A 16. század második felének magyar nyelvű prédikációirodalmában jellemző toposz (felekezetre való tekintet nélkül) a kevélységnek „az ördög főbűneként”, illetve „minden bűnök eredeteként” való értelmezése.13 Beythe István kevélység és alázatosság ellentétét, illetve a túlzott önbizalom ártalmasságát hangsúlyoz-za,14 Telegdi Miklós számára pedig (Krisztus megkísértésének analógiájára) a torkosság, a kevélység és a fösvénység jelentik a három legveszedelmesebb bűnt, amelyekben az „ördög kiváltképpen kísérteni szokta az embert”.15
A Foliopostilla 17. úrnapi prédikációjának második része, Lk 14, 7–11 alap-ján, behatóan foglalkozik a kevélység értelmezésével. Bornemisza két alapvető megállapítása ezzel a főbűnnel kapcsolatban a következőképpen foglalható össze:
egyrészt eredendő bűnként, minden bűnök kezdeteként tekint rá, másrészt olyan univerzális bűnként képzeli el, mely a társadalom egészére, minden rétegre fenye-getést jelent: „Az kevélység első oka minden bűnnek, és abból származnak most is nagy, sokféle bűnök: kérkövés [kérkedés] és rágalmazás, egymásra törés, irigység, […] tiszteknek elunása, kegyetlenség, bosszonkodás.”16 A bűnök katalógusa a következő sorokban is folytatódik, olyan tipikusnak mondható, a korabeli prédi-kációkban gyakran idézett vétkek felsorolásával, mint például az istenkáromlás, bálványimádás, az erőszaktétel, illetve a hatalommal való visszaélés különféle for-mái. Augustinusra hivatkozva abban a látja a kevélység legnagyobb veszedelmét, hogy a túlzott önbizalom, valamint az üdvösségszerzőnek vélt erényes tettek miatt még a jó cselekedeteket is képes bűnnel megfertőzni:
Azt mondja Ágoston doktor: egyéb bűnt csak az gonosz cselekedetben kell eltávoztatnunk, de az kevélységet még az jó cselekedetben is, mert noha szép dolog az gazdagság, alamizsnaság, az erősség, hazánk oltalma, az józanság, mértékletesség, az bölcsesség és az tanítás, az tisztaság és jámbor házasság, az igazság és törvényszolgáltatás, de ha ezekbe elkevélyedel, merő utálatossággá változtat.17
Bornemisza Augustinus-értelmezésének polemikus vetülete is van, hiszen a jó cselekedetek üdvösségszerző volta alapvető szoteriológiai kérdés Luther teológi-ájában. Az a tudat, hogy az ember az isteni kegyelembe vetett hiten kívül más módon is megváltást eszközölhet ki magának nemcsak kevélység, hanem bál-ványimádás is. Az idézett szövegrészben felsorolt jó cselekedetekben könnyen fel
13 Őze Sándor,„Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a 16. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján,Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991, 30.
14 Uo.
15 PostillaI, [typ. Appfl Mihály], Bécs, 1577, 376.
16 Foliopostilla,592v.
17 Foliopostilla,594r.
lehet fedezni a lutheri társadalomkép alappilléreit: az egyházi rend (bölcsesség, ta-nítás, józanság, mértékletesség), a világi hatalom (igazság és törvényszolgáltatás) valamint a keresztény házasság rendje (tisztaság, jámborság) egyaránt ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a kevélység vétke miatt „merő utálatossággá”
változzanak. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy a kevélység bűne hogyan értelmezhető a három társadalmi rend vonatkozásában.
Bornemisza szerint a kevély ember kétféleképpen vét az isteni rend ellen.
