DR. CS. GYÍMESI ÉVA
Gondolom köztudomású, hogy a romániai magyar oktatáspo-litika, pontosabban az RMDSZ követelési rendszere az oktatásra vonatkozóan mindenekelőtt azt tartalmazza, hogy az óvodától az egyetemig igényt tartunk a teljes anyanyelvű oktatási rendszer ki-alakítására. Bizonyos mértékben máris beszélhetünk önálló kere-tekről, hiszen az erdélyi változások azt eredményezték, hogy vannak önálló oktatási intézményeink. Ezt akkor is el kell ismer-ni, ha egyes erdélyi politikusok kicsit eltúlozva hajlamosak inkább negatív képet festeni helyzetünkről. Én sem tartom helyzetünket rózsásnak, különösen ha arra gondolok, hogy egyes adatok sze-rint a tanulóknak mintegy egynegyede kényszerül arra, hogy ro-mán iskolákban tanuljon. Röviden fel is sorolom, hogy az óvodá-tól az egyetemig hogyan is alakul ez a helyzet. Az átlag tehát egynegyed; az óvodákban 10 százalék, az alsó tagozatokon 13, a felső tagozatokon 18, a gimnáziumban 31 százalék a nem anyanyelvükön tanulók aránya, míg a felsőoktatási intézmények-ben a diákok 64 százaléka nem tanulhat magyarul. Ez elsősor-ban a szórványmegyékre jellemző: Beszterce, Naszód, Arad, Szeben, Temes, Brassó, Máramaros és Krassó-Szörény megyé-ben minimális arányban tanulnak anyanyelvükön gyerekeink. Bi-zonyos keretek azonban már adottak, hogy elkezdjük a szerkeze-ti és tartalmi önállósulás folyamatát. Ebben kiemelt szerepet tulajdonítunk a szemléletváltásnak, amelyre most már lehetőség van, hiszen létrejöttek a pedagógusok azon fórumai, ahol első-sorban szakmai kérdésekről maguk a pedagógusok dönthetnek.
Gondolok itt arra, hogy a Világbank Románia oktatásügyét azzal a feltétellel támogatta, hogy a támogatásból megfelelő részarányt
8. Nekünk, Kárpát-medencei, „határon túli” magyaroknak az anyanyelvű oktatás megvalósulása terén hasonlóak vagy azono-sak a gondjaink, bajaink, törekvéseink. Ezen a tanácskozáson felszínre kerül az is, miben különbözünk egymástól és hogyan segíthetjük egymást.
Felhasznált irodalom és adatforrás:
Dr. Tóth Lajos: Magyar nyelvű oktatás a Vajdaságban 1944-től napjainkig, Élet-jel, Szabadka, 1995.
Tóth Lajos: A magyar nemzetiségi tanulók anyanyelvi oktatása, Létünk, 5/1972., 7—22.o.
Mirnics Károly: Kisebbségi sors, Forum, Újvidék, 1993.
A Szövetségi és Tartományi Statisztikai Intézet (hivatal) adatgyűjteményei, év-könyvei 1949-től 1991-ig
A Vajdaság Végrehajtó Tanácsának tájékoztatója a nemzeti kisebbségi tanulók anyanyelvű oktatásra való jogának megvalósulásáról az általános iskolai okta-tásban, a középfokú oktatásban és a felsőoktatásban az 1992/93-as, 1993/94-es és az 1994/95-ös tanévben.
