G f ü z e t e k
2 0 0 7
R M
Válogatás
másfél évtized
megjelent írásaiból
GÖMÖR BÉLA
GÖMÖR BÉLA
Válogatás
másfél évtized
megjelent írásaiból
GMR füzetek
© Gömör Béla
Kiadja:
GMR Reklámügynökség Bt.
2007
TARTALOM
Előszó 5
1991. január – LEGE ARTIS MEDICINAE
Renoir rheumatoid arthritise 6
1992. október – MAGYAR NEMZET
Őrizni a nyelvet és a vallást 8
1994. szeptember – ORVOSI HETILAP
100 éve született bilkei Pap Lajos 9
1996. JUBILEUMI TUDOMÁNYOS ÉVKÖNYV
Békés Megyei Képviselőtestület Pándy Kálmán Kórház Gyula
Gondolatok a hazai reumatológia jelenlegi helyzetéről 11 1997. szeptember – MAGYAR ORVOS
Egyetemi tanár, címzetes egyetemi tanár 15
1999. április – LEGE ARTIS MEDICINAE
„Megfoghatatlan vagyok e világon” Paul Klee élete és betegsége 18 1999. szeptember – ORVOSI HETILAP
Lazzaro Spallanzani emlékérem 24
2001. november – ORVOSI HETILAP
50 éve alakult meg az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet 26 2002. június – REUMA-INFO
Holesch Dénes 28
2002. október – PREMIER
Autoreferátum a KIS FOTOTÉKÁRÓL 29
2002. december – PREMIER
Amikor Honthyt gyógyíthattam 32
2002. december – REUMA-INFO
Táncos László grafi kus 34
2003. március – REUMA-INFO
A paradicsomban jártunk - vizit Sri Lankán 36
2003. május – ORVOSI HETILAP
A Budapesti Orvos-szövetség 1902-es Mű-Kiállítása 39 2003. június – REUMA-INFO
Frida Kahlo 42
2003. július – ÉLET ÉS IRODALOM
Egy magyar fotográfus a Hawaii szigeteken 45
2003. szeptember – ORVOSI HETILAP
100 éves a Budai Irgalmasrendi Kórház épülete 47
2003. november – ORVOSI HETILAP
Világtanácskozás a reumatológiai biológiai terápiáról 50 2003. december – MAGYAR REUMATOLÓGIA
Mi történt 75 éve? 52
2003. FEHÉR-HAJBA-HERMANN: ÉLETÖRÖM – ÉLETMÓD Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft. Budapest
A fürdőkultúra 55
2003. Kapronczay Károly, Schultheisz Emil: Híres magyar orvosok IV. Galenus Budapest
Farkas Károly 58
2004. június – REUMA-INFO
Kirándulás Magyarkanizsára 61
2004. június – REUMA-INFO
A megváltozott (orvosi) kommunikáció 63
2004. június – REUMA-INFO
Tóth Mihályék boldogsága 65
2004. október – LEGE ARTIS MEDICINAE
Egy története mindenkinek van 70
2004. november – LEGE ARTIS MEDICINAE
Nobel-díj a szervátültetésért 71
2004. november – ORVOSI HETILAP
Száz éves, a Weisz Ede által írt első magyar nyelvű reumatológiai könyv 74 2004. december – REUMA-INFO
Kass János és orvosportréi 77
2005. február – ORVOSOK LAPJA
Levél a temetőbe 79
2006. április – SZEGEDI SZÉPÍRÁS
Egy élő kiállítás 81
2006. november – MŰÉRTŐ
Műbarát mozgalom a rendszerváltás előtt. A Népfront fedezékében 84
TARTALOM
ELŐSZÓ
Ez a kis kötet a megkezdett szellemi betakarítás egy része. Nem tudományos köz- leményeket tartalmaz, hanem szándéka szerint szélesebb területről merít. Olyan csokorról van szó, amelyben a szorosan vett szakmám, a reumatológia néhány aktuális kérdéséről, az orvoslás általános problémáiról, továbbá orvostörténeti vonatkozású, medicina és művészet kapcsolatával foglalkozó és tisztán művésze- ti témákról értekeztem. A jól ismert orvosi folyóiratokon túli megjelenési helyek – Magyar Nemzet, Élet és Irodalom, Premier, valamint a Műértő – is jelzik a publi- cisztikák célját és stílusát.
Az itt újra közlésre kerülők a megjelent írások felét teszik ki.
Mint annyiszor máskor, most is főcélom, hogy olvasóim, első sorban kollégá- im rövid időre ki tudjanak kapcsolódni a mindennapi problémáikból. A szakmai adatok szárazsága helyett érdekes történeteket és adatokat igyekeztem közreadni, többnyire a tárcaírás módját választva eszközül.
Az sem megvetendő, ha az ember vállalhatja, az esetenként több mint tíz év- vel korábban leírtakat. Politikusoknál ez nehezen képzelhető el.
Mivel már megjelent írásokról van szó, sokan lesznek, akik egyiket-másikat már olvasták, netalán még emlékeznek is rá. De az nehezen képzelhető el, hogy valaki az összeállítás minden írását olvasta. A szerző maga is elcsodálkozik mikor, miket írt le. Őszintén remélem, jó olvasmányt adok kedves olvasóim kezébe.
A kézirat összeállításában nélkülözhetetlen technikai segítséget nyújtott Somoghy Kálmánné. A borítótervért és a kötet kivitelezéséért Dömény Csabának mondok köszönetet.
Dr. Gömör Béla
1991. január LEGE ARTIS MEDICINAE
Renoir rheumatoid arthritise
Nehezen elképzelhető, hogy valaki e lap olvasói közül ne hallott volna Auguste Renoirról (1841-1919), ne látta volna múzeumok falán vagy reprodukciók révén ti- pikus, és mégis sajátságos impresszionista festményeit. Viszont bizonyára vannak, akik nem tudják, hogy e festőóriás majd negyed századon át, szenvedett súlyos rheumatoid arthritisben. Így talán érdeklődésre tarthat számot a mester küzdelme betegségével, és az alkotóművészet és e betegség kölcsönhatása.
Renoir Limoges-ben született, de már 4 éves korától Párizsban találjuk, érthető tehát, hogy mindig is párizsinak vallotta magát. Késői gyermek volt, születésekor apja 41, anyja 33 éves. Mivel ügyesen rajzolgatott, vésnöknek vagy divatrajzolónak szánta a család. A kis Auguste-nak azonban a zenével lett jelentősebb kapcsolata. Szép hangja alapján abban a templomi karban énekelt, amelynek vezetője Gounot volt, a később világhírű zeneszerző. A karnagy olyan tehetségesnek tartotta Renoirt, hogy egyenesen az operába kívánta bejuttatni és továbbképzését is vállalta. Mégis úgy alakult, hogy a 13 éves fi út porcelánműhelybe adták. A festőiskolába 20 éves korában iratkozott be, s 22 éves korában először állított ki képet a Szalonban. Hamarosan kialakult jellegzetes festői stílusa, a természet ábrázolásába érzelmes hangulatot vitt. A többi impresszio- nistával ellentétben őt elsősorban nem a táj érdekelte, hanem az alakos kompozíciók, portrék. Cézanne-nal szemben – aki a rideg színeket (kék és zöld) részesítette előnyben – Renoirnál mindig a meleg színek, elsősorban a piros dominálnak.
Vastagon vitte fel a festéket a vászonra, és a még nedves egyik rétegre fes- tette rá az újabbat. Ennek a technikának révén alakulhatott ki a rá jellemző stílus.
