− csónakházban,
a Margit sziget lejárójánál, amerikai milliomosok éltek. Polgár Gyula fogalmai szerint ugyanis csak Ámerikában, ott is kizárólag a galád tőkésimperialistaneokolnistaniggerverő dollármilliomosok élvezhetnek ilyen környezetet-körülményeket. Mikor Polgár ezt a megállapítását tette 12-13 éves lehetett, a csónakház pedig a Pénzügyminisztériumé és a Magyar Nemzeti Banké, közösen. Kerítés övezte, a lejárón mindig álldogált néhány ember, nézték a csónakház életét, ezt a külön kis világot a város, az ország, a létező szocializmus közepén. Polgár természetesen nem tudhatta, mire gondolnak a többiek, ő csupán keményen irigykedett, vágyott oda, persze a drótos kiskapu mindig zárva, rajta vörös betűk: Idegeneknek belépni tilos! – A PM és a MNB üdülőháza. Egyszer azután szegény, korán meghalt B.I. bevitte a Kánaánba, a srác apja vagy anyja dolgozott valamelyik intézménynél, erre Polgár már nem emlékszik. Az egész, úgy ahogy volt, megfelelt elképzeléseinek: itt és így kellene élni. Motorcsónakok meg karcsú szkiffek, kajakok a vízEN, úszók, lubickolók a vízBEN, jókora stég a napozóknak, teniszpálya, kis kajütök a hosszabb ideig maradóknak – és mindenhonnan az az eszméletlenül gyönyörű budai- és Duna-panoráma, az egész fölött-körött meg a csudálatos, mással nem keverhető Duna-illat… Na jó, a föntről bámulók, a nyilván irigy pórok kissé zavaróak, de idővel leszarja őket az ember. Ma nincs még Pénzügyminisztérium sem, nemhogy csónakház, ami persze tulajdonképpen elég szegényes kis izé volt a mai igényekhez mérve (közös klotyó, zuhanyozó! Piha!), ám Polgárnak erre is van zseniális ötlete mostanság. Körberakná mind a budapesti dunai szigeteket ilyesmikkel, persze csak ott, ahol közvetlenül a vízparton lehet építkezni és ahol pesti vagy budai panoráma adott; luxust nyomna mindegyikbe, valódit, XXI. századit. Aztán eladná valamennyit a mocskosrohadtkizsákmányolótőkéstolvajgazember MAGYAR milliomosoknak.
− kocsmában,
A pesti alsó rakparton, kb. a Nagycsarnok magasságában, a Matrózban!
No, ott aztán volt élet! Állítólag embert is öltek, mindenesetre rendre nagy bunyók alakultak, olykor némi bicskázással. Legalább is ez a legenda terjedt a városban, és Polgárék, ha véletlenül arra tévedtek,
szent borzadállyal nézték föntről a szerintük már eleve lepusztultnak épült becsületsüllyesztőt. Kisfelnőtté serdülvén, ha nem is rendszeresen, de elég gyakran eljárt ide, haverokkal, csajjal – ez utóbbit mindig elárasztotta a hely rémtörténeteivel, hogy azután hősként tekintsen rá az a nő, amikor leültek a kurva kényelmetlen fémszékekre.
Persze csak délidőben, tehát fényes nappal – nagy franc volt ez a beszari Polgár. Ebédelni jártak ide, békacombot ebédelni, meg dunai rákot, kagylót, merthogy ezért volt ennek az egész düledező, nem túl bizalomgerjesztő helynek a lényege, ez adta exkluzivitását: általában mindig volt valami ilyen, „vizes” ínyencségük, amelyek akkoriban nem teremtek sehol a városban másutt. A magyar gourmet-k számon tartották, saját Michelin könyvükben csillagokkal jutalmazták a Matróz Csárdát, és mikor külföldi vendégeiket idehoztak, azok ájuldoztak a gyönyörűségtől: őket nem annyira a kaja hozta lázba, istenkém, nagy ügy, nálunk, boldog tengeri népeknél egy tenger gyümölcsei-tál nem egy nagy etvasz – hanem a krimó! A Duna! A helyszín! A „berendezés”!
Wonderful, Wunderbar! Azután eltűnt a kacskán az úttestre belógó csudahely, békát, kagylót, tengeri herkentyűt ezer kajálda kínál, a megaláncok mélyhűtő pultjai tele vannak velük – kell a francnak.
− országúton,
amellyel az addig parti telkeket elvágták a víztől, sokat dühöngött Polgár Gyula. Ő Visegrádon töltött néhány nyarat, Apu cégének üdülőjében, a kertben magas fű, sok gondozatlan gyümölcsfa (−
Kaszálni? Metszeni? Nem érdemes, jön az ár, tönkretesz mindent – így a gondnok). A kerítésen túl ugyanis rögtön ott a Duna, vízállástól függően azonnal belelépősen, vagy kis sétával a homokos parton − idill.
Míg nem jött az út, autókkal buszokkal – a vízhez jutás időnként életveszélyessé lett. Az utat amúgy állítólag az árvizek miatt-ellen építették, de hát töltést nem raktak alá mindenhol, ott azután a Duna, ha olyanja volt, beterítette a betont, meg mögötte ismét minden kertet, naná. A kertben égett be Polgár, a tizenhárom éves csórikám, de rendesen, máig belepirul, ha beszél róla. Összebarátkozott egy pár évvel idősebb lánnyal a nyaralók közül, dumálgattak, úsztak, ették az országos hírű minyont a hely cukrászdában, viháncoltak, „fűzték”
egymást. Egy nap a lány nem jött ki a teraszra sem, kert? Víz? Séta? – Éva most pár napig pihen – szólt a mama. − Pihen? Mit pihen? – Beteg.
– Az Éva? Mi baja? – Nem kell neked mindenbe beleütnöd az orrod! – Na jó, akkor majd megkérdem tőle magától! Nekem elmondja, a barátja vagyok! Szavait generális nevetés, mit nevetés? Röhögés fogadta. Este
megjött Nagymarosról a gondnok fia, ott melózott, 19 éves felnőtt – no, ő azután elmagyarázta Éva baját. Minekutána az üdülés hátralévő napjait immár Polgár töltötte a szobában, hat lóval sem lehetett kivontatni onnan, hiszen hallotta a spalettán át a kuncogást-vihogást, valahányszor odakint, a kertben szóba került az eset – márpedig gyakran került szóba, sőt: leginkább az a gaz cemende, az Éva emlegette állandóan. Az útról pedig hosszú évek után kiderült: túró árvíz, túró települések zavaró áthaladó forgalmának csökkentés: az az egész a nagymarosi gátépítés logisztikájához kellett, szállítani az építőanyagot, a gépeket, stb.
Polgárnak mindezt egy weblap jutatta eszébe. Szinte sírt a gyönyörűségtől, amikor fölhívott: − Apám! Ilyet még nem basztál! Sok ezer kép, amatőr fotók az ötvenes évektől! Hihetetlen! Nézd meg, de azonnal!
Megnéztem. Az a neve, hogy fortepan.hu – és valóban elképesztő, egy csoda. Naponta nézem, félősen beosztva, hogy minél tovább tartson a gyönyörűség. Ugyanakkor majd’ szétvet a düh: mit össze nem lejsztoltam, hogy képeket, fotókat, rajzokat találjak a Polgár sztorijainak illusztrálásához! És most itt van minden, még a mindennél is több, ömlesztve!
No mindegy. Ahogy én Polgár Gyulát ismerem, most majd ezektől indul be az agya, én meg jegyezhetem szómenéseit − mindhalálig.