HOFFMANN BÉLA – MÁTYUS NORBERT
97. Questa chiese Lucia in suo dimando e disse: — Or ha bisogno il tuo fedele
di te, e io a te lo raccomando —.
100. Lucia, nimica di ciascun crudele, si mosse, e venne al loco dov’ i’ era, che mi sedea con l’antica Rachele.
»Tekintve, hogy tudni ezt olyannyira mélyen szeretnéd, elmondom röviden – válaszolta –,
miért nem félek, hogy ide belépjek.
Félni csak azoktól a dolgoktól kell, melyeknek hatalmukban áll, hogy ártsanak;
a többitől nem, mivel nem félelmetesek.
Én Isten kegyelméből olyan teremtménye vagyok, hogy nyomorúságotok meg nem érint,
sem e tűznek lángja rám nem támadhat.
Egy nemes hölgy van az égben, aki szánakozik azon az akadályoztatáson, ahová téged küldelek, ezért a szigorú ítéletet ott fenn megtöri.
Ő fordult Lúciához egy kéréssel, és így szólt: ‘Hívednek most szüksége van rád, én pedig rád bízom őt’.
Lúcia, minden kegyetlenség ellensége,
kapta magát, és jött arra a helyre, ahol én voltam, ugyanis Ráhel ősanya mellett ültem.
II. ÉNEK | 85–102.
103. Isten igaz […]: Beatricének már a puszta léte is istendicséret, amennyiben ő egy csoda, és a csoda mindig Isten szeretetének és gondoskodásának megvalósulása, ami önkéntelenül is hálát, a dicséret szükségességét váltja ki az emberből. E gondolatot Dante fejti ki Az új életben (→ ÚÉ XXVI 1–2 [1349–1372]), s ezért is dolgozza ki a „dicsőítő stílus” költészettanát (→ 61). Amikor Lúcia e szavakkal fordul Beatricéhez, akkor közvetve Az új élet költészetének igazát ismeri el.
105. miattad vált […]: a te lényed és az irántad érzett szerelem volt az, ami ráébresztette a fiatal Dantét az érdek nélküli szerelem fontosságára, aminek következtében megalkotta a „dicsőítő stílust”, ezáltal egy újfajta költészet létrehozójává lett, s elhagyta a korabeli – népnyelven, vagyis olaszul, provanszálul és franciául író – költők stílusirányzatait. A szöveghely értelmezésekor a volgare jelzőt a nyelvre kell vonatkoztatni (népnyelvi, olasz). A jelző csupán itt fordul elő a Komédiában; Dante egyéb műveiben is leginkább e jelentésben áll (Mazzoni 1967; Bellomo 2013).
– Más értelmezések szerint a sor jelentése: miattad vált ki a közönséges tömegből. Az elgondolás alapja:
volgare = közönséges, alpári (Nádasdy 2016; Inglese 2016). A sor így is arra vonatkozik (bár irodalomtörténeti összefüggések nélkül), hogy a Beatrice iránti érdekmentes szerelem emelte fel az Utazót.
106–108. A folyamárban vergődő ember képe a sötét erdőben bolyongó Utazót leíró metafora gondolati párja, s ismét megerősíti, hogy a szorult helyzetéből egyedül kikecmeregni képtelen főhős a halállal és a kárhozattal néz szembe (→ Pok I Ért 4).
113. dicső beszéd: a dicső (onesto) jelzőt olyan irodalmi művekre volt szokás használni, amelyek jogos dicsőséget szereztek szerzőjüknek (Bellomo 2013). Jogos dicsőség viszont csakis az igazság kimondását megcélzó művek jutalma lehet, így a jelző Vergilius beszédmódjának igazságát hangsúlyozza. Előzőleg Beatrice már megnevezte Vergilius költészetének egyik ismérvét, a szépségét (→ 67).
116. könnyezve: a sírás a beszélő személyes érintettségének jele: Beatrice tehát nemcsak az elesetteket felkaroló isteni szeretet, hanem az Utazó iránti, az egyénhez mint egyszeri történelmi személyhez fűződő szerelem nevében (is) siet az Utazó megmentésére.
120. a szép hegyre […]: az előző énekben feltűnt dombra (→ Pok I 58–60).
103. Disse: — Beatrice, loda di Dio vera, ché non soccorri quei che t’amò tanto, ch’uscì per te de la volgare schiera?
106. Non odi tu la pieta del suo pianto, non vedi tu la morte che ‘l combatte su la fiumana ove ‘l mar non ha vanto? —.
109. Al mondo non fur mai persone ratte a far lor pro o a fuggir lor danno, com’ io, dopo cotai parole fatte, 112. venni qua giù del mio beato scanno,
fidandomi del tuo parlare onesto, ch’onora te e quei ch’udito l’hanno”.
115. Poscia che m’ebbe ragionato questo, li occhi lucenti lagrimando volse, per che mi fece del venir più presto.
118. E venni a te così com’ ella volse:
d’inanzi a quella fiera ti levai
che del bel monte il corto andar ti tolse.
