Polgár valamikor zenei mindenevő volt − akaratán kívül. A kiskrapeknak vajmi csekély beleszólása lehetett abba, milyen zenét hallgat Anyu vagy Apu a rádióból, később a használtan vett zeneszekrény gramofon lemezeiről.
A két fölnőtt természetesen a zenében sem értette meg egymást, miért pont abban? Anyu operettet hallgatott meg táncdalokat, a régi bakelitekről Zerkovácot és társait. Apu operát és szimfonikus zenét.
A másik ilyenkor kiment az egy szem szobából a konyhába.
No jó, magyar nóta nem szólt, legföljebb mikor Apu a Zümmögő kórusra várt a Szívküldiben vasárnap: olyankor betört teljes valójában az Akácos út. Népdalból viszont bőven jutott, az iskolában, tizenkét éven át énekórák, hetenként minimum egyszer!
Azt nem mondhatni, hogy Polgár botfülű lett volna és akkoriban még a memóriájára sem panaszkodhatott, de szenvedett, mindmáig szenved valami fura agybeli félrekapcsolástól: képtelen megjegyezni, hogy az az ezerszer hallott, természetesen fölismert zene tulajdonképpen micsoda.
No jó, kivétel erősíti a szabályt, az Ötödik első taktusait no meg az Újvilág szimfónia egyes nagy hömpölygéseit fölismeri; azonosítani tud néhány slágert, táncdalt, operett melódiát, de a többi sok ezerről ha megfeszül sem tudja mi az: Mozart, Schubert vagy mondjuk Kálmán Imre.
Tanult nyolc évig zongorázni − fél esztendőre rá már egy billentyűt sem talál meg. Évekig bérlete volt az Erkelbe, évadonként tíz előadás − no, a Sevillait meg a Figarót nem téveszti össze. Még. Egyelőre.
Amikor fölbukkant Elvis, nem volt oda érte: részben nyálasnak vélte (Love me tender) részben primitívnek (mindenféle rockok). De Elvist legalább fölismerte, míg mondjuk azt a szerencsétlen Jacksont, vagy a bornírt Madonnát még véletlenül sem − de ez már egy későbbi kor zenéje.
Hatvankettő táján hirtelen és nagyon kitárult a világa. Gimnázium, új társaságok, pia, csajok, bulik, felnőtt könyvtár, miegymás. A sok ÚJ-ságba szervesült egy akkortájt indult zene, amit beatnek neveztek, sokak szerint (kb.) első művelőiről, a Beatles-ről. Lefordították az első szótagot: ”ütni” − jó lesz ez zenei irányzatnak. Az egész valahogy beszivárgott: hivatalos támogatottsága nem lévén, az egy szem magyar rádió ezt sem nyomatta, maradt Luxi meg Cseke mester.
Polgár Gyula nagyjából olyan lehetett, mint Fabrizio del Dongo, a Pármai kolostor főhőse, aki tizenhét évesen ide-oda botladozik a waterlooi csatatéren, éles kamasz szeme precíz részleteket vág ki a förtelmes viadalból, de e darabokat összerakni képtelen, fogalma sincs mibe keveredett, hol van, hogy ez a csata megváltoztatja a történelmet.
Polgár dettó: hallgatott mindenféle új csapatot, sok minden tetszett neki, de természetesen fingja sem volt, hogy itt megváltozik a zene, mint olyan: soha nem képzelt méretű tömegeké lesz, és ezzel átalakul a kultúra, a történelem, cakk-pakk.
Hatvannégyben ott tolongott a Piccadilly-n! Londonban! Amikor a négy srác megérkezett a Rollsokban a Hard Day’s Night bemutatójára.
Másnap megnézte a filmet, megvette a lemezt és azóta tántoríthatatlan, kizárólagos Beatles-fan.
