Polgár Gyula krónikás lett. A Sziget utcai Általános Iskola 345. számú Hunyadi Mátyás úttörőcsapata első raja Oroszlán őrsének krónikása.
Ötödikben volt az úttörőavatás, piros nyakkendővel. Korábban, az alsóban kék, majd egy évig kék, de piros szegéllyel − próbaidősök? − kravátli járt. A próbaidő? A franc se tudta, mit jelent ez, habár rémlik, mintha lettek volna mindenféle Kilián-próbák, vetélkedők, meg sportversenyek.
Az egészben a legjobb az egyenruha volt. Az Úttörő Áruházban lehetett beszerezni, de nagy volt a választék a József Attila utca és az Október 6.-a utca sarkán, az L alakú, sötét Úttörő és Ezermester boltban is. A sötétkék rövidnadrágot persze nem vették, azt Anyu készítette:
egyszerűen levágott Apu egyik, már tropára rojtosodott-hámlott nadrágjából; bevett, szegett − lett belőle fényes seggű egyengatya Polgárnak. De már az ingek! Vállpántosak! Legombolt zsebűek! Fehér- meg kheki- (úttörőül: szar-) színű. Baromi katonásak voltak. Polgár akkoriban még heves militarista volt, a Hadtörténeti Múzeum megszállottja, meg az április 4-i díszszemléké: az csak jóval később rémisztette el, miszerint ha ő is katona lenne... − na nem, ebbe még belegondolni is iszonyat.
Az egyenruhához járultak mindenféle biszbaszok: síp meg sípzsinór, aztán megannyi fölvarrandó paszomány, jelvény: ezeket valamiképpen ki kellett érdemelni, Polgárnak mára halvány ándungja sincs, ő például mivel szolgált rá a különböző, színes csíkokra, háromszögekre. Nagyon klafa volt még az öv is, azzal a ravasz, átbújtatható csatfedéllel, amely fedél tulajdonképpen az úttörők jelvénye volt. Valahányszor fölcsillant a lehetőség, hogy előbb-utóbb valami újabb firlefrancot aggathat, varrathat magára, napokkal, hetekkel korábban elbuszozott az Úttörő Boltig, hosszú negyedórákig szemlélte a kirakatot, alaposan megnézve magának a következő ordót.
Ja igen, a krónika. Ezt is ama boltban kellett venni, volt kék, meg piros műbőr-borítású, telve szép, üres lapokkal, amit a krónikásnak, ez esetben Polgár Gyulának kellett megtöltenie tartalommal. Szépen és akkurátusan. Na ezek voltak azok a jellemzők, amelyek sem akkor, sem
soha nem illettek Polgárra. Még hogy a szépírás és ő? Pontosság, rendszeresség, kitartás? No neee...
Anyu és Apu közösen dolgozták ki az első két oldalt, ahova címer került, úttörő- meg magyar; kalligrafikus betűkkel a csapatnév, az őrs neve, az oroszlán-fej, a tagok névsora − innen Polgár következett. Neki kellett megalkotnia ugyebár a Krónikát, az őrs krónikáját, vagyis megörökítenie, hogy mi történt. De arról neki soha fogalma sem volt.
Bár jószerint teleírta azt a könyvet, de mivel? Díszpintyek voltak valamely környékbeli cég nőnapi ünnepségén, sorfalakat álltak itt-ott, ilyenek. Gyakorlatilag az iskola napi eseményei kerültek bele, új tanár, új diák, új tantárgy, új bizonyítvány − megannyi újság, hiszen Polgár ezért is vállalta a megbízást: akkoriban éppen újságíró akart lenni. (No meg mi más posztra aspirálhatott volna sikerrel? Sportfelelős? Ő, a tornából örökösen fölmentett?) A ténybeli hiátusokat hatalmas címbetűkkel és rengeteg képpel (újságokból ollózta, Apu hozott sok lapot a Hivatalból − hivatalból kapta őket) pótolta. E szerkesztési elvek messze megelőzték korukat: Polgár Gyula az Oroszlánok Krónikája harmatgyenge követőinek tekinti a mai pletykazsurnálokat.