1881-ben készült „Az evezősök reggelije”, egy 128 x 173 cm nagyságú vászon, melyen 14 személyt ábrázolt. (Renoir maga is szerette és űzte a már akkor diva- tos vízi sportot, 1880-ban evezős baleset során karját eltörte.) A reprodukció egy fiatal színésznőt és egy mérnököt ábrázol, akik a társasággal együtt körülülik a gazdagon terített asztalt a Fournaise étteremben.
Festészetének stílusfordulata a 80-as években, olaszországi tartózkodása után következett be. Három éven át festette „A nagy fürdőzők”-et. A formákat fi nom és pontos rajz határozza meg, a színek ridegebbek lesznek. Klasszicizál. De mindezek mellett megjelenik művészetében a női nem buja és örömteli dicsőítése (holott a festő igen szemérmes és családszerető ember volt).
Karrierjének csúcsán, 56 éves korában támadt rá a kór, s ettől kezdve 23 éven át élettörténete a betegséggel való küzdelem története.
Hosszú évek óta a nyarakat az egész család Dél-Franciaországban töltötte. 1897 júliusában Renoir kerékpárra ült, majd megcsúszott, elesett, jobb oldala megsérült és orvosi vélemény szerint karcsonttörést szenvedett. Gipszkötést tettek karjára, bal kézzel festett(!), s negyven nap után már a Montmartre-on vették le a kötést. Kará- csonykor kezdett el a jobb válla is fájni. Festő kollégái (elsősorban Degas) viccelőd- ve meséltek a csonttörés következtében kialakuló reumás megbetegedésekről. Ettől kezdve Anti pyrint szedett fájdalomcsillapítóként, s amiről a számos kiváló gyógyszer miatt ma annyi szor megfeledkeznek kollégáink, a mozgásterápiát akkor, 94 évvel ezelőtt, az izmok erősítése céljából azonnal elrendelte az orvos. Renoir naponta 10 percet töltött bőrlabda-dobálással. Rohamszerű, nagy fájdalmai a következő évben napokig tehetetlenségre kárhoztatták. Betegsége lassú progressziót mutatott, talán bal oldali arc idegbénulása is a szisztémás baj részjelenségeként értékelhető. Orvosi tanácsra évente járt gyógyfürdőkbe, gyakorlatokat és eszközöket gondolt ki, hogy munkáját továbbra is folytathassa. Fapálcikákat dobált, feldobott-elkapott, hogy fi - nomítsa a mozgást, így harcolt a kezéért. Hamarosan már csak bottal tudott járni. Fia, Jean, a későbbi híres fi lmrendező könyvében olvasható, hogy apja a botra csúszás- gátló gumivéget eszelt ki.
1904-ben a jelentős izomatrófi a következtében 50 kg-ra fogyott le. Kezeinek bőrét vászonszalag védte, képhengert szerkesztett a csökkent vállfunkciók kiegyen- lítésére. 1909-től segítségre szorult a mindennapi életben is. A nyomorító betegség elleni küzdelem emelkedett voltáról tesznek tanúbizonyságot ezek a sorok. 1907- ben így ír: „nyakon csípett a betegség, állapotom lassan, de biztosan romlik. Meg kell szokni és kész – ne is beszéljünk róla.” (Bár minden betegnek megadatna, hogy ily szellemben éljen!)
1910-ben még elutazik Münchenbe, 1911-ben már mankót kell használnia.
1912-ben lábfejét, térdét megoperálták, és élete utolsó öt évét pedig kerekes kocsi- ban élte le. Mindvégig alkotott, minden áldott nap festett! Az ujjak feszítőinainak szakadása, illetve a váll-lapocka ízesülés állapota miatt csak a vászon előtt függő- legesen tartott alkarral tudott festeni. Minthogy az ecsetet nem volt képes az ujjai között megtartani, odakötözte eltorzult hüvelykujja és mutatóujja közé.
Mint láttuk, a kor szintjének megfelelő gyógyszeres, balneo-, operatív és moz- gásterápiában részesült, és ehhez még a psycho- és dietoterápia is kapcsolódott. Egy bécsi professzor, erősítő koszttal és lelki ráhatással kísérletezett, s eredményeként a festő nagy keservesen néhány lépést tudott megtenni. De Renoir: „Lemondok róla, doktor. Minden erőmet rá kellene szánnom, és a festésre nem maradna. Pedig ha választanom kell a festés és a járás között – inkább a festést választom” – visszaült a betegszékébe és soha nem is kelt fel onnan. Minél kegyetlenebbül kínozták a fájdal- mak, annál többet festett. Elérkeztünk a betegségtörténet azon pontjához, ahol is feltehető a kérdés: mennyi ben változtak festményei a szörnyű betegség hatására?
Ahol Renoir képei egymás mellett láthatók, mint például Párizsban a Gare d’Orsay vasúti pályaudvarból néhány éve átalakított múzeumban, kérdés, hogy a látogató észrevesz-e valamely különbséget az e században, illetve a korábban született művek között. Véleményem szerint nem. Egyformán csodásnak tartja va- lamennyit. Amikor 1910-ben egy aktképe készült, Renoir betegsége Steinbrocker IV. stádiumnak felelt meg, ankylotizált ízületekkel. A képet szemlélő egyedül azt a technikai különbséget veheti észre, hogy ekkor már nem több rétegben, vastagon vitte fel a mester a festékrétegeket, hanem „soványan”, keverés nélküli szomszédos ecsetvonásokkal.
Számos szerző szerint tulajdonképpen nem ítélhető meg, hogy az apró festé- szeti változások a rheumatoid arthritis miatti kompromisszumok, avagy a festő mű- vészetének fejlődése, változásának eredményei. Egyöntetű vélemény, hogy a súlyos betegség nem csökkentette kreativitását, továbbá művészete tartalmát sem tudta befolyásolni.
Egyedülálló történetként tehát Auguste Renoir körömállásba zsugorodott ujja- ival egy évtizeden át, változatlan szépségű festményeket alkotott. Műveinek számát 4000 körülire teszik. 78 évesen, halála napján is festett Cagnes-ben.
1992. október MAGYAR NEMZET
Őrizni a nyelvet és a vallást
A sporadikus bevándorlások következtében Svédországban számtalan nemzetiség található. A bevándorolt családok szétszórtan élnek, másrészről vegyes házasságok is létrejönnek. A svéd állampolgárságú vagy akár menekült státusú gyermek iskolai oktatása természetesen svéd nyelven történik. Azonban törvény írja elő, hogy ilyen – asszimilációban lévő gyermek – ne veszítse el a család vagy akár csak az egyik szülő által képviselt nyelvet. Ezért az iskolának garantálnia kell, hogy török, szíriai, román, in- donéz, szlovén vagy éppen magyar oktatásban részesüljön a tanuló. Ez nem könnyű feladat. Magas óradíjat fi zetnek a fellelhető anyanyelvi oktatóknak; a nyelvtanításra különórák, esetenként otthoni leckék formájában kerül sor.
