b) a Yaticánban.
II. Megelőző czikkemben közöltem a harczriadót, mely az év kezdetén a Quirinal palotájában hangzott ; nincs okom közleményemből valamit levonni, a hivatalos és pártorganu-mok himezései és commentálásai csak mindinkább meg-erő-sitik a velleitás létezését, hogy azonban ezen terv miként és mikor öntetik formába? az más kérdés: „Opinionum — enim — commenta delet dies". Az olasz kormány és vele a transalpini kormányok is következetes elv nélkül csak nap-ról
napra eldegelnek, kiknél egy perczben minden lehetsé-ges, másban minden lehetetlen.
Méltó büntetés ez azokra, kik elhagyván az igazság és jog szikla alapját, és méltó büntetés, hogy ép azon apos-toli palotából, melyből csak a béke hangzott, most a had nyugtalanitó hireit veszik. In quo quis peccat, in hoc punia-tur oportet. Szükségesnek vélték az európai egyensúly fen-tartására egy olasz culturállamot teremteni, vagy legalább elismerni; most látják a legitimitás, a történeti jog hivei, mint fognak az uj jog hydrájával megmérkőzni. Lássa, ki-vált Andrássy gróf, miként fogja a milanói oktoberhavi rendezvous és Gortsakoff berlini utjának számláját kifi-.zetni. Most álljon elő Pulszky nagymester !
Egykor Dánielt a méd és perzsa törvények szerint csupán azért, mert az állam istenségét nem imádta, az orosz-lányok barlangjába dobták ; de váljon volt-e nyugalma annak, ki ezt elég gyáván megengedte? Nem ! Somnum — mondja a szentirás — recessit ab eo. És van-e, lehet-e — kérdem — jelenleg nyugalmatok, kik a pápát a forradalom oroszlányainak áldozatul odadobni engedtétek ? Conturba-tae sunt gentes, et inclinata sunt régna, dédit vocem suam et mota est terra.
A szentirás továbbá azt mondja Dánielről, hogy a király, ki első hajnalhasadáskor az oroszlány veremhez sietett, siralmasan szólitá őt nevén és kérdezé : Daniel, serve Dei viventis, Deus tuus, cui tu servis semper, putasne valuit te liberare a leonibus ? És felhangzott a sötétlő mélységből a próféta rendületlen szava: „Igen király, Isten angyalát kiildé el, bezárni az oroszlányok száját: quia coram eo iusti-tia inventa est in me. Igy szól ma I X . Pius is, igy szól nek-tek, kik az első kiábrándulás hajnalára virradtok. Szól egye-dül, ha az egyetlen Garcia Morenót is eltették láb alul.
Torcular calcavi solus, et de gentibus non est vir mecum.
Szól mint a jognak egyetlen védője a brutális erőszak ellen, szól mint a társadalmi rend biztositéka, szól mint a valódi béke (nem a fegyveres békének) hirnöke. Hogyan ! békének ? Hisz előbbi czikkemben azt állitám, hogy a Yaticánban is harczról volt szó. Igaz, az ősz Melchisedech is fegyvert em-legetett, és beszédében, melynek hallatára kevésnek nem rez-gett köny szemében és mindnyájunk keblét lelkesülés emelte ; ilju lánggal szólt a harczról ; sőt több : kiosztá a fegyverne-meit, megjelölé a modort s a végkitartásért áldólag emelte imára kezét. Ugyvan, kiterjeszté a harczot nem csak az egy-háziakra, de a világi hivekre egyáltalán, sőt mindegyikre, ki a jogot és igazságot szereti; ugy hogy a liberális lapok méltán forduló pontnak nevezik ez időt, melyben szavok szerint: „a clericalis párt uj phasisbalépett s a tettekküzd-terére állott". (Lásd a ,Popolo Romano' jan. 9-ki számát.)
Ám e harcztól függ a béke, a rend, a valódi haladás minden áldása.
