Ha úgy véljük: Polgár nem igazán katonás alkat, bizton állíthatjuk, hogy e megfogalmazás igencsak finom, már-már eufemisztikus és nemcsak jelenleg, hanem a múltra vonatkoztatva is.
Tizenhét-tizennyolc éves korára száznyolcvanhat centi volt és negyvennyolc kiló, cakk-pakk. E hosszát persze csak akkor érte el, ha kinyújtóztatta csúnyán ferdült gerincét, amelynek nyakcsigolyái között ráadásul alig akadt némi porc: jó pár évvel korábban lazán fejest ugrott a Balatonba, azaz a hatvan-hetven centiméter mély(?) víz alatti iszapba.
Nyakát ugyan nem szegte, de egy életre hazavágta azt. A negyvennyolc kilós pehelysúly pedig egyik következménye volt a kilencévesen úgy ahogy túl- és átélt tébécének.
A közelgő honvédségi sorozás előtt jószerivel mindenki − szülők, tanárok, haverok, és elsősorban maga Polgár − számára nyilvánvaló volt: az elégtelen külsőhöz katonailag alkalmatlan belső párosul.
Polgár atavisztikus módon gyűlölte a fegyelmet, minden fegyelmet, családit, iskolait, barátit. Ősi, zsigeri, ám csak sokkal később tudatosult gyűlölet volt ez. A fegyelem elleni lázadásait génjei vezényelték hosszú évtizedekig, míg aztán csak némileg csitultak − a Polgár tűrő értelmét ért megannyi rúgás logikus következményeként.
Nyomatékosítsuk: Polgár sohasem volt tudatos lázadó, csak utálta − amúgy sejtmélyből − megannyi részletét a környező világnak. Ilyen, korántsem elhanyagolható szeletnek minősült a katonaság is.
Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az a fegyelem, amelyet otthon vagy a suliban rámérni próbáltak, bakfitty a honvédségi drillhez képest.
Azt is tudta, hogy fegyelemtűrő képességének hiánya, és igencsak elviselhetetlen természete miatt módfelett meggyötörtetne a seregben.
Polgárt ugyanis maradék rokonai, ismerősei, iskolatársai, „már-már”
haverjai, de legjobb (igaz, igencsak kevés számú) barátai is nehezen viselték olykor. Ha hízelegni akarunk, úgy fogalmaznánk, hogy Polgár öntörvényű volt, de mert nincs okunk a szépelgésre, bizton állítható:
tenyérbe mászó nagyképűsége, okostóbiássága, (ál)műveltségének hangos és permanens fitogtatása, beszédkényszere szinte állandóan elutasító reakciókat váltott ki környezetéből, teljes joggal.
Na már most.
Ha ismerősei ilyenek, mit kezd vele valamely őrmester, megáldva némi
− nem is oly távoli − jutassi beütéssel?
A szolgálatot (szolgááálaaaat!? mi vaan!!!?) tehát meg kellett úsznia, ez a minimál program: egy ilyen cinege nem lesz, nem lehet Czinege Lajos (HáeM, évtizedekig) katonája.
A feladat teljesítéséhez adott volt két lényeges elem: a fentebb említett, saját tulajdonú csontváz és az azt megformáló okokat igazoló két papír.
Polgárnak szép, fejléces, sokbélyegzős igazolása volt a tüdőszanatóriumtól meg az ortopédklinikáról: ez itt, kérem, egy tébécés, törött gerincű kripli, egy roncs. − Apukám! − mondták a haveri körben föltűnő medikusok, szigorlók, akikhez szaktanácsért, esetleg újabb, például valamilyen pszichés kórjelentésért fordult − Ne lihegd túl, ennyi elég, ez tuti, meg vagy úszva.
Az első sorozás 1965-ben nem is sorozás volt, összeírásnak neveztetett, s a Váci úton, a Láng kultúrtermében vetkőzött neki vagy háromszáz kölyök. A verejtékszag, a meztelenség, a fiúk között sertepertélő néhány kiskatona, a vörös drapériás asztal mögött üldögélő, fapofájú sorozóbizottság − az egész atmoszféra pont az, amitől Polgár rettegett korábban, így hát most nem is különösebben izgatta magát: erre volt felkészülve, kondicionálva.
Összevissza szólították őket, nem ábécérendben, így véletlenül elég hamar sorra került. Vigyázz!-ba állították, kifaggatták adatairól, majd megkérdezték: van-é valamilyen egészségügyi gondja. Polgár úgy érezte, sínen van: átnyújtotta a két igazolást. A papírok útra keltek a bizottsági tagok között, senki nem szólt, csak a katonaorvos hívta magához, magasságot mért, meg súlyt, vérnyomást és − tán aranyér után kutakodva − mélyen beletúrt-nézett Polgár seggébe. Szó alig hallatszott, elküldték felöltözni. Visszajövet kezébe nyomták a kis szürke katonakönyvecskét, benne a megfelelő rubrikánál az aznapi dátum és a kézzel írt bejegyzés: Egy év egészségügyi halasztás.
Polgár rettegése tehát 365 napra meghosszabbíttatott.