A vallásoktatásra vonatkozóan más jellegű, de hasonlóan toleráns gyakorlat- ról adhatok számot. Vallásóra kötelezően van. De nem a Magyarországon az 1948-ig megszokott formában, amikor hittanórán mindenki ment a maga vallása szerinti ok- tatásra; vagyis római katolikus-, református-, izraelita-, ortodox-vallású tanulók nem
együtt töltötték a hittanoktatásra szánt időt. Svédországban a tanulók az iskolában nem a saját hitük szerinti oktatásban részesülnek – ezt elvégzi az iskolán kívüli egyhá- zi szervezet – hanem az egyetemes vallástant tanulják: minden istenhitről szereznek történeti és tartalmi ismereteket. A vallásóra így nem a hitéletük fejlesztését szolgál- ja, hanem – az iskolai oktatás céljainak megfelelően – a vallásismeretek megszerzé- sét az egyetemes kultúra jegyében, és egyben a más vallás iránti türelmet oltja be a diákokba.
1994. szeptember ORVOSI HETILAP
100 éve született bilkei Pap Lajos
E rovat eddig még alig foglalkozott a hazai reumatológia nagyjaival. Erre most kitűnő alkalmat szolgáltat bilkei Pap Lajos centenáriuma. A Magyar Reumatológusok Egye- sülete – 1994. február 19-én emlékezett a Gellért Szállóban rendezett ünnepségen első főtitkárára. Nem véletlen a szecessziós műemlék épületi helyszín és a Magyar Balneológiai Egyesülettel való közös rendezés. Ugyanis bilkei Pap 1925-től a Szent Lukács Gyógyfürdő főorvosa, majd 1935-1944 között a Székesfővárosi Gyógyfürdők igazgató főorvosa. A nagyhírű orvos a II. világháború előtti évtizedben a Gellért für- dő klinikai osztályán és ambuláns rendelésén fogadta betegeit.
Bilkei Pap Lajos a Tolna megyei Mórágyon látta meg a napvilágot 1894. január 30-án1. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Lónyai utcai Református Főgimnázi- umban végezte, az érettségi tablókép tanúsága szerint Szent-Györgyi Albert osztály- társaként. A matúra után elvégzi a református teológiát, ahol édesapja professzor.
Két szemesztert Genfben végez – lehetőséget kapva a francia nyelvtudás elsajátítá- sára. Rövid ideig lelkészként tevékenykedik, majd elkötelezettséget érezve az orvosi hivatás iránt 1915 és 1921 között végzi el a medicinát.
A kor szokásainak megfelelően a Pázmány Péter Tudományegyetemről rendsze- resen „átlátogatott” a bécsi és pozsonyi egyetemekre. Utóbbi városban életútja má- sodszor találkozik az egyetlen magyar orvosi Nobel-díjassal. Ugyanis Szent-Györgyi Albert a háború végéig Mansfeld Géza tanársegédje Pozsonyban a gyógyszertani tanszéken. A diploma megszerzése után bilkei Pap Bécsben dolgozik a világhírű se- bész Eppinger és belgyógyász Wenkebach professzorok irányítása mellett.
1 Édesapja bilkei Pap István, neves protestáns teológus, Budapesten és Edinbourghban végezte tanulmányait. A gyakor- lati hittudomány professzora volt a budapesti református teológiai akadémián.
19 éven át tartó budapesti működése során nem csak a reumatológia tárgykö- rébe eső betegségek keresett gyógyítója, de az orvosi és paramedikális személyzet oktatásának vezető egyénisége és a gyógyfürdő kérdések avatott szakembere.
Hazai és nemzetközi tudományos munkássága – leginkább a klinikai reuma- tológiával foglalkozva – jelentős. Az Orvosi Hetilap 1925. évi kötetében találhatjuk
„Thermikus hatások befolyása a vérkeringés gyorsaságára” dolgozatát, 1927-ben pe- dig az elhízás okozta ízületi bántalmakról értekezett. Több munkája jelenik meg az Orvosképzésben és más lapokban is. Többek között a Klinische Wochenschriftben az endokrin arthralgiákról, a Revue de Rheumatisme-ben a polyarthritis kombinált kezeléséről, a The British Journal of Physical Medicine-ben pedig a reumatológiai betegségek fi zikális kezeléséről. A Zeitschrift für Rheumaforschung 1940. évi áprilisi száma vezércikket közöl Die Diff erentialdiagnose und Therapie der Myalgien cím- mel bilkei Pap Lajos tollából. Az Orvosi Hetilapban, 1937-ben foglalja össze az arany- kezelés problémáit. 1928-ban – még vizes oldat formájában – ő alkalmazta először hazánkban e nehézfémsó-terápiát. A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára sorozatban, 1941-ben jelenik meg a Rheumatologia kötete Belák Sándor szerkeszté- sében, melyben bilkei Pap Lajos 3 fejezetet ír. Figyelemre méltó, hogy a szorosan vett szakmai publikációi mellett milyen sok más fórumon is hallatta szavát, leginkább a budapesti gyógyfürdők tudományosan lelkes magas szintű propagátoraként.
Bilkei Pap Lajos 1932-ben lett egyetemi magántanár „A rheumás megbetege- dések kór- és gyógytana, gyógymódok és gyakorlati bemutatások” tárgykörből. Ké- sőbb rendkívüli egyetemi tanári címet is kapott. 1938-ban alakul meg a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság Rheuma- és Fürdőkutató Intézete, Belák Sándor pro fesszor igazgatásával. A klinikai osztály vezetője bilkei Pap Lajos.
Nagy megbecsülést szerzett a magyar orvostársadalomnak azzal, hogy tagja az 1927-ben megalakult világszervezetnek, az International League against Rheumat- ism (ILAR), valamint a liga 1928-ban megindított lapja az Acta Rheumatologica ki- lenctagú szerkesztőbizottságának. További nemzetközi feladata, hogy a világszer- vezet Nómen klatúra bizottságának titkára. Ránk maradt az elváltozások racionális beosztása, mely anatómiai alapokról kiindulva, etiopatogenezis szerint sorolja fel az ízületek, nyálkatömlők, ínak, izmok, idegek, „altera tela” és csontok kóros viszonyait.
Az egyesületi életre terelve a szót, kiemelkedő orvostörténeti értékű tény, hogy 1928-ban megalakult Magyar Orvosok Rheuma Egyesülete (MORE) első elnöke báró Korányi Sándor és főtitkára bilkei Pap Lajos volt. A II. világháborúig még egy elnöke volt a MORE-nak, mégpedig Bakay Lajos sebészprofesszor. Úgy látszik a nagy alap- szakmák akkor még közeli rokonságot tartottak a reumatológiával. Egyébként Pap professzor 17 éven át látta el a főtitkári teendőket.
Magyarországot 1944 decemberében hagyta el, s többé nem lépett szülőhazája földjére. Ha szakmai karrierje ezen a ponton befejeződött volna, az eddig vázlatosan
felsoroltak alapján akkor is elegendő okot szolgáltatott tevékenysége a megemléke- zésre. De 1948-ban, Portugáliában letelepedve, 54 éves korában újra kezdve pályáját, egy számára ismeretlen idegen nyelvű országban is említésre méltó teljesítményt volt képes nyújtani.
Új hazájában a reumatológiának nem voltak nagy hagyományai. Bilkei Pap egy portugál kollégával, Teixeirával – már megérkezése évében – megalapította a Portugál Reumatológiai Intézetet, melynek 28 éven át tudományos igazgatója.
Hamarosan oktatási tevékenységet is folytatott. A nemzetközi tudományos élet- ben tevékenyen részt vett. Időrendi sorrendben a dán, spanyol, német és olasz reu- matológiai társaság választotta tiszteletbeli tagjának. Kitűnő szervezőképességét újra bizonyíthatta, amikor 73 évesen, a Lisszabonban megrendezésre került VI.