• $ $
A ,Religio' t. olvasói figyelemmel kisérték ama feléle-dést, megujulást, mely a kath. hitéletben mindenféle, de ki-vált Francziaországban oly nagy mérvben észlelhető, a je-len sorok Írójának is volt szerencséje ezt hangsúlyozni, fen-nen állitván, hogy távol attól, mintha a kath. egyház a jelen üldözésben veszteséget szenvedne, ma az inkább eleven, mint valaha. Ugy vélem a kath. congressusok, áhitatgyakorla-tok, bucsuk, kivált a jubileum évében ; a kath. egyetemek alapítása Francziaországban, a belga katholikusok sorako-zása, a németek tiszteletreméltó küzdelme is azt igazolja, hogy Christus régnât. Még inkább észlelhető ez az olasz katholikusok fentjelölt vaticáni fogadtatásában.
Ennek adott ugyanis lángoló kifejezést amaz olasz zarándok sereg, mely január 6-án Acquaderni, a kath. ifjú-ság elnökének szavára, Olaszhon minden részéből összegyü-lekezett, hogy mig egyrészt a jubileum bucsukincseit na-gyobb penitentia-gyakorlással nyerhesse meg; másrészt, hogy sz. Péter székéhez való törhetlen hűségét kifejezze, s ott a nehéz időkre erőt meríthessen, és a hitért s jogért a flo-renczi programm alapján a küzdelem harczterére lépjen.
Lélekható volt e zarándokhad buzgalmában részt ve-hetni, midőn ott sz. Péter egyházában a Miserere zsoltár hangjain esdett irgalmat azokra is, kik azt kigúnyolják.
Látva ott Michel-Angelo kúpja alatt herczeg, püspök, tu-dós, művész sat., mellén a fehér zarándok keresztet, önkény-telenül is eszébe ötlött az embernek Dante, aquinói Tamás, Beato Angelico s a nagyszerű dómok mestereinek korszaka.
Istenem ! hová emelhet egy buzgó nemzetet a hit ! Mily ma-gasztos a nép, melynek áhitata életeleven, mely egyházát fiuilag szereti !
E zarándok sereg tört ki lelkesülten a hit egész buz-galmával, s az olasz genius elevenségével, midőn a pápát a Yaticán legnagyobb termében lépni látta, az evviva ! evvi-va ! kendőlobogtatás s taps szűnni nem akart ; de nem is csuda, mert I X . Pius az olasznak nem csak egyházfeje, de legnagyobb honfia és büszkesége. Mindenki tudja azt Olasz-honban, hogy mily nagy alakja ő a jelen történelemnek ; s innét egyrészt határt nem ismerő gyűlölet-, másrészt szent cultus és önfeláldozó szeretettel kisérik. Ugy vélem, az olasz félszigeten nem találsz egy embert, ki őt egykedvűn
em-12*
litené. íme ott lép be a 84 éves agg, tisztes ősz, egyszerű fehér ruhában, nem ragyogva körül a királyi udvarok pom-pája által, mi azonban a gyémánt koronát túlragyogja, az magas erénye. Amint meglátta kedves fiait, kiket erőszakkal szakitottak le kebléről, azonnal áldásra emelte kezét. Ah e jelenetet látni kellett volna !
Acquaderni szólott a trón zsámolyánál honfiainak ne-vében, kifejezést adván ama törhetetlen ragaszkodásnak, melylyel az olasz katholikusok sz. Péter csalhatatlan széké-hez mindenha viseltetnek s tiltakozott másrészről a világi katholikusok nevében azon képmutatás ellenében, melylyel az egyházat nem kért protectióval meg akarják osztani a kormány részéről. — Ennek eleven kifejezéseül ott állott monsignore Rota, Mantua üldözött püspöke, kinek megyéje volt ily kísérletre először kiszemelve.
E r r e felelt a pápa oly beszéddel, mely a történeté»
felelt az igazság teljes öntudatával, melynek elcsavarható kitételekre nincs szüksége, felelt egy keresztelő sz. J á n o s bátorságával, ki nem látszott tudni, hogy a Yaticán ajtajá-tól egy lépésnyire idegen, ellenséges hatalomnak zsoldosa áll, mely álutakon magába a Yaticánba is belopja kémjeit ; felelt oly emelkedő hangerélylyel, oly megragadó elevenség-gel, hogy szent lelkesedésében megifjodni látszott, s min-denkit meggyőzött, felemelt.
Megemlékezett pápaságának lefolyt hosszú idejéről, midőn az U r 30 év előtt mint méltatlant e székre hivta, meg ama hoszu küzdelemről s miként csábítják el képmutatás-, álnokság- és hazugsággal a népet. Emlékeztetett az ellen-fél jelmondására, mely igy hangzott: Izgassatok, úgymond, csak egyre izgassatok ! — Am jó, én ezzel ellenkezőleg azt mondom, fel munkára, fel ! Ha czélt értek a gonoszok, miért ne érhetnének a jók is czélt?
