Vergilius beszéde mindvégig az iskolákban szokásos lectio mintáját követi, melynek formája az, hogy a diák kérdez, a magister pedig, az arisztotelészi szillogisztika szabályait követve, kimerítően válaszol, s miután az anyag minden ágát-bogát áttekintette, a diák újabb kérdésére válaszolva halad tovább. Nem vitáról van tehát szó, hanem egy téma rendszeres és módszeres kifejtéséről.
Általános vélemény szerint a bűn természetéről és a bűnök fajtáiról szóló dantei elmélet legfőbb forrása a Szent Tamás által felelevenített arisztotelészi tanítás, amihez hozzájárul a kor jogtudományának és joggyakorlatának ismerete. Ennek felel meg az a meghatározás, melyet Vergiliustól hallunk:
Minden gonoszságnak, mely az égben gyűlöletet vált ki, a jogsértés a célja, és minden ilyen cél elérése
vagy erőszakkal, vagy csalással bántalmaz másokat.
(Pok XI 22–24)
Bizonyos azonban, hogy amikor Dante ezeket a szavakat leírta, Cicero következő passzusa szintén a fejében járt:
Cum autem duobus modis, id est, aut vi aut fraude, fiat iniuria, fraus quasi vulpeculae, vis leonis videtur;
utrumque homine alienissimum, sed fraus odio digna maiore. (Cic Off I 41 [21]) Azaz:
Minthogy pedig a jogtalanságot kétféleképpen, azaz vagy erőszakkal, vagy alattomban követik el, az alattomosság mintegy a róka, az erőszak az oroszlán tulajdonsága: mindkettő idegen az embertől, az alattomosság azonban inkább megérdemli a gyűlöletet. (Cicero 1974)
A föntebbi meghatározásban (és cicerói előképében) a „sértés”, „igazságtalanság” jelentésű ingiuria (vagyis injuria) terminus szerepel. Dante tehát a bűnt jogtalanságnak, jogsértésnek, törvényszegésnek, illetve általában véve az emberi és isteni törvény áthágásának fogja fel, aminek két fajtája van attól függően, hogy milyen eszközzel: erőszak vagy csalás révén valósul-e meg.
Itt két megjegyzés adódik. Először is figyelemre méltó, hogy a meghatározás inkább jogi, mintsem etikai természetű, s inkább a cselekedetek külső formális aspektusait, mintsem belső motivációit ragadja meg.
Másodszor pedig látni kell, hogy a meghatározás csakis a Pokol alsó köreiben, tehát a hetedik, a nyolcadik és a kilencedik körben tárgyalt bűnökre illik, és semmiképpen sem alkalmazható a felső-Pokolban (második–
ötödik kör), vagyis a Dis városán kívül büntetett bűnökre. Az előbbiek elkövetése ugyanis tudatos ártó szándékot feltételez, míg az utóbbiak, vagyis a mértéktelenség bűnei, a szabadjára engedett szenvedélyből, az esztelenségből fakadnak („s vágyuknak az értelmet alárendelték”; V 39). Így tehát a Pokol általános beosztását tekintve a bűnöknek nem két, hanem három fő típusa különböztethető meg, vagyis a mértéktelenségből (incontinenza), a gonoszságból (malizia) és az állatiasságból (őrült bestialitásból – matta bestialidade) eredő bűnök (→ 82–83). Mindez – a terminusok közti megfeleltetés nehézségét is figyelembe véve – Arisztotelész distinkcióival egyezik meg, aki (a Nikomakhoszi etika magyar fordításában használt kifejezéseket idézve) így fogalmaz:
erkölcsi tekintetben három dologtól kell őrizkednünk: a lelki rosszaságtól [itt: gonoszság], a fegyelmezetlenségtől [itt: mértéktelenség] és az állatiasságtól [itt: őrült bestialitás] (VII 1 1145a, Arisztotelész 1971.).
