Tulajdonképpen balhét kellene mondani − véli Polgár −, mert a csíny szó olyan gejl, cikis, elkenő.
A balhé viszont némileg túlzás, hiszen valódi b.-ért, azaz bűnügyért nyolc-tíz évet kap az ember, ám mire számíthat egy hetedikes, ha radírgumit dob az osztályterem vaskályhájába? Ha kiderül, hogy ő volt, maximum két osztályfőnöki pofonra vagy egy intőre − de miért derülne ki? Besúgás által? Abszurd. Az égő gumi irdatlan bűze mindenkit − tanári engedéllyel − kikerget az osztályból, senkinek sem érdeke tehát beköpni D.-t, vagy az A.- ikrek valamelyikét.
Mindenki fúvócsövezett. Kezdetben kartonpapírt göngyöltek össze szűk hengerré, abból süvített a rizsszem négy-öt paddal előre vagy hátra, mesterlövész esetében fülre, nyakra, orra. Később, midőn az autószifon elterjedt, kutyakötelességének érezte mindenki, hogy a ballont szétszedve, a műanyag belső csövet kioperálva jusson fegyverhez. Ezt a Lenin körúti (Pesten, sőt az országban sokáig egyetlen) szifon-alkatrész szaküzletben végső esetben kettőhetvenért meg lehetett vásárolni, de igazi csövező otthonról hozott műszerrel dolgozott − az már más kérdés, hogy atyai pofonok után végül is saját zsebpénzével, magának kellett elmennie a boltba, beszerzendő az utánpótlást. A legalkalmasabbnak a golyóstollak − a legelsők, az átlátszóak, az eredeti BIC-modellt valószínűleg engedély nélkül koppintók − bizonyultak, hiszen másodpercek alatt visszaalakíthatók voltak ősállapotukba, letagadhatóvá téve fúvócsőkénti alkalmazásukat.
Volt azután a táskalerúgás című össznépi öröm. Baktat a Polgár meg az S. hazafele, nagy dumába, fontos eszmecserébe merülve, amikor valaki mögéjük lopózik, fölveszi lépteik ritmusát, aztán megemeli lábát, és teletalppal rárúg az aktatáska keskeny, a fogó melletti peremére. Polgár vagy Sásdi kisebb szívbajt kap, mindig, akárhanyadszor is ismétlődjék a művelet. Ugyanez végrehajtható a zsinórfogantyújú, méretes, szürkésfehér, keménypapírtokban hordozott rajztáblával, a mellécsúsztatott fejes vonalzóval. Minden a földre vágódik, akad, ami törik − a balhét meg nem a csínytevő, de a szenvedő viszi el otthon.
A fúvócső fejlettebb változata a modellgumis csúzli: az Ezermester boltban, nem messze a szifonüzlettől vásárolt, nagyon vékony
gumiszalag két végét az ember a hüvelyk- és mutatóujjára köti, papírból kőkemény lövedéket gyárt, V-alakba merevített ujjai között feszesre húzza a gumit és durr. Olykor tanár is eltaláltatik, esetleg mandinerből, a tábláról lepattanva − hát akkor annyi. Bekalkulált veszteség a balesetet követő ofői, sőt: igazgatói intő is. Megéri. A tanár megérdemli.
A tanár mindent megérdemel.
Szerencsétlen pedagógus hosszas képletet vagy orosz igeidőket ró a táblára, midőn elnyűtt idegei halk koppanást érzékelnek. Körülnéz, mindenki szorgalmasan másol, néma csend. Visszafordul − újabb pattanás. Aztán egyszerre több, mintha jég verné az ablakot. Odanéz:
kint hétágra szóló napfény, jégverés-változat kizárva. Kis szünet, aztán gépfegyver-ropogás. A pedagógus föladja. A dolgozat elmarad. A srácok a szünetben összeszedik Tischler apuka vadászpuskájának elcsórt sörétjeit, az apró golyócskák borítékba kerülnek, egy-két hónapig, új tanár érkezéséig elállnak.
Dobálni mást is lehet, mindent lehet. Az ember áll az iskolai klotyóban
− áll? heringként zsúfolódik, a két-három négyzetméteren heten-nyolcan is békésen elférnek: cigarettáznak. Minden középiskola, minden vécéje, minden szünetben ilyen. A bagó tiltva, természetesen:
az ifjúi szervezet rombolása, ugyebár, és a többi. Ám ugyanakkor minden tanár tudja: a vécék nemcsak anyagcsere-folyamatok végpontjai, hanem kátrány-, hypo-, vizelet-, ürülék- és izzadtságszagú dohányzófülkék. Mindegyikük tudja, és vajmi kevesen ágálnak ellene, hallgatólagos a megegyezés: én tudom, amit tudok, ti csináljátok, amit csináltok, lehetőleg kerüljük egymást. Igazi spíler − persze ez már modernebb kor, a füstszűrős cigaretták ideje − nem nyomja el, nem húzza le a klotyón a csikket: a filter végét megfelelő mennyiségű, a szükségesnél és elégségesnél nem több, de nem is kevesebb nyállal fedi, majd egy sokat gyakorolt, egyszerűnek tűnő, ám annál precízebben kiszámított ívű és erejű mozdulattal fölhajítja a csikket. Vélnénk, hogy a levegőbe, de a mozdulat szabatos kimértsége éppen azt a célt szolgálja, hogy a csikk a mennyezetre tapadjon, és ott még füstölögjön tovább néhány percig. Bármely jobb fiúgimnázium megannyi vécéjének plafonja tanév végére cseppkőbarlang tetejére emlékeztetett: lógtak a filterek, hosszú, tömött sorban.
