben is váltakozó szavak közé tartoznak:
fől kapta, fölyeb, Föllyeb, ki kōlle'nneᶄ, ki kólletik nyīlni, kőllenék. Két név esetében vélhetően szintén a labiális olvasat lehet a helyes: Csibe eőrsébetet, Pető Eőrsebetet. A példák egyike sem rendelkezik ellenpéldával. Az i ~ ü kapcsán is csak néhány példa tűnik elő, ráadásul ugyanazt a szót érintve, i-s változat nélkül: űdő, udőᶀen, ūdő jártáᶀan.
A labiális-illabiális váltakozást tekintve is csak két példát láthatunk: teltőt, me'gh fürősztette. Az első adat kapcsán azonban érdemes azt figyelembe vennünk, hogy vélhetően a tett szóról javította ráírással a lejegyző, a magánhangzó javítása nélkül – így előfordulhat, hogy
„véletlen” a váltakozásban való részvétele (egy Tőtésen szerepel a dokumentumban). A me'gh fürősztette kapcsán is javítás látszik: az ő valószínűleg javítás eredménye, eredetileg talán füresztette lehetett a szó. A tinta azonban rendkívül halvány, így nem teljesen egyértelmű az adat sem. Ellenében egy megh fűrősztőtte szerepel.
A nyíltabb hangzós esetek között csak az i ~ é váltakozás példáit lehet felsorakoztatni:
Lantos Margéthnak, megént, megh tekéntvén, Szerént (kétszer). A keresztnév egy é-s változatával 17 i-s áll szemben, a megint, tekint és szerint nem fordul elő. Külön emelném ki azonban az -ít képző nyíltabb formáját, amely összesen 36 példában szerepel:
állétot vala, bizonyettya, csillapétássára, el igazétotta, gyógyétásáért, gyógyétasa, gyógyécsa megh, gyógyétanī, gyógyétani, gyȯgyétásaᶀan, gyógyétására, gyógyetásban, gyógyétáshoz, gyogyetotta vala, gyógyetotta vala, gyógyétotta, gyógyétották vólna, gyógyetottak, igazétotta, kijs' Szabadétotta, me'g is gyógyétottalak vólna, megh gyógyetanám, megh gyógyétanám, megh gyógyétásáért, megh gyógyéthatlak, megh gyógyéthattya, megh gyógyétom, megh gyógyé'totta, megh gyógyetottam vólna, megh nem gyógyéthatom, megh nem gyógyéthattya, megh nem gyógyétom, megh nem gyógyéttya, megh nem gyogyéttya, me'gh nem gyógyé'ttya, meghgyógyetotta, nem gyógyéthattya.
Az -ít képző három zártabb magánhangzót tartalmazó ellenpéldával rendelkezik: állítván, gyógyításáért, Segítségül. A gyógyításáért esetében megjegyzendő, hogy az í graféma előtt egy tintafolt látszódik, elképzelhető, hogy e betű szerepelt ott, amit javíthatott a lejegyző. Az -ít képző nyíltabb változata a 16. századi északkeleti deáki normában nem tekinthető normaértékűnek, azonban az í-zés kerülése jellemző volt (Papp 1961: 216), így elképzelhető, hogy az -ét forma túlkompenzáció eredménye. A 18. századi szegedi boszorkányperes
98
iratokban az -ét képző az eddigi adatok alapján jóval többször fordult elő, mint például Németh (2004: 71) alapforrásában, így erre az általánosabb jelenségek összegzésénél (5. fejezet) még kitérek.
Az é ~ í (i) váltakozás zártabb hangzója csupán egy példában található meg: igiretire, ellenpélda nélkül. Az E/3. személyű -(j)e birtokos személyjel zártabb formája összesen 37 esetben mutatható ki, hat alkalommal pedig a nyíltabb verzió érvényesül:
alfelihez, allfelihez, életit, ereit ’erejét’, Feleséginek, Felesegit, felit, gyermekit, Gyermekinek (háromszor), gyermekine'k, Gyerme'kīnek, gyermekit, Gyermekit, Gye'rmekit, gyermekivel, idein, igiretire, jele'nlétiᶀen, ȷ̄obb Kezin, kedviért (kétszer), kezit, Kezit (kétszer), mellyire, reszit, Szőribűl, Szőrivel, Tenyerit, Terhiᶀen, Testiben, Tōkinek, tóvīt, Tőkiből, Tőkit.