Valójában a Vergilius által felvázolt osztályozás ettől némileg eltér, hiszen az „állatiasságot”, vagyis az erőszakot – ugyanúgy, mint a csalást – a továbbiakban a gonoszság egyik aleseteként tárgyalja.
A mértéktelenség, mely az ember életéhez szükséges javakkal való féktelen visszaélést (intemperanza) jelenti, Vergilius tanítása szerint „Istent kevésbé sérti” (84). Ezért van az, hogy – mint az utazás korábbi fázisában látható volt – a bujálkodók, a torkosok, a tékozlók, a haragosok és a restek Dis városán kívül, a Pokol felsőbb köreiben bűnhődnek. Róluk azonban Vergilius a beszéd későbbi szakaszában (→ 76–90) az Utazó külön kérésére fog szót ejteni, mivel a bűn általános természetének megvilágítása után rögtön rátér az erőszak és
XI. ÉNEK | ÉRTELMEZÉS
178
a csalás útján elkövetett bűnökre, vagyis a hetedik körben lévő erőszaktevőkre és azok alkategóriáira, valamint a nyolcadik és kilencedik körben található csalókra és ezek különböző fajtáira. A fejtegetésnek ezt a menetét az olvasó furcsának és logikátlannak tarthatja, de narratív szempontból Vergilius indokoltan jár el, hiszen sürgősebb számára, hogy az út hátralévő szakaszát mutassa be, mintsem a már bejárt állomásokat.
3. A bűnök tipológiája
A bűnök felosztási elveinek meghatározásában, egyes osztályainak megkülönböztetésében és különböző eseteinek felsorolásában Dante aggályos pontosságot tanúsít, mondhatni középkorias aprólékossággal jár el, bár a nyolcadik kör alköreit és a bennük bűnhődő csalók kategóriáit nem sorolja fel kimerítően, s nem abban a sorrendben nevezi meg őket, ahogyan útjuk során az utazók találkozni fognak velük. (Hiányoznak például a rossz tanácsadók, köztük Ulixes, de ha a Pokol egészét tekintjük, kimaradnak a közönyösök és az eretnekek is, pedig Vergilius előadása éppen az utóbbiak körében hangzik el.) A bűnök felosztását és megkülönböztetését illetően ki kell emelnünk az ártó szándék, illetve a tudatosság hiányának vagy meglétének a kritériumát, ami a valódi Poklot tulajdonképpen két részre osztja, és szembeállítja egyrészt a mértékteleneket, másrészt az erőszaktevőket és a csalókat. Evidens módon, ez egyúttal a bűnök súlyosság szerinti rangsorolását jelenti:
a gonoszságból (erőszakkal vagy csalással) elkövetett bűnök súlyosabbak a mértéktelenségnél, a csalás pedig súlyosabb az erőszaknál, ahogyan – mint láttuk – a fraus Cicero szerint is gyűlöletesebb, mint a vis.
A csalók nemcsak szándékosan ártanak másoknak, de tudatában is vannak tettüknek és az általuk okozott rossznak. Hasonlóképpen, az erőszak kategóriájában az istenkáromlás nagyobb bűn, mint az öngyilkosság, az öngyilkosság pedig nagyobb, mint a gyilkosság és a rablás.
Az erőszak és a csalás vagy a gyilkosság és az öngyilkosság efféle rangsorolása erősen középkorias szemléletet tükröz, s ellentétes a modern jogérzékkel és erkölcsi felfogással. Dante persze nem éri be azzal, hogy egyszerűen kifejezésre juttassa korának szemléletét. A csalás esetében például egy látszólag erős érvre hivatkozik annak igazolására, hogy az súlyosabb, mint az erőszak. Az érv a következőképpen hangzik. Még ha igaz is, hogy az emberi cselekvésben az erőszaktevés magában foglalja a szándékosságot és a tudatosságot, az embereknek és állatoknak egyaránt jellemzője, hogy tudnak erőszakosan viselkedni. A csalást ellenben kizárólag értelmének segítségével követi el a bűnös, ami azt jelenti, hogy egy olyan képességgel él vissza, amely csakis az ember sajátja, s így lealacsonyítja az emberben a specifikusan emberit.
