Az ablatívuszi irányú határozóragok előfordulásai

Az ablatívuszi irányú határozóragokra rátérve, az elativus, delativus és ablativus eseteit is vizsgáltam. Ahogy látható az elnevezések helyesírásában eltérés tapasztalható, hiszen Szentgyörgyi (2013: 151) megoldását követve a ragos alakok funkcióit a latin, míg a funkciócsoport gyűjtőnevét a magyar helyesírásnak megfelelően jelöltem. Korompay (1992:

356–7) leírása szerint az ablatívuszi irányú határozóragok az ómagyar kor idején sűrűsödtek rendszerbe. Az irányhármasság alapján a -bVl, -rVl és -tVl a Honnan? kérdésre felelnek, a helyviszony jellege szerint pedig a belső, a szorosabb külső és a lazább külső helyviszonynak feleltethetők meg. A ragok kapcsolatát erősíti az is, hogy alakilag összecsengenek: azonos végződéssel rendelkeznek és azonos irányt is fejeznek ki. Ami a változatok kialakulását illeti, már az ómagyar nyelvjárások korában voltak bizonyos nyelvjárási megoszlású alaki jellegzetességek. Ahogy Benkő (1957: 81) is írja, „[m]íg a -ból, -ből és -ról, -ről határozóragok hosszú magánhangzója nyíltabb irányú (ó, ő) monoftongizáció révén jött létre, addig a mai -tól, -től rag – a tëṷ̈ ~ töṷ̈ ’tő’ szó diftongusának zártabb monoftongizációja következtében – jórészt -túl, -tűl formájúvá alakult ki. Ennek a fejlődésnek megfelelően középkori nyelvemlékeink nagyobb részében a -ból, -ből; -ról, -ről; -túl, -tűl ragsort, illetőleg ennek előzményeit találjuk.”

A 15. században az -ú, -ű-s analógiás kiegyenlítődés még nem jelentkezett, ez csak a 16.

században indult meg, főként a nyugati területeken (-búl, -bűl; -rúl, -rűl; -túl, -tűl). Érdemes azonban figyelembe vennünk Szentgyörgyi (2013: 153) megállapítását is, miszerint a nyíltabb és zártabb paradigmák kialakulása nem azt jelenti, hogy a rendszerváltozatok élesen elkülönültek volna egymástól, sokkal inkább tendenciákról kell beszélnünk. Ahogy egy korábbi tanulmányomban (Berente 2015b) már bemutattam, az ablatívuszi irányú határozóragok többnyire zártabb formában jelentek meg. Az alábbi táblázatos számadatok között rövid és hosszú magánhangzók tekintetében is különbséget tettem, annak ellenére, hogy Gréczi-Zsoldossal (2007) egyetértve, a viszonyragok rövid-hosszú megkülönböztetése kevésbé mutat szignifikáns eltérést, mint a zártsági fok szerinti különbség.

167

Típus Alakváltozatok Előfordulások száma Százalék Középzárt rövid mgh. -bol, -rol, -tol; -böl, -röl, -töl 4 0,99 % Középzárt hosszú mgh. -ból, -ról, -tól; -ből, -ről, -től 9 2,24 % Zárt rövid mgh. -bul, -rul, -tul; -bül, -rül, -tül 227 56,47 % Zárt hosszú mgh. -búl, -rúl, -túl; -bűl, -rűl, -tűl 162 40,30 %

Összesen 402 100,00 %

48. táblázat: Az ablatívuszi irányú határozóragok zártsági fok és hosszúság szerinti megoszlásának korábbi számadatai

Mivel az összes magyar nyelvű iratról készítettem átiratot, így az adatok ellenőrizhetősége sokkal könnyebbé vált. Így derült ki számomra, hogy tanulmányom számadatai nem helytállóak: az ablativus, elativus és delativus 576 esetben szerepelt zártabb formában, míg nyíltabb magánhangzóval 16 példában szerepel. Ezt az óriási különbséget nem magyarázza, hogy voltak törölt ragok, szavak, amelyeket korábban nem vettem figyelembe, hiszen kihúzott ragok vagy a ragokkal ellátott szavak csak 16 alkalommal szerepeltek. Noha a 2015-ös tanulmányban 86 irat áttekintéséről teszek említést, valójában ez akkoriban is csak a magyar nyelvű iratok vizsgálatát foglalta magába (jelenleg összesen 67-et, azokat is számba véve, ahol csupán néhány magyar szó található). Az akkori vizsgálat idején nem volt mindegyik irat elérhető (27.), illetve később került elő egy fogalmazvány is (57.). Vélhetően azonban a hiba mégis másban keresendő: 2015-ben a geminált mássalhangzókat tartalmazó határozóragokra külön táblázatban is utaltam, és nagyságrendileg a fentebbi táblázatból hiányzó és a kettőzött mássalhangzókkal rendelkező ragok számadatai megegyeznek, így vélhetően a zártságot összesítő számok közül az utóbbi adatok egyszerűen kimaradtak. Továbbá a mostani adataimmal összehasonlítva, a középzárt hosszú mássalhangzók számadataiban csökkenés is tapasztalható, ennek pedig az oka, hogy az annyostóll (17.) példa tévedésből nemcsak a sociativusi, hanem az ablativusi ragok összesítésébe is belekerült. Nagyon fontos tehát a fentebbi tanulmány számadatait korrigálnom, de immár egy újabb táblázattal:

Típus Alakváltozatok Előfordulások száma Százalék Középzárt rövid mgh. -bol, -rol, -tol; -böl, -röl, -töl 8 1,38 % Középzárt hosszú mgh. -ból, -ról, -tól; -ből, -ről, -től 8 1,38 % Zárt rövid mgh. -bul, -rul, -tul; -bül, -rül, -tül 317 54,56 % Zárt hosszú mgh. -búl, -rúl, -túl; -bűl, -rűl, -tűl 248 42,68 %

Összesen 581 100,00 %

49. táblázat: Az ablatívuszi irányú határozóragok zártsági fok és hosszúság szerinti megoszlásának jelenlegi számadatai

168

Az a módosított számadatok alapján is jól látszik, hogy lényeges eltolódás nem történt a százalékokat tekintve: továbbra is a zárt magánhangzós példák száma tekinthető dominánsnak.