Az o/ó ~ u/ú kapcsán csak a Han̅ gya bújt, Hangya bújt emelhető ki, amely zártabb formáját a nyelvjárási szótárakból, gyűjteményekből (MTsz., ŐHA., SzamSz., SzegSz., ÚMTsz., Viski 1906) azonban egyelőre nem tudtam adatolni, így elképzelhető, hogy a jelenség izoglosszája csak egy nagyon szűk területet fedhetett csak le, azóta pedig a nyelvjárás is változhatott, a szó kikophatott a használatból. Az ö/ő ~ ü/ű esetében a gyūkeret, eő tűle, tűle, tűlem példák szerepelnek, melyek nyíltabb magánhangzóval ennél a lejegyzőnél nem is fordulnak elő. Az ablatívuszi irányú határozóragok zártabb formái nála is megtalálhatók, összesen 27 példában, azonban ellenpélda egy sem található:
attúl, Balónétul, Dóka Agne'stül, Doka Agnestűl, errűl, Fatenstűl, Fazékbúl, fűvekbűl, házbúl, Istentűl, jovaslábúl[!], kibűl, lábárúl, Lantos Margittúl, magátúl (kétszer), mibűl, Orczájátúl, senkitűl, Sz. Demeter naptúl, Szájábúl (kétszer), Szájȧbúl, Sze'méllyektűl, Szőribűl, Tórúl, Urátúl.
Az o-zás egy esetben hangsúlyos szótagban látható: jovaslábúl[!], két alkalommal pedig a középfok jele előtt: ujobban (kétszer). Ellenpéldák nem találhatóak.
4.7.2.2. Mássalhangzók
A magánhangzók után térjünk rá a mássalhangzókat érintő jelenségekre! Az ly csupán egy példában látható: mellyire, l-es változat nélkül, de a fölyeb, Föllyeb esetén is elképzelhető a palatális ejtés (vö. Gréczi-Zsoldos 2007: 79). Az n palatalizált formája a kenyegette, Szent Istvány (háromszor), Szent Mártony szavakban fedezhető fel, de csak a ken ige szerepel háromszor n-es változatban. A főnévi igenév -ni képzője 17 alkalommal a sztenderdnek megfelelően, egyszer pedig -nya formával adatolható: īnnya.
99
A depalatális formák ennél a lejegyzőnél is megjelennek, noha nem nagy számban. Az l-ezés kimutatható a hűvelk, mihelest (háromszor), Szent Hel43, Tavali szavakban, de csak a hely fordul elő palatális mássalhangzóval. Az ny ~ n kapcsán csupán egy példát lehet említeni:
reménkedet, amely ny-es változatban nem is fordul elő.
Az egyéb mássalhangzókat érintő jelenségek között említhető az l és t kiesése. Négy példa mutatható be ezzel kapcsolatban: Bőcsőben, elő találta, Tőtésen, jelengette, de csak a teltőt fordul elő l-s ellenpéldaként. A mássalhangzó-betoldás is megjelent, legtöbbször a j esetében: el hijta, hallottaje, hijta, Kereszt Komájúl, kinnyájért, láttaje, megh tudnáje. Az l betoldása a hónap kapcsán tűnik fel: Egy hólnap, egy hólnapigh, három hólnapoknak. A szegedi magisztrátusi iratokból Németh (2004: 76) is adatolja a holnap szót, amiben a mássalhangzó betoldása mögött a más szavakban (pl. boldog, bolt, nyolc stb.) jellemző l kiesés miatti túlkompenzáció sejthető: vélhetően a kisebb megbecsültségű forma használatától tartva jött létre az l-es alakváltozat, és így őrződött meg a lejegyzésben.
