Utalás Dante, Guinizzelli és Cappellano művére
74. valamennyinek adott egy vezetőt […]: Az itt kifejtett elmélet szerint Fortunát az egeket mozgató ki- ki-lenc angyali kar mintájára kell felfognunk, vagyis egy tizedik erőt kell látnunk benne, mely a múlékony dolgok
(mint a pénz vagy a hatalom) felett rendelkezik. A szerencse hagyományos fogalmának megfelelően Fortuna kiszámíthatatlan és szeszélyes, ahogyan az egykori olymposi istenek voltak.
96. forgatja kerekét: Fortuna „a többi első teremtményhez” (az angyali karokhoz vagy intelligenciákhoz) hasonlóan mozgatja a maga körét vagy szféráját, amely – „Fortuna kereke” néven – az antikvitástól fogva az élet forgandóságát fejezi ki.
70. E quelli a me: «Oh creature sciocche, quanta ignoranza è quella che v’offende!
Or vo’ che tu mia sentenza ne ‘mbocche.
73. Colui lo cui saver tutto trascende, fece li cieli e diè lor chi conduce sì, ch’ogne parte ad ogne parte splende, 76. distribuendo igualmente la luce.
Similemente a li splendor mondani ordinò general ministra e duce 79. che permutasse a tempo li ben vani
di gente in gente e d’uno in altro sangue, oltre la difension d’i senni umani;
82. per ch’una gente impera e l’altra langue, seguendo lo giudicio di costei,
che è occulto come in erba l’angue.
85. Vostro saver non ha contasto a lei:
questa provede, giudica, e persegue suo regno come il loro li altri dèi.
88. Le sue permutazion non hanno triegue:
necessità la fa esser veloce;
sì spesso vien chi vicenda consegue.
91. Quest’ è colei ch’è tanto posta in croce pur da color che le dovrien dar lode, dandole biasmo a torto e mala voce;
94. ma ella s’è beata e ciò non ode:
con l’altre prime creature lieta volve sua spera e beata si gode.
És ő így szólt hozzám: „Ó, ostoba teremtmények, mennyi tudatlanság sújt benneteket!
Most azt akarom, hogy megértsd a beszédemet.
Ő, akinek tudása határtalan,
megteremtette az egeket, és valamennyinek adott egy vezetőt, hogy az saját egét beragyogja,
egyenletesen osztva el a fényt.
Hasonlóképpen az evilági ragyogásoknak is elrendelt egy gondnokot és úrnőt,
aki a tünékeny javakat a megfelelő időben
átruházza népről népre és nemzedékről nemzedékre, fittyet hányva az emberi elme minden ellenállására;
így hát egyik nép uralkodik, a másik sínylődik a döntései következtében,
amelyek olyannyira felismerhetetlenek, mint fűben a kígyó.
A tudásotok nem dacolhat vele:
ő előre lát, ítélkezik, és úgy irányítja birodalmát, akár a többi istenség a sajátját.
Szeszélyei megnyugvást nem ismernek;
a szükség teszi kiszámíthatatlanná;
így aztán gyakori, hogy valaki sorsfordulót kénytelen megélni.
Ő az, akit gyakorta éppen azok
feszítenek keresztre, vádolnak és átkoznak igazságtalanul, akiknek valójában dicsőíteniük kellene;
de ő így is boldog, és mindezt meg sem hallja:
a többi első teremtménnyel együtt derűsen forgatja kerekét [gömbjét], és boldogan örül.
120
82. sínylődik [langue]: az eredetiben ezen a helyen (az énekben immár másodszor) egy mozaikrím fordul elő, amely a 82. és a 84. sorok rímpárját alkotja: langue ~ l’angue.
98. hiszen már minden csillag nyugszik […]: a csillagok, amelyek akkor kezdtek el ragyogni, amikor Ver-gilius Dante segítségére sietett a sötét erdőben, immár lenyugszanak, tehát a nap kezd felkelni. E mondat szoros értelemben következetlen, hiszen a Pokolban teljes sötétség uralkodik, és onnan láthatatlanok a csillagok. Vi-szont az utalás alkalmas arra, hogy az olvasó időben el tudja helyezni az eseményeket: 1300. április 9-e, szom-bat van, valamikor a hajnali órák magasságában.