Modern szempontból sok minden felhozható ez ellen. Igaz, a bűnök súlyosságának mérlegelésekor a mai jogrendszerek figyelembe veszik az előre kiterveltséget és annak ellentétét, az érzelmi felindulást (mely leginkább az erőszakos cselekedeteknél fordul elő); mint ahogy az is igaz, hogy elkülönítik a többi bűntől a bűnöknek azokat a kategóriáit, melyeket tisztán értelmi alapon, ha tetszik, „specifikusan emberi módon”
követnek el. (Ilyen az „intellektuális”, a „fehérgalléros” bűnözés). Ezeket a megkülönböztetéseket azonban a modern jogi gondolkodás más logika alapján teszi, mint Dante Vergiliusa, akinek az érve nem elegendő annak elfogadásához, hogy a csalás bármely esete, kizárólag értelmi jellege miatt, súlyosabban büntetendő például a gyilkosságnál. Bűnről, így bűnös erőszakról is, csak az ember esetében van értelme beszélni. A bűn minden esetben emberi: a bűnös erőszak nem kevésbé az, mint a csaló ravaszkodás.
Az előző érvvel, azaz a csalás értelmi, specifikusan emberi jellegére történő hivatkozással függ össze Vergiliusnak az a kijelentése, hogy „a csalás mindig lelkiismeret-furdalást okoz” (52). Tehát a bűnbánat mint morális reakció vagy mint az elkövető belső konfliktusának kifejeződése, szükségszerű következménye a csalásnak. A tétel implicite azt mondja, hogy a bűnbánat kifejezetten a csalással, a színtisztán értelmi bűnnel jár együtt, ennélfogva az összes többi bűnnél jobban bántja a tudatot. A mértéktelenség és az erőszaktétel esetében ugyanis az értelem és a tudatos belátás beszűkül, vagy akár kihuny, így az elkövető tudatát ezek az utóbbi bűnök kevésbé terhelik. Ha Vergilius itt az elkövetés pillanatát tartja szem előtt, akkor okfejtésének nyilvánvalóan megvan a maga pszichológiai realitása. Ha azonban a cselekvés utánjára kell gondolnunk, amikor a cselekvő már az elkövetett tett tudatára ébredt, akkor kérdéses, hogy a bűn és a bűntudat viszonyát lehet-e ezeknek a különbségtevéseknek a szellemében elemezni.
A lectio során a tanítvány szerepét magára öltő Utazó kétszer szól közbe, hogy kérdést intézzen mesteréhez:
először akkor, amikor a felső-Pokolban lévők után érdeklődik (→ 70–75), másodszor pedig akkor, amikor az uzsora vagy a kamatszedés problémáját veti fel (→ 91–93).
XI. ÉNEK | ÉRTELMEZÉS
179
Az első kérdés, mint láttuk, a mértéktelenség bűnöseire vonatkozik. Ez ad Vergiliusnak alkalmat arra, hogy Arisztotelész tekintélyére, illetve explicite a Nikomakhoszi etikára támaszkodva kifejtse a bűn természetére és a bűnök felosztására vonatkozó tudnivalókat.
Az Utazó kérdése valós dilemmát rejt magában. A kérdés – emlékezzünk – úgy hangzik, hogy ha Isten haraggal tekint a Pokol felső köreiben lévőkre, ha tehát ezek a lelkek egyáltalán bűnösök, akkor miért nem Dis városában, a gonosz birodalmában bűnhődnek a többi bűnössel együtt. Ha pedig Isten haragja „nem irányul ellenük”, vagyis ha nem bűnösök, „akkor egyáltalán miért bűnhődnek?” (73–75). Ez lényegét tekintve egy diszjunktív állítást előfeltételez, amely szerint a szóban forgó lelkek vagy bűnösök, s ebben az esetben a többi bűnössel együtt kell lakolniuk, vagy nem bűnösök, de akkor érthetetlen, hogy Isten miért sújtja őket is haragjával. Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton, ha nem kapunk kielégítő választ, az isteni igazságosság problémája is felmerül.