Így szólt: – ‘Beatrice, Istennek igaz dicsérete, miért nem segíted azt, ki téged annyira szeretett, hogy miattad vált ki a népnyelvű csapatból?
Nem hallod gyötrelmes sírását, nem látod a halált, mellyel küzd,
a folyamárban, ott, ahol annak erejével a tengeré sem ér fel?’
Sohasem volt még a földön ember, ki a maga javáért, vagy hogy kárát elkerülje,
gyorsabb lett volna, mint én, aki e szavak elhangzása után jöttem ide le az én boldog székhelyemről,
dicső beszédedbe vetve bizalmam,
mely tiszteletre méltóvá tesz téged, s azokat, akik azt hallották.«
Amint ezt nekem kifejtette,
csillogó szemét könnyezve elfordította, amivel mielőbbi idejövetelre serkentett.
És jöttem hozzád úgy, ahogy akarta:
s elvontalak azon vad elől,
mely a szép hegyre vezető rövid utat elzárta előled.
46
124–125. Az Utazó legfontosabb kérdésére (és kétkedéseinek legfőbb okára), vagyis hogy ki engedélyezi ezt az utazást (→ 32), itt kap egyértelműen kimondott választ: az utazást maga Isten engedélyezi, három szent hölgy közbenjárására.
127–132. Az énekben az Utazó lelkiállapotát lefestő harmadik hasonlat az előző kettő ellentéteként értelmezhető. Az elsőt (1–6) a földi lényeknek nyugalmat hozó, ám az Utazót elbizonytalanító este, a másodikat a vállalkozásáról lemondó ember képe (37–42) uralta. Ezzel szemben itt a reményteljes hajnal és a bizonytalanságát elhagyó, bátor ember képe rajzolódik ki.
135. igaz szó: fölöslegesnek tűnhet igazként jellemezni Beatrice szavait, hiszen mi mást is mondhatna egy mennybéli üdvözült lélek, mint igazat. Inkább egy párhuzam létesítéséről van szó: az előzőekben Beatrice nevezte igaznak Vergilius beszédét (→ 113), most az Utazó definiálja igazként Beatrice szavát.
139. egyazon szándék: a pontosítás jelzi, hogy mi a valódi különbség az előző ének végén meghozott és a mostani elhatározás között. Akkor – bár az Utazó ugyanígy igent mondott a túlvilági útra – a szándéka és a motivációja eltért attól, ami Vergiliust jellemezte, aki tehát úgy érkezett az Utazó megmentésére, hogy előző-leg beszélt Beatricével, vagyis már akkor egy küldetést kínált az Utazónak, amikor az még csupán az erdőből és a bűnből kívánt megmenekülni (→ Ért 1).
121. Dunque: che è? perché, perché restai, perché tanta viltà nel core allette, perché ardire e franchezza non hai, 124. poscia che tai tre donne benedette
curan di te ne la corte del cielo, e ‘l mio parlar tanto ben ti promette?».
127. Quali fioretti dal notturno gelo
chinati e chiusi, poi che ‘l sol li ‘mbianca, si drizzan tutti aperti in loro stelo, 130. tal mi fec’ io di mia virtude stanca,
e tanto buono ardire al cor mi corse, ch’i’ cominciai come persona franca:
133. «Oh pietosa colei che mi soccorse!
e te cortese ch’ubidisti tosto a le vere parole che ti porse!
136. Tu m’hai con disiderio il cor disposto sì al venir con le parole tue, ch’i’ son tornato nel primo proposto.
139. Or va, ch’un sol volere è d’ambedue:
tu duca, tu segnore e tu maestro».
Così li dissi; e poi che mosso fue, intrai per lo cammino alto e silvestro.
Nos, mi van hát? Miért, miért cövekeltél le, miért fészkel szívedben ekkora gyávaság, miért nincs benned bátorság és nyíltszívűség, miután ilyen három áldott hölgy
gondoskodik rólad az ég udvarában, s az én beszédem is annyi jót ígér néked?”
Mint amilyenek az éjszakai fagytól lekonyult és összecsukódott gyönge virágszálak, miután a nap megvilágítja őket, s száraikon kinyílva mind felegyenesednek, olyanná lettem én, fásult lelkierőm tekintetében:
szívembe a jóra való merészség futva visszatért, hogy mint nyíltszívű ember fogtam bele a szóba:
„Ó, mily könyörületes ő, aki segítségemre jött!
és te, aki készségesen rögvest engedelmeskedtél igaz szavainak, melyekkel hozzád fordult!
Szívemet betöltötted vággyal, és szavaddal az útra úgy ösztönözted, hogy előbbi szándékomhoz újra visszatértem.
Indulj hát, hisz már egyazon szándék jellemez kettőnket:
te, vezérem, te, uram és te, mesterem!”
Ezt mondtam neki, s amint indult, nekivágtam a rendkívüli és vad útnak.
II. ÉNEK | 121–141.