Valami bíbor-barnás köd zizeg a Duna fölött, belőle lassan bontakoznak ki a hidak, Polgár áthajol a korláton, szemből hajó jön, s mintegy üdvözölvén a hidat - és ílymódon természetesen magát Polgárt − lehajtja kéményét. A gőzös mögött bíborfényű a víz hullámtaraja is, a Dunán minden vadevezős tudja, hogy a Kőrös lapátjai verik a legnagyobb hullámokat, följebb, a szentendrei ágak valamelyikében félre is húzódnak előle a kílbóttal, szkiffel, kajakkal, kenuval; míg a víg partiak, kissrácok meg fölnőttek vidám rikkantásokkal rohannak a vízbe, ingyenhullám, nem úgy mint a Gellértben, a Palán, hanem itt, a Dunán, ahol úszni, fürödni, lubickolni, tapicskolni lehet, igen, a Dunavízben, mely selymes, tiszta, azám!
A hídon korom száll Polgár szemébe, de nem, hiszen már nem is a hídon van, valami vonatablakból pislog ki, közvetlenül a postavagon után, így jól látja a 424-est: a mozdony fölött fekete füstuszály, belőle korom- és szikracseppek vágódnak a kihajló srácok szemébe, azok könnyeznek, de nem törődnek vele, osztálykirándulásra mennek, talán Eger? Utána Szilvásvárad? Az álom nem ad térképet, csak egy lányosztályt mutat, hetedikesek, akárcsak ők, osztálykiránduláson, akárcsak ők, valahonnan az Alföldről. A turistaházban viháncoló egymásra pillantások, majd valami idétlen szóba elegyedés, később némileg normálisabb beszélgetés, egy névre figyel fel Polgár, oly dallamos és szép, mint tulajdonosa: Bendula Eleonóra. Este van már ott, Polgár álmában, az emeletes ágyakkal zsúfolt szobák ablakán át nézik a kísérő tanárokat, ahogy szalonnát sütnek, ketten-hárman megbújva a vállukra terített pokróc alatt, s az egyik leselkedő srác megszólal: − Mi mehet ott a pokróc alatt apukáim, mi mehet ott! − és Polgár elgondolkozik: nem is sejti mi mehet ott, mi ez a szöveg egyáltalán.
A kirándulási bakancsot rúgja le lábáról, hiszen valamiként már otthon van, a Kreszben. Kölcsöncipő, és mindkét darabján elszakadt a barna zsinór, úgy kötötte össze, ocsmány csomó, de megszokta, meg kellett szoknia: évekig járatták magas szárú cipőben (talpbetétesben, naná), és a fűző, a mindenkori fűző mindig elszakadt, egy új pár pedig ötven fillér. Amíg lehet, addig átcsoportosítással, azaz átfűzőlyukazással tünteti el a szakadást, s mikor már körömnyi hurkot sem képes a madzag végére ügyeskedni, akkor jön a maradékok összekötözése, és így, magas szárúban, szakadt zsinórosan közlekedik − okot adván korán rendülő önbizalmát tovább gyengítő megjegyzésekre, ráadásul
osztálytársaitól, tehát a haverjainak tekintettektől − Polgár álmában is sokat tud a gyerekek olykori kegyetlen, kíméletlen gonoszságáról.