Másképp fogalmazva: azok a bűnök, melyekről Vergilius beszédében eddig szó esett, vagyis az erőszakos cselekedetek és a csalás különféle válfajai, antiszociálisak. Viszont azok a bűnök, melyek miatt Dis városán kívül bűnhődnek az ott lévők, „privátak” a szónak abban az értelmében, hogy nincs szociális kihatásuk, hiszen nem irányulnak mások ellen, s nem okoznak kárt másnak, csak magának az elkövetőnek. Egyáltalán bűnök-e ezek? Vergilius szerint ezek bűnök. Válasza pedig – ahogyan korábban szó volt róla – a „szándék” terminusán alapszik. Ebben a keretben a következő sémát állíthatjuk fel: a gonoszságból fakadó bűnök ártó szándékot tartalmaznak; a mértéktelenségből fakadó bűnök nem tartalmaznak ártó szándékot, de maga a mértéktelenség káros; az etikailag elfogadható cselekedetek pedig (melyekről itt nem esik szó) a jóra irányuló szándékból származnak.
Ha az etikai gondolkodás későbbi fejleményeinek, illetve a következményetikák és szándéketikák megkülönböztetésének fényében gondoljuk át az Utazó kérdését, akkor megállapíthatjuk, hogy Vergilius válasza – a keresztény gondolkodással összhangban – kifejezetten egy szándéketikát tükröz, amely szerint a cselekedet morális minőségét az határozza meg, hogy a cselekvő azt milyen szándékból és célból, s milyen érzülettel hajtotta végre.
4. Az uzsora problematikája
Az Utazó második kérdése az uzsorát érinti (→ 96–97). Vergilius a lectio utolsó részében erre is kimerítő választ ad (→ 97–111).
Az uzsora problémájára való hosszas kitérés eléggé meglepőnek tűnik, hiszen megtöri az eddigi gondolatmenetet. Míg az eddigiekben Vergilius a bűnök természetét és különféle válfajait, valamint ennek függvényében a Pokol beosztását és struktúráját magyarázta, addig most az uzsora képében egy egyedi eset, egy különös bűn kerül terítékre. Pontosabban szólva a felvetett kérdés egy ennél mélyebb problémát foglal magában: azt, hogy az uzsora bűn-e, és miért az. Néhány kommentátor éppen ezért úgy véli, hogy egy ilyen specifikus témának a részletes tárgyalására önkényesen és indokolatlanul kerül itt sor, s nincs is előzménye az énekben (Baranski 2000a: 160–162). De ha így van, akkor különösképpen el kell gondolkodnunk azon, hogy a valóságos szerző, maga Dante miért vette a fáradságot, hogy az általános gondolatmenetből kizökkenve ilyen hosszú kitérőt iktasson közbe, s éppen itt mélyedjen el a nem idetartozónak vélt, szerteágazó problémában.
Erre pedig van válasz.