Egyrészt azoknak az ószövetségbeli pogány uralkodóknak a példáját kell szem előtt tartani, akik Istennel is szembeszálltak, elbizakodva önnön hatalmukban. Jó példa erre az asszír király, Senacherib, aki a 2Kir 19-ben hódításaival kérkedik Ezechias előtt, figyelmeztetve, hogy hiába bizakodik az istenében, nem tudja meg-tartani Jeruzsálemet. Az isteni méltóságra vágyó királyok listája nem korlátozódik kizárólag ókori figurákra (Nabukodonozor, Darius, Alexander, Caligula), hanem a római pápával egészül ki, aki, minthogy saját képét imádtatja, felfuvalkodik Isten ellen, és a kevélység bűnébe esik. Istent sértő vétket követnek el azok is, akik nem erejüket és hatalmukat fitogtatják, hanem különféle emberi elme által szerzett tévtanokat terjesztenek az üdvösségről, s azt nem a Szent Pál-féle, lutherisola gratiatétel alapján, hanem valamilyen külsőséges rítus által kívánják megszerezni, legyenek azok akár az Ószövetségnek, akár a katolikus egyháznak a vallásos rituáléi.
A világi hatalom ellen vétő kevélyek (Bornemisza szavával hamis Krisztusok) fő jellemzője, hogy magukat kiválasztottnak gondolva szállnak szembe az Isten által rendelt, következésképpen szent és sérthetetlen világi hatalommal: „Másféle hamis Krisztusok zsidóságban az ő országok veszedelme előtt voltak, kik ez világi szabadítóknak hirdették magukat.”18 Bornemisza Josephus Flavius két fő művét (Antiquitates Judaicae, Bellum Judaicum)alapul véve említi példaként a Krisztus utáni évtizedek tömegeket félrevezető „megváltóit”. Theudas és az egyiptomi hamis próféta egyaránt Isten küldöttének tekintették magukat, és szembeszálltak a római hatalommal. Ahogy a zsarnok uralkodók és a pápa analógiája mutatta, Bornemisza szívesen állít párhuzamba bibliai példákat saját korának alakjaival, eseményeivel. AFoliopostilla703v, 704r oldalain a keresztes hadak, illetve a külön-féle rajongó mozgalmak fanatikusait idézi, ítéletet mondva a radikális reformáció, vagyis alapvetően az anabaptista mozgalmak szélsőséges apokaliptikájáról és hatalomellenességéről. Karácsony György (a Fekete Ember) és az egyéb „nagy haj viselő” rajongók apokaliptikus világszemléletéhez hozzátartozik a mennyei Jeruzsálem, az égi királyság földi megvalósítása, illetve a törökök pusztán a hit erejével történő kiűzésének gondolata. Bornemisza ezen hamis próféták főbűné-nek a kevélységet tartja, mivel isteni hatalmat tulajdonítva maguknak magával Istennel és az ő rendelésével, akaratával szállnak szembe.
18 Foliopostilla,705v.
Míg az isteni és a világi rend jól körülhatárolható és meghatározható viszo-nyokra korlátozódik, a harmadik társadalmi rendet Bornemisza nem szűkíti ki-zárólag a házasságra, hanem az emberi kapcsolatok teljességét láttatja benne. Az emberi dolgokban megmutatkozó legfőbb apokaliptikus jel az, hogy senki sem fogadja el az Istentől neki rendelt társadalmi pozíciót, mindenki több és nagyobb akar lenni a másiknál. Bornemisza a test és végtagok antikvitásra visszavezethető toposzával érzékelteti ezt a jelenséget: „Noha Isten egyet feljebb emelt másnál, és kinek-kinek külömb-külömb tisztet adott, de mint az egy testbe sok tagok, egymásnak és az egy testnek tartására szolgálnak, így az királyt, urat, bölcset, erősset, szabót, vargát öszve kapcsolt, hogy egyik se lehessen az másik nélkül.”19 Ezeknek az emberek közötti visszatetszéseknek és háborúknak az oka a kevély-ség: „A paraszt úr, az úr király, a király császár, a császár Isten akar lenni.”20 A 17. úrnapi prédikációban olvasható egyik legátfogóbb, leghosszabb kevélység-katalógus első mondata így hangzik:
