Bevezetés
A dantei Pokol hetedik körének második alkörét mutatja be az ének: az öngyilkosok és tékozlók (tehát az önmaguk, illetve a vagyonuk ellen erőszakosan cselekvők) bűnhődésének helyszínén vagyunk, egy sötét lombú erdőben, ahol a mérges tüskéket termő göcsörtös-csavart fákat női arcú, ám ragadozómadár-testű hárpiák tépkedik. Jajgatás hallatszik mindenhonnan, de nem látni embert. Vergilius biztatja az Utazót egy ágacska letörésére az erdei cserjékről: a letépett gally helyén az ágból sötét vér csörgedezik, és a vérrel részvétért könyörgő szavak szakadnak ki a sebből. Pier della Vigna szól a növénytestből, a szicíliai udvar kancellárja, költő és híres episztolagyűjtemény szerzője, akit árulás vádjával börtönbe vetettek, és megvakítottak. Ebben a zord erdőben bűnhődnek még a tékozlók, akiket pokoli kutyák üldöznek: egyikük egy bokorba bújik, ám a kutyák széttépik. A tékozló miatt megtépázott bokor egy firenzei öngyilkos lelkét rejti, aki bemutatja szülővárosát, míg önmagáról csak a halálának módját árulja el.
Felosztás
1–21. Az öngyilkosok erdeje: göcsörtös fák és a hárpiák.
22–45. Dante tép egy ágat egy cserjéről: a növénysebből vér csorog, és emberhang könyörög kegyelemért.
46–108. Beszélgetés Pier della Vignával.
109–135. Pokoli vadászat az erdőben: fekete szukák a tékozlókat üldözik, egyiküket darabokra tépik.
136–151. A megtépázott bokorba zárt lélek bemutatkozása.
195
1. Non era ancor di là Nesso arrivato, quando noi ci mettemmo per un bosco che da neun sentiero era segnato.
4. Non fronda verde, ma di color fosco;
non rami schietti, ma nodosi e ‘nvolti;
non pomi v’eran, ma stecchi con tòsco.
7. Non han sì aspri sterpi né sì folti quelle fiere selvagge che ‘n odio hanno tra Cecina e Corneto i luoghi cólti.
10. Quivi le brutte Arpie lor nidi fanno, che cacciar de le Strofade i Troiani con tristo annunzio di futuro danno.
A túlpartra Nessos még nem ért át, mikor mi egy erdőhöz jutottunk, melybe semmilyen ösvény nem vezetett.
Nem zöld lombú, hanem éjszínű fák voltak ott, nem egyenes ágúak, hanem göcsörtös-csavartak, nem gyümölcsök értek rajtuk, hanem mérges tüskék.
Nem lelnek ily zord, sem ily sűrű bozótot a vadállatok Cecina és Corneto között, melyek undorral kerülik a művelt földeket.
Itt rakják fészküket a rút hárpiák, akik a Strophadokról elűzték a trójaiakat csapásokat hirdető szomorú jövendöléssel.
1. Nessos: → Pok XII 67–69 (Kom). Az első sor funkciója szerint az előző énekkel való narratív folytonosságot biztosítja(Paratore 1968a: 178–181).
2. Az erdő, amelyhez most ér Dante és Vergilius, elkerülhetetlenül felidézi az olvasóban az I. ének sötét erdejét (→ Pok I 2), ahol Dante eltévedt. Mindkét erdő a kétségbeesés, a bűn és az örök halál erdeje, amely ellentétben áll a földi élő erdővel, emberi nyom és szépség nélküliek, és csak félelmet ébresztenek.
4–6. Az ének második tercinája – amely a canto sajátos hangját üti meg, és hangulatát festi – három antitézisből épül fel, amelyek a földi erdők kellemes atmoszféráját állítják szembe ennek a túlviláginak a borzalmasságával.