Eleve világos ugyanis, hogy a témának van előzménye az énekben. Vergilius az istenség ellen erőszakot tevők között megemlíti azokat, akik a természetet és annak jóságát megvetik (→ 48), s kifejezetten utal arra, hogy a hetedik kör harmadik alköre az istenkáromlókkal együtt azokat bélyegzi meg, akik Szodoma és Cahors bűneiben vétkesek: vagyis a homoszexuálisokat és az uzsorásokat (→ 50). Cahors városának említése, mely Dante idejében, de általában a középkorban, pénzváltóiról volt nevezetes, sőt a pénzváltás és kamatszedés szimbólumának számított, eldönti a kérdést, már csak azért is, mert a caorsini kifejezés (Cahors emberei; Par XXVII 58) végig a XIII. században az „uzsorások” szinonimája volt. Ugyanakkor Vergiliusnak az uzsorásról tett kijelentése („a természetet önmagában és annak követőjét is/ megveti”; 110–111) egyértelműen visszautal arra, hogy a természet megvetése Isteni elleni erőszak. Nehezen érthető persze, hogy az uzsora (és a homoszexualitás) miért sorolható az erőszakos bűnök közé, hacsak nem valamilyen átvitt értelemre gondolunk, szemben az erőszak konkrét, fizikai megnyilvánulásaival, mint amilyen a gyilkosság és a rablás.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az uzsoráról szóló diskurzus beleilleszkedik a bűnökről szóló általános okfejtésbe, s úgy kell olvasnunk, mint egy kiválasztott esetet, vagy mint a bűnök felosztásán belül az illusztráció XI. ÉNEK | ÉRTELMEZÉS
180
kedvéért kiemelt konkrét példát, melynek részletes elemzésére azért van szükség, mert az Utazó (és persze maga a valóságos szerző) különleges érdeklődést tanúsít az adott probléma iránt. Az uzsoráról a továbbiakban még bőven szó fog esni (→ XVII 43–75), amikor az utazók elérkeznek az uzsorásoknak rendelt alkörbe, ahol az utazás megszokott rendje szerint néhány bűnössel is találkozni fognak. Maga a tény, hogy Dante ekkora teret szentelt a kérdésnek, önmagában mutatja, hogy annak milyen jelentősége volt a szemében. A két ének, vagyis a XI. és a XVII. között világosan megoszlanak a funkciók: az előbbi az uzsora mint bűn elméleti és teológiai meghatározását nyújtja, az utóbbi pedig e bűn képviselőit mutatja be narratív eszközökkel.
Ezek után hasznos lesz kilépnünk a szövegből, s egy pillantást vetnünk arra a történeti világra, melynek struktúráját a Pokol énekei oly egyedülálló módon képezik le.
Először is jegyezzük meg, hogy a korban nemcsak az extrém kamatokat hívták uzsorának, hanem minden nyereséget, ami a pénzkölcsönzésből és a pénzváltásból származott. Ugyanakkor az egyház és a teológusok bűnnek tartottak, tiltottak és elítéltek bármilyen haszonszerzést és profitot, ami a pénz forgatásával járt együtt. Ebből fakadt a kor alapvető problémája, mely áthatotta a gazdaságot, a jogot és a közmorált. Hiszen a pénzkölcsönzés és pénzváltás, a pénz kereskedelmi befektetése és az ebből kinövő banki tevékenység a XIII. és a XIV. században már a gazdaság motorja volt, többek közt Firenze gazdagságának és az akkori világra kiterjedő hatalmának is az alapja. A banki műveletek olyan eszközeit, mint a hitellevél, a váltó, a kettős könyvelés, ekkor már széleskörűen használták. A firenzei bankházak fiókjaikkal behálózták Európát, uralták a kontinens kereskedelmét, pénzelték a pápaságot és a nagy királyságok uralkodóit. Dante századában több tucat, nemzetközi tevékenységet folytató bank működött Firenzében (a XIV. század első éveiben számuk hetvenkettő volt). Mindez elképzelhetetlen lett volna az egyház által elítélt „uzsora”, a kamatszedés nélkül, s valóságos teológiai bűvészmutatványokra volt szükség ahhoz, hogy összeegyeztessék a tilalmat és a gazdasági szükségszerűséget, a hivatkozási alapul szolgáló vallási megfontolásokat és a korai kapitalizmust.
A gyors ütemben kifejlődő kapitalizmus önmagában véve is precedens nélküli problémákat szült, de az uzsora sok módon elleplezett gyakorlata és ideológiai tilalma egyenesen erkölcsi skizofréniához vezetett a kor tudatában. Egyébként Firenze uralkodó szerepét a pénzügyek terén jól kifejezi Reginaldo Scrovegni az uzsorának szentelt XVII. énekben, amikor azt mondja, hogy a bűnhődök közül csak ő a padovai, a több mind firenzei (→ XVII 70–71).