EULAR kongresszus létrehozásában főszerepet vállalt. Munkásságát oly mértékben elismerték, hogy ennek köszönhetően létesítették a CIBA-Geigy Luis de Pap díjat, melyet kétévente adományoznak, egy-egy kiemelkedő tudományos munkát vég- ző portugál reumatológusnak.
Eredményekben és viszontagságokban gazdag élete néhány nappal 82. szüle- tésnapja előtt fejeződött be. Azóta a lisszaboni angol temetőben nyugszik. Életútja a tehetséges és szorgalmas orvost példázza, aki klinikai, oktató- és tudományos mun- kát élete végéig igyekezett szinkronban végezni, gyakorolni és bebizonyította, hogy egy jól felkészült magyar orvosból egy másik ország vezető szakembere lehet.
1996. JUBILEUMI TUDOMÁNYOS ÉVKÖNYV
Békés Megyei Képviselőtestület Pándy Kálmán Kórház Gyula
Gondolatok a hazai reumatológia jelenlegi helyzetéről
Az Arthritis and Allied Conditions című könyv először 1940-ben jelent meg, s ma már tizenkettedik kiadását forgatják kézben világszerte. E mű legelején a Development of a Rheumatology Practice Consulting Practice Program című fejezet leszögezi, hogy a világon először reumatológiai osztály Németországban, Achenben 1912-ben nyitotta meg kapuit. Önmagában az, hogy egy közismert észak-amerikai kézikönyv elismeri öreg kontinensünk elsőbbségét – már fi gyelemreméltó tény. Még megdöb- bentőbbnek tűnik azonban az évszám – csak alig több mint 80 éve létezne kórházi reumatológiai ellátás? Hiszen mi az I. világháború előtti (nagy) Magyarország számos
híres reumaszanatóriumával szoktunk büszkélkedni. A kérdés nyitja a reumatológia, fi zioterápia, szanatórium, rehabilitáció fogalmak tartalmi értelmezésének eltérő vol- tában rejlik.
Pillantsunk vissza a mozgásszervi panaszok (és nem betegségek!) befolyásolá- sának kezdetére. Nyilvánvaló, hogy már az ősidőkben gyakran fordult elő – a sok használatnak és sérülésnek kitett izmok, inak, ízületek és egyéb mozgásszervi lágy- részek fájdalma. Ezek befolyásolása parancsoló jellegű volt mindenkor, hiszen éjjel- nappal jelentősen befolyásolta a mindennapi életet. Kizárólag tapasztalatok alapján fejlődhettek ki a meleg és hideg alkalmazásának indokai és módszerei, valamint a természeti tényezők, víz, iszap, homok, növényi anyagok külső használatának célsze- rű rendje. Megállapítható tehát, hogy a manapság gyógyszerekkel és elektroterápiá- val kezelt betegeket valaha kizárólag a természet adta fi zioterápiával gyógyították.
Nagyon vázlatosan tovább haladva, a gyógyforrások körül kialakuló terápiás centrumokra kell utalnunk. Eleinte csak a szerencsés módon a gyógyító vizek közelé- ben lakók vehették igénybe a balneoterápiás lehetőséget. Társadalmi, gazdasági té- nyezők vezettek oda, hogy egyesek – vállalni tudván az odautazást távoli vidékekről is – felkeressék a források körül kialakuló gyógyhelyeket. A századok során javultak, s fejlődtek e fürdőhelyek módszerei, szaporodott a növekvő tapasztalatú orvosok és a segédszemélyzet száma.
Magyarországon a Szent Lukács és Szent Gellért gyógyfürdőkben és a Császár- fürdőben, valamint Hévízen folyt már 1912 előtt is fekvőbetegek kezelése. Nincsenek adataink arról, hogy a manapság elismert diagnózisok szerint milyen megoszlásuk volt a betegeknek, de nyilvánvaló, hogy a döntő többség a lágyrészek elsődleges reumás fájdalma, illetve a gerinc, s az ízületek korral járó kopásához csatlakozó má- sodlagos lágyrész fájdalmak miatt vette igénybe a terápiát. Bizonyára előfordultak gyulladásos reumatológiai betegek, rheumatoid arthritis illetve spondylarthritis, s a ritkább kórformák is.
A múlt század utolsó évtizedeiben kezdtek el szaporodni az elektroterápiás ké- szülékek. Ezek a meleg, a fájdalomcsillapítás és izomingerlés révén – távol a fürdőhe- lyektől is széles körben alkalmazásra kerültek.
Ismét egy nagy ugrást téve nyernek említést a gyógyszerek. Miután évszázado- kon át a salix alba főzetének kedvező hatása ismert volt, 1838-tól kémiailag előállított gyógyszerként is alkalmazást nyert a szalicil-sav. Az említett 1912-es évben jószeri- vel nem is áll rendelkezésre más gyógyszer. Mint erős hatású szerek, a corticosteroi- dok 1946-tól, a phenylbutazon 1949-től, majd a nem-szteroidok dömpingje a 60-as évektől szélesítette ki a palettát. Mindezek alapján manapság már bárhol létesíthe- tő terápiás egység, melyben a szájon át, szisztémásan és helyileg adható gyógysze- res kezelés, valamint a komplett fi zikoterápia, a hidroterápia (tehát nem gyógyvíz- zel végzett procedúrák) és legfőképpen a gyógytorna teljes körű kezelést biztosít.
Mint látható, a gyógyvíztől függetlenül alkalmazható mai terápiás arzenál 1912-ben nem állt fenn. Akkor miért jelöltetett az mégis már reumatológiai osztályos ellátás- nak és nem az addig ismert fürdőhelyi kezelésnek? Mert szervezettségében ütött el azoktól. Nem passzív módon adott igények szerinti terápiás kiszolgálást – mint az manapság is eléggé elterjedt – hanem a kor teljes tudásanyagának felhasználásá- val igyekezett meghatározni először a panaszok okát, majd a terápia összes eszközét együtt felhasználva, egyénileg adagolva célratörő kezelést végezni. Mint utaltunk rá, természetesen a balneoterápiás intézmények továbbra is működnek – nem reu- matológiai betegellátási céllal. Másrészt az elhíresült fürdőhelyeken is lassan kiala- kultak az átmenetek, így reumatológiai és rehabilitációs profi lok. Nem kívánhatjuk egyik fürdőhelynek sem, hogy a „profi l-tisztulás” céljából az történjék vele, mint az angliai Bath-szal. E közép-angliai helységben a rómaiak által használt gyógyfürdői maradványok lelhetők fel. E században azonban különböző okoknál fogva, teljesen megszűnt a gyógyvíz használata, viszont Bath-ban található a Royal National Hos- pital for Rheumatic Diseases. A világon az utóbbi évtizedekben kialakult markáns reumatológiai centrumok legfőbb jellemzője az, hogy – ellentétben a fürdőhelyek
„minden vendéget fogadunk” jelszavával – a súlyos betegséget jelentő folyamatokra koncentrálódtak. Ez a tény feltételezi, hogy az enyhe panaszok sokaságával a családi orvosok (gyakorlati képzésük és tapasztalatszerzésük alapján!) meg tudnak birkóz- ni. A paraszolvencia, mint érdekeltség természetesen ezen elkülönülést nem engedi megvalósulni.