Az anaforával történő hangsúlyozás és a halott, sötét lombú erdő bemutatása valószínűleg Seneca Hercules furenséből származik: Horrent opaca fronde nigrantes comae / […] Non prata viridi laeta facie germinant, / Nec adulta lenti fluctuat zephyro seges; / Nec ulla ramos sylva pomiferos habet (Sen Herc Fur 689–700).
9. Cecina és Corneto között: a Maremma két határát jelöli: a Cecina folyót északról, Corneto falvát (ma: Tarquinia) délről. A skót Joseph Forsyth még 1802–1803-as olaszországi útleírásában is úgy festi le a Maremmát, mint vad, mocsaras vidéket, áthatolhatatlan bozótokkal, pestises levegővel, amely megfertőzi a télen ott élelmet gyűjtő parasztokat, és nyárra a tetemüket a hazavezető úton találják meg, vagy hazaviszik a „maremmai betegséget” (Forsyth 1816: 156). Nem lehetetlen, hogy a dantei bokrokon növő mérgező tövisek leírását a Maremma levegőjének mérgező hatása inspirálta.
10–11. A hárpiák mitológiai szörnyek: női arcúak, madártestűek, tehát kettős természetűek, mint a kentaurok. Thaumas tengeristen és Élektra gyermekei, akik a Styx mocsarában, az alvilág bejáratánál élnek (→
Verg Aen VI 289); Homérosznál a szélvihar megtestesítői (Hom Il XVI 150; Hom Od I 241); olykor azonosítják őket az erinysökkel, maga Vergilius is. Büntető funkcióval bírnak Phineus trák király mítoszában, akit fiai megvakításáért (vagy egy másik történet szerint: mivel jóslataiban túl sok isteni titkot fedett föl) megvakítottak, és a hárpiák összes ételét bemocskolták. Az Aeneisben Vergilius a Ión-tengeri Strofadokra helyezi őket (gör. Strophades: kis szigetek a Jón-tengeren), és a trójaiak asztalát piszkítják össze ürülékükkel. A hárpiák csúfságuk jelzőjét (brutte) tehát nemcsak külsejük miatt kapták, hanem szennyességük miatt is. Már az antik kommentátorok is ismerték a szó etimológiáját (a görög arpazóból a latin rapióba), éppen ezért jelenlétüket szinte kivétel nélkül az öngyilkosok között a rablás (rapina) szimbólumának tekintették: a rablásénak, amellyel az ember saját magától rabolta el az életet. Guido da Pisa szerint pedig: „nincs nagyobb rablás, mint saját életünk elrablása” (Guido da Pisa 1974 [ca. 1327–1328]). Az Ottimo-kommentár(ca. 1333) és Jacopo della Lana a kétségbeesés jelképeinek véli őket (Lana 1866–1867 [1324–1328]), Jacopo Alighieri pedig a racionális és szenzitív képességektől való megfosztottság fájdalmas emlékeinek (Jacopo Alighieri 1915 [1322]). Ám ezek az allegorikus figurák a dantei műben mindig összetettek, sohasem csupán egyetlen jelentéssel bírnak, hanem az emberi állapotnak sokféle aspektusát magukban foglalják (Chiavacci Leonardi 1999). A hárpiák tehát az öngyilkosok önmaguk elleni erőszakosságát ábrázolják, azzal a kétségbeesett kínnal, amely sohasem hagyja el őket: „a fák tetejéről furcsán panaszkodnak” (→ 15). Csúfságuk így a bűn rettenetességére is utal, éppúgy, mint a mérgező tövisekkel teli erdő.
XIII. ÉNEK | 1–12.
196
12. csapásokat hirdető szomorú jövendöléssel: a vergiliusi történet szerint(Verg Aen III 245–257) Celaeno hárpia Aeneasnak és társainak azt jövendölte, hogy habár eljutnak Itáliába, addig ott nem emelhetnek falat, „míg éhségükben az asztalt meg nem rágják, és fel nem falják ebédre”. A sor narratív szerepe, hogy felkészítse az olvasót az erdő rettenetes valóságára.