Legroszabb jel egy népnél, úgymond, ha észrevétlenül hozzá idomul a gonoszsághoz, egykedvű álomba dőlvén oly területen, mely alatt mély örvény nyílik ; azon nép közel áll sírjához, mint Jeruzsálem népe, mely gonoszságba merülten megszokta a szolgaságot, elébe helyezte azt a lélek ama szent szabadságának, melyet az Udvözitő hozott a nemzeteknek.—
Ti azonban hála Istennek ! nem vagytok ilyenek. Fel tehát fiaim egy nagy harczra, fogjon minden jobbérzelmü fegy-vert ! De tán e szón megrettenhet az, kinek a szó elég a félelemre. Ám, ami fegyverünk az ima, melylyel Isten irgal-mát kérjük, és az ige, melylyel az egyház jogát védjük az emberek ellenében. A forradalmárok fegyvert fogtak, hogy romboljanak, mink, hogy ópitsünk ; az ő eszközeik igazság-talanok és erkölcstelenek valának, a mieink szentek és iga-zak. Ok az ifjúság érzelmét igázták alá, az egyházat fűzték rablánczra, mi a tanitás szabadságát fogjuk visszahozni és az egyház szabadságát. Ok a hittagadóknak emelnek szobrokat, mi a szentek emlékeit, melyekben Olaszhon annyira gazdag?
fogjuk fentartani és gyarapítani; ők Isten napját feltörik, s mi ellenébe állunk ennek. Ok orgyilokkal harezolnak, mi a szellem fegyvereivel. Ok azon fegyvert, melyet a béke fen-tartására kellett vala forditaniok, a forradalom eszközévé tették, igen, a rend fegyverét igazságtalanság és istente-lenségre forditá a forradalom, a mienk a hit fegyvere.
Fel tehát fiaim ! Bátorság ! Isten erőt ad e harczra. Ne hallgassátok azt, ki a gyalázatos békét elébe helyezi az
igazság harczának. Kitartók legyünk ! imádkozzunk és bíz-zunk Istenben s aztán jöjjön a mi jönni akar, mi holtig
hi-vek leszünk az egyház jogaihoz !
I t t aztán ellágyulva áldást mondott, és lélekben meg-indultan, mint egy Simeon áldást kért önmagára is, ki már, úgymond, az években nagyon előhaladtam és nem remény-iek egyebet, mint Istenem ! a te áldásodat, hogy szent ke-zedbe tehessem le éltemet ! . . . És itt mindenki könybe lába-dott. — Ám ez csak gyenge vázlat a pápa monumentális beszédének.
Innét is érthető, hogy mily harcz van kimondva a Vaticánban ! S ha bár ezt a pápa 1846-ban, 48-ban, majd 54-ben, 62-ben és nagynevű encyclicájában is többször tevé, s bár mint Izrael őre már régtől intett azon veszélyre, mely a jogot, hitet, társadalmat fenyegeti ; a különbség azonban ma abban áll, hogy akkor szavát sokan a hivek közül is túlzottnak találták, most azonban már a protestáns berlini lapok is allamirozvák a socialismus réme miatt és a hivek tettre készen egyesülnek az egyház fejével, s az olasz katholikusok követik a francziákat.
Igen ma mindinkább kétrészre válik az emberiség : a hivek és a jobb akaratuak szent Péter székéhez ragaszkod-nak, mig amazok, a titkos társulatok, a forradalom körül csoportosulnak ; ezek gyűlölnek, azok szeretnek, ezek üldöz-nek, azok imádkoznak, ezek botrányt halmoznak, azok pe-nitencziát tartanak, ezek rombolnak, azok építenek.
Kérdés, melyik rész dönti el a csata és béke mérlegét ? Bizzunk az egyházban, mely annyiszor megmenté ügyünket.
Fel tehát, ha még idő van, tempus est iam pugnandi ! Fel nálunk is, hol a jubileum évét nagy részt elkorteslcedtük.
Hol még most is félnek a katholikus névtől, pedig : victoria quae vincit mundum, haec est fides nostra ! Bogijai B. Gy.