Megjegyzendő, hogy a súlyos mozgásszervi állapot nem mindig minősíthető sú- lyos és kezelendő betegségnek. Például a lépni már alig tudó, esetleg csak operáció- val javítható térd, vagy csípő arthrosisos esettel egy célratörő reumatológiai osztály nem igen tud foglalkozni. Viszont érthető az igény, hogyha valamilyen oknál fogva, a műtétre (még vagy már) nem kerülhet sor, akkor a beteg „valami kezelést” kapjon, mely pl. szanatóriumban valósulhat meg. Másrészről, a már kiforrott viszonyok kö- zött működő biztosító intézetek érdeke az, hogy a mai kor szintjén diagnosztikusan és terápiásan felszerelt intézményben csak az odavaló betegek célszerű ápolása tör- ténjék meg. Ez utóbbi kérdéshez tartozik az említett súlyos reumatológiai folyamat:
rheumatoid arthritis, más sokízületi gyulladások, kötőszöveti rendszer betegségek, seronegativ spondarth ritisek, ritka mozgásszervi szindrómák, ezekkel kapcsolatos diff erenciál-diagnosztikai – ily módon számos neopláziás eset – széles határterületi vonzáskörének diagnosztikai és terápiás igénye. Ez meg kell, hogy nyilvánuljon (a belgyógyászati ismeretekkel rendelkező) reumatológus tudásában, az eszközös és a konziliárusi lehetőségekben.
A fenti eszmefuttatás logikus és sikerrel kecsegtető következménye volt a reuma- tológiai és fi zioterápiás szakképzés 1993-ban rendeletileg történt szétválasztása. Ma- gyarországon ugyanis a fentebb jelzett átalakulási folyamatnak megfelelően, az ősi és
kiváló budai, hévízi, harkányi, egri, hajdúszoboszlói, gyulai, stb. gyógyvizek környeze- tében a teljes reumatológiai spektrum művelésére csak részben alakultak ki személyi és tárgyi körülmények, így párhuzamosan folyt és folyik a fürdőhelyi jelleg és a célzott reumatológiai ellátás. Ennek megfelelően az egész kérdéskört lefedő szakképesítést
„a természetes gyógymódok”, majd „reumatológia”, 1971-től pedig „reumatológia és fi zioterápia” címmel illették – mindennemű tartalmi változtatás nélkül.
A szétvált szakképzéstől elvárható, hogy a belgyógyászat egyik ágának meg- felelő, teljes körű tudással bíró reumatológust és a klinikai szakmák mindegyikének fi zioterápiáját tudó és irányítani képes szakembert produkáljon.
Egy gyakorlati példával élve: a gyógyidegenforgalomban fontos feladatot ellátó orvos, azon körülmények között nem képezhető. Már megszerzett belgyógyász, reu- matológus, mozgásszervi rehabilitációs vagy fi zioterápiás szakvizsgával rendelkező- vel kell a posztokat betölteni.
A hazánkban még sok ellenérzést kiváltó következtetéseinket messzemenően igazolják az Európai Reumaellenes Liga 1987-es ajánlásai (Magyarország is megkapta hivatalosan). 100.000 lakosra 30-60 ágyas fekvőbeteg egységet javasol, szaklabora- tóriummal, járóbeteg háttérrel.
A reumatológus szakorvosok feladata és szerepe, az általános orvosok, illetve egyéb szakorvosok kompetenciáját meghaladó reumatológiai esetek konzultatív el- látása. Ezt a szakorvosok országosan egységes képzési és továbbképzési programjá- val kell biztosítani.
Mondani sem kell, hogy Magyarországon ez messzemenően nem így történt.
Számadatokban nem álltunk rosszul. Az említetteknél sokkal több ágy szolgálta a reumatológiai ellátást, a lakosságra számított szakorvosi szám pedig a legmagasabb volt Európában. Mind a két eredmény annak a fejlődésnek volt az eredménye, hogy a hetvenes években minden megyében legalább egy (de van, ahol három) fekvőbeteg osztály létesült.
Most újabb szorítóba kerülünk, mert az Európai Unió (ahová igyekszünk) Specia- list Section of Rheumatology bizottsága – hosszas egyeztető munka után kialakítot- ta a szakképzés rendjét:
- a training centrumnak akkreditáltnak kell lennie; legalább két szakorvossal, fog- lalkoztatási terápiás szakemberrel (ilyet Magyarországon nem képezünk), reu- matológiára specializálódott ápolónővérekkel.
- a szakképzés időtartama 6 év, melyből 2 év belgyógyászat. A négy év reumato- lógiából 3 év klinikai gyakorlat szükséges.
- a szakképzés alatt állóknak, többek között a molekuláris medicina a prae- és post operatív kezelés, ultrahang diagnosztika és nukleáris medicina, a reumato- lógia pszichológiai-, szociális- és törvényi aspektusaival is tisztában kell lennie.
- a képzési előrehaladást évente ki kell értékelni.
Belátható, hogy a minőségi javulást és az európai felzárkózást célzó 1993-as szakképzési szétválasztás csak az első lépés lehetett a helyes irányba. Ma, amikor a fi nanszírozási gondok és az ágyleépítések korát éljük, a reumatológia számára az egyedüli kiút, a jól körülhatárolt klinikai entitásának kialakítása lehet.
1997. szeptember MAGYAR ORVOS
Egyetemi tanár, címzetes egyetemi tanár
Bizonyára nincsen nap, hogy az írott és elektronikus sajtóban ne neveznének vala- kit professzornak úgy, hogy a cím viselésére nem jogosult. Ritkán hallani a címzés visszautasításáról. Mi lehet ennek az oka? Sajnos, ugyanazt kell mondani, mint oly sok dologra a mai mindennapjainkban. Vagyis, hogy míg a II. világháború előtt, de még az elmúlt rendszerben is, ebben a tekintetben is volt egy kialakult norma, amihez többé-kevésbé mindenki tartotta magát. A rendszerváltozás óta megvál- tozott rendeletek, fellazult társadalmi és erkölcsi viszonyok mellett ebben a – meg- határozó fontos kérdésekhez képest rendkívül szerény jelentőségű – kérdésben is felfordult a világ. E helyen csak az orvos professzorokról lesz szó, annál is inkább, mert a betegek megnyerése érdekében az orvosok körében a cím használatának több a praktikus oka, mint más szakterületeken. Éppen ezért érdemes a kérdés- körrel, az idevonatkozó tények történelmi áttekintése alapján foglalkozni, hiszen az orvosoknak, mint egy céh tagjainak, közös érdekük, hogy hellyel-közzel rend legyen e tekintetben.
1.) EGYETEMI TANÁRSÁG
A II. világháború előtt, az idevágó rendeletek feltehetően teljesen egyértel- műek voltak. A tanúk úgy emlékeznek, a nyilvános rendes és címzetes rendkívüli egyetemi tanári, illetve magántanári meghatározások használata körül semmi ké- tely nem merült fel.
Az 1951. évi 26. számú törvényerejű rendelet meghatározta, hogy az egyetemi oktatói állások között a legmagasabb rangú az egyetemi tanári, amelyre a Miniszter- tanács nevezhet ki valakit. E rendelet hatálybalépésekor az addigi nyilvános rendes és nyilvános rendkívüli tanárok egyetemi tanárokká váltak. Már akkor világossá vált, hogy az egyetemi tanár, egy oktatói állás, melynek betöltése kinevezéssel történik.
Az egyetemi tanárok kinevezésére vonatkozóan, a kormány 1968-ban a felügyeletet ellátó miniszterre bízta a jogkör gyakorlását, majd 1984-ben ismét a Minisztertanácsra ruházták ezt a szerepkört, végezetül 1989 óta a köztársasági elnök joga az egyetemi tanárok kinevezése.
