Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett! Amikor házat építtetett, ő meg a neje! (Oké, főleg a neje.) És ott csudahaverjai lettek!
− Na, szomszéd, ehhez mit szól?
Polgár Gyula nem tudott mit szólni. Ehhez nem. Ez az EHHEZ − nem lehet elegánsan körülírni − nyomorék-kocsi. Tolószék. Igen ám, csak éppen nem tolásra készült, de és sőt: főleg kocsi. A szabvány (de borzasztó itt ez a kifejezés) tolószékhez csak annyiban hasonlít, hogy kerekei vannak. Egyébiránt egy technikai csoda. Akkumulátor hajtja a csupa króm, csupa metál masinát, amelynek ülése, lábtartója ezer formációba állítható, a szék valódi bőrrel borított, a kocsin irány-, helyzetjelző lámpák, sebességváltó, kormányrúd, kihúzható cabriotető Terus néni fölé − egy gyógyászati-ipari műremek.
− Na, mit szól?!
Polgár körbejárta a szerkentyűt, sétáltatandó kutyáját kikötötte odébb a villanyoszlophoz, ezzel is jelezve, hogy az eb most nem lényeges, most EZ a lényeges: Terus néni és a csodagép. Okosakat bólogatott, hümmögött elismerően, de nem tudott mit szólni.
− Na, mit szól?
Polgár Gyula megtudta, a jármű német gyártmány, némi svájci beütéssel, vámmal együtt cakk-pakk volt vagy egy fél milka − és ez a hetvenes évek közepe, kb.
− Na, mit szól?
Egy egész család várta már válaszát, kint mindenki az úton, Terus néni, meg a férje, Sárközi úr, és mind a három fiúk, a menyek, az unokák, vagy húszan. Sárköziék roma család, a papa kőműves volt, a három gyerek különböző szakiparos, építési "gebineket" gründoltak;
szakértelmüknek, tisztességüknek, pontosságuknak hamar híre ment, nem győzték vállalni a megrendeléseket. Igen jól kerestek, de tudták a putrik életét is − Sárközi úr maga is onnét jött, e Pest környéki falu-kisváros legsötétebb pérójából.
− Na, mit szól?
Sárköziék lehettek volna már akkor is a mintaromák. Vajha mindegyikük ilyen volna − sóhajtott láttukon kényelmes szociológus, gondokat elkenni vágyó civil. Ám Sárköziék nem szerették ezt az ilyenezést. Terus néni meg is mondta: ő ugyan nem tagadja, hogy cigány, de nem is tartja túl nagy örömnek. Nem akart minta lenni, mert nem akart semmiféle feltűnést. Házuk, meg a gyerekeké tán nem túl ízléses „magyar” szemmel , sok a csicsa szerintük, de ők is elismerik:
praktikus és kényelmes − nem egy majdani Győzike-őrület. Aranyat, feltűnőt, Polgár Gyula nem látott egyikükön sem, még a legkisebb unoka keresztelőjekor sem, pedig az nagy buli volt − bár Sárközi úr erre is legyintett: − Ugyan, szomszéd, mi ez a Futóék múltkori eljegyzési ebédjéhez képest. Polgár Gyula el sem tudta képzelni az ebédet.
− Na, mit szól?
Sárközi úrral, meg Terus nénivel − akinek a cukor vágta le a lábát, ezért a csodatológép − Polgár mindent megtárgyalt, ha erre járt. Természetes bölcsességű volt mindkét ember, legyen szó politikáról vagy termésről, a gyereknevelésről illetve gépkocsikról, építkezésről. Csak a cigánykérdésről nem szerettek beszélni. Egyszer Sárközi úr kifejtette: ő egy kicsit szégyelli, hogy milyen jól megy neki. Tudja, persze, hogy tudja, tisztességes munkával jutott idáig, de mégis. A népe többsége irigyli őt, zsigerből, s ezt éreztetik is vele. Miközben újra és újra kérdezte Polgárt, mit szól a masinához, szeméből, arcvonásairól kiolvasható volt a megereszkedett kétely: na már megint kinek a csőrét fogja csípni-basztatni Terus néni, szegény Terus néni masinája. Amikor az első teherautót megvásárolta, a sok-sok bérletnél jobb üzletnek vélvén (úgy is lett) − leköpték, trágyával megdobálták az IFÁt. Ott, a pérónál. Amikor ezt a házát felhúzta, döglött macskákat, ürüléket dobáltak át a kerítésen, hetekig. A legnagyobbik srácot megverték egy éjjel, tudják kik voltak, hisz’ maguk dicsekedtek vele, széles a faluban:
Sárköziék nem szóltak sem rendőrnek, sem másnak.