A Komédia extratextuális világának tényei közül nem utolsósorban Dante életrajzának mozzanatai is említést érdemelnek. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a költő apja maga is pénzváltással foglalkozott, vagyis
„uzsorás” volt, ha nem is nagyon sikeres. Beatrice pedig, Folco Portinari lányaként, egy bankár gyermeke, s egy bankárcsaládba adták férjhez. Mindezeknek a fényében nem lehet azon csodálkozni, hogy Dantét különösképpen érdekelték azok a kérdések, melyek az uzsora korabeli gyakorlatából és általában véve kortársainak a pénzhez való viszonyából fakadtak.
Vergilius okfejtése az uzsoráról két részből áll: első fele (→ 97–105) az általános filozófiai előfeltevéseket rögzíti, második fele pedig (→ 106–111) bemutatja az ezekből fakadó következtetéseket az uzsorára nézve.
A filozófiai előfeltevések kifejtésekor, az énekben immár másodszor, Vergilius Arisztotelészt idézi:
ezúttal a Fizikát (A természetet). A mű idézésekor – akárcsak az „Etikád” (80) esetében – második személyű birtokviszony szerepel („ha részletesen vizsgálod a Fizikádat”; 101), ami azt kell jelentse, hogy az Utazó nagyon jól ismeri a művet. Itt, ahogyan más esetekben is, felmerül a kérdés: Dante valójában milyen szövegismerettel rendelkezhetett. A válasz alighanem az, hogy Arisztotelész műveinek ismeretét az egyetemeken használatos, másolatokban terjedő kompendiumokból merítette.
Az uzsora elítélését megalapozó, Arisztotelésztől kölcsönzött filozófiai premissza az, hogy a természetet Isten értelme és munkája (művészete) teremtette, az emberi munka (művészet) pedig a természetet utánozza („a mesterség a természet utánzása”; Phys II 2010: II 2 [194a21]). Hozzávéve ehhez a Teremtés könyvéből vett intelmet („Fáradozva élj belőle életed minden napján!”; Ter 3,17), világosan adódik a konklúzió, hogy az embernek a természetből és saját munkájából kell megélnie (→ 106–108). Az uzsorás (a pénzváltó, a bankár) ezt a törvényt sérti azzal, hogy nem a természetből és nem a természeti anyagot megformáló munkából és mesterségből él, hanem természetellenesen (contra la natura), pénzének szaporításából.
Azzal, hogy kompromisszumok nélkül elítéli az uzsorát, s az uzsorások helyét a pokolbéli bűnösök között jelöli ki, Dante természetesen nem csupán egy dicséretes morális elvnek engedelmeskedik, hanem hűen követi az uralkodó ideológiát és az abból következő rendelkezéseket (melyek Itáliában még akkor is érvényben fognak maradni, amikor Angliában már rég eltörölték az uzsora tiltását). Az uzsora elleni polémia (mely – emlékezzünk rá – a nyereség mértékétől függetlenül tiltott minden kereskedelmi és banki művelettel együtt
XI. ÉNEK | ÉRTELMEZÉS
181
járó profitot) magától értetődően retrográd volt, hiszen akadályokat gördített a nagy nemzetközi kereskedelem elé, s gátolta a korai kapitalizmus kibontakozásához vezető folyamatokat, illetve a Firenzében már hatalmi helyzetben lévő kereskedelmi és ipari polgárság további térnyerését. Dante számos más állásfoglalása, így nosztalgiája a régi Firenze iránt és bírálata az új Firenzével vagy „az új emberekkel és a gyors gazdagodással”
szemben (→ XVI 73), teljesen összhangban van ezzel a polémiával. Mindez feljogosít arra, hogy a maga korának látóhatárán túltekintő progresszív Dante mellett egy „reakciós Dantéról” is beszéljünk (vö. Sanguineti 1992).