No ezt persze nem kell szó szerint venni, Polgár ifjan sem volt ama őrjöngő-rajongó típus, de azért a rock-beat-nevezd-bárhogy zenében számára a Beatles az, ami egy és örökkévaló. Készséggel elismeri, az azóta tömeg-világzenévé lett muzsika megannyi nagy alkotót, csodálatos számot hozott, no de hát a Beatles…
Polgár Gyula tudja, hogy ez a négy zenész nem volt egyforma kvalitás, ám így együtt egyszeri jelenség, tán némi földöntúli beavatkozásnak köszönhetően. Tudja, csináltak ők szart is, de az csak önmagukhoz képest volt dreck, más társulattól slágerlista-vezető lett volna, hetekig.
Mondjuk műveik kilencven százaléka a topon van, míg más együtteseknél jó ha tíz. Ebbeli véleményéből nem enged, vitatkozni sem hajlandó: neki ez a meggyőződése, másnak meg más; ő azt nem kívánja meggyőzni a maga igazáról, az is hagyja őt békén.
Egy, neki magnóként eladott diktafon mikrofonját tapasztotta a rádió hangszórójára, így lett vagy másfél órányi gyűjteménye tőlük. Aztán vett lemezeket jugó, lengyel magánimportból; később, jóval később kazettái lettek, majd cédéi. Akkoriban már igencsak súlyozta az idejét, huszonnégy órába nem fér bele minden, a muzsika háttérzenévé lett és bár ambicionálta, de nem tudta követni imádottjait sem: lassan elvesztette a fonalat, gyűjteménye torzó maradt.
Majd eltűnt.
A sok válás, a költözések során elvesztek a hanghordozók, vagy a srácainak ajándékozta őket − maradt neki egy ötcédés válogatás, slussz.
Be se férne abba másfélszobás panelbe, a hajdani könyv- és lemezgyűjtemény maradékait őrző polcokra.
Aztán a múlt héten átlőttek neki e-mailban egy linket. Egy csudálatos csodát.
www.beatlestube.net
Öt-hat napig, jószerint éjjel-nappal ezt hallgatta-nézte. Örült, vidámkodott, sírt és őrjöngött egyszerre. Az első kettőt a zene okán, a második kettővel önmagát kínozta. Itt van, egyetlen gombnyomással mindaz, amit évekig gyűjtött, vagy csak gyűjtött volna; amibe időt, ideget, energiát, pénzt, lelkesedést ölt (tudja: mások még többet), és akkor íme, a számára érthetetlen technikától ingyen és bérmentve hirtelen a szobájában van minden, zene, szöveg, kép, klip − igen ettől sírni kell.
A Mancsban interjút olvasott egy Nick Hornby nevű pasassal; író, zenekritikus, sznob baromarc, hogyaszongya: „persze szeretem a Beatlest, minden albumuk megvan, de nem hallgatom őket, a polcon porosodik az egész életmű. Olyan ez, mint a Shakespeare-összes:
minden háztartásban meg kell lennie, de nem túl gyakran kerül le a polcról.”
− Elmész ám te a jó édes kurva anyádba! − így Polgár, aki bizony minden évben többször leveszi polcáról a kétkötetes Shakespeare összesét, mert azt azért megőrizte, és most itt, a gépében van minden Beatles album és nyomatja szünet nélkül − még jó, hogy ennek a Hornby-gyereknek az az egy-két valaha vett könyve már rég eltűnt tőle a fenti módon, hasonlítva társai sorsához. Ha még meglennének, Polgár a csukott ablakon keresztül baszná ki őket a hóba a negyedikről.
Lehetőleg szerzőstől.