Így tekints el minden embert, avagy tekintsük meg minden dolgainkat, és meglátjuk, hogy mind köntösünk, öltözetünk, házépítésünk, beszédünk, járásunk, lovunk, kocsink, szekerünk, tálunk, tányérunk, asztalunk, kemen-cénk, ablakunk, kertünk, csizmánk, szekernyénk, bocskorunk, szolgánk, gyermekünk, és minden dolgunk kifakasztja, hogy tetőtől fogva talpig rak-vák vagyunk, vagy eltitkolt akaratossággal, vagy cégéres kevélységgel.21 A hosszan sorjázó példák azt bizonyítják, hogy a hétköznapi létet teljesen átitatja a kevélység vétke: nem kell még csak magasabb pozíciókra sem vágyakozni vagy fellázadni a hatalom ellen, elég megtekinteni a gazdagságban tobzódó külsősége-ket, ahogyan az ember alig titkolt büszkeséggel gyönyörködik saját, pusztulásra teremtetett, mulandó hívságaiban. A kevélységnek ez a felfogása felidézi a siva-tagi remeték koráig visszavezethető főbűnök rendszerének hagyományát. A hét főbűn listája ugyanis Nagy Szent Gergely Jób-kommentárjában nyerte el végleges formáját,22 a késő ókori remetékig visszanyúló eredeti lista azonban még nyolc gonosz gondolatot említ, mivel a kevélység (superbia) és a hiú dicsőség (vana gloria)bűnét különálló vétkekként jeleníti meg. Valószínű tehát, hogy az idézett prédikációk egyes szakaszaiban különbséget lehet tenni az Isten, valamint az általa legitimált rend (világi hatalom) ellen irányuló kevélység, illetve a minden-napi élet, az anyagi kultúra világához szorosabban köthető hiú dicsőség között.
Mindemellett Bornemisza azt sem mulasztja el, hogy érzékletes képet fessen a kevély ember gyarlóságairól, hiú magaviseletéről:
19 Foliopostilla,590v.
20 PostillaII, [typ. Bornemisza], Sempte, 1574, 370.
21 Foliopostilla,584r.
22 Gecser Ottó,Kapisztrán Szt. János nagyböjti prédikációsorozata Boroszlóban,Aetas, 2002, 4.
Az kevély: magahányó is, irigy, dagályos, szomorú, telhetetlen, torkos, buja, gondolatában felfuvalkodott, szavába kiáltó és csacsogó, veszteg hallgatá-sába mord, vidámságába csintalan, szomorúságába dühös, cselekedetiben nem tisztességes, magatartásában friss, járásában megmeredett, életében fuvalkodott és akaratos beszédű.23
A Foliopostillakevélységreprezentációját vizsgálva feltűnő különbség fedezhető fel az egyes társadalmi rendek, illetve a kevélység megjelenési formái között.
A kevélység alapvetően teológiai jelentéstartalommal bíró vétek, mellyel az ember valamilyen formában az isteni rendeléssel szegül szembe (legyen az az evan-géliumi hit vagy a világi hatalom). Az emberek hétköznapi valóságát, szociális kapcsolataikat megfertőző bűn a kevélységnek inkább a hiúságot felidéző válto-zatára emlékeztet: erre vonatkozik a társadalmi hellyel való elégedetlenség, és a hívságokba vetett bizalom is.
Befejezés
Összegzésként megállapítható, hogy Bornemissza véleménye szerint a társada-lomban tapasztalható apokaliptikus jelek, mint a különböző visszatetszések, hábo-rúk, igazságtalanságok, erkölcstelenségek, bálványozások alapvetően a kevélység főbűnére vezethetők vissza. Bornemisza társadalomkritikája megfelel a radikális, rajongó irányzatok hatalomellenességét élesen bíráló lutheri ortodoxiának: az Isten által szentesített világi hatalom és a társadalmi hierarchia egyaránt sért-hetetlen, mindenkinek abban a rendben kell maradnia és helytállnia, ahova Isten rendeléséből került. Bornemisza mind a 17. úrnapi prédikációban, mind pedig a Foliopostillaegyéb szentbeszédeiben hangsúlyozza a kevélység társadalmi rendet fenyegető aspektusát: senki sem éri be a maga helyével és vagyonával, min-denki, még a nemesek és a fejedelmek is magasabbra törnek, attól sem riadnak vissza, hogy magával Istennel dacoljanak. A kevélység másik vonatkozása a hiú dicsőségben(vana gloria)keresendő: a jó cselekedetek gyakorlása és különböző anyagi javak birtoklása a hiú dicsőségvágy miatt veszíti el üdvös, Istennek tetsző mivoltát.