− Na, mit szól, szomszéd?
Most már muszáj volt valamit mondani. Polgár tudja, Sárközi úr valamiféle megerősítést vár döntéséhez. A nagy értékű gyógyászati segédeszköz beszerzése már-már létfontosságú volt Terus néninek, de hát ezt hogyan magyarázza meg a többieknek. A többieknek… Az egy kicsit sok!!! Így hát Polgárt választotta, mint kívülállót?, magyart?
telekszomszédot?: könnyítsen dilemmáján. Polgárnak viszont ez bonyolult volt, még hogy ő és a cigánykérdés, ha ilyen miniméretben is.
Polgár, ne szépítsük, félt a felelősségtől, annak minden fajtájától, hát még az ilyen, zsigerig, emberszázezrekig hatolótól, hát bohóckodott:
− Elfogadnám, úgy éljek szomszéd úr, elfogadnám! Nem kellene gyalog sétáltatni a kutyát, láblerohadásig! Meg elcsurognék rajta a Négycsöcsösig is, vagy a Gödör felé (ezek kocsmák voltak, úgy másfél kilométernyire), aztán szondáztassanak a zsaruk!
Nevettek. Polgár, a szemét, örült, hogy ezt megúszta, aztán Sárközi úrra nézett: Sárközi úr nem nevetett. Sárközi úr nem is mosolygott, Sárközi úr szeme elpárásodott: ő, mint mindig, átlátott a makutyi dumán.
Azért egy sört megittak a csodagép örömére, a csapolt kőbányai ízére máig emlékszik Polgár, a lakótelepi becsületsüllyesztőkben ezt keresi olykor − sem kőbányai, sem íz, sem Sárközi mester.
Csomagok
Polgár Gyula karácsonygyűlölete kamaszkorában kezdődött és néhány megszakítással máig tart.
Azt mondja: az ünnep közeledtével hazugságot érzett-érez, a szeretet hamisságát, megjátszását néhány órára; fogcsikorgatós, művi összeborulást, és különösen utálja az egészet megelőző, gyűlölködő egymást-taposást a boltokban, amikoris százezrekért vesznek mindenfélét, szerinte mintegy megváltva-megvásárolva az egész évi szeretetet. A néhány megszakítás: gyerekei pár karácsonya. Amikor az első, a fiú hat éves lett! Hohó!
Egyik haverjának a Kossuth Lajos utcai Keravillban dolgozó felesége elrejtett egy Shiljalis-t; a nevéből ítélve lett vagy litván? lószart: szovjet!
mini tévét: kb. 12x12 centis képernyőjű csoda, mindkét magyar adót fogta 1./hosszan kihúzható 2./ karika alakú antennáival, fekete-fehérben, naná − a kissrác imádta a tévét, minden műsorát, lényeg:
mozogjon és hangot adjon a kép. Polgár eme akvizíciója egyszersmind organizáció volt: a kisklambónak a maga zugában lesz egy ketyeréje, így ő, mármint Polgár nyugodtan nézheti a „nagyszobai”
masinán a saját programjait. A haver neje a már kifizetett tévét az öltözőszekrényébe tette, míg Polgár visszajön: nagy útjai voltak még a férfinak azon a novemberi napon, amelyre szabadságot vett ki, kerülendő a decemberi, össznépi hisztit.
Lesétált a Vörösmarty térig, onnan földalattival (Polgár ma akkor sem nevezné kisföldalattinak, ha a városában London-méretű lenne a metróhálózat) az Operáig: a Népköztársaság útján, srégen szemben a Csehszlovák Kultúra boltja, ott sárga Koh-i-Noor, meg fekete, végükön fehér karimás Hardmuth ceruzák és mindenféle színesek eldorádója.