Eper
− Apám, akár százezrek-milliók (köztük, évtizedek múlva, én is meg te is Andai, ne tagadjad!), egy kicsit már abba belehalt, hogy nem dolgozhatott tovább. Ő volt az a szorgos, nyugdíjasként visszajáró kistisztviselő, aki több gondot okoz, mint amennyi hasznot szerez, hiszen mi feladat adható neki? Tud gépelni? Rendben. Apám tehát gépelt, kartonokat, mechanikus sivárságban, negyvenkét év állandóan fűtött, túlfűtött, túlpörgetett munkatempója után, Büszkeség is motiválta, amikor abbahagyta? A felismerés, hogy ha fontosat nem végezhet, haszontalant nem csinál? Nem minősített. Ami vele történt, gondolom, helyi nemtörődömségnek tartotta. Addig legalábbis, míg nyilvános fórumokon, lapban, tévében, felelősök tollából, szájából nem hallotta: „Általános gond, elvtársak, hogy nem élünk kellően, jól nyugdíjasaink eszével, energiájával”. Igen, akkor, de csak akkor rábólintott: − Látod, kisfiam, no lám, az Elvtársak „odafent” észreveszik a dolgokat. − Látom, mondtam. Hatvannyolc után soha többé nem kritizált. Bölcsességből? Gyávaságból? Nem minősíthetek.
Most ugye sör gyöngyözik előttünk, és arra a kancsóra gondolok, amely rég elveszett már, és amelyben olykor − nagyon ritkán, előbb pénz és igény, később inkább utóbbi híján − két korsónyit hoztam neki, Anyámnak, magamnak a Kresz Géza és a Csanády utca sarki kocsmából, forró vasárnapokon. Nekem mindmáig ezer emlék ugrik be rég elment Apámról, Anyámról egy-egy tárgyat látván, eseményt megélvén. Volt anyámnak például egy nagyon régi teásdoboza, megfakult, kopott, Lipton’s. Amióta újra lehet kapni nálunk, csak azt iszom. Gyerekeim dobozra nem emlékeznek majd: zacskós a tea. Vagy.
Valamitől „viaszos” lett a szélvédő üvegem, belülről − Skoda volt, ezer éve −, párásodott, ragadt, törte a fényt. Mostam alkohollal, benzinnel, e célra rendelt méregdrága kencével, potyán. És akkor csikorgó hangot véltem hallani: Anyu csak újságpapírral dörzsölte a Kreszben a hallt leválasztó, „hajtogatós” ajtó üvegét. Kitéptem egy lapot a Népszabiból, súroltam − kosz egy szál se. Apu mindig szidta aprófahasításkor a leváló fejű fejszét. Pár hete, csóró nyugdíjas aki vagyok, vettem egy kisbaltát a Praktikernél. Csak azért, mert olyan csudásan nézett ki, kézhez állónak − muszáj volt, hogy az enyém legyen, az enyém, akinek távfűtéses a panelem.
Akkor, nyolcvanötben, már két és fél éve tudtam. Vittem magammal e tudást mindenhova, munkahelyre, színházba, haza, ölelkezésbe, veszekedésbe, mindennapi csatáimba; családba, barátokhoz, ismeretlenekhez. Éltem − együtt a halálával. Idomultam a gondolathoz, szoktattam magam a szokhatatlanhoz. Kapcsolatomat vele nem változtattam, nem változtathattam: gyanús lett volna neki a másféle hang, megjelenés, kapcsolat. És most már sohasem eldönthető: kellett-e volna másféle „stílus”?
A magyar egészségügy, amióta az eszemet tudom, szar. Ez persze általánosítás, tudom, mint azt is, hogy vannak ellenkező példák csudaorvosokról, áldozatos nővérekről − ők a szabályt erősítő kivételek.
Apu egyik orvosa a vastagbélrákot felfedező, első műtétkor elmondta:
jóval korábban, gyógyítható stádiumban fel lehetett volna fedezni a bajt, ha akadt volna azon a kilencvenháromezer négyzetméteren egyetlen olyan műszer, ami máshol 930 négyzetkilométerre jut. Nos, ez akkoriban nem volt éppen közismert. Az hogy én megtudtam, annak halál lett az ára. És azóta is meditálok: vajon kellett-e volna többeknek tudomást szerezni erről? Mai eszemmel azt mondom: naná. De akkor hajlamos voltam megfontolni: jó az, ha ilyen tudás birtokában még bizalmatlanabbak legyünk orvosainkkal?