Olykor fölvonultak a suliudvaron, vagy a kerületi úttörőház előtt:
márctizenöt, április négy, ilyesmik. Az ing alá 3-4 trikó, de a seggük befagyott a rövidgátyóban: még május elseje is akadt, amikor havazott. A Zászlós (nem személynév! funkció!) menetelt elöl, szorosan markolva a már többször említett üzletben vásárolt zászlórudat, annak tetején a lobogóval: vörös, pajzs alakú vászon, ráhímezve egy oroszlánfej. Polgár jóval később tudta csak meg, hogy eredetileg háromszögű lett volna az a zászló, de valaki éber rájött: olyan a cserkészeké volt, tehát adatott némi görbületet a háromszög két oldalának, így a lobogó nem vált ideológiai tévedéssé − politika, naná.
Voltak őrs-, meg rajgyűlések: mozgalmi kérdések, az épülő-szépülő ország, mit tehet ezen épülésért-szépülésért az úttörő? Polgár erre sem emlékszik: − Politika? Ne már...
Ám a kirándulások! A kis túrák szinte havonta elvezették a srácokat budai hegyekbe, a Pilisbe; foci, röhécselés, számháború − ebben Polgár meglehetősen jó volt, hiába na, militáns jellem, ugye. Stratégiázott, taktikázott, többnyire győzött a csapata − istenkém, oly ritka, oly régi győzelmek, nem elegendőek egy egész életre.
Meg a nyári tábor! Azaz éppen, hogy nem tábor, olyanban Polgár sosem volt, inkább többnapos országjárás, tanulmányi kirándulás, úttörőéletnek álcázva. Mert a kor oktatási rendjében évente minimum egy ilyen barangolás benne foglaltatott, ezt iskolai programnak tekintették, a cech nagy részét a suli állta, ám a rafináltak összekapcsolták az úttörő mozgalommal. A tanulmányi kirándulásból így lett úttörő vándortábor, két légy egy csapásra. Politika, persze.
Mindenki úttörő volt, az is, aki nem. Akadtak, akiket „megátalkodott”,
„eltévelyedett”, „ideológiailag visszamaradott” szülei nem engedték belépni − vallási vagy elvi okokból, vállalva az ezzel járó meghurcolást:
az iskola, az úttörőcsapat bizony jelent(h)ette a papa-mama munkahelyére, hogy alkalmazottjuk gyermeke nem pionír. A melóban újabb rosszpont került az amúgy is lefeketedett, ötvenhatos, klerikális, flekkes elem káderlapjára. Akadt apa, akit fölkeresett az osztályfőnök:
Lacika (amúgy az osztály egyik legjobb tanulója) csak akkor mehet el a többiekkel Szilvásváradra, ha úttörő, ez ugyanis úttörőtábor, ugye, kizárólag úttörőknek. És Lacika az lett, mert egyetlen keresetből alig élt a soktagú család, nemhogy kirándulni, „távoli tájakra” küldhették volna a fiút, gyakorlatilag ingyér’ − politika, természetesen.
Polgár ezt nem írta bele a Krónikába. Nem írta, mert fogalma sem volt róla. Ahogy társainak sem. Egyáltalán: nekik tényleg minden szép-jó volt, és úgy, ahogy adatott. Vidáman éltek, mint a mókus, fenn a fán − hiszen buta gyerekek voltak, könyörgök! Politika? Ugyan!
Ha manapság olykor (ritkán) Polgár összefut valamely egykori osztálytársával, emlékeket idézgetnek, úttörőékről is esik néha szó, de politikáról? Egy árva büdös hang sem, hiszen okos felnőttek, könyörgök!