Az erdélyi magyar oktatás helyzetéről
DR. CS. GYÍMESI ÉVA
Gondolom köztudomású, hogy a romániai magyar oktatáspo-litika, pontosabban az RMDSZ követelési rendszere az oktatásra vonatkozóan mindenekelőtt azt tartalmazza, hogy az óvodától az egyetemig igényt tartunk a teljes anyanyelvű oktatási rendszer ki-alakítására. Bizonyos mértékben máris beszélhetünk önálló kere-tekről, hiszen az erdélyi változások azt eredményezték, hogy vannak önálló oktatási intézményeink. Ezt akkor is el kell ismer-ni, ha egyes erdélyi politikusok kicsit eltúlozva hajlamosak inkább negatív képet festeni helyzetünkről. Én sem tartom helyzetünket rózsásnak, különösen ha arra gondolok, hogy egyes adatok sze-rint a tanulóknak mintegy egynegyede kényszerül arra, hogy ro-mán iskolákban tanuljon. Röviden fel is sorolom, hogy az óvodá-tól az egyetemig hogyan is alakul ez a helyzet. Az átlag tehát egynegyed; az óvodákban 10 százalék, az alsó tagozatokon 13, a felső tagozatokon 18, a gimnáziumban 31 százalék a nem anyanyelvükön tanulók aránya, míg a felsőoktatási intézmények-ben a diákok 64 százaléka nem tanulhat magyarul. Ez elsősor-ban a szórványmegyékre jellemző: Beszterce, Naszód, Arad, Szeben, Temes, Brassó, Máramaros és Krassó-Szörény megyé-ben minimális arányban tanulnak anyanyelvükön gyerekeink. Bi-zonyos keretek azonban már adottak, hogy elkezdjük a szerkeze-ti és tartalmi önállósulás folyamatát. Ebben kiemelt szerepet tulajdonítunk a szemléletváltásnak, amelyre most már lehetőség van, hiszen létrejöttek a pedagógusok azon fórumai, ahol első-sorban szakmai kérdésekről maguk a pedagógusok dönthetnek.
Gondolok itt arra, hogy a Világbank Románia oktatásügyét azzal a feltétellel támogatta, hogy a támogatásból megfelelő részarányt
juttat a kisebbségi oktatásnak. Mi erre alapozva el is kezdtük né-hány évvel ezelőtt az új kerettantervek pályázatainak meghirde-tését, új tankönyvek íratását pályázati rendszerben. Nagyon fon-tos feladatnak tartom, hogy miközben politikusaink a maguk fórumain harcolnak azért, hogy megvalósítsuk ezeket a stratégi-ai elképzeléseket, azonközben az oktatás folyamata azokban az iskolákban – már ahol ez lehetséges –, javuljon minőségét tekint-ve is, ne csupán a kereteit bővítsük. Itt elsősorban arra a szak-mai lelkiismeretre gondolok, amelyre most fokozottabban szük-ség van, s amely – úgy látom –, hogy (Erdélyben legalábbis) a tanárok jelentős részénél az utóbbi időben lendületet kapott. Ez abban is megnyilvánul, hogy a tanárok egy része nemcsak új tankönyveket írat, írhat, ír, hanem vannak olyan tanárok, akik ezen tankönyvek kísérleti módszereit, kísérleti rendszerben való kipróbálását is magukévá tették.
Nyilvánvaló, hogy az intézmények állapota még távol van azoktól a kritériumoktól, amelyek egy működőképes, minőségben funkcionális rendszer létét garantálnák. A tanügyi törvény, amely még érvényben van, mint tudjuk, nem tartalmazza a magyar nyel-vű szakiskolákat. A tanügyi törvény korlátozza a felvételi nyelvét, a főiskolákon és egyetemeken csak olyan helyeken lehet anya-nyelven felvételizni, ahol vannak már anyanyelvű csoportok.
Igaz, tavaly ezt az oktatásügyi minisztérium felfüggesztette, és lényegében minden szinten lehetett felvételizni anyanyelven, de ez csak egy rendelet volt, a helyzet instabil, és bármikor jöhet visszarendeződés. Reményre jogosít fel, hogy olyan pártok és kormány jutott most hatalomra Romániában, amelyektől a tan-ügyi törvény megváltoztatását várhatjuk. Én mélyen hiszem – és ezt román kollégáim is osztják velem –, hogy arra alapozhatunk:
az egész romániai oktatás számára előnytelen egy olyan oktatá-si törvény, amely erősen centralizálja az intézményeket. Nálunk például nem létezik iskolaszék. Mi is nagyon szerettük volna, ha ezt a tanügyi törvény tartalmazná.
Az oktatás decentralizálása az új román parlament egyik első intézkedése lesz, s akkor mi is megszervezhetjük azokat az önál-ló intézményeket, amelyek lehetővé teszik az önkormányzatok, a szülők és a pedagógusok hathatósabb beleszólását az oktatás
kérdéseibe. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy a tanárok egy részében is erős a függés, amely a régi rendszerből öröklődött át:
szívesen veszik, ha felülről irányítják őket, s bizonyos megyék-ben, városokban a tanfelügyelők szava, hatalma még mindig túl nagy. Abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy a tanfel-ügyelők a minisztérium utasításait követve hivatalnokokként és nem szakemberként viselkednek (tisztelet a kivételnek), és azok-kal a reformfolyamatokazok-kal szemben, amelyeket mi alulról elkezd-tünk és ezzel a tanárok egy rétegét megmozgattuk, nagyon ke-ményen lépnek fel; valósággal megbélyegzik, kiközösítik azokat a tanárokat, akik a reformfolyamatba bekapcsolódtak.