Aki dohányzik, legyen saját gyufája, öngyújtója. Ellenesetben tüzet kell kérni, és az rizikós. Polgár gyanútlanul tartja Fecskéjének végét Sz.
öngyújtója felé, amikor − egy villámgyors mozdulat, halk kattanás − szájából eltűnik a cigaretta. Azaz nem tűnik el, ott meredezik Sz.
öngyújtójának végén, Sz. egyetlen, ugyancsak hosszan, jobb ügyhöz méltó buz- és szorgalommal megtanult mozdulattal az öngyújtó (természetesen az osztrák, harmincnyolc forintos) hirtelen visszaeresztett csappantyúját fogóként használva rántja ki a bagót az áldozat szájából. Az hagyján, hogy Polgár − és valamennyi kárvallott − frászt kap, de a veszteség is felmérhetetlen: az íratlan szabályok szerint az így szerzett cigaretta Stumpfé meg a többi kézügyesé.
A kár pótlására pénz kelletik, és (minden egyéb forrás eldugulván) még a „felnőtt” gimnazista is arra kényszerül, arra vetemedik, hogy − horribile dictu! − papírt gyűjtsön. Makulatúrát. A MÉH-nek. Az átvételi ár kilónként két forint, a csomag csak újságból állhat; még csakabb és kizárólag fekete-fehér lapokból, holmi nehezebb faj- és papírsúlyú színes hetilapok, folyóiratok számba se jöhetnek. Egy kis húgyos elemista tudomásul veszi és elfogadja e szabályokat, a középiskolás tudomásul veszi és változtatja: egy-egy jókora, szépen átkötött csomag közepére fél- vagy egész tégla kerül − néhány kiló pluszsúly, szorozva kétforintjával: ihaj. Ihaj, hacsak észre nem veszi a Hegedűs Gyula, vagy a Visegrádi, vagy a Victor Hugo utcai MÉHes. Ez esetben jobb futni, nem annyira a rozoga átvevő, hanem kutyája, vagy kutyái, a minden telepen szép számban tartott korcsok, az állandóan és iszonyúan dühös vadak elől.
Ha a manőver sikerül, ki-ki cigarettát vesz, más modellgumit, sörétet, radírt, szifoncsövet − inkognitóban. Vagyishogy sapka nélkül.
Vagyishogy egyensapka nélkül. Vagyishogy iskolai egyensapka nélkül.
Mert középiskolai, kiváltként gimnáziumi hallgató köteles az utcán az iskola jelvényével ellátott egyensapkában közlekedni. Ez nagyjából így íratik le a házirendben, vagy minek is nevezik. A fejfedők többnyire sötétkékek, az egykori Bocskai-sapkára hajaznak, csúcsos elejükön az iskola jelvénye díszeleg, oldalt megfelelő számú aranyzsinór jelzi, hogy a föveg tulajdonosa hányadikba jár − úgy ciki, ahogy van. Borzalmas. A gimnazista - hacsak nem valami elvetemült stréber − amint kilép az iskolakapun, lekapja fejéről. Nemcsak önszántából: ha elfeledkezne róla, mindig akad valaki (osztály- vagy iskolatárs, esetleg vadidegen srác),
aki perceken belül hátulról leveri a koponyatetőn épphogy csak billegő iszonyatot.
De ez már nem diákcsíny, ez nem balhécska.
Sőt.
Ezért senki nem dühös, ettől senki sem ijed meg, s nem neheztel talán még a stréber sem. Az egyensapka szimbólum: az ostoba uniformizáltság gyűlölt jelképe. A bornírt drillé, amely például azt is megköveteli, hogy szünetben párosával sétáljanak körbe-körbe a szűk iskolafolyosón. Könyörgök: 17-18 éves ivarérett laklik! akiknek haja csak a felnőttek, a „pedagógusok” által elképzelt mérce szerinti hosszúságú lehet; akiket némely tanerő eme égbekiáltó bűntettek fennforgása esetén akár kokival (begörbített ujjak dudorával fejtetőre mért ütés), akár körmössel (vonalzóvágás a diák kézkörmére), tenyeressel (ugyanaz, de tenyérrel), barkó- avagy pajeszhúzással
„fegyelmezhet”, természetesen nevelési célzattal. E „nevelést” (amelyet nem követett médiabalhé, ombudsmani vizsgálat, szülői visszavágás, rendőrségi eljárás) mintegy tárgyiasította ama sapka, amelytől megszabadulni előzőek miatt kutyakötelesség vagy éppenséggel lázadás − nézőpont és habitus kérdése.