13–14. A leírás a vergiliusit összegzi: „Aggszűz arcuk van ezeknek, a testük / szárnyas, a körmük horgas, bűzlenek, és megy a hasuk, s mindíg éhségtől halaványak” (Verg Aen III 216–218;Vergilius 1984 [1967]).
15. furcsa: megoszlik a kommentátorok véleménye, hogy a „furcsa” (strani) minőségjelző a fákra vonatkozik-e, vagy a hárpiák panaszaira. Ez utóbbi melletti érv, hogy a tercina a hárpiák leírását adja, és e rémisztő szörnyek hangja nyilvánvalóan eltérő a madárcsiviteléstől; vagy ha a vergiliusi vox dirára („vészt hozó hang” Verg Aen III 228) való utalást látunk benne. Nem biztos, hogy a hárpiák ténylegesen panaszkodnak (hiszen őket nem sújtja büntetés), valószínűleg csak összevetve az erdőket kellemessé tevő madárdallal hasonlít panaszra a hangjuk. Bonvesin de la Riva De scriptura aureája (429–431) szerint a földi madarak éneke panasznak tűnik az angyalokéhoz képest: Se tug li olcei del mondo e tug li instrumenti / Sonassen tug insema con grang alegramenti, / Apress li vers d’un angelo parraven soz lamenti (Bellomo 2013).
17. A hetedik kör második alkörében vagyunk: az erőszakosak köre három alkörre oszlik: az elsőt a vérfolyó alkotja (melybe a felebarátjukkal szemben erőszakosok merülnek); a második az erdő, amelybe költőink most lépnek be: itt az önmagukkal szemben erőszakosok szenvednek (→ Pok XI 30).
19. rettenetes homokmező: a homokmező pedig, amelyre tűzeső zuhog, a kör harmadik alkörét alkotja, ahol Istennel és a természettel szemben erőszakosok bűnhődnek.
20–21. Figyelmeztetés Danténak, hogy a szemére kell bíznia magát, mivel Vergilius szavainak nem hinne.
25. Azt hiszem, azt hitte, hogy úgy hiszem (Cred’ïo ch’ei credette ch’io credesse): az ige ismétlésének retorikai alakzata az ének (és a középpontban álló hős, Pier della Vigna) stílusának egyik jellegzetes vonása (lásd még: 67–68). Minden esetben pontosan meghatározható funkcióval bír: jelen esetben a gondolat tétován ingázó útját fejezi ki, amely mint néma párbeszéd zajlik a két költő között (Chiavacci Leonardi 1999).
30. a tévedésed is vele törik: a téves gondolatok úgy hasadnak szét, és maradnak csonkák, mint ahogy Dante kinyújtott keze nyomán majd a leszakított ágak. A költő a gondolatot úgy jeleníti meg ezzel a meta- 13. Ali hanno late, e colli e visi umani,
piè con artigli, e pennuto ‘l gran ventre;
fanno lamenti in su li alberi strani.
16. E ‘l buon maestro «Prima che più entre, sappi che se’ nel secondo girone», mi cominciò a dire, «e sarai mentre 19. che tu verrai ne l’orribil sabbione.
Però riguarda ben; sì vederai cose che torrien fede al mio sermone».
22. Io sentia d’ogne parte trarre guai e non vedea persona che ‘l facesse;
per ch’io tutto smarrito m’arrestai.
25. Cred’ ïo ch’ei credette ch’io credesse che tante voci uscisser, tra quei bronchi, da gente che per noi si nascondesse.
28. Però disse ‘l maestro: «Se tu tronchi qualche fraschetta d’una d’este piante, li pensier c’hai si faran tutti monchi».
Széles a szárnyuk, nyakuk és arcuk emberi, lábukon karom, és nagy hasuk tollas;
a fák tetejéről furcsán panaszkodnak.
S jó mesterem szólt: „Mielőtt beljebb hatolnál, vésd eszedbe, hogy a második alkörben vagy – így kezdte mondani –, s itt maradsz, míg elérsz a rettenetes homokmezőre!
Jól figyelj hát, s olyat látsz majd, ami puszta beszédem hitelét elvenné.”