Nem az a dolgunk, hogy mi magunk politizáljunk, nekünk azt kellene elérnünk, hogy szakmai vonatkozásban, a minőségi kö-vetelmények tekintetében a saját tapasztalatunkra és lelkiismere-tünkre bízzuk magunkat. Elsősorban arra lenne szükség, hogy új-ragondoljuk az egész követelményrendszert, amit az iskola állít, az inputoutput rendszereket — ahogy a pedagógusok mondják -és minden szinten megpróbáljuk a szemléletváltást elősegíteni.
Most például az új tantervek vitájában a következő történt: a re-formszemléletnek elkötelezett tanárok két nagyon jó tanterv-vari-ációt dolgoztak már ki az ötödik valamint a kilencedik osztály szá-mára. Az új tanterveket a minisztérium egyetlen magyar ajkú tisztségviselője (Murvai László) nem a szakmai bizottsággal, nem a reformbizottság tagjaival vitatta meg, a kolozsvári magyar tan-szék véleményét sem kérte ki, hanem elbírálásukra tanfelügyelő-ket hívott össze. Így történhetett meg, hogy a legrosszabb tan-terv-variánst fogadták el, amely a legprimitívebb tantervek közé tartozik ahelyett, amelyik a szemléletváltást szorgalmazza. (Még a régi rendszerből örökölt, nagyon ideologikus, sematikus, rossz irodalmi szövegeket is benne hagyták.) Ilyen dolgokkal küszkö-dünk mi saját sorainkban is, és nem lehet pusztán a román ható-ságoknak tulajdonítani mindazt a bajt és problémát, amely felme-rül a kisebbségi oktatásban. A szemléletváltás híveinek most meg kell küzdeni azokkal, akik maradibb szemléletet képviselnek és kényelmesek ahhoz, hogy valamiféle újítást vezessenek be.
Az oktatási hálózatban az állam által fenntartott intézmények mellett nagy jelentőséget tulajdonítunk a szaporodó felekezeti
is-juttat a kisebbségi oktatásnak. Mi erre alapozva el is kezdtük né-hány évvel ezelőtt az új kerettantervek pályázatainak meghirde-tését, új tankönyvek íratását pályázati rendszerben. Nagyon fon-tos feladatnak tartom, hogy miközben politikusaink a maguk fórumain harcolnak azért, hogy megvalósítsuk ezeket a stratégi-ai elképzeléseket, azonközben az oktatás folyamata azokban az iskolákban – már ahol ez lehetséges –, javuljon minőségét tekint-ve is, ne csupán a kereteit bővítsük. Itt elsősorban arra a szak-mai lelkiismeretre gondolok, amelyre most fokozottabban szük-ség van, s amely – úgy látom –, hogy (Erdélyben legalábbis) a tanárok jelentős részénél az utóbbi időben lendületet kapott. Ez abban is megnyilvánul, hogy a tanárok egy része nemcsak új tankönyveket írat, írhat, ír, hanem vannak olyan tanárok, akik ezen tankönyvek kísérleti módszereit, kísérleti rendszerben való kipróbálását is magukévá tették.
Nyilvánvaló, hogy az intézmények állapota még távol van azoktól a kritériumoktól, amelyek egy működőképes, minőségben funkcionális rendszer létét garantálnák. A tanügyi törvény, amely még érvényben van, mint tudjuk, nem tartalmazza a magyar nyel-vű szakiskolákat. A tanügyi törvény korlátozza a felvételi nyelvét, a főiskolákon és egyetemeken csak olyan helyeken lehet anya-nyelven felvételizni, ahol vannak már anyanyelvű csoportok.
