Hiányoznak Polgár Gyulának a főtt húsok. A kettes-, miszerint lecsókolbász (kettes, mert két forint tíz deka), a debreceni páros, a fejhús, a tarja. Anno gyorséttermi láncok sehol, hentesek, húsboltok viszont majd’ minden sarkon, és szinte mindegyikben van olyan felül nyitott fémláda, benne lobogó víz és abban együtt főnek a húsok, ezáltal kapva valami különleges, otthon, házi konyhában soha nem összekotyvasztható ízt.
Volt a Lehel piacon számos, de a fél Újlipóciában, a Szent István körúton is; beljebb kalandozva az Október 6.-a utcában, vagy a Rákóczi úton. A húsokhoz kenyér dukált, minimum kétujjnyi vastagra szelt, és valamiképpen mindig friss: a henteseknek jó kapcsolatuk volt a pékekkel. Befőttes üvegből lottyantották hozzájuk a mustárt, az elkeveredett a zsírpapíron, papírtálcán a hús-szafttal, meg a savanyított cseresznyepaprika levével. Az ember megfogta két szélről a papírdarabot, rajta a kajákkal, óvatosan odacsoszogott a mellmagasságig érő, elszürkült alumínium lábú, keskeny étkezőpulthoz. A törzskajálók saját bicskájukat pattintották ki, a ritkábban e csemegékre vágyóknak a hentes szelte megfelelő kockákra, darabokra, már amit kellett: a kolbászt isten őrizz!, azt kézbe kell markolni és tunkolni és harapni. Az üzletben csend, csak a falás, a húsimádat halk zajai. Közben az emberek a pultokat szemlélték, ahol a mára jószerint eltűnt kaják halmozódtak: porcos, májcafatos bácskai, meg füle-farka-bőrből és némi húsból összetákolt disznósajt. Polgár mostanában mindenféle fogyasztóvédelmi tanácsokat is olvas, amelyekből arra következtet: a mai, tartósítószeres, műanyagos, ismeretlen eredetű, esetleg sertést, marhát soha nem látott húsok világában azok a régi, ócska felvágottak mindegyike maga volt az egészség, lévén kemikáliáktól mentesek és valódi, bár olcsó húsból készültek. Híveik voltak, szektájuk, amelynek tagjai suttogva terjesztettek egymás közt: − A Pannónia utcában van egy új hentes, aki úgy borsozza-paprikázza a fejhúst, de úgy…
Hiányoznak Polgárnak a kocsmák, esetleg éppen egy ilyen húsboltbeli zabálás után. Akkoriban italboltoknak nevezték őket, fene se tudja miért eme átkeresztelés, majd borozókká vagy sörbárokká sznobultak, míg mára ismét lehet kocsmákat látni, de hol vannak ezek az olykor luxus berendezésű, osztályon fölüli árú itatók azokhoz az igazi krimókhoz?
Pállott, savanyú borszag és évtizednyi cigarettafüst itta magát a falakba, berendezésbe, amely kopár volt, egyszerű, és mint ilyen, módfölött
praktikus. Még az is lehet, ugyanazok gyártották az itteni könyöklőállványokat, mint a kocsmabelieket: „dizájn”, alapanyag egyforma; még a fölkunkorodó műanyag- vagy pozdorjalemez borításon is ugyanott vannak a kideríthetetlen eredetű foltok. Az egyik fal mentén a söntés, pultja természetesen bádogborítású, rajta két, pléhfedéllel letakart nyílás, bennük méretes porcelánhengerek: egy a vörös, egy a fehér bornak, amelyek nem voltak éppen minőségiek, de tablettásak sem: legföljebb kissé fölcukrozottak, ám szőlőből készültek.