Mindenhonnét jajgatást hallottam, de nem látszott ember, akitől származna;
így megálltam, egészen megzavarodva.
Azt hiszem, azt hitte, hogy úgy hiszem, olyanoktól ered e sok hang, akik az ágak között előlünk rejtőznek.
Ezért így szólt mesterem: „Ha egy ágacskát tépsz e növények közül egyről,
a tévedésed is vele törik.”
XIII. ÉNEK | 13–30.
197
forával, mint az igazság felé törekvő mozgást, mely félbetörik, ha a célja hamisnak bizonyul (Chiavacci Leonardi 1999). A költői képek és a használt szavak közötti egyezés a dantei stílus sajátja a legerősebb feszült-ség pillanataiban.
32. A cserje nagysága a benne lakó lélek kiválóságára utal, ahogy Ulixest is a tűz nagyobbik lángnyelvében, szarvában találjuk (→ Pok XXVI 85).
33. törzse felsikoltott: a törzs fájdalmas sikolyával felfedi az erdő titkát; kirobbantva az énekben eddig felhalmozódott feszültséget. Az epizód vergiliusi gyökerét az Aeneis III. könyvében találjuk, amelyre maga Dante is utal a 48. sorban.
36. részvétnek: A részvétről lásd a 84. sorhoz írt jegyzetet.
38. kegyesebb kezet (man più pia): A kifejezés vergiliusi eredetű (parce pias scelerare manus; Aen III 42).
Ugyanezt a melléknevet használja Dante Francesca énekében is: szomorúvá és részvétteljessé (tristo e pio; → Pok V 117) teszi Francesca kínjainak hallgatása.
39. A kígyó a legalávalóbb állat (a bibliai hagyományban az ördög megjelenési formája), de ennél még ők is több kegyelmet érdemelnének, pedig mi emberek voltunk – mondja Pier della Vigna.
43. úgy szakadt ki egyszerre szó és vér: Ezzel a kifejezéssel rokon szerkesztésűeket találunk Francesca („mint az, ki egyszerre könnyezik és beszél”; Pok V 126) és Ugolino („egyszerre láthatsz sírni és beszélni”
[’láss beszélve sírni s beszélni sírva’]; Pok XXXIII 9) szavaiban. Az ő történetükben olyan bánat lakozik, hogy elbeszélésük közben a szavaikat könnyekké változtatják; a könnyeknek Pier della Vigna történetében az ág
„nedvet gyöngyözése” (41) felel meg.
47. sebzett lélek: Della Vigna kétszeresen is ennek mondható: nemcsak növény teste sérült meg, hanem a bánásmóddal szellemét is megsértették.
31. Allor porsi la mano un poco avante e colsi un ramicel da un gran pruno;
e ‘l tronco suo gridò: «Perché mi schiante?».
34. Da che fatto fu poi di sangue bruno, ricominciò a dir: «Perché mi scerpi?
non hai tu spirto di pietade alcuno?
37. Uomini fummo, e or siam fatti sterpi:
ben dovrebb’ esser la tua man più pia, se state fossimo anime di serpi».
40. Come d’un stizzo verde ch’arso sia da l’un de’ capi, che da l’altro geme e cigola per vento che va via, 43. sì de la scheggia rotta usciva insieme
parole e sangue; ond’ io lasciai la cima cadere, e stetti come l’uom che teme.
46. «S’elli avesse potuto creder prima», rispuose ‘l savio mio, «anima lesa, ciò c’ha veduto pur con la mia rima,
Akkor előrenyúltam kissé a kezemmel, apró gallyat szedve egy nagy cserjéről;
és törzse felsikoltott: „Miért tépsz engem?”
A törés nyomán vértől lett barna, és újra szólt: „Miért szakítasz?
Nincs benned a részvétnek szikrája sem?
Emberek voltunk, mostanra cserjévé lettünk:
de kegyesebb kezet érdemelnénk akkor is, ha kígyók lelkei volnánk.”