R é s z l e t e z é s e k .
X X I I .
Igaza van Voltairenek, midőn a kolostorügy mellett szót emelvén állítja, hogy a Róma közösségétől elvált népek, csak tökéletlenül utánozzák a kath. zárdalakók önzetlen, feláldozó, nemeslelkü szeretetét, mint például a berlini dia-conissák, a betegek ápolását. S általában a nem katholikus felekezetek is gondoskodtak ugyan szerencsétlen embertár-saikról ; de alapitványaik nem oly számosak, nem oly nagy-szerűek, nem oly keresztényiek. Iskoláikat, lazaretumjaikat, kórházaikat s lelenczházaikat nem oly jótévőn, oly mele-gítőn, oly élesztőleg lengi át a szeretet lelke ; országos po-litikai alapítványok azok, nem egyházi intézetek, melyek kényszeritett statusadózás, nem pedig keresztény szeretet sugalta adományozás által tartatnak fenn. Innét rendesen csak helybeli polgárok vétetnek fel, idegenek csak a költség megtéritése mellett.
Mi máskép van ez a római katholikusoknál, kik min-den nyavalygót, (legyen bár honfi vagy külföldi, a költség-megtéritésre képes vagy képtelen, még vallása után sem kérdezkedve, ápoldáikba felfogadnak.) Emlékezetes, mi a Krit. Blätt.' 1847. 17. számában olvasható. Mio- t. i. a ber-lini irg-almasnénék kórháza valláskülönbség nélkül minden betegnek nyitva áll, addig a berlini nagy kórház a
katho-93 likusok előtt folyvást zárva marad. A ,Schlesische Kirchen-blatt' szerint 1846-ban 444 protestáns beteget ápoltak ko-ródájukban a boroszlói irgalmas apáczák. Tehát csakugyan igaza van ebben Voltairenek.
Ily fényes eredmények látásán mégis a hazug, s a lelki-ismeretet lábbal tapodó világirodalom a szerzetes kolosto-rokat, kivált a régibbeket az elembertelenedés, sötétség stb.
fészkeinek nevezi. Holott pedig p. o. a 16-d'k századbeli Montesinok, Las Casasok stb. állottak a miveltségnek leg-alább oly fokán, mint melyen Wilberforce, Canning, Ma-cauley és a rabszolgaság eltörlésének más halhatatlan em-lékezetű bajnokai korunkban. Az elnyomott emberiség vé-delmére szónokolt-e ember Las Casas szerzetesnél nyomó-sabban, szebben és melegebben ? A spanyol hatalomtartók kincsszomja irtóháborút kezdett a Columbus felfedezte Amerikának őslakói ellen. Senki sem volt, ki a hatalom pol-czán ülő zsarnokok ádáz haragjával daczolva, az üldözöttek mellett szót emelni akart volua. Es ime, Las Casas, a szer-zetes, fejedelmével szemközt bátran karolja fe; az elnyomot-tak szent ügyét, ekkép hangoztatván magasztos szavait : „Mi dicsőség Amerikát meghóditva látni, ha egy borzasztó rend-szer következtében barbár módon összetiportatik, felmérhe-tetlen térsége embernélküli rengeteggé, néma temetővé vál-toztattatik ? . . . Nem lenne-e örvendetesebb rád nézve, annyi milliók számára inkább a feltámadás mint romlás angya-lává lenni ? Kövesd, ő fejedelem, ama legfelségesebb szelle-met, kiéietet ád, védjed az elnyomottak jogait ; fékezzed azokat, kik embervért ontva erőszakoskodnak "
Már oly intézetek, (t. i. szerzetesi zárdák) melyeknek lakói 300 év előtt is, a szenvedő emberiség ügyében igy tud-tak és mertek szónokolni: bizonyára az embertelenedés, sö-tétség stb. fészkei nem lehettek, de most sem lehetnek. Azért Tanner, angol protestáns püspök is az emberiségnek oly sokképen hasznos rendtársulatokról ekképen i r : „A klastro-mok nem egyebek voltak már a 7-ik században, mint nagy-szerű tápházak szegény emberek számára. Magok a neme-sek s előkelők is itt éjjeleztek s élelmeztettek. Még a tanitás-s nevelétanitás-sre nézve itanitás-s nagyfontotanitás-stanitás-ságúak voltak a klatanitás-stromok ; ugy hogy az alsó néposztály gyermekei szintúgy, mint a fő-nemesekéi ingyen neveltettek. Azonfelül a szerzetesek bir-tokaikban egy vagyonos középrendet állitván fel, a fő- és alrend közvetítői lőnek. Egyszersmind főrendeltetésök haj-dan és ma, a világtól megváltán, mintegy Illéssel a Carmel hegyén, sanyarú böjt és önmegtagadás mellett imádkozni és elmélkedni.