4.7.2.3. Lehetséges nyelvjárási régió
Összességében megállapítható, hogy a 7. kéz tudatosnak tűnik abból a szempontból, hogy viszonylag kevés nyelvjárási jegy szüremkedik be a lejegyzéseibe. Az ö-zés kimerül a mai sztenderdben is váltakozó alakok labiális változataiban és a köll ige különböző ragos formáinak használatában, de a példák véleményem szerint így is sokatmondóak. Papp említi (1961: 214), hogy a keleti, északkeleti régió 16. századi írnokai a sztenderdben is váltakozó alakok közül mindig az illabiálist használták, így jogosan tartható fontosnak a feltehetőleg ö-ző területhez köthető 7. kéznél is a labiálist mutató alakok felbukkanása. Az ö-zésen kívül az l-ezést érdemes még megemlíteni, amely nagyobb számban fordult elő. A néhány o-zó, é-ző, í-ző, ny-ező adat megerősítheti itt is a dunántúli anyanyelvjárás feltételezését. A 4. kézhez hasonlóan itt is szerepel a pökdös tájszó. A pök Kisdörgicse és Sümeg (Veszprém m.) településekről, a pökdes Mezőbándról (Románia), a pögdösve Székelyudvarhelyről adatolt (ÚMTsz. 2002: 545), a TMK adataival kiegészítve Bihar, Pest, Pozsony, Szabolcs-Szatmár megyei és kolozsvári perekben bukkant fel. A bedobban ’betoppan’ tájszó esetében Sümeg, Lovászpatona (Veszprém m.) és általában Dunántúl (Andrásfalva–Dtúl) szerepel feltüntetve (ÚMTsz. 1979: 375). A bedobban mellett az asztalfia és a kalán ~ kalány tájszavak szintén csak ennél a kéznél bukkannak elő.
Az asztalfia Vas, Zala, Somogy, Hajdú-Bihar, Csongrád, Heves, Borsod megyéből, illetve
43 Törölt szó, amely valószínűleg nem befejezett. A szövegkörnyezet alapján szent helyen-t akart írni a lejegyző, de ezt javította a rossz sorrend miatt: „Én most vóltam (Szent Hel) Tellyes Búcsún és egy Szent Helyet fogadtam [...]”
100
Székelyföldről adatolt (ÚMTsz. 1979: 268), a kalán ~ kalány a magyar nyelvterület számos pontján jellemző alakváltozatok (ezt a TMK adatai is alátámasztják: Békés, Csongrád, Esztergom, Pest, Pozsony, Sáros, Sopron, Szolnok, Zala és Zemplén megyei iratokban találhatók meg), többek között a fentebb már feltüntetetett Sümegen is. A pök és az asztalfia olyan tanúvallomásokban szerepelnek, ahol csak a tanú neve ismeretes, más adat nem szerepel;
a bedobban és a kalán esetében a neveken kívül azt is tudjuk, hogy a férjek szegedi származásúak voltak (Brandl–Tóth G. 2016: 393). A ficzemedés szintén érdekesnek bizonyult, hiszen a ficemedik ige Magyarkanizsáról, a ficemedés főnév Szőregről, a ficemlyik ige Heves megyéből adatolt (ÚMTsz. 1988: 441). Ez az eddigiekhez képest nem a dunántúli irányra utal.
Noha a tanúról, Vecsernyés Mártonról az életkorán kívül (38 éves) csak az derül ki, hogy Dóka Ágnes, az egyik vádlott a keresztanyja, ő pedig szegedi bába volt, elképzelhető, hogy a ficemedés inkább a tanú idiolektusában lehetett jellemző szó. Úgy vélem, a többi adat azonban nem a tanúk, hanem a jegyző anyanyelvjárására utalhat, aki vélhetően Veszprém megyéből, talán Sümeg környékéről származhatott.