A kórházban kioktattak: − A halotti lepedőt nem a főnővérnek szokás odaadni! Csak nyögtem: − Nem tudom, mi a szokós, nem ismerem a szokást, apám egyszer „szokott” meghalni. A temetőben, a gyászszertartás alatt helyre kis masina bömbölt: a két nap múlva esedékes „ünnepélyes avatás” előtt motoros kapa lazította a földet, dübörögve előkészítve a talajt a virágoknak és a magasztos eseménynek: a cég újjáalakította ravatalozóját. Az urnafalhoz − sivár placc közepén félig elkészült betonketrec − sártengeren gázolt az autó és megállni is alig volt ideje: nyűgösen rádudált a következő halottaskocsi,
Mostanában mintha sokat olvasnék − novellát, riportot, publikációt, cikket, tanulmányt − a halálról. Kórház- és temetőszag lebeg a lapok felett − vagy csak most lettem érzékenyebb, fogékonyabb e témákra?
Igen, mondják mások, korombeliek, így érzik ők is. Ó, Szent Szociológia, kimutathatnád, ki tudnád-e mutatni, mi rejtezik manapság a temetői hangulatok bokrának mögötte?
Szép ruháit csak fiúi dörgedelmemre (− Mire tartogatod, Apukám, az Isten megáldjon?!) hordta. Hogy ne kelljen az unszolást hallania (−
Szívjál jobb cigarettát, tessék, itt van, ne azt a büdös vacakot vedd!) inkább nem dohányzott többé. Étteremben (− Vendégem vagy, Apu!) csak Esterházy-rostélyosnak nevezett paprikás krumplit evett, mondván, azt szereti.
Árva lett tizennyolc évesen, azóta dolgozott. Hatvanötben, lakáscserénk engedélyezése egyetlen négyzetméteren múlott: szoba-e a félszoba, Akkor, életében először és utoljára protekciót kért. Az akkor miniszterhelyettes Aczél ráírta a kérvényre: méltányosságból segítsék, Azután, valahányszor Aczél feltűnt a képernyőn, apám nem mulasztotta el megjegyezni: − Ez egy jó ember.
Igénytelen volt, tisztességes és naiv. Sajnos, nagyon igénytelen, túlzottan tisztességes és rettenetesen naiv. A mi korosztályunkból sokunkba oltottak szülei ilyen túlzott tisztességet, amely korlátunkká vált; amelytől lelkiismeretünk a megillető jogainkat, lehetőségeinket is óvatosan fogadta-fogadja. Bár mi már hordtuk szép öltönyeinket, de bármi vállalkozásba nemcsak pénz, de furfang hiányában sem vágtunk bele, Hiába lázadoznánk, látván környezetünk több-kevesebb ügyeskedését, maradunk, minden porcikánkba oltottan többé-kevésbé korrektek, lelkesek, ügybuzgók − maradunk: balekok. Balekságunkért meg őket okoljuk − és irigyeljük. Merthogy úgy hisszük, ők és korosztályuk többsége ilyen volt: tiszta, Az akkori, kevés lehetőséggel sem igen élő; mai szemünkkel, eszünkkel vizslatva: mosolyognivalón lelkes társaság.
Papírokkal szaladgáltam. A temetés körüli ügyintézés terheit átvállalta egy géemká, de még mennyi papírt szül a halál! A nyugdíjfolyósítóval csak levelezni kellett, hamar, gyorsan állapították meg anyám javadalmát − lett akkoriban is viccösszeg: 2900 forint. De már a hagyatéki tárgyalásra be kellett vonulni a Hivatalba, pedig az egyperces ottani ténykedést igazán helyettesíthette volna egyetlen írott sor:
Tisztelt Hivatal, Apám után néhány ruhadarab, pár könyv és egy tucat zsilettpenge maradt. Onnét az IKV-hoz, átíratni a lakást, ott kiderült:
vissza kell menni a tanácshoz, ahol kapok formanyomtatványt, majd azt
értékelve küldik az értesítést, és akkor lehet ismét menni az IKV-hoz.