Ugyanakkor múltba fordulásának reakciós voltától elválaszthatatlan, hogy az uzsorát, Firenze uralkodó osztályait és osztálytagozódását, nem utolsósorban pedig kora bűneit ostorozva a költő a történelem első nagy antikapitalista gondolkodójává vált.
Ha ugyanis az uzsora elleni polémiája reakciós, akkor az az érv, melyet Dante felhoz ellene, a legkevésbé sem az, hiszen valóban igaz (az erről szóló sok évszázados vita után még inkább igaz), hogy minden érték végső forrása a természet és a munka. Az a mód, ahogyan Dante szembeállítja az artét, vagyis a munkát, a mesterséget és a művészetet az uzsorával és egyáltalán a pénzzel, arról tanúskodik, hogy egyrészt látta, a munka magának az emberi természetnek a része, másrészt a munkán alapszik minden emberi közösség társadalmi-gazdasági élete. Ez a szembeállítás a munka és a tőke ellentétének, a modern kor e fundamentális jellegzetességének első megfogalmazása. Az ő korában, 1300 körül, a kereskedelem, a pénzügyek, a mesterségek és ipari tevékenységek különféle céhekbe (arti) tömörült űzői mellett már ott volt Firenzében a gyapjúszövők képében körülbelül harmincezer bérmunkás (vö. Antonetti 1998: 136–155; 172–193). Általánosítva azt mondhatjuk tehát, hogy a kapitalizmus együtt született az antikapitalizmussal, más szóval a kapitalizmus az a társadalmi forma, melynek története együtt kezdődött az ellene intézett kritikával. A Komédia nemcsak a középkor enciklopédiájának mondható, hanem az első olyan költői és filozófiai műnek, mely – a bűnök pokolbéli globális panorámájával – előrevetíti és megjeleníti a modern kor fő ellentmondásait.
Mint sok más hasonló esetben, ezúttal sem feledkezhetünk meg arról, hogy az ars és az arte szavak jelentése a középkorban magában foglalja azokat a jelentéselemeket, melyeket ma a „munka”, a „mesterség”
és a „művészet” szavak (illetve a különböző európai nyelvekben ezek megfelelői) hordoznak. (Az itteni elemzésben a művészet kifejezés használatát preferáljuk.) Ezen a szemantikai tényen nyugszik a föntebb mondottak érvényessége. A felsorolt kifejezésekben meglévő közös elemet, mely a középkori szóhasználatban még együttesen volt jelen, úgy határozhatjuk meg, hogy „formaadó tevékenység”: az a formaadó tevékenység, mellyel a munkás, a mester, a művész – követve a természetből ellesett mintákat – különféle kritériumoknak megfelelően átalakítja, s emberi használatra alkalmassá teszi az anyagot. Mivel ezek között a kritériumok között ott van az esztétikai kritérium is, Dante uzsoraellenes polémiája egy esztétikai elmélet csíráját szintén
és a „művészet” szavak (illetve a különböző európai nyelvekben ezek megfelelői) hordoznak. (Az itteni elemzésben a művészet kifejezés használatát preferáljuk.) Ezen a szemantikai tényen nyugszik a föntebb mondottak érvényessége. A felsorolt kifejezésekben meglévő közös elemet, mely a középkori szóhasználatban még együttesen volt jelen, úgy határozhatjuk meg, hogy „formaadó tevékenység”: az a formaadó tevékenység, mellyel a munkás, a mester, a művész – követve a természetből ellesett mintákat – különféle kritériumoknak megfelelően átalakítja, s emberi használatra alkalmassá teszi az anyagot. Mivel ezek között a kritériumok között ott van az esztétikai kritérium is, Dante uzsoraellenes polémiája egy esztétikai elmélet csíráját szintén