Anélkül, hogy ez lenne az írás célja, meg kell említeni, hogy előfordul a pro- fesszo ri cím írásbeli használata és megszólításbeli eltűrése minden tárgyi alap nél- kül. A kérdés tárgyalásának aktualitását támasztja alá a Magyar Orvosi Kamara állás- foglalás tervezetének idevágó bekezdése: „Elítélendőnek tartjuk, ha a mindennapi gyakorlatban bárki olyan megszólítást kíván vagy tűr meg, amelyre beosztása, tu- dományos rangja nem jogosítja fel. (Így pl. professzor megszólítást csak kinevezett vagy címzetes egyetemi tanár, tanár megszólítást pedig kinevezett vagy címzetes egyetemi docens vagy kandidátus fogadhat el.)”
Mindazonáltal ezen írás a továbbiakban főleg nem az élőbeszédben használt professzori megnevezéssel kíván foglalkozni. Viszont nem tűnik feleslegesnek a va- lódi és címzetes egyetemi tanárságra vonatkozó jogszabályok történeti áttekintése, illetve ebből következően az írásbeli használat jogosságáról szólni.
Az öt hazai orvosegyetemen létező – pályázat útján elnyert – egyetemi taná- ri állások tulajdonosai természetesen jogosan írhatták és írhatják nevük után, hogy egyetemi tanár, illetve a név előtt a professzor meghatározást (mindkettő együttes használata szükségtelennek tűnik).
Közismert, hogy a II. világháború előtt, egy-egy elméleti vagy klinikai orvosi intézetben csak egy professzor létezett, aki egyben az intézet vezetője volt. Vagyis nem fordulhatott elő az a helyzet, ami manapság általános, hogy egy orvosi inté- zetbe belépve, valaki megkérdezi, hogy „hol a professzor úr?” – mire a portás azt válaszolja: „melyik?” Hiszen a legtöbb intézetben több professzori cím használatára jogosult egyetemi tanár oktató van. Közülük egyik az intézet-, tanszékvezető, vagy klinikaigazgató.
A jogszabályban is megfogalmazott tétel, mármint hogy az egyetemi tanár egy oktatói állás, olyannyira igaz, hogy nem is egyszer megtörtént, hogy amikor egy egyetemről eltávozó egyetemi tanár más munkakörben (pl. kórházi osztályvezető) folytatta működését, ezzel egyetemi tanársága és professzorsága automatikusan megszűnt. Be látható, kissé kínos lehet a munkatársak és lakókörnyezetben ezt ér- vényre juttatni. Más a helyzet, ha az illető a későbbiekben címzetes egyetemi tanár- ságot szerzett. Arra is volt példa, hogy valaki sikeresen újra pályázott (valódi) egyete- mi tanárnak. Ha az egyetemi tanár nyugdíjba vonul állásából, ny. egyetemi tanár cím használatát javasolja a MOK – hozzátéve, hogy természetesen a professzori megszó- lítás dukál (nem mondható, hogy „nyugdíjas professzor”).
2.) CÍMZETES EGYETEMI TANÁRSÁG
Az idézett 1951-es jogszabály kimondta, hogy az addigi címzetes egyetemi ta- nári és magántanári címek 1952. szeptember 30. után nem használhatók. Az 1962.
évi 22. törvényerejű rendelet írta elő a címzetes egyetemi és főiskolai tanári, illetőleg docensi címek adományozhatóságát. A leglényegesebb körülmény, hogy ezek a cí- mek nem adományozhatóak annak, aki felsőoktatási intézményben oktatói munka- körben áll munkaviszonyban, olyannyira, hogy a cím használatához való jogosultság megszűnik, ha viselője a felsőoktatási intézménynél oktatói munkakörben munkavi- szonyba lép.
Az 1/1963 (II.24) MM rendelet határozta meg az egyetemek által, a nem ott dol- gozók számára adható címeket. Az egyes egyetemek megfelelő hivatalaitól kapott adatok szerint Magyarországon a táblázatban feltüntetett számú címzetes egyetemi tanárságot adományoztak.
CÍMZETES EGYETEMI TANÁROK SZÁMA
DOTE 13
HIETE 61
POTE 15
SOTE 97
SZOTE 25
211
Feltűnő a vidéki egyetemek mérsékeltebb számú adományozása. Természete- sen különböző okok miatt (egyetemi tanárrá való kinevezés, elhalálozás, stb.) ma már a 211-nél jóval kevesebb címzetes egyetemi tanár lehet.
Természetes, hogy a címzetesek a szakmai és laikus körökben ugyanazt a pro- fesszo ri megszólítást vindikálhatják maguknak, mint az oktatói álláson lévők. Az olyan munkahelyeken (pl. az Országos Onkológiai Intézet, a budapesti Szent János Kórház), ahol több kihelyezett egyetemi munkahely működik, de a kórháziak között is vannak címzetesek, természetesen még a dolgozók sem nagyon tudnak különb- séget tenni a professzorok között. Azonban túl a megszólítás jogos azonosságán, véleményem szerint írásban az a korrekt és etikus, ha a nem oktatói állásban lévők a nevük után a „címzetes egyetemi tanár” megnevezést tüntetik fel.
Az egyetemi tanári cím adományozása megszűnt, de azok tovább viselhetők.
3.) MED. HAB. ÉS MAGÁNTANÁRSÁG
Az 1993. évi LXXX törvény a felsőoktatásban bevezette a habilitációs eljárást „mely az oktatói és előadói képesség, valamint tudományos teljesítmény egyetemi megítélé-
se”. Bár 1993. szeptember 1. óta a habilitáció az egyetemi tanári közalkalmazotti jogvi- szony létrejöttének előfeltétele, nyilvánvalóan nem jogosít professzori cím használatára.
A 20. paragrafus szerint az egyetemek magántanári címeket adományozhat- nak. A kézirat összeállításáig három egyetemen összesen 28 magántanári cím került adományozásra, a DOTE-n és a HIETE-n egy sem. Az alacsony számnak az az oka, hogy csak a habilitáltaknak adományozható a cím. Hosszútávon ez azt jelenti, hogy nagyon lecsökkenhet az egyetemeken kívüliek oktató munkájának eszmei elisme- rése. Az egyetemi magántanárok (l. kamarai állásfoglalás) szintén nem jogosultak professzori cím használatára.
Remélhető, hogy az olvasó számára az idevágó rendelkezések ismertetése meg- könnyítette az eligazodást ebben a kérdéskörben. Bár megérthető sok orvoskolléga ambiciója a professzori cím használatára, közös érdeknek az tűnik, hogy ne támogas- suk a cím devalválását, felettébb ne a teljesen jogtalan használatot és üdvösnek tűnik az egyetemi oktatók megkülönböztetése a címviselőktől.
Ezúton kérek elnézést azoktól, akiket a felsorolt negatív példák személyükben érintenek, de a köz érdeke megkívánta a kérdés adatszerű áttekintését és a helyzet tisztázását.
Köszönetet mondok Dr. Klement Tamásnénak (Népjóléti Minisztérium), az öt egyetem illetékes munkatársainak és Dr. Makó János főorvosnak (MOK Etikai Kollé- gium elnöke) a rendelkezésemre bocsátott anyagokért. Az anyag közlésével egyet- értett a MEFTE (Magyarországi Egyetemi és Főiskolai Tanárok Egyesülete) elnöke, Dr. Mihóczy László egyetemi tanár is.
