Polgár Gyula évtizedek óta egy, már új korában is kurva ocsmány műbőr táskában őrzi iskolai bizonyítványait, diplomáit.
A minap földerengett valami munkalehetőség, nyugdíjkiegészítőnek; a cég személyzetise (HR-ese!) önéletrajzot (CV-t, Polgár úr, CV-t!!!) meg
„szakirányú képzettséget igazoló igazolást” (a HR-es maca mondta így) kért tőle. Polgár otthon biztos kézzel nyúlt a megfelelő fiókba, sikerrel:
ott a krokimintázatú, barna mappa, immár szétesőben − feszítik a tókumentek. − Mappa − dörmögte Polgár. − Tehát amik benne vannak, azok a fájlok − nagyon büszke hihetetlenül fölszínes számítástechnikai ismereteire. Íróasztalára borította mind, és láss csodát: a piros, meg szürke, kék borítójú „értékekkel” együtt megannyi „kacat” is kihullt − rögvest kiderült, hogy Polgárnak fontosabbak, mint az „értékek”.
Egy szürkére aszott, töredezett lapon a Fészek-klub alapító házirendje, szabályai. Ez valószínűleg Béla nagybátyja hagyatéka, ő volt nagy fészekista, de nagyapa se kizárható, aki minden jobb és rosszabb helyen zsugázott, hát miért pont ezt hagyta volna ki? Máshol is kifosztották, de itt legalább az elvetélt művészi ambícióinak oly kedves színészek, festők, írók kopasztották meg. Mintegy a családi hagyomány folytatójaként Polgár is tag lett a klubban, sznob lelke örült, hozhatta ide barátnőit felvágásiból, meg a piát is, köztük az akkor még különlegességnek számító whiskyt is tűrhető áron mérték.
Amikor még hitt abban, hogy az egyén tudása, műveltsége érték, ha rendszertelenül is, de „tovább képezte” magát. Például TIT (ifjaknak:
Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) előadásokra járt, filmes- és kortárs irodalmi kurzusokra, így látta először a francia újhullámos mozikat, itt teljesedett ki-be szerelme F. Scott Fitzgerald, Hemingway meg a többi amcsi zsenivel. A mappából kihulló plakát arra is emlékezteti, hogy volt pofája nem csak hallgatni az előadásokat, de nyilvánosság előtt tovább adni − magát is előadóvá váltva-avatva − a hallottakat, olvasottakat, látottakat. Különböző KISZ-klubokba hívták, persze ingyért, és ott villoghatott a jószerint még ismeretlen amerikai irodalom titkaival, Truffaut, Godard elemzéseivel, a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar filmremekek bemutatásával − akkor még minden
filmet látott, kötelességének érezte, akárcsak a korabeli irodalom, főleg a próza és a dráma alapos megismerését: hát ki nézze, olvassa ezeket, ha nem egy kortárs?
Rossz, fás papíron elhalványult vörös nyomtatás: üres recept.
Gyógyszer recept. Ó, beváltott ilyet Apu, Anyu meg ő több ezret is talán, a legkülönbözőbb betegségek nyomorították az egész családot, a szülők beléjük is haltak, ő még − egyelőre és nehezen − tartja magát. Ha valaki „szakember” ilyen cetlihez jutott és még bélyegzőt is lopott-hamisított hozzá, szépen aratott a patikákban, megfelelő
„tudatmódosító” szerek kiváltásával − vagyis nincs új e nap alatt sem: e módszer már a hatvanas évek végén ismert, használt, titkolt és tagadott volt. Értsd: titkolták a szert alkalmazók, tagadták a hatalmat gyakorlók.
Sokat utazott. Munkából is, szórakozásból is. Mint a magyar művészetekkel, az országgal is ismerkedni akart, megesett, hogy hirtelen, minden csomag nélkül fölült egy találomra kiválasztott vonatra, mondjuk Békéscsaba felé, aztán útközben valahol leszállt. A faluban, kisvárosban úgy-ahogy körülnézett; ivott és dumált egyet valamelyik kocsmában, aztán még aznap haza. Másforma jegyeket adtak a a vasúti pénztárakban (kis kemény kartonok), és mást az IBUSZ-jegyirodákban, és volt vonat számos: gyors, sebes, személy, gyorsított személy!
Jöttek az autós évek, immár még szabadabb bolyongási lehetőségekkel, filléres benzinárakkal. Délutánonként be a kocsiba, irány talán Visegrád, vacsora, többnyire a soros hölggyel, azután tűz haza, valamely kéglibe, ágyba. A „tűz” természetesen nagy, a megengedettnél nagyobb sebességet jelentett, néha elkapták, naná, büntető cédulácskát kapott a pénzéért − kurva szar befektetés. Sofőr haverjaival összejátszva benzinjegyekkel manipuláltak, amely kis cédulákat éppen a manipulációk kizárására ötlötték ki okosok − ők, mármint Polgár és haverjai persze okosabbak voltak.
„Kulináris” emlékek: egy söralátét, meg egy húsár-lista, még hatvanhatból. Az alátét természetesen a prágai Kehelyből: mennyire szerette azt a várost! Szép volt, romantikus, kedélyes, polgári − még akkor is, ha a kisoldali házak falát vastagon borította a penész és
Kelet-Európa akkor még egyetlen kínai vendéglőjénél hosszan kellett sorba állni a bejutásig. Az árlista csak kuriózum, összehasonlításra ma alkalmatlan, minden más lett: a körülmények, a gazdasági lehetőségek, a piac, a keresetek. Sem a húsok, sem a háromforintos kenyér ára nem kompatibilis a jelen idejűekkel. Polgár emlékszik, mennyire lelkendezett Anyu, amikor ötvenháromban, a Nagy Imre kormányprogram okán háromnegyvenről vitték le a kenyér árát az emlékezetes három forintra.
Egy békebeli tízpengős. Ez valószínűleg ritkább, mint a mill- meg billpengősök, amelyekből Polgáréknál is akadt kilónyi, de azokból a bankókból egy sem maradt nála. A forint bevezetésekor − tán azóta sem akadt hasznosabban, okosabban, vagányabban eltervelt és kivitelezett gazdasági akció e szép hazában − mázsaszám hevertek utcákon, tereken, ablakokból, zsebekből, bankokból kidobálva. Ennek a tízesnek rajzolatai, színei mára széppé nemesedtek-öregedtek: hangulata van.
Mindenesetre esztétikailag értékesebb, mint az a dísztávirat, amelyet vörös rózsa ékít, házasságkötésére küldték, egyikre a sok közül. Jó kis intézmény volt ez, kényelmesen letudható a születés- vagy névnapi gratuláció, a kondoleálás, meg a gyárak pártkongresszusokat köszöntő hódolata. Táviratozni ma már nem lehet, megszűnt, mint olyan;
dísztávirat még akad, olyanok amilyenek, Polgárnak speciel nem tetszenek.
Ez a színes képeslap viszont igen. Olyan ronda, annyira sematikus, hogy az már szép. Lenin gubbaszt egy asztal fölé görnyedve, körülötte a híres-neves kunyhó, ahol elrejtezett, tán Finnországban? Hasonló volt ezer fajta: Polgár akkor sem, most sem tudja elképzelni, hogy ki, kik, mikor, miért küldtek-küldhettek ilyen lapot? Kinek, kiknek?
A diplomákat, bizonyítványokat visszatuszkolta a műbőr mappába, a többi kincsnek keresett egy áttetsző műanyag dossziét, és elvigyorodott:
− Fájlcsere.