Eszelős hang volt, pokoli, földöntúli: ahogy a hármas, vagy az ötvenötös, tizenkettes, tizennégyes tuja a Boschnál (lebontva, helyén irodaház) a Váci útról becsűrt a Balzacba, a szűk Balzacba − az a hang leírhatatlan, hihetetlen. Sikoly, csikorgás, halálhörgés, végítélet keveréke. És csörömpölt a szerelvény, a lecsapható rácsajtókkal, végig a keskeny utcán, a Visegrádi sarkáig, ott megálló, újabb, más-más csikorgások: a fékezésé, majd az indulásé és megint egy kanyaré, most balra, be a Visegrádiba, célegyenes.
Mintha a hangtól, de persze a mozgástól táncolni kezdenek az ablakokat leeresztő, tenyérnyi széles bőrszíjak; az utasok dülöngélnek a sárga-barna lécüléseken; megremeg minden srác kedvenc tekernivalója, a hatalmas, barna fékező(?)kerék hátul. Fölzizeg barna tartályában a homok, amelyet kis lapátkából mér ki a vezető, a fékezést segítendő:
egy csövön át épp’ a sínekre szórja a finom port. És mindez duplán: a nyitott peronokon a kocsi mindkét végén ugyanez, vagyis duplakocsis szerelvényen négy − akadt itt állás vezetőknek, fölösen.
A peron és a kocsi belseje közt tolóajtó; a kanyarokban ki-be csúszik-csapódik és dübögése újabb fals hangot ad az általános őrülethez. A robogásban még a kalauz, a klajzi is megkapaszkodik: egyik keze a pontyszelet formájú keskeny, fekete bőr fogantyúban, másik az ugyancsak fekete bőr, cipődoboznyi táskáját, meg ezüstösen csillogó fémlyukasztóját markolja − dől ő is, az egész kocsi és közben az a hang!
Az iramodás végén megállás, leszállás, végállomás, a sínpár majd megint balra fordul, megint kurflik, kanyarok, hihetetlen keskeny pályákon (Figyelem! Semmi politikai áthallást!) − ez a Kádár, ismételjük: Kádár utca.
A végállomásnál pavilonsor (lebontva, helyén lakóház): tejbolt, kannás tejjel és kisüveges kakaóval, kiflivel, zsemlével, túrós táskával. Mellette kis kávézóbódé, málnaszörpös hengerekkel palackokkal; odébb könyves-stand: Polgár alapiskolája és törzshelye. Mindkét, egymást váltó eladót ismeri, egyikük osztálytársa anyukája − Polgár csak áll, potyázik: olvas.
Ilyenkor nem hallja a csikorgást, de még a távoli morajt sem, ahogy a Váci úton fékez a harminchármas, a hatvankettes, azoknak ott a végállomásuk, az egykori kupiból nyomortanyává vedlett Westend (lebontva, helyén pláza) mellett, a Marx térnél. A felüljárót megelőző időkben körforgalom, még azelőtt sima útkereszteződés − a kevésautós
években is baromian balesetveszélyes környék, pláne, ha az egykor kuriózumszámba menő automata étteremből rémkocsmává züllött Ilkovicsból (lebontva, helyén pláza) toronyiránt indul meg egy utazni vágyó, villamosra szállni akaró mólés. Busz dudál, fék csikorog - semmiség a villamos hangőrjöngéséhez képest. Azt csak annak a vonatnak a dübörgése űberelte, amelyik lazán kijött a Nyugatiból a Körútra, mintegy körbenézni, elunva szabott pályáját.
Polgár mostanában megint álmodik, ismét szörnyűségeket: gyakorta valami vöröses-fekete ködben, gőzben lebeg a környék, mármint a villamos-végállomásé, de sehol egy jármű, sehol egy lélek, és tulajdonképpen ez már nem is a Visegrádi, a Kádár utca, a Váci út!
Polgár nem tudja merre van, csak megy a sínek nyomán-között, a párában ismeretlen házak sejlenek, Polgár már fut, maga előtt egy tuját lát, fut, utol akarná érni, nem sikerül, az visítva csikorog − és Polgár saját fogainak csikorgására ébred. Meg önnön üvöltésére. Nincs aki rémálmából fölébressze, ez is az elvált emberek keresztje; időnként abban reménykedik, akkorát üvölt, hogy a panelszomszéd átdörömböl, és akkor fölriad az egész őrületből.
Cigaretta
Apu korábban Tervet szívott, kékesszürke csomagból, majd áttért a Mátrára: a piszkosfehér, már-már bézsszínű kartondobozon barna vonalak jelöltek valamiféle hegyet, a felirat tanúsága szerint nyilvánvalóan a Mátrát.
Polgár ezekből a paklikból lopta első cigarettáit, nagy körültekintéssel, mert szegény Apu zsebpénze épp annyira ki volt centizve, mint egész élete, és ha nem is szám szerint, de úgy ránézésre mindig tudta kb.
mennyi cigarettája maradt.
Az első önálló vásárlást meglehetősen túlkonspirálva bonyolította le.
Úton a Balatonra leszállt Kelenföldnél, az ottani restiben vett egy csomag Sportot, két forint negyven fillérért az alig-cigarettát, mérete úgy kétharmada a hagyományosnak. Egy következő vonattal utazott tovább Lellére, G. nagymamája várta oda őt, unokája osztálytársát. G.
az állomáson fogadta, és Polgár azonnal bemutatta zsákmányát. G.
elsápadt, görcsösen nyelt egyet: közeledett végzete.