Mint a zöld ág, melynek egyik vége meggyullad, s a másik nedvet gyöngyözik, és sistereg a távozó levegőtől,
úgy szakadt ki egyszerre szó és vér
a törött ágból, s én hagytam kiesni kezemből a gallycsúcsot, és csak álltam ott félve.
„Ha hamarabb hinni bírt volna – válaszolt bölcsem –, ó, te sebzett lélek, annak, mit látott költeményemben,
XIII. ÉNEK | 31–48.
198
55. Édes szavakkal úgy csalogatsz: Vergilius beszéde édes Della Vigna számára, mivel egyszerre fejez ki tiszteletet, bocsánatkérést, s kínál kárpótlást. A csalogatás olasz igéje is (adescare) a vadászok szakkifejezése, és az állat csalival való odavonzására (attirare con l’esca) utal: a jelenetben a csali nem más, mint Vergilius édes beszéde.
57. így lépre csaltan (come uccello alla pania): metafora az 55. sor csalogatására válasz, vele zárul be a vadászattal kapcsolatos képzettársítások köre.
58–60. A megszólaló Pier della Vigna, II. Frigyes híres titkára, tanácsadója. A szívének két kulcsa közül az egyik a nyitásra, a másik a zárásra való. Landino magyarázata szerint ezek „az igen és a nem kulcsai, a megtagadásé és a megengedésé” (Landino 1999 [1481]), vagyis Della Vigna mint a császár titkára általában
„kedvére válaszolhatott „igen”-t vagy „nem”-et a császárnak címzett levelekre” (Lana 1866–1867 [1324–
1328]). A kifejezés bibliai eredetű (Ézs 22,22), de valószínű, hogy a dantei hely közvetlen forrása Nicola da Rocca, Pier della Vigna fiatalabb jegyzőtársának levele: Tamquam Imperii claviger claudit, et nemo aperit;
aperit, et nemo claudit. Dum reseret nemo quod clauditis et quod reseratis per consequens nemo claudat (Nicola da Rocca 2003: 31). Felidézi Péter két kulcsát is, amelyet a XXVII. énekben VIII. Bonifác említ meg pontosan az itt használt két igével: „A Mennyországot, mint tudod, én zárhatom, / és én nyithatom” (lo ciel poss’io serrare e diserrare; Pok XXVII 103–104).
62. oly nagy hűséggel viseltem a dicső tisztet: a „hűség” szó inverzióval kerül a sor elejére (fede portai al glorïoso offizio [a szerző kiemelése]), hangsúlyos pozícióba. A szó Pier della Vigna beszédében központi jelentőségű, mivel pontosan a hűség hiányával vádolták, pedig a dantei Pier della Vigna csak ehhez tartotta magát (→ 74). A 75. sorában „tiszteletre igen méltó”-nak nevezi urát, ezzel elhárítva Frigyes személyéről a bűnnek még az árnyékát is: ez hűségének és ártatlanságának végső bizonyítéka. A dantei ítélet Frigyest az eretnekek közé helyezi a Pokolban (→ Pok X 119). Frigyes ellen az epikureizmus vádját a filozófusokkal, mágusokkal, asztronómusokkal, arab és zsidó tudósokkal teli udvarával nem szimpatizáló egyházi körökben kezdték terjeszteni. Salimbene da Parma például azt a történetet jegyzi föl Frigyesről krónikájában, hogy a császár a Bibliában kerestette a túlvilág nemlétének bizonyítékát (Altomonte 1985: 30–31), és Villani is azt írja róla krónikájában, hogy „epikureusként élt, sohasem vetve számot azzal, hogy egy másik világ is létezik”
(Villani Cronica VI 1).
63. feláldozva érte álmom és egészségem: Della Vigna hűséges szolgálatának jutalma az álmatlan (munkával töltött) éjszakák és az egészség, szívnyugalom (polsi szó szerint ’érverés’) elvesztése volt.
49. non averebbe in te la man distesa;
ma la cosa incredibile mi fece indurlo ad ovra ch’a me stesso pesa.
