KELEMEN JÁNOS
4. Az uzsora problematikája
Az Utazó második kérdése az uzsorát érinti (→ 96–97). Vergilius a lectio utolsó részében erre is kimerítő választ ad (→ 97–111).
Az uzsora problémájára való hosszas kitérés eléggé meglepőnek tűnik, hiszen megtöri az eddigi gondolatmenetet. Míg az eddigiekben Vergilius a bűnök természetét és különféle válfajait, valamint ennek függvényében a Pokol beosztását és struktúráját magyarázta, addig most az uzsora képében egy egyedi eset, egy különös bűn kerül terítékre. Pontosabban szólva a felvetett kérdés egy ennél mélyebb problémát foglal magában: azt, hogy az uzsora bűn-e, és miért az. Néhány kommentátor éppen ezért úgy véli, hogy egy ilyen specifikus témának a részletes tárgyalására önkényesen és indokolatlanul kerül itt sor, s nincs is előzménye az énekben (Baranski 2000a: 160–162). De ha így van, akkor különösképpen el kell gondolkodnunk azon, hogy a valóságos szerző, maga Dante miért vette a fáradságot, hogy az általános gondolatmenetből kizökkenve ilyen hosszú kitérőt iktasson közbe, s éppen itt mélyedjen el a nem idetartozónak vélt, szerteágazó problémában.
Erre pedig van válasz.
Eleve világos ugyanis, hogy a témának van előzménye az énekben. Vergilius az istenség ellen erőszakot tevők között megemlíti azokat, akik a természetet és annak jóságát megvetik (→ 48), s kifejezetten utal arra, hogy a hetedik kör harmadik alköre az istenkáromlókkal együtt azokat bélyegzi meg, akik Szodoma és Cahors bűneiben vétkesek: vagyis a homoszexuálisokat és az uzsorásokat (→ 50). Cahors városának említése, mely Dante idejében, de általában a középkorban, pénzváltóiról volt nevezetes, sőt a pénzváltás és kamatszedés szimbólumának számított, eldönti a kérdést, már csak azért is, mert a caorsini kifejezés (Cahors emberei; Par XXVII 58) végig a XIII. században az „uzsorások” szinonimája volt. Ugyanakkor Vergiliusnak az uzsorásról tett kijelentése („a természetet önmagában és annak követőjét is/ megveti”; 110–111) egyértelműen visszautal arra, hogy a természet megvetése Isteni elleni erőszak. Nehezen érthető persze, hogy az uzsora (és a homoszexualitás) miért sorolható az erőszakos bűnök közé, hacsak nem valamilyen átvitt értelemre gondolunk, szemben az erőszak konkrét, fizikai megnyilvánulásaival, mint amilyen a gyilkosság és a rablás.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az uzsoráról szóló diskurzus beleilleszkedik a bűnökről szóló általános okfejtésbe, s úgy kell olvasnunk, mint egy kiválasztott esetet, vagy mint a bűnök felosztásán belül az illusztráció
180
kedvéért kiemelt konkrét példát, melynek részletes elemzésére azért van szükség, mert az Utazó (és persze maga a valóságos szerző) különleges érdeklődést tanúsít az adott probléma iránt. Az uzsoráról a továbbiakban még bőven szó fog esni (→ XVII 43–75), amikor az utazók elérkeznek az uzsorásoknak rendelt alkörbe, ahol az utazás megszokott rendje szerint néhány bűnössel is találkozni fognak. Maga a tény, hogy Dante ekkora teret szentelt a kérdésnek, önmagában mutatja, hogy annak milyen jelentősége volt a szemében. A két ének, vagyis a XI. és a XVII. között világosan megoszlanak a funkciók: az előbbi az uzsora mint bűn elméleti és teológiai meghatározását nyújtja, az utóbbi pedig e bűn képviselőit mutatja be narratív eszközökkel.
Ezek után hasznos lesz kilépnünk a szövegből, s egy pillantást vetnünk arra a történeti világra, melynek struktúráját a Pokol énekei oly egyedülálló módon képezik le.