106–114. Styx nevű mocsárba: Dante és Vergilius eljutottak a Styx mocsárhoz, a Pokol ötödik körébe. Itt sárban és iszapban egymást ütik, verik és harapják a bűnhődő lelkek. Az eredetiben az ütéseket fonetikailag nagyon érzékletesen kifejezik a bilabiális okkluzív [p] és [b] hangok, valamint az alveoláris okkluzív [d] hang:
„ma con la testa e col petto e coi piedi, / troncandosi co’ denti a brano a brano” (113–114).
97. Or discendiamo omai a maggior pieta;
già ogne stella cade che saliva
quand’ io mi mossi, e ‘l troppo star si vieta».
100. Noi ricidemmo il cerchio a l’altra riva sovr’ una fonte che bolle e riversa per un fossato che da lei deriva.
103. L’acqua era buia assai più che persa;
e noi, in compagnia de l’onde bige, intrammo giù per una via diversa.
106. In la palude va c’ha nome Stige questo tristo ruscel, quand’ è disceso al piè de le maligne piagge grige.
109. E io, che di mirare stava inteso, vidi genti fangose in quel pantano, ignude tutte, con sembiante offeso.
112. Queste si percotean non pur con mano, ma con la testa e col petto e coi piedi, troncandosi co’ denti a brano a brano.
Most ereszkedjünk le a nagyobb fájdalom felé, hiszen már minden csillag nyugszik, ami kélt, amikor elindultam, és sokáig egy helyben időzni nem
szabad.”
Átvágtunk a körön a másik peremhez egy bugyogó és kiömlő forráshoz, amely egy belőle eredő csatornát táplált.
A víz inkább fekete volt, mint sötét;
és mi a sötét hullámok mentén
egy nehezen járható csapáson ereszkedtünk lefelé.
Ez a bús patak a Styx nevű mocsárba torkollik, amint leér
a komor sziklafal lábához.
És én, aki éppen körültekintettem, sáros, mezítelen, haragos tekintetű embereket láttam az iszapban.
Ezek nemcsak a kezükkel ütötték egymást, hanem a fejükkel, a mellkasukkal, a lábukkal is,
miközben fogaikkal húscafatokat haraptak ki egymásból.
VII. ÉNEK | 97–114.
115–116. […] most látod azoknak a lelkét: itt tehát az egykori haragosok lelkei vannak.
118: […] a víz alatt vannak olyan lelkek: ezek vagy a haragosok egyik kategóriáját képviselik (akik harag-jukat önmagukba fojtva dúlnak-fúlnak), vagy a resteket. (Az eredeti szöveg ebben az esetben is bőven él a fo-netikai jellemzés eszközeivel.)
130. egy torony lábához érkeztünk: a torony Dis város falaihoz tartozik. A város, melyet a következőkben a VIII. és a IX. ének mutat be részletesen, egy középkori erődvárosra emlékeztet, magas falakkal és bástyákkal.
115. Lo buon maestro disse: «Figlio, or vedi l’anime di color cui vinse l’ira;
e anche vo’ che tu per certo credi 118. che sotto l’acqua è gente che sospira,
e fanno pullular quest’ acqua al summo, come l’occhio ti dice, u’ che s’aggira.
121. Fitti nel limo dicon: “Tristi fummo ne l’aere dolce che dal sol s’allegra, portando dentro accidïoso fummo:
124. or ci attristiam ne la belletta negra”.
Quest’ inno si gorgoglian ne la strozza, ché dir nol posson con parola integra».
127. Così girammo de la lorda pozza grand’ arco, tra la ripa secca e ‘l mézzo, con li occhi vòlti a chi del fango ingozza.
130. Venimmo al piè d’una torre al da sezzo.
A jó mester így szólt: „Fiam, most látod azoknak a lelkét, akiket legyőzött a harag;
és azt is szeretném, ha te biztosan elhinnéd,
hogy a víz alatt vannak olyan lelkek, amelyek sóhajtoznak, lustán és általuk bugyog a víz felszíne,
mint azt a szemeddel láthatod, bárhová is nézel.
Az iszapban elmerülve azt mondják: »Hitványak voltunk az édes levegőn, amelyet a nap oly vidámmá tesz, s lusta ködöt hordoztunk magunkban:
most búsulunk a fekete sárban«.
Ezt a rigmust bugyogja torkuk,
mivel érthető szavakkal nem tudják elmondani.”
Így kerültük meg a koszos mocsarat nagy ívben, a száraz part és az iszap között, szemünket a sarat nyelőkre szegezve.
Végül egy torony lábához érkeztünk.