„De minek ezen szenteskedő henyélés, mi haszon árad ebből az emberiségre?" ezt kérdi talán o r r - é s vállvonitva egy divatszerü, gőzrészvényes világfi, ki egyedül azt tartja erőfeszítéssel járó működésnek, ha kéz és lábok gépszerüleg mozgásban vannak, ha az ember számol, ád, vesz, szerződik és váltó leveleket ir, stb.
E r r e egyszerűen azt mondjuk, hogy vétkes heverésről nem a belszemlélődésekkel foglalkozó klastromi férfiak, de ama finnyás uracsok vádolhatók, kik unalomból egész isten-adta napokat végig ásitoznak, egész éltökben mit sem téve, mi közhasznú volna, s mégis, mihelyt kolostorok hozatnak szóba, elsők, kik leginkább szájhősködnek, és amaz elavult s annyiszoi-, mennyiszer megtorolt „szent henyelésrőli"
nion-dókákat untatásig elszavalni nem pirulnak. Holott ők, ha csak fél óra hoszat kellene is feszült elmével imádkozniok, belefáradva lankadnának el ; inert biz ez nem kis erőfeszí-tésbe kerül a léleknek.
A gondolatokbani elmélkedés mindenkor a szellemi erők tulfeszitésének tartatott ; ez okból ma is dicsőítve őriz-tetik syrakusai Archimedes emléke, ki magányába vonul-tán annyira elmélyedett tudományos nyomozásaiban, hogy a küleseményeknek mintegy meghalva észre sem venné, mi-kép a város, melyben létezett, ostrommal veteték be. Avagy csak kereskedőileg számolni dicső ; ellenben Istenről, örök létről, végrendeltetésünkről elvonultan elmélkedni henyélés volna? És az imádságot illetőleg, meglehet, hogy sok elbí-zott, pantheistikus világfi az imádságot lenézve, másnak azért, hogy érette imádkozzék, jó szót sem adna, s azért e tekintetből a szerzeteseket nélkülözhetőknek mondja: azon-ban még ma is nem kis számmal vannak azok, kik a tudós Bossuettel azon nézetben osztoznak, hogy a bizalmas irnád-kozónak éghez emelt kezei többet kivívnak, mint a szuro-nyok milliói. Innen még a statusra nézve is a szerzetesek nem oly haszontalanok, mint elleneik ezt elhitetni akarnák ; nem már csak azért is, mivel az ő szigorú s a testi kéjeket lebilincselő szellemi életök, mintegy figyelmeztető s ég felé irányzott utmutató nyúlik fel az elpuhult kortársak ellené-ben. Minden szerzetesház megannyi practicus egyházi be-széd ; oly épület az, melynek falai a pénzhez tapadt s földi kitüntetéseket hajhászó világfiakat felriasztva, szünet nél-kül k i á l t j á k : „quae sursum sunt quaerite". (Dia angl. Kir-chenz. von F r . Eller, Schaff. 1844.)
„Itt azonban nem a levilágiasodott, a század lelkétől áthatott, hanem eredeti szabályaikhoz hűn ragaszkodó szer-zetes-rendekről lehet és van szó".