Először is jegyezzük meg, hogy a korban nemcsak az extrém kamatokat hívták uzsorának, hanem minden nyereséget, ami a pénzkölcsönzésből és a pénzváltásból származott. Ugyanakkor az egyház és a teológusok bűnnek tartottak, tiltottak és elítéltek bármilyen haszonszerzést és profitot, ami a pénz forgatásával járt együtt. Ebből fakadt a kor alapvető problémája, mely áthatotta a gazdaságot, a jogot és a közmorált. Hiszen a pénzkölcsönzés és pénzváltás, a pénz kereskedelmi befektetése és az ebből kinövő banki tevékenység a XIII. és a XIV. században már a gazdaság motorja volt, többek közt Firenze gazdagságának és az akkori világra kiterjedő hatalmának is az alapja. A banki műveletek olyan eszközeit, mint a hitellevél, a váltó, a kettős könyvelés, ekkor már széleskörűen használták. A firenzei bankházak fiókjaikkal behálózták Európát, uralták a kontinens kereskedelmét, pénzelték a pápaságot és a nagy királyságok uralkodóit. Dante századában több tucat, nemzetközi tevékenységet folytató bank működött Firenzében (a XIV. század első éveiben számuk hetvenkettő volt). Mindez elképzelhetetlen lett volna az egyház által elítélt „uzsora”, a kamatszedés nélkül, s valóságos teológiai bűvészmutatványokra volt szükség ahhoz, hogy összeegyeztessék a tilalmat és a gazdasági szükségszerűséget, a hivatkozási alapul szolgáló vallási megfontolásokat és a korai kapitalizmust.
A gyors ütemben kifejlődő kapitalizmus önmagában véve is precedens nélküli problémákat szült, de az uzsora sok módon elleplezett gyakorlata és ideológiai tilalma egyenesen erkölcsi skizofréniához vezetett a kor tudatában. Egyébként Firenze uralkodó szerepét a pénzügyek terén jól kifejezi Reginaldo Scrovegni az uzsorának szentelt XVII. énekben, amikor azt mondja, hogy a bűnhődök közül csak ő a padovai, a több mind firenzei (→ XVII 70–71).
A Komédia extratextuális világának tényei közül nem utolsósorban Dante életrajzának mozzanatai is említést érdemelnek. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a költő apja maga is pénzváltással foglalkozott, vagyis
„uzsorás” volt, ha nem is nagyon sikeres. Beatrice pedig, Folco Portinari lányaként, egy bankár gyermeke, s egy bankárcsaládba adták férjhez. Mindezeknek a fényében nem lehet azon csodálkozni, hogy Dantét különösképpen érdekelték azok a kérdések, melyek az uzsora korabeli gyakorlatából és általában véve kortársainak a pénzhez való viszonyából fakadtak.
Vergilius okfejtése az uzsoráról két részből áll: első fele (→ 97–105) az általános filozófiai előfeltevéseket rögzíti, második fele pedig (→ 106–111) bemutatja az ezekből fakadó következtetéseket az uzsorára nézve.
A filozófiai előfeltevések kifejtésekor, az énekben immár másodszor, Vergilius Arisztotelészt idézi:
ezúttal a Fizikát (A természetet). A mű idézésekor – akárcsak az „Etikád” (80) esetében – második személyű birtokviszony szerepel („ha részletesen vizsgálod a Fizikádat”; 101), ami azt kell jelentse, hogy az Utazó nagyon jól ismeri a művet. Itt, ahogyan más esetekben is, felmerül a kérdés: Dante valójában milyen szövegismerettel rendelkezhetett. A válasz alighanem az, hogy Arisztotelész műveinek ismeretét az egyetemeken használatos, másolatokban terjedő kompendiumokból merítette.
Az uzsora elítélését megalapozó, Arisztotelésztől kölcsönzött filozófiai premissza az, hogy a természetet Isten értelme és munkája (művészete) teremtette, az emberi munka (művészet) pedig a természetet utánozza („a mesterség a természet utánzása”; Phys II 2010: II 2 [194a21]). Hozzávéve ehhez a Teremtés könyvéből vett intelmet („Fáradozva élj belőle életed minden napján!”; Ter 3,17), világosan adódik a konklúzió, hogy az embernek a természetből és saját munkájából kell megélnie (→ 106–108). Az uzsorás (a pénzváltó, a bankár) ezt a törvényt sérti azzal, hogy nem a természetből és nem a természeti anyagot megformáló munkából és mesterségből él, hanem természetellenesen (contra la natura), pénzének szaporításából.