1999. április LEGE ARTIS MEDICINAE
„Megfoghatatlan vagyok e világon”
Paul Klee élete és betegsége
Paul Klee naplójának legismertebb részlete egyfajta önjellemzés: „Megfoghatatlan vagyok e világon. Mert éppúgy lakozom a holtak közt, mint a meg nem születettek- nél. Valamivel közelebb a teremtés szívéhez, mint szokás. De még így sem elég közel.
Melegség árad-e belőlem? Hűvösség? Túl van ez minden izzáson; egyáltalán nem taglalható. Legmesszebb vagyok a legjámborabb. Evilágian olykor kárörvendő kicsit.
Árnyalatok ezek: egyazon dologéi.”
Paul Klee-ről elmondható, hogy korunk egyik legjelentősebb képzőművésze, aki festőként, grafi kusként egyaránt világhírre tett szert. Mindez már kellő alapul szolgálhatna arra, hogy foglalkozzunk vele, ám van életének még egy jellemzője, amely indokolja, hogy lapunkban megidézzük őt: az a meglehetősen ritka betegség, amely öt év alatt eluralkodva rajta a halálához vezetett – a scleroderma.
Klee 1879. december 18-án Svájcban, a Münchenbuchsee nevű falucskában szüle- tett. Kabalisztikusan úgy mondható, hogy születési helye éppen édesapjának szárma- zását jelölte meg. Az apa, Hans Klee Bajorországból származott svájci földre, 90 évet élt (ennek alapján – legalábbis apai ágról – Paul fi ának jó esélye lett volna a hosszú életre). Hans Klee, a kiváló zenepedagógus a Bern kantoni Hofwil és Bern tanárképző alkalmazásában állt, s több nemzedék nőtt fel keze alatt. Az édesanyja, Ida Maria Frick Bázelből származott, és 67 évet élt. A szülők zeneiskolát végeztek, és a muzsikát válasz- tották élethivatásul, a művészetekkel szoros kapcsolatban álló közegben nőtt fel Paul.
Ő maga is megtanult hegedülni, mi több, ifj ú korában zenekarban játszott. Nyilvánva- lóan zenei tehetség is munkált a családban. Később (fi a, Felix leírása alapján) csaknem minden este hegedűszonátákat játszott; Bach, Händel, Mozart, Beethoven szerepelt a műsoron. Paul Klee sokféleképpen vonzódott a művészetekhez, s ez igen hamar for- mát kapott: a gimnáziumi éveiben novellákat, verseket írt, bár gyermekkorától fogva rajzolt is. Az érettségi vizsga után festészeti magániskolába iratkozott be, München- ben. A bajor főváros első „hozománya” számára, hogy megismerkedik a nála három év- vel idősebb Lily Stumpf zongoraművésznővel (apja orvos), akit két év múlva eljegyez, majd 1906-ban feleségül vesz.
Lily volt az első, aki még házasságkötésük előtt Klee jelentőségét felismerte, igen korán hitt férje rendkívüli értékeiben, teljes lélekkel támogatta, szolgálta tehet- ségét a felkészülés időszakában is. Zongoratanárként jó ideig ő alapozta meg a ház- tartás, a kis család (egy gyermekük született, Felix) anyagi biztonságát.
Paul Klee rendíthetetlen buzgalommal dolgozott festőművészé válásán: szorgal- mas tanulmányok, utazások Európa múzeumaihoz, végezetül az emberi kapcsolatok, a kialakuló szoros baráti kör a kor vezető képzőművészeivel; ezek voltak az egyes lépcső- fokok, az alapvető hatások, amelyek csiszolták és adtak irányultságot művészetének.
Mindeközben váltakozó sikerrel próbálkozott rajzainak, karcainak, üvegfestményeinek publikálásával, míg végül 1910-ben, azután 1911-ben, Bernben, majd Bázelben számos művét kiállították. Szatirikus és fi lozofi kus műveket alkot, színkísérleteket végez, majd absztrakt és kubista korszaka következik. A színkezelés gyors iramú fejlődése érzékel- hető munkáiban.
Fordulópontot jelent Klee életében, amikor 1911-ben, Münchenben megismer- kedik a Vaszilij Kandinszkij és Franz Marck által szerkesztett Blauer Reiterrel, mely az ekkor még rejtetten jelentkező avantgárd egyik fóruma. Így kerül szorosabb kapcsolat- ba egy jól körülírható szellemi, művészeti csoportosulással: Kandinszkij-jal, Macke-val,
Marc-kal, s a következő évben a csoport második kiállításán már ő is szerepel műveivel.
1914-ben a Müncheni Új szecesszió alapító tagjaként tűnik fel. Ezek után nagy európai és tuniszi utazást tesz festőtársaival. A tuniszi élmény igen mélyen ragadja meg Klee-t, és a grafi kust alapvetően más útra téríti. Ez olvasható naplójában: „Hagyom most a munkát. Minden olyan mélyen és szelíden hatol belém; érzem ezt és biztonság fog el, pedig nincs bennem semmi szorgalom. Odaadtam magam a színeknek. Nem kell kapkodnom értük. Az övék vagyok, mindörökre, tudom. Ez a boldog óra értelme;
én és a színek egyek vagyunk. Festő vagyok.”
Az első világháború kitörése előtti években, leginkább Robert Delaunay hatásá- ra, utazási élményei alapján igen színes akvarelleket alkotott. Az egyik közvetlenül a háború kitörése után keletkezett, az első olyan képe, amelyen a fi nom színű háttér- ben misztikus jelek láthatók, és az egész alkotásnak meghatározóan építészeti rendje van. A későbbiekben ez a formavilág tette egyedivé művészetét, és világhírűvé Klee-t.
Ahogy írja művészeti hitvallásában: „A művészet a teremtéshez képest: hasonlat, pél- da, oly módon, ahogyan minden földi dolog is kozmikus példa. De mindaz, amiről ed- dig szó volt, még nem művészet. Az elemek felszabadítása, összetett alegységekké való csoportosítása, tagolások több oldalról való egyidejű felépítés által egy egésszé, a képi polifónia, a nyugalom létrehozása mozgáskiegyenlítéssel, minden magasrendű és még magasabb rendű formakérdés, mely értékadó a művészi megértetés számára – mindez nem művészet még ama legfensőbb körben, ahol a titok kezdődik, és az in- tellektus nyomorúságosan kilobban. Ahol a képzeletet ösztön jellegű vonzerő lendíti magasabbra, és olyan állapotokat varázsol elő, amelyek valahogy bátorítóbbak és ser- kentőbbek, mint a jól ismert földiek. Ahol szimbólumok vigasztalják meg a szellemet, és a szellem belátja, nem szükséges, hogy a földi világ egyetlen lehetőségéhez lánco- lódjék. Ahol etikai komolyság uralkodik, és egyszersmind koboldszerű vihogás kíséri a doktorok és csuhások tudós okoskodását.”
Mint német állampolgár, 1916. március 11-én vonul be katonának, és több mint két éven át szolgál. Ő szerencsére nem fi zetett életével az esztelen öldöklésért, mint sok festőtársa, köztük August Macke és Franz Marc.
Így ír egyik levelében: „1916. március 4.: Marc elesett. Március 11-én újoncként Landshutba érkeztem. Július 20-án Münchenbe vezényeltek. Megerőltető mene- telések, harcgyakorlatok. Fizikai állapotom gyenge. Augusztus végén áthelyez- nek Schleissheimbe, ott előbb gyári munkás vagyok – mázoló a hajógyárban.