Igaz, tavaly ezt az oktatásügyi minisztérium felfüggesztette, és lényegében minden szinten lehetett felvételizni anyanyelven, de ez csak egy rendelet volt, a helyzet instabil, és bármikor jöhet visszarendeződés. Reményre jogosít fel, hogy olyan pártok és kormány jutott most hatalomra Romániában, amelyektől a tan-ügyi törvény megváltoztatását várhatjuk. Én mélyen hiszem – és ezt román kollégáim is osztják velem –, hogy arra alapozhatunk:
az egész romániai oktatás számára előnytelen egy olyan oktatá-si törvény, amely erősen centralizálja az intézményeket. Nálunk például nem létezik iskolaszék. Mi is nagyon szerettük volna, ha ezt a tanügyi törvény tartalmazná.
Az oktatás decentralizálása az új román parlament egyik első intézkedése lesz, s akkor mi is megszervezhetjük azokat az önál-ló intézményeket, amelyek lehetővé teszik az önkormányzatok, a szülők és a pedagógusok hathatósabb beleszólását az oktatás
kérdéseibe. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy a tanárok egy részében is erős a függés, amely a régi rendszerből öröklődött át:
szívesen veszik, ha felülről irányítják őket, s bizonyos megyék-ben, városokban a tanfelügyelők szava, hatalma még mindig túl nagy. Abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy a tanfel-ügyelők a minisztérium utasításait követve hivatalnokokként és nem szakemberként viselkednek (tisztelet a kivételnek), és azok-kal a reformfolyamatokazok-kal szemben, amelyeket mi alulról elkezd-tünk és ezzel a tanárok egy rétegét megmozgattuk, nagyon ke-ményen lépnek fel; valósággal megbélyegzik, kiközösítik azokat a tanárokat, akik a reformfolyamatba bekapcsolódtak.
Nem az a dolgunk, hogy mi magunk politizáljunk, nekünk azt kellene elérnünk, hogy szakmai vonatkozásban, a minőségi kö-vetelmények tekintetében a saját tapasztalatunkra és lelkiismere-tünkre bízzuk magunkat. Elsősorban arra lenne szükség, hogy új-ragondoljuk az egész követelményrendszert, amit az iskola állít, az inputoutput rendszereket — ahogy a pedagógusok mondják -és minden szinten megpróbáljuk a szemléletváltást elősegíteni.
Most például az új tantervek vitájában a következő történt: a re-formszemléletnek elkötelezett tanárok két nagyon jó tanterv-vari-ációt dolgoztak már ki az ötödik valamint a kilencedik osztály szá-mára. Az új tanterveket a minisztérium egyetlen magyar ajkú tisztségviselője (Murvai László) nem a szakmai bizottsággal, nem a reformbizottság tagjaival vitatta meg, a kolozsvári magyar tan-szék véleményét sem kérte ki, hanem elbírálásukra tanfelügyelő-ket hívott össze. Így történhetett meg, hogy a legrosszabb tan-terv-variánst fogadták el, amely a legprimitívebb tantervek közé tartozik ahelyett, amelyik a szemléletváltást szorgalmazza. (Még a régi rendszerből örökölt, nagyon ideologikus, sematikus, rossz irodalmi szövegeket is benne hagyták.) Ilyen dolgokkal küszkö-dünk mi saját sorainkban is, és nem lehet pusztán a román ható-ságoknak tulajdonítani mindazt a bajt és problémát, amely felme-rül a kisebbségi oktatásban. A szemléletváltás híveinek most meg kell küzdeni azokkal, akik maradibb szemléletet képviselnek és kényelmesek ahhoz, hogy valamiféle újítást vezessenek be.
