Lenke Manó (1868-1940):
1905 és 1940 között lugosi neológ rabbi
Székelyföld nagy ismerője, br. Orbán Balázs (1830-1890), A Székelyföld leírása IV. kötetében (1870) megemlékezett a náznánfalvai zsinagógáról. A megjegyzéshez lapalji jegyzetben a következőket fűzte hozzá. Szavai jellemezhetik a falusi zsidóság helyzetét.
"Hogy a zsidók is nálunk inkább voltak védve, mint bárhol, kitetszik Marosszék 1794-ki gyrás [gírás] gyűlése295 határozatából, melyben éppen a náznánfalvi zsidókra vonatkozólag (ezek kérelme folytán) kimondatik: hogy közterheket nem viselnek, mivel a határon földet nem bírnak, közjavakból nem részesednek, mit bírnak, taxára bírják, lovuk tilalmasba nem jár, valamint útcsinálással sem tartoznak, mert idegen is jár ott, s az sem csinálja;
sáncásással sem, mert a rétekből, melyek körül ily sáncok vannak, hasznot nem vesznek, házuk előtt önként is kiássák, valamint strázsálással sem, leven kereskedők s sok adót és subsidiumot adván úgyis stb." község, illetve a szék a zsidókat nem terheli meg önkényesen mindazokkal a kötelezettségekkel, amelyek a lakosságot terhelik, mert hogy az utóbbiakéhoz képest jogaik is korlátozva vannak: státusuk az idegeneké. Ha ingatlanuk nem lehet is, házuk, mindenesetre, van.
Erdélyben nehéz idők jártak, talán még nehezebbek, mint Magyarország egyéb térségeiben; bizonytalanság uralkodott, feszültség volt a levegőben, főként a román és szász nemzetiségi mozgalmak miatt. A jobbágyság és a földbirtokosok között sem volt ellentétek híján a viszony, végtére is "Erdélyben a földcsúr vagyona a robot sokaságán alapult."296 Sokan parasztfelkeléstől tartottak. Az I. Ferenc (1804-1835) és
295 A szóhoz lásd Szabó T. Attila, Erdélyi magyar szótörténeti tár, IV (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1984), p. 590: "megyei, vidéki vagy széki közgyűlés", amely kötelező volt, s a távolmaradók 3 gíra (frt) büntetést fizettek.
296Trócsányi Zsolt, in: Erdély története (19872), II, pp. 1123, 1128;
Szász Zoltán, uo., Ill, p. 1459.
V. Ferdinánd (1835-1848) uralkodása idején tartott országgyűlések rendre a politikai és gazdasági feladatokkal voltak elfoglalva. Az "unió": Erdélynek Magyarországgal való egyesítése volt az egyik fő probléma. A zsidók helyzetének átfogó rendezésére nem került sor.
Most már a zsidók is hangoztatták jogukat az emberi szabadsághoz, hivatkozva a polgári társadalmi berendezkedésre. A vármegyék, Erdélyben is, javasolták, sőt, követelték a türelmi adó eltörlését és a zsidóknak a polgári jogok megadását. Például, Temes megye 1833-ban azt az utasítást adta követének, hogy az országgyűlésben harcoljanak a zsidók polgárjogainak elnyeréséért és a türelmi adó megszüntetéséért. "A polgári jogoktól megfosztott izraelita nemzet, mely kivált a honi kereskedés \s ezt előmozdító nemzeti ipar terjesztésében fáradhatatlan szorgalommal fő szerepet játszik", megérdemli a türelmi adó eltörlését és a "zsidó felekezet polgárosítását".
A zsidók polgárosításának, persze, maguk a polgárok árat szabtak, közvetlenül II. József reform-követelményeinek szellemében, de most m ár a magyar nemzeti kultúrát tartva szem előtt: "(...) írásmódjokban kirekesztőleg a magyar betűket és nyelvet használni s Sabesseiket [sábesz vagy shabbaty "szombat"] vasárnap tartani kötelesek leendenek." Később, már 1848/49-ben, amikor a zsidók egyenjogúsítása ismét napirendre került, Temesvár városa — talán a német lakosság nyomására — csupán annak a zsidónak volt hajlandó megadni a polgári jogok adományát, "aki arra érdemes (...) és a keresztény szokásokhoz inkább simuló".297
Magyarország zsidósága — amelyhez az erdélyi zsidóság minden tekintetben szorosan kapcsolódott — most már maga is harcolt a jogegyenlőség kivívásáért. Gazdasági, társadalmi, vallási és nemzeti
297 Singer Jakab, "Temes megye és a zsidók polgárosítása", in: Évkönyv (Budapest: IMIT, 1907), pp. 150-151, 154, 160; uő, A temesvári zsidók az
1848-49-iki szabadságharcban (Temesvár, 1914), p. 9, n. 1. — A németek ellenséges érzülete a zsidók iránt Temesvárt megmutatkozott 1848-ban is, amikor polgárai, egyébként sok más magyarországi városhoz hasonlóan, nem voltak hajlandók a zsidókkal együtt teljesíteni katonai szolgálatot.