Azzal, hogy kompromisszumok nélkül elítéli az uzsorát, s az uzsorások helyét a pokolbéli bűnösök között jelöli ki, Dante természetesen nem csupán egy dicséretes morális elvnek engedelmeskedik, hanem hűen követi az uralkodó ideológiát és az abból következő rendelkezéseket (melyek Itáliában még akkor is érvényben fognak maradni, amikor Angliában már rég eltörölték az uzsora tiltását). Az uzsora elleni polémia (mely – emlékezzünk rá – a nyereség mértékétől függetlenül tiltott minden kereskedelmi és banki művelettel együtt
XI. ÉNEK | ÉRTELMEZÉS
járó profitot) magától értetődően retrográd volt, hiszen akadályokat gördített a nagy nemzetközi kereskedelem elé, s gátolta a korai kapitalizmus kibontakozásához vezető folyamatokat, illetve a Firenzében már hatalmi helyzetben lévő kereskedelmi és ipari polgárság további térnyerését. Dante számos más állásfoglalása, így nosztalgiája a régi Firenze iránt és bírálata az új Firenzével vagy „az új emberekkel és a gyors gazdagodással”
szemben (→ XVI 73), teljesen összhangban van ezzel a polémiával. Mindez feljogosít arra, hogy a maga korának látóhatárán túltekintő progresszív Dante mellett egy „reakciós Dantéról” is beszéljünk (vö. Sanguineti 1992).
Ugyanakkor múltba fordulásának reakciós voltától elválaszthatatlan, hogy az uzsorát, Firenze uralkodó osztályait és osztálytagozódását, nem utolsósorban pedig kora bűneit ostorozva a költő a történelem első nagy antikapitalista gondolkodójává vált.
Ha ugyanis az uzsora elleni polémiája reakciós, akkor az az érv, melyet Dante felhoz ellene, a legkevésbé sem az, hiszen valóban igaz (az erről szóló sok évszázados vita után még inkább igaz), hogy minden érték végső forrása a természet és a munka. Az a mód, ahogyan Dante szembeállítja az artét, vagyis a munkát, a mesterséget és a művészetet az uzsorával és egyáltalán a pénzzel, arról tanúskodik, hogy egyrészt látta, a munka magának az emberi természetnek a része, másrészt a munkán alapszik minden emberi közösség társadalmi-gazdasági élete. Ez a szembeállítás a munka és a tőke ellentétének, a modern kor e fundamentális jellegzetességének első megfogalmazása. Az ő korában, 1300 körül, a kereskedelem, a pénzügyek, a mesterségek és ipari tevékenységek különféle céhekbe (arti) tömörült űzői mellett már ott volt Firenzében a gyapjúszövők képében körülbelül harmincezer bérmunkás (vö. Antonetti 1998: 136–155; 172–193). Általánosítva azt mondhatjuk tehát, hogy a kapitalizmus együtt született az antikapitalizmussal, más szóval a kapitalizmus az a társadalmi forma, melynek története együtt kezdődött az ellene intézett kritikával. A Komédia nemcsak a középkor enciklopédiájának mondható, hanem az első olyan költői és filozófiai műnek, mely – a bűnök pokolbéli globális panorámájával – előrevetíti és megjeleníti a modern kor fő ellentmondásait.
Mint sok más hasonló esetben, ezúttal sem feledkezhetünk meg arról, hogy az ars és az arte szavak jelentése a középkorban magában foglalja azokat a jelentéselemeket, melyeket ma a „munka”, a „mesterség”
és a „művészet” szavak (illetve a különböző európai nyelvekben ezek megfelelői) hordoznak. (Az itteni elemzésben a művészet kifejezés használatát preferáljuk.) Ezen a szemantikai tényen nyugszik a föntebb mondottak érvényessége. A felsorolt kifejezésekben meglévő közös elemet, mely a középkori szóhasználatban még együttesen volt jelen, úgy határozhatjuk meg, hogy „formaadó tevékenység”: az a formaadó tevékenység, mellyel a munkás, a mester, a művész – követve a természetből ellesett mintákat – különféle kritériumoknak megfelelően átalakítja, s emberi használatra alkalmassá teszi az anyagot. Mivel ezek között a kritériumok között ott van az esztétikai kritérium is, Dante uzsoraellenes polémiája egy esztétikai elmélet csíráját szintén magában foglalja, egy olyan elméletét, mely a mimézis elvén alapul („a művészet Isten unokája”; 105).
Rövid bibliográfia
Antonetti (1998).
Baranski (2000a).
Nardi (1964).
Petrocchi (1996 [1966]).
Sanguineti (1992).