A kocsmáros keze ügyében három-négy, literes palack, bennük kevert, meg pálinkák és rum; dugó helyett fémcsutora, azon át mérték a három vagy öt centre (semmi aljas EU-szabvány! Még hogy a korsó sör 4 dl, vagy a feles 4 cent?! Bődület!!!) kalibrált üvegpohárkákba a szeszt. Volt még rengeteg más pohár, fröccsös meg sörös, két-, három decis, fél literes. Sörcsap, mindig csöpögve, sört (többnyire savanyú kőbányait) csak ritka kincsként adagolva: − Tudjuk elvtársak, jelenleg még hiánycikk, de erre a szezonra már fölkészült a söripar! (Sosem készült föl….) A pult végén, fölöslegesen, egy kávéfőző gép, mert kávét nem kocsmában iszik az ember; mocskos falú üvegtároló, benne gyanús állagú pogácsák, sajtos rudak, fasírtok; aztán rengeteg láda a szódásüvegeknek. A pultba épített hosszú szikvízcsapoló, amely az alul elrejtett ballonból spriccelte a buborékos vizet a borhoz, későbbi találmány. Minden csehóban egy-egy gyűjtögető: a helyiség leglepusztultabb alakja, aki − miután gondosan kiitta belőlük a csöppnyi maradékot − összeszedte a pultokon maradt poharakat, és a kocsmáros mellé, a mosogatóba pakolta az üvegárut; járt neki ezért egy-egy fröccs vagy feles. Kocsmával is tele volt a város: Polgár elsőnek a Kreszbelit ismerte meg, szemben a lakásukkal, majd lettek helyei a Gogol utcában, a Váci és Visegrádi közt, vagy a Zrínyiben, a BM-klub mellett, meg az Akácfa-Dohány sarkon. Ellentétben hentesékkel, krimókból a főútvonalakra kevés jutott, a kocsmák népe a mellékutcákat kedvelte. Hangzavar, nyüzsi, a fogyasztástól függően spicces, részeg illetve tajtmátó férfiak-nők; különböző hőfokú, komótos vagy heves viták a másik nemről, politikáról, fociról, filozófiáról, kvantumfizikáról, Antonioni és Jancsó jelképeiről. Angol pubok?
Bakfitty mind. Semmi mással össze nem téveszthető csodák voltak a pesti kocsmák.
Hiányoznak Polgárnak a séták, a céltalan csavargások, a slattyogás, a nyugis lötyögés. Keresztül-kasul a környéken, ide-oda, a Körúton és mellékutcáiban, vagy a Belvárosban, fönt a Várban, rózsadombi villáknál, külterületi grundokon; egyedül, csoportosan, esetleg kettesben egy csajjal − csak úgy, bele a szeretett városba, mert akkor
még lehetett szeretni. Séta közben dumák, világmegváltás, végkimerülésig. Pihenésül le a Dunához: a budai rakpart egykoron még olyan szelíd volt, mintha Párizsban jártak volna, a Szajnánál; a lépcsőkön sok, ráadásul gyakran eredményes pecás (idevágólag ld.
Szász Imre csodás horgász-novelláit). A pestin a rakodópart alsó köveit ellepte a nép, fiatalok, idősek, sok szerelmespár. Mindegyiküket körülölelte az összehasonlíthatatlan Duna-szag, friss, sajátos vízillat, semmi pakura, semmi szenny, még fürödni is szabad; s ott, a folyó haveri szomszédságában megy tovább a duma életről, világról, egymásról − sötétedésig és azon túl.
Kocsma? Polgár legföljebb otthon iszik meg néha egy-egy üveg sört, pedig a csapoltat szereti, van is már mindenhol mindenféle, magyar és mexikói akár, de ahol mérik -− nos, azok nem kocsmák:
egyenlambériával borított falú valamik, gyors főbelövéshez. Húsok?
Sokaktól érdeklődött, még a neten is kereste, mégsem tud sehol egy olyan boltot, ahol AZOKAT a húsokat kapná; csak sütöttek vannak, jóval nagyobb rajtuk az árrés, és az ÁNTSZ, le(h)ánykori nevén KÖJÁL is kevesebbet kekeckedik. Séta? Senki nem sétál, aki mégis, az valószínűleg külföldi. Pesti ember ilyesmire nem ér rá: csak megy valahova, mogorván, lökdösődve rohan, igyekszik, ügyet intéz, bámul maga elé, nincs szemkontaktus, körül sem néz, de minek is? Még mindig, máig, száz éve vedlett házfalak, aljuk lehányva, lehugyozva;
beragasztott kirakatok, csikkekkel borított járdaszegély, a járdán meg, amely ocsmányul foltos a különböző idők aszfaltozásaitól, kutyaszar:
bűze keveredik a rosszul beállított busz- vagy/és kamionmotorok förtelmes gázaival. A rakparti lépcsők a forgalomtól és a korlátoktól meg sem közelíthetők, szerelem? Duma, horgászat, világmegváltás?
Ott? Hiszen tulajdonképpen rakpart sincs! Világ sincs!
Polgárnak ez a város már nem hiányzik.