Polgár költött rendesen; a csomag az apjától kapott sárgabőr aktatáskába került − még volt benne hely, fölösen.
Megint földalatti, a November 7.-e térre, azután a hatos tujával a Blahára. Az Éjjel- Nappali melletti Ápiszban vette meg a precíziós, mérnököknek való, (nyugat)német körzőkészletet − jókora, lapos, kívül fekete plüssel borított doboz, belül appart mélyedéseikben vagy
négyféle körző, különböző méretű kihúzó-, meg redisztollak, logarléc − egy hatéves srácnak? Persze ő kapta, s valamikor, évek múlva talán használta is, de hát ezt Polgár magának nézte ki, évtizedek óta vágyott ilyesmire; most, hogy nem volt szüksége rá, de tellett neki, hát megvette: - Igen, a gyereknek, karácsonyra! Nem tetszik!? Kis csomag, elfért ez is a táskában.
Elügetett a Majakovszkij utcához, ott a Kőrúton a DIVSZ, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség boltja: lelőtt amcsi repgépekből esztergált-gyalult vietnami mindenféle, koreai selyemsál, lengyel faragott fadobozok, kínai körömcsiptető, bolgár rózsaolaj − távolibb ismerősöknek, kollégáknak. Innen már degeszre tömött tatyóval távozott.
Át a Művész mozi melletti Vasedénybe (korábban és ma ismét: Kátay);
ide Zs. cimborának volt kukta-kapcsolata, Polgár a pult alól szerzett nejének egy kisebb gyorsfőzőt, rosszul titkolt célzatossággal: az asszony nem tudott, nem szeretett főzni, tehát nem főzött; Polgár (megint egy naiv illúzió) remélte, hogy a technikai csoda, a konyhamunka gyorsulása, egyszerűsödése egy csapásra boldog mesterszakáccsá teszi feleségét. (Elárulható e reményteli pillanatban: nem tette. A nő nem dacos feministaként, nem az emancipáció felkentjeként ódzkodott a főzéstől, egyáltalán: minden házimunkától −- zsigerileg alkalmatlan volt azokra.)
A jókora pakkal meg a súlyossá vált aktatáskával átbotladozott a Nyugatihoz, a Westend (nem a pláza! Az akkor még lakásokkal?
eszelősen lepusztult szobakonyhákkal szolgáló, lerobbant épület) mellé, taxiért. A kocsival vissza, begyűjtendő elhagyott tévéjét, majd irány az iroda: Polgár munkahelyén, a szekrényben dekkolt hetekig a cucc, fokozatosan díszcsomagolást öltve. A fokozatosság oka: hol lehetett valami elfogadható pakolópapírt kapni, hol csak bugyirózsaszín, bilikék szörnyűségek fogadták Polgárt áruházban, háztartási-, vagy papírboltban; színes átkötő szalag? Cellux? Azok mik, kezicsókolom?
Huszonnegyedikén azután, a meló végén (munkaszünet szenteste napján, a hetvenes években? Hol él Ön, elvtársam?) Polgár a rengeteg csomaggal haza − az egy szép este volt.
A második gyerek afféle házasságmentőnek született, e szempontból funkciótalanul: a kislány kétéves sem volt, amikor Polgár elköltözött otthonról. Mára az ötvennyolc éves Polgár Gyulának különböző házasságaiból van három gyereke, több unokája: ők (programilag gondosan elosztva maguk közt a 25-26-iki, apjuk főzte ünnepi ebédeket
− pl. Újházy tyúkleves! Kuktában!! Zseniális!!!) külön-külön jönnek Polgár másfélszobás paneljébe; nem igazán kedvelik egymást. A papát-nagypapát az egész ismét untatja-fárasztja, sőt, undorítja; valami horrorfilmbeli geil, nyúlós-nyálkás, tapadós gezemicét vizionál, amely ragacs mindent: embert, várost elborít, és kegyelem-, sőt szeretetteljes karácsonyi hangulatnak nevezik. Polgár CD-ket kap többnyire, az ő egykori csomagjait diszkrét, bélelt borítékok váltották: ki nem mozdulna a vásárlástól is őrült tömegbe.