Majd. Jutott másik dókument is, lakbér-kiegészítést elbíráló, hohó, azt − kitöltés, elbírálás után − a nyugdíjfolyósítóhoz küldik, majd. Az a cég utal anyámnak − majd. Mire a papírok megérkeztek, okafogyottá váltak: Anyu is meghalt.
Előbb idegeskedtem, majd rezignált lettem, ahogy berzenkedve hallottam a hivatalos emberek szájából „a kedves papá”−t, „az apuká”-t. Tulajdonképpen tényleg, mit mondjanak, hogyan emlegessék, szólítsák, nevezzék? Szavuk részvétteljes volt, már amennyire mindennapos munkájuk során ügyelhetnek hangszínre − mit kívánok hát?
És különben is: mindenki oly segítőkész lett hirtelen. Át is villant az agyamon: a gyász tulajdonképpen jó ürügy lennie kérni, kvázi
„zsarolni” ezt-azt, hiánycikket pult alól, üdülési beutalót, mesterembert a zárszereléshez. De hát ez nem ment, valami akkor is, mint előtte, utána, mindig, mindmáig visszatartott. A gomblyukba fűzött gyászszalagot rögtön a temetés után levettem: bántott, ha (tapintatból?) ki-ki nem vette észre és zavart, ha ki-ki (tapintatból?) megkért:
fogadjam részvétét.
Téblábolt a kórházfolyosón, kezében zacskó, húsz deka primőr eperrel, amit rátukmáltam: − Valamit enned kell! Úgy tett, mintha elfogadná, én meg úgy, mintha elhinném, holott észrevettem a fals hangszínt:
beleegyezik inkább, mintsem vitatkozna. Nyűtt kék köpenyében, sárgán az elzáródástól, csontsoványra fogyva csoszogott, nem sejtve, hogy lestem a folyosósarokból, ahol orvosára vártam. Megindult jobbra, a nővérszoba nyitott ajtaja előtt megállt, félénken belesett, és már sejtettem-tudtam, és igen, odaadta a kis csomagot a kiszaladó csinos ápolónőnek, és mind a ketten nevettek, és én akkor éreztem, pár hete van csak, és tudtam, hogy most már mindig így fogom látni magam előtt apámat: eperrel.
Életkép 1975
Drrr-drrr-drrr.
A telefon. Hajnali 10 órakor
Polgárnak a 10 óra - hajnal, hosszú volt az éjszaka. Miért nem veszi már föl valaki? Másnapos agyába lassan jut el, hogy nyilván senki sincs itthon rajta kívül. Elbotorkál a készülékig:
− Tessék, Polgár!
− A monitorozót kérem.
− Kézcsókom, asszonyom, valószínűleg rossz számot hívott, itt nincs monitorozó.
− Miért hívtam volna rossz számot? Ez nem az xy-szám?
− Nem, asszonyom, téves.
− Hát akkor ez milyen szám?
− Az teljesen mindegy, asszonyom, hiszen nem az, amit ön hívott.
− Akkor ott nincs monitorozó?
− Nincs, asszonyom, ez magánlakás.
− Kinek a lakása?
− Ez is teljesen mindegy, úgy vélem. Mindenesetre itt nincs monitorozó.
− Elnézést…
− Kérem.
***
Drrr-drrr-drrr.
− Tessék, Polgár!
− A monitorozót kérem.
− Ez ismét mellé ment, asszonyom, egyébiránt kézcsókom, ez magánlakás.
− Én az xy-t hívtam!!!