52. Ma dilli chi tu fosti, sì che ‘n vece d’alcun’ ammenda tua fama rinfreschi nel mondo sù, dove tornar li lece».
55. E ‘l tronco: «Sì col dolce dir m’adeschi, ch’i’ non posso tacere; e voi non gravi perch’ ïo un poco a ragionar m’inveschi.
58. Io son colui che tenni ambo le chiavi del cor di Federigo, e che le volsi, serrando e diserrando, sì soavi, 61. che dal secreto suo quasi ogn’ uom tolsi;
fede portai al glorïoso offizio, tanto ch’i’ ne perde’ li sonni e ‘ polsi.
nem nyújtotta volna ellened kezét, de a dolog hihetetlen volta indított engem tettre hívni őt, így ennek súlya engem terhel.
De mondd el, ki voltál, s így kárpótlás
gyanánt a híredet fogja megújítani a fenti világban, ahová néki meg van engedve a visszatérés!”
És a törzs: „Édes szavakkal úgy csalogatsz, hogy nem hallgathatok; ám ne nehezteljetek, ha így lépre csaltan, beszédemmel késleltetlek.
Az vagyok, aki Frigyes szívének mindkét kulcsát tartottam kezemben, s forgattam, bezárva és kinyitva, oly nagy édességgel, hogy bizalmába más nem férkőzhetett;
hűséggel viseltem a dicső tisztet, feláldozva érte álmom és egészségem.
XIII. ÉNEK | 49–63.
199
64–66. A kéjnő az irigység allegorikus alakja (→ 78), aki soha nem fordítja el sóvár tekintetét a császári palotákról, és általában a hatalommal bírókról. A vádbeszéd zaklatottsága Pier della Vigna haragja mellett – hiszen ő ennek a bűnnek köszönheti bukását és halálát – Dante felháborodását is tükrözi, aki aki profetikus hangvétellel ítéli el a világot bomlasztó rosszat. A tömegek halála kifejezés mellett az udvarok bűne mint specifikáció jelenik meg (→ 66): sokak halála, ahogy a bibliai sorból tudjuk, „a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba” (Bölcs 2,24 [a szerző kiemelése]; → Pok I 111), de különösképpen gyakori bűne az udvaroknak.
Az a tény, hogy Dante e bűn definíciójának egy teljes tercinát szentel, egyrészt a bűn erejét, másrészt azt az intenzitást hangsúlyozza, amivel Pier della Vigna, vagyis Dante elítéli (Chiavacci Leonardi 1999).
67–68. ellenem szította, s a feltüzeltek / oly nagy haragra gyújtották (infiammò […] / e li ’nfiammati infiammar): visszatér a háromszoros igeismétlésnek az alakzata, amely már megjelent a 25. sorban, de teljesen más jelentést hordozva. Itt az irigységtől feléledő tűz az ismétlés során egyre erősödni látszik, amíg végül felemészti Frigyes hívét.
69. boldog tisztességem bús gyászra vált: ugyanezt az igét (tornaro) használja a dantei Ulixes is (noi ci allegrammo, e tosto tornò in pianto; If XXVI 136), ahol ugyanígy egy kiváló ember bukásának lehetünk tanúi.
70–72. A lelkemben azt gondoltam – mondja Pier della Vigna –, hogy az életemet eldobva elkerülöm mások megvetését, azt, hogy árulónak bélyegezzenek. Szavai az Isten városáról I. könyvének XVII. fejezetét idézik, ahol Ágoston A büntetés vagy gyalázat miatti félelemből származó öngyilkosságról szólva a következőket mondja: „annál nagyobb bűnt követ el, minél ártatlanabb volt abban a dologban, amely kapcsán azt gondolta, hogy öngyilkossá kell lennie” (Szent Ágoston 2005: 93). Az ágostoni érvelés szerint tehát Pier della Vigna tettét súlyosbítja ártatlansága: hogy igaz maga ellen lett igaztalanná (→ 72).