Az oktatási hálózatban az állam által fenntartott intézmények mellett nagy jelentőséget tulajdonítunk a szaporodó felekezeti
is-koláknak. Az egyik legjobb tanítóképző ma, amit líceum utáni, fő-iskolai szinten hoztak létre, Marosvásárhelyen működik és refor-mátus egyház keltette életre – ez a kántortanítóképző. Romániá-ban ezenkívül még kilenc magyar nyelvű tanítóképző van, ezek sajnos csak érettségi diplomát adnak. Úgy gondoljuk, hogy át kel-lene térni a főiskolai tanítóképzésre. Az alapítványi és magánjelle-gű oktatási kezdeményezéseknek is elég nagy szerepet tulajdoní-tunk. Örömömre szolgál, hogy az egyház is létrehozott egy önálló líceumot, a Szent Erzsébet-líceumot. Mivel a szórványban nagy problémák vannak, kívánatos lenne, hogy szórványkollégiumokat alapítsunk. A tanulni vágyó és tanulni képes gyerekeket ugyanis nem tudjuk eldugott falusi iskolák összevont osztályaiban minősé-gi oktatásban részesíteni, hanem úgy, ha szórványközpontokat ho-zunk létre, összegyűjtjük a környékről azon kevés gyereket, akik egyébként nem tanulhatnának anyanyelvükön. Ilyen intézményünk már van, az egyház hozta létre Déván: Bőjte Csaba fiatal katolikus pap a lelke Fehér megyében, ahol kevés a magyar lakos. Nagy problémát jelent nálunk a csángóság a Székelyföld peremén és Moldvában. Az első rendszerváltozás utáni kormány elég sokat tett, hogy a már szinte teljesen elrománosodott vidékekről csángó gyerekeket hozzon át Erdélybe, sőt Magyarországra is, általános iskolai, sőt egyetemi oktatás céljából. Ez a kísérlet azonban többek szerint vitatható. Ezeknek a gyerekeknek a magyarsághoz való visszanyerése nagy szociális, pszichológiai problémákat szül a családon belül és a szülőföldjükön: nem tudnak visszaintegrálódni szülőföldjükbe. Kevés kivételtől eltekintve azok csángó gyerekek, akik Székelyföldön tanulnak, ugyanazt a kisebbrendűségi érzést viszik tovább, ami kialakult bennük a szülőföldjükön a románokkal szemben. A székely iskolákban ugyanis a székely gyerekek lené-zik a csángó gyerekeket – erről szociológiai tanulmány is készült –, és az aggódó pedagógusok véleményét is tudom. Mit lehetne tenni? Nem tudom, de ha a csángóságban nincs meg az akarat, hogy ezt a hovatartozást fenntartsa, tudatosítsa, akkor – úgy gon-dolom – erőszakkal nem lehet ezt még igazán jó értelemben sem eröltetni.
Beszélnék az erdélyi felsőoktatásról is. Van néhány mozzanat, mely előnyösebbnek, kedvezőbbnek, jobbnak tünteti fel
helyzetün-ket, mint másutt. Tömegünknél fogva van egy bizonyos előnyünk, ezt minden nehézségünk ellenére elismerem. Felsőoktatásunk helyzetét tekintve három biztató dologra hívhatom fel a figyelmet:
a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem hallgatóinak száma 14 ezer.
Ebből 3000 a magyar, s közülük 1800-an tanulnak magyarul (a 26 egyetemi karból 17-en tanulhatnak magyarul), az összes pedagó-giai profilú szakon van magyar csoport, még a testnevelés szakon is; a művészettörténetet is bevezették tavaly. A kolozsvári magyar egyetemi előadók 1989 előtti száma 76 volt, mára 160-ra emelke-dett. Ez nagynak tűnik, de ha azt nézzük, hogy a 7,1 százaléknyi magyar ajkú lakosságból hányan tanulnak, már nem olyan jó az arány: mert 3,1 a magyar felsőoktatásban tanuló diákok száma.
Országosan ez 9-10 ezer. Tanulnak magyarul a teológiákon (a nagyváradi református főiskola, Marosvásárhelyen a régi Bolyai Egyetem orvostudományi magyar tagozata is visszaépülőben van, s mintegy 500 a magyarul tanuló orvostanhallgatók száma Maros-vásárhelyen. Van két színészképző is (Vásárhelyen és Kolozsvá-ron). A művészeti képzés csak a színészetben valósul meg ma-gyarul, a képzőművészet terén nem sikerült. (Most is ezen fáradozik az RMDSZ oktatási bizottsága.) A képzőművészeten ta-nítanak magyarul is, de magyar csoportok nem léteznek. A felső-oktatásban új formák is megjelentek: a Babes-Bolyai Egyetem képviseletében – a romániai egyetemek közül elsőként – az Euró-pai Egyetemek Konferenciájának rektorunk a tagja.