Amit Petőfi Sándor 1848. március 20-án, a pozsonyi zsidóellenes tüntetések hírét véve írt a naplójába, megáll a temesvári polgárokkal szemben is: "Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt (...). M iért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? (...) Legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földjén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!"
meggondolásokkal kellett megbirkózniok. A szabad királyi városok polgárai 1828/29-ben tiltakoztak a zsidók városba költözése ellen, s követelték a házaló kereskedelem szabályozását. De voltak önzetlen támogatóik az ország legjobbjai között is. Gr. Széchenyi István eleinte főként a kereskedelem föllendítését várta a zsidóktól, később, ahogyan kezdeti reform-elgondolásai egyre határozottabb tervekben csapódtak le, maga is együttműködött, például, a vasútépítésben, hídépítésben stb., a zsidó vállalkozókkal, s elősegítette többük társadalmi integrációját is, a lehető legmagasabb szinten. A 19. század középső harmadában az emancipáció volt a cél: a zsidók polgári felszabadítása, felszabadítás mindenfajta joghátrány vagy hátrányos megkülönböztetés alól. A költő Kölcsey Ferenc (1790-1838), az 1832/36. évi országgyűlésben (1835. évi lemondásáig) Szatmár vármegye követe,298 br. Eötvös József, gr. Széchenyi István, Kossuth Lajos és mások vettek részt a vitákban s befolyásolták — ki-ki a maga körében — a politikai, jogi és gazdasági döntéseket. Eötvös volt az egyetlen, aki kezdettől fogva a maga teljességében megértette és érzelmileg is átélte a zsidók egyenjogúságának emberi, erkölcsi és nemzeti fontosságát; ennek a kérdésnek szentelte korábban már említett, "A zsidók emancipációja" című, korszakos jelentőségű dolgozatát (1840).299
Az egyenjogúsítás ellenzői — köztük Kossuth Lajos is — hajlandóságot mutattak, engedékenyek lettek volna, ha a zsidók megreformálnák vallásukat, eltávolítanák mindennapi életükből mindazt, ami
298 «A vallás ügyében» címmel Pozsonyban, 1833. május 21-én elmondott beszédéből: "(...) Mi puszta szavakra meggyőződésünktől és utasításainktól el nem állhatunk; s annyival is inkább nem állhatunk el, mert akkor, mikor egy nagy nemzetnél már a zsidó nép emancipációjáról van kérdés, magunkat egész Európa szemei előtt sötétségi elvek gyanújába nem ejthetjük." Kölcsey itt Franciaországra utal, a zsidók emancipációját említi: a francia reformokhoz hasonló modernizációt sürget a zsidók ügyében Magyarországon is. Kölcsey számára a diétán a magyar nyelvhasználat joga, Erdély és Magyarország uniója, s a vallásszabadság polgári formáinak megteremtése voltak a legfontosabb ügyek; a diéta a zsidóság helyzetét a vallásügy kapcsán tárgyalta, s a zsidók emancipációja ily módon az első reform-országgyűlésen a reform-politikusok szemében a polgári Magyarország megteremtésének egyik tényezője volt.
"-"E ötvös József, A zsidók emancipációja (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1981). — Lásd Nathaniel Katzburg, "History of the Jews in Hungary", in: Pinkas ha-kehillot. Encyclopaedia o f Jewish Communities:
Hungary (Jerusalem: Yad Vashem, 1975), pp. 36,96 (héberül).
megakadályozza beolvadásukat a magyarságba. Azt kívánja, hogy a zsidók adják fel zsidóságukat. Ezek a politikusok, az emancipáció bizonyos elemeinek, a gyakorlatban: a politikai emancipáció szükségességének elfogadása mellett, a zsidók társadalmi beilleszkedését előfeltételekhez kötötték, gyakorlatilag: a zsidóság nyelvi, kulturális, részben pedig vallási asszim ilációját tartották kívánatosnak.
A viták során szóba sem került, hogy a beilleszkedés (integráció) folyamatait döntően határozza meg néhány tényező, s ezek befolyásolják a folyamatokat minden népi, nemzeti kisebbség, s nemcsak a zsidók, esetében. Ezek a tényezők a következők: (a) kulturális szint, (b) arányszám, (c) életkor és (d) idő.
Nézzünk általánosabb példákat.