− Az előbb is, de ez nem az.
− Akkor mi?!
− Ismétlem, téves…
***
Drrr-drrr-drrr.
− Tessék, Polgár!
− Már megint maga?!?!
− Hát, ezen a számon többnyire én vagyok.
− Akkor mért veszi föl a kagylót?!?!
− Kérem, asszonyom, ne kiabáljon, a kérdését egyébiránt nem értem.
Fölveszem, mert csöngött. Valószínűleg a vonalakkal van valami hiba, úgyhogy azt javaslom: ha ismét hívja ezt a számot, és itt csörög nálam, nem veszem föl.
− Hogyhogy nem veszi föl?!
− Hogy önnek ne kelljen fizetni az ismét téves hívásért.
− Maga csak ne spóroljon nekem, de ne vegye föl, ha ismét csörgök!
− Ebben maradunk, asszo…
***
Drrrdrrrdrrrdrrrdrrrdrrr
***
Drrrr-drrrr-drrr.
− Tessék, Polgár!
− Már megint te vagy?! Te szemét állat!
− Már megbocsásson…
− Ha te vagy, akkor az előbb miért nem vetted föl!?!
− Ááááááá!!!!
Polgár Gyula ekkor csapta földhöz a készüléket, a fekete bakelit nagy darabokban tört, drótok bukkantak elő, vörös-kék belek.
Ma ezer a telefon-szolgáltató; vezetékes, mobilos, a félrekapcsolások ritkák. Polgár Gyulának van cordless masinája, csak a kagylót kell vinnie ide-oda a másfélszobás panelben; mobiljával ugyanígy: két kis izével mozog a lakásban, állandó készenlétben − de minek? Hetekig nem csörög rá senki, nem akarnak tőle már semmit. Pedig monitorozást is vállalna, bármit jelentsen az.
Életkép 1976
Csütörtök.
Igen, a babonák napja, bár Polgár Gyula nem babonás. De most éppen mintha kívülről látná önmagát.
Az egész persze csupa önmarcang. Ha van bejárt útvonal, miért kell hallgatni vadidegenre, fölényeskedő okostojásra: harmincöt kilométeres a kerülő, amely szerinte egyszerűbb út. Meg idő, mindenféle: hőség, mint olyan, és kocsiórán jelzett: másféllel hosszabb, IFÁk mögötti toporgás.
Tarkóról víz csurog, kezdetben a késés miatt kapkodott zuhanyé, később dühé. Vasalt inggallér lucsokban úszik, kéz nyakkendőt, gombot tép-lazít; a kimért, pontos, gondos, korhoz-pozícióhoz illő megjelenés immár passzé. Szívatás: átveréstől és most mellékútról idetévedt traktormonoxidtól.
Gyomorvibráció.
Habzó tej kellene, barnásra pirított tetejű, ropogósan új zsemlyével.
Gyógyszernek meg reggelinek. Vagy borsos-paprikás sült oldalas, piaci lacikonyhán, mérgesen sercegő olajban, mellé párásan buborékoló csapolt korsó sör. Utóbbi is gyógyszer, fizikai, lelki.
Kanyarog, forr tovább az út; szemekben is görcs, kialvatlanság − tévézés hajnali kettőig, alvászavar ellen: teljes leépültség.
Fokozható.
Üzletfél (hát üzletfél az ilyen?), azaz okostojás, aki egyszerű utat tud − nincs a helyén. Titkárnő, meg a félmeztelenül rezgő, tartó nélküli melle
−- szép. Ezt így, gyomrosan, szívatva is muszáj látni. Vizsla pillantás mián pirul; alulról indulva, föl fülig. Telefon főnöknek, hosszú csönd a másik oldalról, azután mea culpa és sorry: − Éppen magával, szörnyű.
Zakó le, kocsi a napon, belső hőmérő negyvenkilenc fok, legbelső százhúsz, fehérizzás, düh.
