Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett! Amikor ünnepi kötelezettségei voltak!
Polgár Gyula, amikor még főnök volt, december 20-án eltűnt szem elől, a haszonelvűség okán: régi tapasztalata volt, hogy ez idő tájt megszűnik az élet, legalábbis ami az üzletet illeti. Lehúzta a redőnyt, csak egy ügyeletest hagyott hátra beosztottjai közül: naponta cserélődtek a telefon körül, ha netalán mégis beesne valami kóbor kuncsaft. Emberei hálásak voltak ezért a gesztusért.
Mindig rossz ajándékozó volt. Családjának meg baráti, haveri körének sosem leste elejtett szavait: mire vágynának úgy istenigazából.
Többnyire az utolsó pillanatban szaladgált a boltokba, találomra vásárolva. Irodája egyik szekrénye az ajándékokat fogadta, amelyeket aztán 21-22-én széthordott a távolabbi helyekre, meg azoknak, akikkel biztos nem találkozik a „valódi” karácsonykor. Az a családé.
Huszonnegyedikén csak felesége meg a két srác állta körül a fát. Polgár többnyire eltalálta mindenkinek a titkos vágyát, amelyek neki is voltak, olykor elejtett egy-egy célzást − hiába. Neki ing jutott, meg zokni, bőrkesztyű, ilyesmik: kurva drágák, márkásak, luxuscikkek, de hát mégiscsak használati holmik, ő pedig valami baromságot szeretett volna, filléres apróságot akár, de ne „hasznos” dolgot − mindig olyat bontott ki a csomagból.
December huszonöt-huszonhat: jött a család egy része, mentek ők a família más részéhez, mármint a nej rokonságához: Polgárnak senkije sem volt-maradt. Egy merő rohanásnak bizonyult az egész, erőltetett smúz, bájvigyor, hiszen nem mindenkit kedvelt Polgár, és ez kölcsönös volt: kicsit csinált, művi lett az ügy. Itt-ott megmutatták neki a korábbi ajándékokat, ilyenkor Polgár elszégyellte magát. A cuccok egy része tartós fogyasztási cikk, hűtőgép, mosómasina volt, csupa nagy értékű hóbelevanc, amelyre a család egész esztendőben gyűjtötte a pénzt, merthogy a régi szerkezetek lerobbantak, ám cseréjükre év közben nem jutott, így hát most úgy tettek, mintha ajándékoznának, holott összeadták-rakták a pénzt, kuporgatva, és persze mindenki tudott az
egészről, a meglepetésnek nyoma sem maradt. Polgár akkor azért szégyellte magát, mert neki-nekik nem volt gond egy elromlott szerkentyű kicserélése. Rossz hangulatát tovább rombolta az absztinencia: Polgár ivós volt, de két napig kocsit vezetett, merthogy neje, a kétszeres autótulaj kijelentette: MOST ő lazít.
Szilveszterig otthon lötyögött. Kóborolt a házban, egy szál melegítőben, borotválatlanul, elengedetten és valahogy bizonytalanul. Hiányzott az öltöny-nyakkendő, az arcszesz illata, meg különben is: ennyi idő egyhuzamban a családdal − sok. És valami furcsa szorongás gyötörte:
szép-szép ez a nyugi, de mi van BENT? Mármint a cégnél.
Huszonnyolcadikán autóba ült: − Körbenézek a városban, azt se tudom mi épült itt az elmúlt években. A gyerekek vagy az asszony csatlakozási szándékát ingerülten elhárította: − Hagyjatok egyszer az évben egyedül, asssszencségit! A kocsival belőtt a városba, mármint Pestre-Budára, pár órát bóklászott, élvezte, hogy jószerint üresek az utak, dugónak nyoma se. Lassan döcögött, megállt-kiszállt, nézelődött, valóban fölfedezett egy-két új házat; kirakatokat bámult, de mit tesz isten, mintha csak teljesen magától közlekedne ez az átkozott verda: hát nem ott találta magát a munkahelye előtt? Látta, hogy az ügyeletes irodájában ég a villany, ott vannak; nem mintha kételkedett volna kollégáiban, de azért ez így mégis megnyugtató volt. Nem ment be, dehogy, hiszen ő most szabadságon van. Ebédre hazaért, és utána − akkortájt soha nem tette − ledőlt, s aludt vagy két órát. Megtörve, fáradtan ébredt − túl sok volt az alvás-, pihenéshiánya, az ilyen szieszták csak rosszabbítottak állapotán.
Szilveszter. Ahogy nőttek a srácok, úgy próbáltak ki Polgárék mindent:
vidéki szilvesztert, pesti lokált, bált, baráti partikat (mert partik lettek a bulikból, szolidak, és módfelett flancosak), külföldre is elutaztak, London, Párizs szilveszteri forgatagában megmártózva − Polgár utálta, mind jobban. Később minden invitálójuknak azt mondta, hogy már elígérkeztek máshova, holott otthon szilvesztereztek, és a feleség, a nagykereső nej, az önálló üzletasszony, aki férjével ellentétben nem hitte, hogy a világ csupán meló, nos a nő ezért (is) egyre kedvetlenebb lett. A tévét nézték, némán. Éjfélkor egy korty pezsgő, azután még egy kis tévé, majd szunya.
Elseje, másodika ugyanaz, mint a két ünnep között: Polgár nem találta helyét, mind idegesebb lett, és bár megfogadta, hogy nem teszi, betelefonált az irodába, természetesen nem történt semmi, a kutya nem kereste. Polgár fölöslegesnek érezte magát, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, hiszen mi van, ha mások mégsem úgy gondolták mint ő, hogy ugyanis ez itt holtidő? Mi van, ha valaki ösmeretlen rém lázasan dolgozott, egy új ötlettel letarolni akarván Polgár fölségterületeit, mi van akkor? Úristen, mi van akkor?!
A magának engedélyezett téli szünet ötödikéig tartott volna.
Harmadikán nem bírta tovább: ezerrel tépett be a munkahelyére, hazaküldte az inspekcióst, akinek előbb körbe kellett telefonálnia a többieket, hogy a főnök átvette a hátralévő napokat, mindenki maradjon nyugiban. Polgár három telefonon működött egyszerre:
földerítette, igazolódtak-e rémálmai, de persze minden rendben, nem törölték ki őt az életből. Görgőszékével (neki ilyen is volt, az ezerkilencszázhetvenes évek közepén!) ide-oda lökdöste magát az üres szobákban, újabb telefonokat eresztett meg, mind jobban érezte ereiben az adrenalin-szint emelkedését: hol volt már a délutáni szunyák törődöttsége? Polgár élt, ez volt az élete, ez, és nem az ünnep, nem a pihenés, hanem ez a mókuskerék, amelyből nem a pénzhajsza okán nem tudott kiszállni, de mert nem akart: fölöslegessé lenne, üressé, céltalanná válna − és az maga a halál.
Mára nincs munkája, családja, ünnepei; üres és kb. céltalan az élete − de él. Hogy miért molyol annyit régvolt karácsonyain, szilveszterein?
− Tuggya a fene, meg tán a Frajd Zsiga! − ahogy mondani szokta.