Polgár ugyanis akkor már több hónapja dézsmálta az atyai dohányt, fölényesen letüdőzte a füstöt, őszinte bámulatára G.-nek, aki úgy döntött, elege van az szüzességből-ugratásból, ő is kipróbálja, mégpedig most, nyáron, a Balatonnál, a szülőktől távol.
Még aznap este kivonultak a vasútállomással szembeni parkba, a legsötétebb helyet keresték meg, nem volt nehéz, az egész park sötét volt, egy-két lámpát hagytak meg a szabadtéri szerelem rabjai. G.
premierje fényesen sikerült, legalábbis Polgár szempontjából: míg ő tüdőzött, addig G. köhögött, Polgár ritka diadalmainak egyikeként. A cigarettásdobozt elásták, pontosan megjegyezve: négy lépésre jobbra a padtól, a part felé. - Holnap folytatjuk - mondta G.-nek, az tétován bólintott: − Bele kell jönnöd, magyarázta Polgár, G. sápadt.
Egy váratlan vihar másnapra barnás masszává áztatta a rejtett kincset.
Apjától hatvannégyben kapott úgy-ahogy engedélyt a legális dohányzásra. Kényszeregyezség volt ez, Apu tudta, ha nem engedi, Polgár akkor is szívni fog, hiába a korábbi megannyi figyelmeztetés: − Kisfiam, de hát neked tébécéd volt! Polgár nem tudta abbahagyni. Nem
tudta, nem akarta: ízlett neki, és − mint annyiaknál, kiskamaszok, akik voltak - a férfiasság szimbólumát jelentette az a kis fehér rúd.
Ha nem volt pénze − és többnyire nem volt − ötösével vásárolta, ezt helyben hajtogatott kis papírtölcsérbe tette a trafikos, a tízdarabos vételhez már rajzos zacskócska járt, és válogatni lehetett harminc- és negyvenfilléres gyufák közt.
Az aranyvégű Budapestet, amikor tánciskolába ment, ötösével vette, a kék Darut szintén, csakis kéket, a piros nőknek való. Tervre, Kossuthra csak akkor fanyalodott, ha mások kínálták, a Munkásra még akkor sem:
ezek neki túl erősek voltak. Ráadásul röhögtette a nevük: hogyan lehet rágyújtani egy munkásra? Egy munkásállamban? Forradalmi munkás-paraszt kormány regnálásakor? És tényleg: miért nincs Paraszt nevű márka? Ha úgy véljük, mindenben valamiféle politikai színezetű gúnyolódásféle rejtőzik: tévedünk. Polgár összeszarta volna magát a félelemtől, ha valaki politikainak minősítette volna hülyéskedését.
A Fecskére, az első füstszűrős magyar staubra jól beharangozott megjelenése napján rástartolt, négy forint negyvenért egy teljes paklit szerzett be, ez úgy hatvannégy körül lehetett, akkorra volt öngyújtója is, régi Gamma, kanócos, benzines, tűzköves; tűzkőből két darab kilencven fillér egy kis, bélyegnyi tasakban.
Ekkor már ínyencségekre is telt olykor, külföldi cigire, külföldire? Hát igen, Kelet-Németország végső soron külföld − a körúti Berlin étterem ruhatárában négy-ötféle német cigaretta volt kapható, Polgár a D7-re esküdött.
Az első valóban jó bagót hatvannégyben szívta, Londonban, nagynénjééknél, Rothman’st meg Player’st, nem vette, úgy nyerte őket, kis játéktermekben, a pénzbedobós automata apró markológépet indított meg, ha jól kormányozta a daruszerűséget, annak karmai az alant elterülő megannyi bóvli − csokoládé, rágógumi, matchboxok − közül kimarkolt egy-egy doboz staubot. Hozott is haza belőlük, nem aratott túl nagy sikert: az angol cigaretták ismeretlenek voltak idehaza, ahol a Chesterfield és a Pall Mall számított külföldinek, amcsi bagónak, az elérhetetlennek, inkább csak filmekből, regényekből ismertnek, sehol sem kaphatónak.
Amikor már komolyan dohányzott, napi egy csomag sima, majd füstszűrős Symphoniát szívott. Olykor többet is: a mennyiséget az éjszakák szabták meg, meg az elfogyasztott italok, a kávé. Kísérletezett pipával is, sokáig − abbahagyta, türelmetlen volt a pepecseléshez, egy évvel fiatalabb haverja, S. P. a mai napig elismeréssel említi: Polgár szoktatta őt rá a pipára, melynek megszállottja lett.
Imádta a szivarokat, csak éppen drágállotta őket, holott a fél világ ide járt kubai szivart venni: húsz, harminc forintért darabját annak, amely kint húsz, harminc márka, sőt dollár volt, itt meg adták Castroék cserébe gépért, paripáért, fegyverért, ki tudja miért, adták, de jóformán a kutyának sem kellett. Tárolni sem tudták, szétporladt a trafikok raktárában a megannyi Romeo y Juliet, Monte Cristo, uramatyám! Ma mindet lehet kapni − darabjuk ötezernél kezdődik.
De ma már nem is érdekes.
Mire válogathatott a világ cigarettaterméséből, és mire akár kartonszámra is vehetett volna, Polgár rég leszokott. Nem is leszokott - abbahagyta. Csak úgy, egyik napról a másikra, gond nélkül, hiányérzet nélkül: némi inzulinhiánytól mind szárazabb volt a szája, nem élvezte a füstöt. Most csak akkor gyújt rá, egy koffeinmentes kávé mellé, reggel, szombaton vagy vasárnap, ha némi hashajtásra van szüksége. Kollégái egyebek között azért is utálták anno, mert az irodában nem bírta elviselni a füstöt.
Rablóból pandúrrá vált.