Gondjaink vannak a Sulyok István Református Főiskolával és a székelyföldi kihelyezett tagozattal. Bizonyára a térség többi ki-sebbségi magyarsága is ismeri e nehézségeket – Gödöllő és más, vidéki főiskolák kihelyezett tagozataira gondolok itt. A mi oktatási stratégiánk szerint akkor van a kihelyezett tagozatok szerinti okta-tási formának értelme, ha előbb-utóbb saját infrastruktúrára és szellemi potenciálra támaszkodva önálló főiskolaként kezdenek el dolgozni; például a Székelyföldön, ahol a tömbmagyarság él (7-800 ezer) szükséges, hogy egyetemi vagy főiskolai hálózat jöjjön létre. Ideális lenne, ha a közel 2 milliónyi magyarságból legalább 20 ezer egyetemista tanulhatna anyanyelvén. Európában a főisko-lán és egyetemen tanulók aránya a lakosságban még ennél is nagyobb. Ezért mondom, hogy a Székelyföldön van esélyük és
koláknak. Az egyik legjobb tanítóképző ma, amit líceum utáni, fő-iskolai szinten hoztak létre, Marosvásárhelyen működik és refor-mátus egyház keltette életre – ez a kántortanítóképző. Romániá-ban ezenkívül még kilenc magyar nyelvű tanítóképző van, ezek sajnos csak érettségi diplomát adnak. Úgy gondoljuk, hogy át kel-lene térni a főiskolai tanítóképzésre. Az alapítványi és magánjelle-gű oktatási kezdeményezéseknek is elég nagy szerepet tulajdoní-tunk. Örömömre szolgál, hogy az egyház is létrehozott egy önálló líceumot, a Szent Erzsébet-líceumot. Mivel a szórványban nagy problémák vannak, kívánatos lenne, hogy szórványkollégiumokat alapítsunk. A tanulni vágyó és tanulni képes gyerekeket ugyanis nem tudjuk eldugott falusi iskolák összevont osztályaiban minősé-gi oktatásban részesíteni, hanem úgy, ha szórványközpontokat ho-zunk létre, összegyűjtjük a környékről azon kevés gyereket, akik egyébként nem tanulhatnának anyanyelvükön. Ilyen intézményünk már van, az egyház hozta létre Déván: Bőjte Csaba fiatal katolikus pap a lelke Fehér megyében, ahol kevés a magyar lakos. Nagy problémát jelent nálunk a csángóság a Székelyföld peremén és Moldvában. Az első rendszerváltozás utáni kormány elég sokat tett, hogy a már szinte teljesen elrománosodott vidékekről csángó gyerekeket hozzon át Erdélybe, sőt Magyarországra is, általános iskolai, sőt egyetemi oktatás céljából. Ez a kísérlet azonban többek szerint vitatható. Ezeknek a gyerekeknek a magyarsághoz való visszanyerése nagy szociális, pszichológiai problémákat szül a családon belül és a szülőföldjükön: nem tudnak visszaintegrálódni szülőföldjükbe. Kevés kivételtől eltekintve azok csángó gyerekek, akik Székelyföldön tanulnak, ugyanazt a kisebbrendűségi érzést viszik tovább, ami kialakult bennük a szülőföldjükön a románokkal szemben. A székely iskolákban ugyanis a székely gyerekek lené-zik a csángó gyerekeket – erről szociológiai tanulmány is készült –, és az aggódó pedagógusok véleményét is tudom. Mit lehetne tenni? Nem tudom, de ha a csángóságban nincs meg az akarat, hogy ezt a hovatartozást fenntartsa, tudatosítsa, akkor – úgy gon-dolom – erőszakkal nem lehet ezt még igazán jó értelemben sem eröltetni.
Beszélnék az erdélyi felsőoktatásról is. Van néhány mozzanat, mely előnyösebbnek, kedvezőbbnek, jobbnak tünteti fel
helyzetün-ket, mint másutt. Tömegünknél fogva van egy bizonyos előnyünk, ezt minden nehézségünk ellenére elismerem. Felsőoktatásunk helyzetét tekintve három biztató dologra hívhatom fel a figyelmet:
a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem hallgatóinak száma 14 ezer.
Ebből 3000 a magyar, s közülük 1800-an tanulnak magyarul (a 26 egyetemi karból 17-en tanulhatnak magyarul), az összes pedagó-giai profilú szakon van magyar csoport, még a testnevelés szakon is; a művészettörténetet is bevezették tavaly. A kolozsvári magyar egyetemi előadók 1989 előtti száma 76 volt, mára 160-ra
Ebből 3000 a magyar, s közülük 1800-an tanulnak magyarul (a 26 egyetemi karból 17-en tanulhatnak magyarul), az összes pedagó-giai profilú szakon van magyar csoport, még a testnevelés szakon is; a művészettörténetet is bevezették tavaly. A kolozsvári magyar egyetemi előadók 1989 előtti száma 76 volt, mára 160-ra