Most villanás, más idő, a csuka félcipő, műbőr, kemény, nem hajlik, csak törik, a repedéseket pasztával próbálja eltüntetni, Aputól tanulta a technikát, de hol van ez az igazitól?! Az igazi pucoválástól, amelyet a profi mutat be a Nyugati pályaudvar lépcsőinek alján, alacsony széken ülve. Előtte lépcsőszerű deszkaizé, a kuncsaft arra teszi a lábát, de az az alkalmatosság egyszersmind tárolószekrényke is: a dobozból különböző krémek, kencék, kenőcsök, rongyok, kefék halmaza kerül elő − nincs olyan ocsmányul sáros vagy éppen töredezett topán, mely ne ragyogva kerülne ki a mester kezei alól. A mellette a falat támasztó, a cipőtisztító művésszel kvaterkázgató, piros sapkás hordár vonatérkezés, tehát munka hiányában elismerő pillantásokat vet a kész műre, kissé irigyelvén azt az öt forintot, amelyet a maesztro bezsebel: neki ezért minimum két böhöm bőröndöt kell elcipelnie a vonattól a taxiig, és ha taligáját hozza, egy tízesért, azt már úgy megpakolja, hogy emelni is alig bírja, tolja-vonja, és ilyenkor nem kamuból nyög, nem az utas szívét lágyítandó, pénztárcáját nyitandó, de tényleg vergődik, túl a hatvanon, lábain magas szárú bakancsban.
Kutyagol álmában Polgár, frissen suvickolt cipőjében gyalog vág át a városon, kacskaringókon, rövidítéseken, átjáróházakon; körötte alkonypír, kora este van, késő tavasz, szokatlanul meleg, és emberek ülnek az erkélyeken, nemcsak hűsítő szellőt várva, de csak úgy:
nézegetve az utcát, a járókelőket, vagy a szemközti, esetleg a mellettük lévő erkélyen álldogálókat, üldögélőket. Többnyire átszólnak egymásnak, dumálgatnak, a levegő tiszta, kocsi nem jár, olykor a Glázner felől friss kenyérszagot fúj a szél, mit szagot?, illatot!, a friss kenyérnek csak illata van, és ilyenkor, még hat óra tájban is sütnek frisset.
Álma vált, odaér céljához, a színházhoz, ellenőrzi a vitrinben önmagát, nem látszik-e inge kifordítottsága: a Csanády utcai fehérneműs az élénél-hajtásánál elfoszladozott gallért a ruhadarab hátából kimetszett vászonnal cseréli, tökéletesen. Ám Polgár még most, álmában is fél, mert úgy érzi: ha senki nem is látja, de mindenki tudja, hogy fehér ingét téglalap alakú, kékcsíkos puplindarab torzítja hátul, harsányan jelezve viselője csóró voltát. Most jeles a színházi alkalom: a Tragédiát adják, éppen ezredszer. Még a függöny lent, a vasat már fölhúzták, jószerivel mindenki a helyén, telt ház, ekkor lép be a Mester, Kodály mester, fehér haja világít. Felesége leül az első sorba, középre, de a Mester áll a széksorok között, háttal nekitámaszkodva a zenekari árok korlátjának,
szemben az egész nézőtérrel, mindenki őt nézi. Ő érezhetően tudatában van ennek, s csak áll ott, mintha éppen most vezényelte volna valamely művét és köszönné a tapsokat. A csillárok fénye kezd halványulni, de Kodály még mindig áll, helyzetével mintegy újrahatározva nemhogy a nézőtér, de az egész épület, sőt, a város, a bolygó közepét: − Pozőr! − mondja valaki Polgár mellett, a srác nem ismeri a szót, kérdezné szomszédjától, de amint arra fordul, már félig ébren van, teste az ágy szélén, alatta a lepedő szinte hurkává gyűrődve.
Polgár mostanság színesben álmodik, élénk színeket lát, sőt szagokat észlel. Nem tudja, hogy ez általános, normális-e − pszichiáter, analitikus kellene, véli, az talán magyarázatot adna, meg álmaiból következtetne mai állapotára is. Naponta vált pizsamát (kínai piac, ötszáz darabja), egyetlen éjszaka alatt nedvesre izzadja hálócuccát, mivelhogy víziói ritkán oly békések, mint most: többnyire veszekszik, vitatkozik, sőt verekszik ismerőssel-ismeretlennel, néha vér folyik, a sajátja természetesen − na, ezt kapd ki, Frajdzsiga! −, mert persze a testi-szellemi bunyókban mindig Polgár veszít, álmában is.