Leérettségizett, az elszúrt egyetemi felvételi után úgy-ahogy kiélvezte utolsó „szabad” nyarát, majd dolgozni ment. Néhány hónap alatt több állást is elfogyasztott, távozásra majd’ mindenhol ugyanaz kényszerítette: undora a munkahely fegyelmétől, de ez az időszak más dolgozat tárgya, most maradjunk annyiban, hogy megkapta ismét a behívót. A helyszín ugyanaz, az események dettó, a végeredmény szintén: egy év halasztás.
Ismét.
És noch ein mal.
Három éven át szórakozott Polgárral a Sereg, bornírt módon: talán úgy gondolták, hogy az újoncjelölt gyerekkorban összeszedett kórságai időközben meg nem történtté válnak? A múlt elenyészik a jelenben-jövőben?
A negyedik alkalom merőben más volt. Fene tudja miért, de most nem is a Lángban próbálkozott egymással ő és az államhatalom; az orvos is külön szobában fogadta az újonc-jelölteket. Fiatal hadnagy volt, alig pár évvel idősebb Polgárnál: − Na, milyen papírjai vannak? − kérdezte mindent (értsd: mérést, seggbámulást) megelőzve.
Polgár átnyújtotta az addigra már meglehetősen viseltes dokumenteket, évek során rakosgatta, hajtogatta azokat, és évente tapenolták végig mindmegannyi sorozóbizottság valahány tagjai. A doki belepillantott az első cetlibe, majd elemeire szétesett, agyonhasznált kis könyvecskét vett elő, lapozott benne, odaszólt az írnoknak: − Na, őrvezető, akkor írja az elvtársnak: G 246, az annyi, mint alkalmatlan; meg C 48, az is alkalmatlan; slussz, végeztünk!
Polgár, míg öltözködött, vette magának a bátorságot, hogy megkérdezze: − Tessék mondani, ez a füzet, ez micsoda?
Kiderült: a kódok a különböző betegségtípusokat jelölték, mellettük a kórságok nevei latinul és magyarul, no meg (kinyomtatva, hoppá!), hogy mely nyavalya milyen „szankcióval” jár a Magyar Néphadseregben: „Alkalmas”, „Szakszolgálatra alkalmas”, „Háborúban alkalmatlan”, „Alkalmatlan”, stb.
− És tessék mondani, ez a könyvecske, ez egy új valami? − pimaszodott el Polgár, a doki meg a vállát rántotta: − Ugyan, évek óta használjuk.
Polgárból ekkor kirobbant: − De hát akkor miért kellett nekem ide évekig járnom? − fogalmazott sután, mintha úgy járna ide, akár valami kedves szórakozóhelyre. − Ja, elvtársam, ez a honvédség! − pillantott oda a hadnagy, rágyújtott egy Harmóniára és kiment a szobából.
Polgárnak ez a néhány szó csak később világosodott meg, sokkal később, évtizedek után, amikor már régen beletört mindenféle fegyelembe: családiba, környezetibe, állampolgáriba. Igen, csak akkoriban döbbent rá: minden magyarázat − önmagában való. Egy autokrata családmodell, egy porosz drillen alapuló iskola, egy cezaromán főnök vezérelte állás, egy diktatórikus állam lényegének magyarázata tulajdonképpen könnyen elintézhető: − Ja kérem, ilyen a család, ilyen az iskola, ilyen a rendszer.
De persze akkor és ott (tessék figyelni történelmice a helyet és a dátumot!), 1968-ban, a sorozóbizottság előtt ilyen gondolatok nem járták meg agyát, csak felhőtlenül boldog volt, szinte lebegett. Utólag úgy véli, a bizottság tagjain elkeseredés látszódott: egy csóringer kicsúszott a kezeikből. Az elnöklő alezredes még próbált is belenyomni egy hangyányit: − Úgy látom, Polgár elvtárs, maga a Színművészeti Főiskolára is jelentkezett. Hát hogyan fog ott táncolni, meg ugrálni ezzel a beteg testével? − értelmezte sajátosan a színészi hivatást az aranyvállapos.
Polgár vigyorgott. Ekkor már mert vigyorogni. Érezte, ő itt és most, de katonaságügyben ezután is császár: − Én dramaturg szeretnék lenni.
A főtiszt szeme elkerekült: − Aha... Szóval draga... grat... Ja, az más. Az egészen más! Hát nézze, Polgár elvtárs, jó egészséget kívánunk, becsülje meg magát, hiszen a civil életben is szükség van rendes, megbízható emberekre.
Ez nagyon tetszett Polgárnak.
Hogy a civil életben is, meg, hogy ő egy rendes, megbízható ember.
Mostanában Polgár − aki soha nem vélte magát a megannyi fegyelem tagadásáért anarchistának, a katonasághoz fűződő − tartózkodó álláspontjáért − pacifistának − immár majdnem teljesen fegyelmezett állampolgárnak tekinthető. Azért csak majdnem, mert az otthonául szolgáló lakótelepen fényes nappal végrehajtott rablások okán gázspray, sőt: gázfegyver beszerzésén gondolkodik. Nem igazán bízik ugyanis a környéket állítólag védő, félkatonaiságát tagadó, de azért azt igencsak közelítő polgárőrségben, amelynek tagjai − anno − bizonyára mind alkalmasnak találtattak valamely sorozáson.