Mindez azért is érdekes, mert a 16. századi nyomtatványokban a középzárt formák voltak jellemzőek, hiszen a 103 vizsgált műből 68-ban a tiszta középzárt ragsor jelent meg, míg 16 mű esetében volt csak a zárt formák dominanciája kimutatható. Kalcsó úgy véli, a könyvnyomtatás mint új kommunikációs közeg új normát is kialakított, amelynek részét képezték a középzárt ragok, míg a zártabb típus inkább a beszélt nyelvet, elsősorban a nyelvjárásokat jellemezte (Kalcsó 2007: 297–8). Szathmári a 16-17. századi nyelvtanírók munkáit elemezve azt találja, hogy a rag nyíltabb és zártabb formája között ugyan ingadozás tapasztalható, de az esetek többségében a mai változatnak megfelelő rag tűnik elő – ez alól csak Kövesdi a kivétel, aki kizárólag a zártabb változatot használta (Szathmári 1968: 420). Németh a 18. századi írnoki nyelvet kutatva ezzel szemben azt mutatta ki, hogy mind az alap-, mind a kontrollforrásában a zártabb alakváltozatok számítottak erősnek (Németh 2004: 62–3). A boszorkányperek adatai is az utóbbi kutatási eredménynek felelnek meg. A beszélt nyelvben inkább jellemző zártabb formák majdnem kizárólagos megjelenése a 18. századi hivatalos dokumtumokban egyrészt magyarázható azzal, hogy az iratok jellegüknél fogva az élőbeszédhez közel álló forrásnak tekinthetőek, másrészt a lejegyzők nyelvjárási hátterével is. Az is egyértelműnek tűnik, hogy az írnokok normafelfogásának sem mondtak ellent a zártabb határozóragok: egyáltalán nincs ingadozás ugyanis 7 jegyzőnél – 4., 5., 6., 7., 8., 11., 14. kéz.¹⁰⁰ Az 1., 3., 10., 12. és 13. kéznél kimutatható némi ingadozás a ragokban, de megjegyzendő, hogy a 10. kéznél a 216 zártabb alakra csupán 3 nyíltabb, a 12-nél pedig 114 zártabbra 1 nyíltabb adat jutott. Ugyanakkor a nyelvjárásokban gyakran előforduló l nélküli ragváltozatok a forrásomban egyáltalán nem jelentek meg: a zártabb magánhangzóval ellentétben a ragvégi l kiesés már egyáltalán nem volt elfogadható ebben az írnoki normarendszerben.

A korábbi tanulmányomban a sociativus adatait is számszerűsítettem: 2 középzárt és 28 zárt adatot tüntettem fel (Berente 2015b: 34). A vizsgálat újbóli elvégzése után az alábbi táblázatban összesítettem a sociativus összes előfordulásának némileg módosított számadatait.

100 A 14. kéznél azonban megjegyzendő, hogy a két zártabb határozórag mellett egy tőled adat kimutatható.

169

Alakváltozatok Előfordulások száma Százalék

-stol, -stóll, -stöl, -stől 2 6,25 %

-stul, -stúl, -stúll, -stül, -stüll 30 93,75 %

Összesen 32 100,00 %

50. táblázat: A sociativus előfordulásainak módosított számadatai

Végezetül utalnék a toldalékok végén jelentkező kettőzött mássalhangzók számadataira is, hiszen az elvégzett módosítások figyelembevétele itt is szükségessé válik. Korábban (Berente 2015b: 35) 154 adatról számoltam be, az ellenőrző és korrigáló vizsgálatom szerint azonban 169 esetről van szó.

Mind az inessivus, illativus, mind az ablatívuszi irányú határozóragok esetében a korábbi kutatási eredményeimet szükséges volt felülbírálnom. Noha a számadatokból levont következtetéseket ezek a módosítások relevánsan nem befolyásolják, hiszen az arányok közel azonosak maradtak, mégis fontosnak vélem, hogy utaljak rá, mi okozhatja az eltérést a korábbi vizsgálathoz képest. Általában véve nagyon nagy tanulsággal szolgált az, hogy a kezdetektől fogva érdemes lett volna a lehető legpontosabb átiratokkal dolgoznom, hiszen ez jelentősen megkönnyítette volna az adatok közti keresést – korábban ugyanis a levéltári példányokból közvetlenül jegyzeteltem ki az adatokat. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy a kutató átsiklik néhány releváns adaton, esetleg nem a megfelelő csoportosításba helyezi az adatot. Másrészt a példákat egy részletesebben annotált, könnyen átlátható táblázatos formába lett volna érdemes gyűjtenem. Utóbbi hiánya például az ablatívuszi irányú ragoknál odavezetett, hogy a zártsági fok tárgyalásánál sok adat „elveszett”. Az ellenőrzés azonban nemcsak emiatt volt indokolt:

ahogy korábban már többször utaltam rá, olyan iratok is bekerültek az elemzésbe, amelyek korábban nem voltak elérhetőek a kutatók számára a levéltárban. Ez is magyarázza a számadatok növekedését. Módszertanilag tehát az adatgyűjtés pontossága, szisztematikus csoportosítása kiemelten fontos, ugyanakkor az ellenőrző vizsgálatok hasznossága is bizonyítást nyert.

170