73–75. Ennek a fának az új gyökereire esküszöm: Pier Della Vigna 1249-ben halt meg. Nem lényegtelen eleme a kérdésnek, hogy Della Vigna a Pokolban hangsúlyozza ártatlanságát.
76–78. ha valaki a földre visszatérne / közületek: ez a ha nem kételkedést fejez ki, hanem azzal egyenértékű, hogy ’ha úgy, ahogy mondjátok (→ 54), valaki visszatér közületek’. A 78. sorban az irigység (‘nvidia) Pier történetének utolsó alanya: a gyűlöletes bűn, mely az ártatlan hős bukását okozta, így kap még egyszer hangsúlyos helyet az énekben.
64. La meretrice che mai da l’ospizio di Cesare non torse li occhi putti, morte comune e de le corti vizio, 67. infiammò contra me li animi tutti;
e li ‘nfiammati infiammar sì Augusto, che ‘ lieti onor tornaro in tristi lutti.
70. L’animo mio, per disdegnoso gusto, credendo col morir fuggir disdegno, ingiusto fece me contra me giusto.
73. Per le nove radici d’esto legno vi giuro che già mai non ruppi fede al mio segnor, che fu d’onor sì degno.
76. E se di voi alcun nel mondo riede, conforti la memoria mia, che giace ancor del colpo che ‘nvidia le diede».
A kéjnő, aki sóvár tekintetét sohasem fordította el Caesar lakhelyéről, tömegek halála ő, és udvarok bűne,
mindenki lelkét ellenem szította, s a feltüzeltek oly nagy haragra gyújtották a császárt, hogy boldog tisztességem bús gyászra vált.
Lelkem, a létet megvetve, azt hitte, a megvetéstől elmenekít a halál;
így tett igaz magam ellen igaztalanná.
Ennek a fának az új gyökereire esküszöm, hogy sohasem törtem meg hűségem urammal szemben, ki tiszteletre igen méltó.
És ha valaki a földre visszatérne közületek, támassza fel emlékemet, mely még mindig hever az irigység csapásától!”
XIII. ÉNEK | 64–78.
200
84. Visszatér a Francesca énekét idéző részvét (pietà) szó. A részvét érzése végigkíséri Dante túlvilági utazását, de csak néhány helyen válik ennyire hangsúlyossá: ezek pedig (jelen ének mellett) Francesca, Ulixes és Ugolino énekei. Párhuzamosságot figyelhetünk meg a szerelmesek énekével a részvét érzésének tekintetében:
a két énekben az első részvétet – amelyet a Pokolban szenvedő jelenlegi állapota vált ki – az elkárhozott kéri számon Dantén (Della Vigna; → 36), illetve ennek meglétéért mond köszönetet (Francesca; → Pok V 93). Míg a második részvét – amelyet a történetük megismerése ébreszt Dantéban –, teljesen hatalmába keríti a költőt, és
„mint a halott teste zuhan el” (→ Pok V 142) Francesca esetében pedig, Pier della Vignával szemben, pontosan a beszédképességét veszíti el – ezáltal (ha csak egy pillanatra is) magára véve a beszéd fájdalmasságának büntetését. A XIV. ének kezdő tercinájában pedig Dante a szülőföld iránti szeretettől elszorult szívvelgyűjti össze a firenzei öngyilkos szétszórt lombját. A tragikus sorsú Pier della Vigna iránti hangsúlyozott együttérzést számos kommentátor a Dantét sújtó igazságtalan ítélet és hálátlanság (Frigyes alakját Firenzével állítva párhuzamba) hasonlóságával magyarázza (például Boccaccio 1994, 1965 [1373–1375]).
– szorongatja a szívemet: az ige (m’accora) Brunetto Latini énekébenfog újra felbukkanni (→ Pok XV 82).
85–87. Vergilius ugyanolyan választékos stílusban, körmondattal fejezi ki magát, ahogy azt Pier della Vigna tette korábban.
94. kegyetlen lélek: az öngyilkosok lelkei önmagukhoz kegyetlenek.
94. kegyetlen lélek: az öngyilkosok lelkei önmagukhoz kegyetlenek.