És paranoia: − Elfelejtett, csak úgy, elfelejtett. Le vagyok írva? Le a sárga földig.
Vissza, sztráda. Sztráda? Helyette kétméteres sáv, balról szembenyomják, jobbról kiszorítják: gyomor remeg, kéz remeg.
Aznapra elég, elég az aznap, elég az előttenap meg a következő is.
Reggeli-tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora: szalontüdő, mirelit, bele tejföl, javítandó − javíthatatlan. Egy sör, üvegből, csak egyetlen = KO, meg stressz meg fekély: csekély az italálló képesség.
Félig vetkőzve, vetetlen ágy, napnyugta. Nyugtával nem dicsért, holnap újból indulna, csakhogy ahhoz előbb aludni kéne, meg föl- és ráébredni.
Ráébredni, rá, rá hajrá, hogy minden és mindenki tehet egy szívességet, meg elefes meg nyasgem − az egész Ottlik. Mikor lehetne végre olvasni, jót, ellazulva?
Holnap nem: az péntek, tizenharmadika.
Életkép 1977
Polgár Gyula ég, mint a rongy: korog a gyomra.
Hangosan, leplezhetetlenül. Látja, hogy a titkárnő, aki már fél órája várakoztatja itt, főnöke előszobájában, alig bírja röhögés nélkül.
Polgár Gyula gyomra korog.
Délelőtt tíz van, ilyenkor ilyesmi vele még nem történt. Bár nem reggelizik soha, e mostani látvány kiborította.
A titkárnő ablakából egy kis belvárosi térre néz Polgár, a téren presszó, nap- és esőernyővel, az októberszín fény megcsillan a néhány asztalnyi terasz korlátján, meg a poharakon, tányérokon, evőeszközökön. A teraszon egy férfi eszik. Reggelizik. Már fél órája.
Polgárnak korog a gyomra, kér egy pohár vizet a titkárnőtől, hátha a folyadék elcsitítja a morgást.
A férfi, ott lent, angolos reggelit vesz magához: az asztalon narancslé, meg ham and eggs, tea, lekvár, tejszín a teához, pirítós a ham and eggshez, zsömlék a jamhoz. A hapsi idegesítő komótossággal reggelizik. Egy-egy falatot sokáig rág, és közben − az anyád istenit ! − újságot olvas. Sőt: újságokat. Három napilap is hever mellette a széken és Polgár Gyula látja: nemcsak átlapozza a sajtót, hanem alaposan végigtanulmányozza valamennyit.
− Ez Nagy Lajos, esküszöm, a Budapest Nagykávéház − morfondírozik Polgár -, ez békebeli béke, olyan igazi polgári valami.
Korog a gyomra.
Elébb azt hiszi, irigykedik. Irigyli a hasonkorú férfit, hogy csak ott ül, kényelmesen, és eszik. Tízkor, fényes nappal. Ki lehet ez? Ruházata nem ad eligazítást, nadrág sportzakóval, ing, nyakkendő − hivatalnok, tanár, martinász: gancegál. Mindenesetre ráér. Mi több: tud élni. Mert ez, ez a délelőtti teraszosdi, Polgár szerint, maga az élet. − Nekem ilyen miért nem jut? − dühöng, aztán átvillan fején: − Hülye vagy te Polgár,
Elébb azt hiszi, irigykedik. Irigyli a hasonkorú férfit, hogy csak ott ül, kényelmesen, és eszik. Tízkor, fényes nappal. Ki lehet ez? Ruházata nem ad eligazítást, nadrág sportzakóval, ing, nyakkendő − hivatalnok, tanár, martinász: gancegál. Mindenesetre ráér. Mi több: tud élni. Mert ez, ez a délelőtti teraszosdi, Polgár szerint, maga az élet. − Nekem ilyen miért nem jut? − dühöng, aztán átvillan fején: − Hülye vagy te Polgár,