Még a szülők által folyóvizekbe dobott, utczákra, sze-métdombokra kitett, de férfi és nő szerzeteseink által felsze-dett chinai gyermekek is megannyi élő tanúi a zárdalakók feláldozó szeretetének, a sokak által megtámadott szerzetes-társulatok hasznosságának, életrevalóságának. A kegyet-lenség, melylyel a kisdedek iránt Chinában saját szülőik
vi-seltetnek, borzasztó. Hiteles tudósítások szerint magában ' o Peking városában 9702 kisded vettetett három év lefolyta
alatt dögtérre, azokat nem is számítva ide, kik az e végett
megfizetett bábák által azonnal születésök után a meleg ö o
fürdőkben megfojtatnak, vagy pedig éjszakákon utczákra kitétetnek, hogy az azokon szertekoborló ebek és tisztáta-lan állatok által felemésztessenek ; valamint azok sem, kiket a haszonlesés felszed, őket rabszolgaság vagy fejlettségre felnevelendő ; szinte nem végtére azok, kik vizbe hányat-nák, ugy hogy a gyermekölések száma Pekingben évenként felmegy legalább is tízezerre ; mig más tudósítások, például Dumont d' Urville még nagyobbra, nevezetesen 30,000-re teszik. „Minden chinai, ki gyermekeit nem képes vagy nem akarja felnevelni (irá a macaoi propagandának főigazgatója, Joset szerzetes atya, 1841-ki január 23-án testvéréhez bo-csátott levelében) megöli őket, megfojtja, vagy étkül a ku-tyáknak veti az utczára. S ez nem csupán egy, két vagy tiz gyermekkel történik, hanem százak és ezerek gyilkoltatnak meg hasonló módon. A kormány e szokásnak legkisebb gá-tot sem vet". Szintoly adatokat foglal magában a pekingi
missio főnökének, Moyli, lazaristarendü szerzetes atyának egyik 1837-iki okt. 16-án kelt levele: „Vajha a Gondvise-lés (tevé hozzá végül a levél irója) egy napon e szegény kis-dedek sorsán is könyörülne, egy második paulai szent Vin-czében számukra is ébresztvén fel egy érzékenyen szerető atyai szivet ! Európában a talált gyermekek sorsán szinte könyörült, bizonyosan hason irgalmassággal fog egykor a Chinában levők iránt is viseltetni. Ez vágyaimnak egyik legforróbbika !"
Es Isten a buzgó téritőnek ezen szeretetteli óhajtását végetlen irgalmának teljében meg is hallgatta. Mert egy tiszteletre méltó franczia püspök, Forbin Jonson Nancyban, e jámbor szerzetes atyák felszólalásainak nyomán azon üd-vös gondolatra jött, hogy keletnek szánandó kisdedeit nyu-gotnak szerencsésebb gyermekei által mentse meg, s e végre ily név alatt: „Oeuvre de la Sainte Enfance" társulatot alapitott; társulatot, melyet a belgák királya azonnal saját gyermekeinek pártfogása alá helyezett, melyet Croi bibor-nok-herczeg roueni és La Tour d'Auvergne bordeauxi érse-keken kiviil, ötvenöt franczia püspök pártfogolt, létrehozni segített. Elannyira, hogy a Joset és Moyli szerzetes atyák-nak jelenlegi szerzetes utódjai, fendicsért társulat által, ma már oly kedvező anyagi állapotba helyezvék, miszerint China utczáira s szemétdombjaira kitett, vagy folyókba do-bott kisdedek ezreit felszedhetik, keresztény neveltetésben részesíthetik, s ekkép a keresztény miveltségnek és polgári-sodásnak megnyerhetik azon igen alapos reményben, hogy e megmentett s részben összevásárolt kisdedek valaha testvé-reik üdvének eszközei, s azon ösvény leendenek, melyen a polgárisodás e barbár népek szivébe fog hatni.
Az ekkép megmentett gyermeksereget részben össze-vásároltnak mondók. Ugyanis a nyomor Chinában oly ré-mületes, hogy egy gyermeket, maguk a szülők, 14—15 kraj-czárért adnak el. Es e hajmeresztő gyermekvásárokon ka-tholikus férfi és nő-szerzeteseink a vevők, nem kalmárkodó nyerészkedésért, hanem egyedül azért, hogy e szánandó te-remtményeket az ég és polgárisodás számára felneveljék. Es ime mégis e kegyes férfiakat és némbereket a mesés sikerei-ben bizakodó bismarckisinus szétűzi, zárdáikat szivar-ma-gazinumokká, kaszárnyákká aljasitja, magát az eszmét, a szerzetes-társulatok égi eszméjét elölni, kivégezni, s ekkép katholika egyházunkat nativus jogától, szerzetes-társulatok alapitási jogától elűzni akarja. Bűnös merényeért azonban a szenvedő emberiség nemtője előtt számolni, s ha a jelek nem csalnak, már a közel jövőben lakolni is fog.
(Folyt, köv.) Gundy Mihály, esperes.