(a) Kisebbségek, távol hazájuktól, készek szorosan beilleszkedni (integrálódni) az őket befogadó ország életébe, készek esetleg asszimilálódni is, ha a befogadó ország kulturális szintje magasabb, mint az övék. Magyar ember nem fog hozzáidomulni egy, mondjuk, a törzsi viszonyok között élő néphez, éljen bár — ilyen vagy olyan okból — a körükben, ellenben törekedni fog az angol szokások szerint élni és viselkedni, s minden erejét latbaveti ennek érdekében, ha Shakespeare országába kerül.
(b) Ha ez az első feltétel fennáll, előtérbe kerülhet a második, az arányszám. Németországban az évszázadok folyamán néhány ezer zsidó élt.
Az 1930-as években is csupán hatszázezernyi, elszórva vagy kis tömbökben a több tízmilliós német nép körében, s a németek fejlett, sokoldalú kultúrája hatalmas erővel hatott a közöttük élő zsidókra, ezek tehát nemcsak integrálódtak a német társadalomba: asszimilálódtak is a német kultúrához. Ahol nagyobb tömegben élt együtt a zsidóság, például Varsóban, nem volt érdemleges beolvadás.
(c) Továbbá, meglett férfikorban már nemigen indul meg a beolvadás folyamata. Származzék bármelyik népből, legyen kulturális szintje alacsonyabb vagy magasabb, 40-50 évesen már mindenkinek nagy nehézségekkel kell megbirkóznia, ha új körülmények közé kerül.
Gyermekeiknek már könnyebb a dolguk. Az Egyesült Államokban, Izraelben egyaránt rendszerint a gyermekek tanítják meg szüleiknek az ország nyelvét, a nagyszülők pedig többnyire életük végéig idegenek maradnak, nyelvileg legalábbis, és függetlenül attól, hogy egyébként többé- kevésbé otthon érzik magukat.
(d) De tegyük fel, hogy a fent említett előfeltételek közül a három első megvan, s a lehető legkedvezőbb módon van meg, ámde nincsen idő, elegendő idő, azaz a befogadó nép nem adja meg a szükséges türelmet, ami jobbára időben mérhető, nem teszi lehetővé, hogy a megindult integráció
vagy éppen asszimilációs folyamat végigjárja a maga természetes állomásait: hátrányos különbséget tesz a volt idegen és az állam többi polgára között, korlátozza a kisebbséghez tartozók cselekvési szabadságát, csorbítja jogaikat, sőt, üldözi őket, kitaszítja az alkotmányosság, a jogrend falai mögül, életét fenyegeti, elpusztítja. Ebben az esetben a megindult integrációs folyamatok megtorpannak. All ez még azokra a kisebbségekre is, amelyek mögött ott van, akár támogatólag, akár közönyösen, de megvan, él, működik az eredeti haza, szót emelhet az érdekükben, követelheti az emberi jogok tiszteletben tartását.
S mi lehet a magatartása annak a népnek, amely mögött kétezer év óta nem volt haza, amely vándorolni kényszerült Európa és a világ történelmi országútjain? Kihez fordulhat segítségért, ha ott, ahol lakik, kisemmizik természetes jogaiból, vagy éppen megtagadják tőle a másokat megillető jogokat. Ha befogadták, boldog volt, és a gesztust hálával viszonozta annak a népnek, amely szállást — már-már hazát — adott néki.
íme, ezt írja egy zsidó "papsegéd" Nagykanizsán, 1866-ban, amikor még mindig folyt a harc a zsidók egyenjogúsítása körül:
"(...) Nem politikai viszketegség vezérli toliam, hanem is százezrek nyomora, mégpedig azon százezreké, kiket bár az előítélet kárhoztat, mégis magamat hozzájok számítani semmikép sem szégyenlem — izraelita vagyok testemből, lelkemből (...). Ha némelyek még most is, időnk annyira előrehaladt szellemében, e népben valami szégyenítőt akarnak látni, akkor az csak a középkor ferde irányú szüleménye (...). Hazánkban még csak igen kevés gond fordíttatott ránk, mégis örömmel, szeretettel, s áldozatra készen teljesítjük hazánk iránti kötelességeinket, testvéreinkkel együtt egész erőből munkálkodunk az alkotmány épületének szilárdításán, érette s honunkért vagyonúnkat áldozni s vérünket oltani elsők vagyunk, országunk törvényeit védeni legfőbb s legszentebb kötelességünknek tekintjük."-*00
300 Lichtenstein Lajos, A zsidók közép- és jelenkori helyzetök és viszonyaikról s' az innen származható jo g g a l követelt emancipációjuk (Nagykanizsa, 1866), pp. 3-4; lásd még M. Carmilly-Weinberger, "A nílushal és az asszimiláció", Új Kelet (Tel-Aviv, 1978. december 22).