Később egy jóindulatú őrmester, szállításokat bíz rám: Kölnbe, Belgiumba, Észak- Franciaországban Cambray-ba, Saint-Quentinbe, majd az Északi-tenger partvidé- kére. Ez megrendíti a tekintélyemet társaim körében. Gyakran kell szolgálatot tel- jesítenem a Truppe II-nél (szállítmányozás-rakodás).”
A háború után 1921-ig él családjával Münchenben, 1920-ban Paul Klee elfogadja a nevezetes weimari állami Bauhaus tanári állását. Itt derül ki, hogy alkotói tehetsége
mellett különleges pedagógiai képességek is rejlenek benne. Roppant eleven és gyü- mölcsöző korszak ez az életében; szoros kapcsolata a többi mesterrel, Schlemmer-rel, Moholy-Naggyal, Kandinszkij-jal lelkesítően hat rá. 1925 áprilisában Thüringia tarto- mányi kormánya, az első nemzetiszocialista parlament bezáratja a weimari Bauhaust, mely ekkor Dessauba költözik át. Itt kitűnő körülmények közé kerül a család, a tágas lakás és a város szép környéke serkentően hatott Klee művészi fejlődésére.
Felix így jellemzi apját: „Ha egy festőnek csak a műveit ismerjük, a művész ma- gánéletének világát gyakran teljesen másnak képzeljük. Klee-t például, a képei ből ítélve, nagy, tekintélyes, csaknem teljesen megközelíthetetlen és valóságtól elka- landozó szellemű embernek hihették. És amikor meglátták, szinte kivétel nélkül elcsodálkoztak kicsi, törékeny alakján, egyszerű, valamelyest régimódi ruháin, lé- nye szerénységén, minden megnyilvánulását jellemző tartózkodásán. De milyen nyíltszívű volt az élet minden dolgában, délies-sötét szeme hogy fi gyelte mindazt, ami a természetben végbemegy, milyen gyakorlatiasan gondolkodott és cseleke- dett! Mert nem elég, hogy festette a képeket, hanem a festéket is maga készítette hozzájuk, az ő gyártmánya volt a keret, a passepartout, és minden művét méret és technika szerint bevezette oeuvre-katalógusába. Minden képét bal kézzel festette és rajzolta; még ha szöveget vert be vagy keretléceket illesztett össze, akkor is bal kézbe vette a kalapácsot. Csak íráshoz használta a jobb kezét; ballal viszont simán és helyesen írt – tükörírással. És Klee számára nem volt olyan dolog, lett légyen az bármily jelentéktelen is, ami rögtön fel ne keltette volna az érdeklődését. Éppen művészetének hihetetlen sokoldalúsága volt az, mely kizárólag környezete min- dennapos megfi gyelésére épült.”
Az 1930-as év különösen fontos volt, mert a kissé megmerevedett és konstruk- tivista irányba forduló Bauhausnál kedvezőbb szellemi légkörű düsseldorfi művésze- ti akadémiára hívta meg igazgatója, dr. Kaesbach professzornak. 1933-ban politikai okból elvesztette tanári állását Düsseldorfban. Érezvén, hogy nemkívánatos személy Németországban, hamarosan el is hagyta a Harmadik Birodalmat. Jól számított, hi- szen az a különös megtiszteltetés érte, hogy 1937-ben, a hírhedtté vált Az elfajzott művészet című kiállításon 17 művét mutatták be. A nemzetiszocialisták 102, állami gyűjteményekben található alkotását kobozták el. Paul Klee és családja 1933-tól Bern- ben élt, Klee haláláig el sem távozott az országból, ahol nyugalmában semmi sem zavarta és igen jól érezte magát.
Mivel közvetlenül az első világháború után szerződést kötött egy műkereskedő- vel, 1920-ban 350 művét állítják ki Münchenben. 1924-ben New York-ban van kiállítá- sa, a következő évben, Párizsban a szürrealistákkal együtt állít ki, s 50. születésnapja tiszteletére Berlinben rendeznek műveiből nagy kiállítást.
Lássuk most egy képét közelebbről: különleges technikával készült az 1925-ből származó önarckép. Az alap, rézkarcolásra alkalmas japán papír, amelyet kartonra
ragasztott, majd a vízfestéket a sablonokba spray-technikával vitte be. A szintén a düssel dorfi múzeumban található Fekete herceg megszemélyesítéséhez vásznat használt, majd a fehér temperára fekete alapot vitt fel, s ezután néhány színes folttal és vonallal érte el a kívánt hatást.
Paul Klee már ifj úkorában is a rend fanatikusa volt. Azért maradt vissza hallatla- nul pontos életmű-katalógusa, mert valamennyi alkotását, így rajzait, a grafi kai lapo- kat is, kezdettől fogva sorszámozta. (Hasonló jelenséget észlelhetünk többek között az osztrák Hundertwasser esetében.) 1924-ig évente egytől kezdve számozta mű- veit. Ezt követően, műkereskedői kérésre, hogy ne lehessen tudni, egy évben hány művet alkotott, a tízeseket betűkkel jelölte. Attól félvén, hogy egyszer elveszhet az oeuvre-katalógusa, azt két példányban vezette, sőt az idők folyamán még másolatot is készíttetett róluk. A művész 8918 művet tüntetett fel, de hagyatékában további 228-at leltek fel, s így összes alkotásainak száma 9146.
Klee művészi hitvallása egyszersmind átfogó világszemléletet tükrözött, álljon itt néhány részlet egy dolgozatából: „Ha egy pont mozgásba jön és vonallá lesz, ehhez idő kell. Csakúgy, mint akkor, ha egy vonal síkká tolódik el. Ugyanígy, ha síkok mozgásából tér alakul. Talán egy kép egyszerre születik? Nem, részről részre épül, nem másképp, mint a házak. Meddig épül egy ház? És a néző, ő vajon egyszerre van készen a művel?
Sajnos, gyakran igen. Nem azt mondta-e Feuerbach, hogy egy kép megértéséhez egy szék is kell? Minek a szék? Hogy a fáradt lábak ne zavarják a szellemet. Mitől fáradnak el leginkább a lábak? A hosszú álldogálástól. Vagyis a színtér: idő.”
„Sem valamiféle magasabb rendű lehetőség, sem a valóság nem formálhat min- ket; el a hétköznapokkal és el a titkos tudományokkal, nincs helyük itt. A művészet túllép a tárgyon, túl a valóson csakúgy, mint a képzeletbelin. Öntudatlan játékot űz a dolgokkal. Ahogy gyermek utánoz minket játék közben, úgy utánozzuk játékunkban mi azokat az erőket, amelyek a világot teremtették és teremtik.”
1933-tól Bernben élt szerényen, s alkotásainak száma – az ismertetett lajstromo- zás segítségével megállapíthatóan évről évre csökkent, mégis termékeny alkotóperió- dust szakított félbe a szörnyű betegség.
Kanyarónak tartották. Számos szövődmény keletkezett belőle és voltaképpen soha többé nem lett egészséges. Az év során nyilvánvalóvá vált, hogy sclerodermá- ban, mai szóhasználat szerint progresszív systemás sclerosis (PSS)-ben szenved. Rossz prognosztikai jelnek számított, hogy már az első év során a nyelőcső rugalmasságá- nak elvesztése miatt, a szilárd táplálékok felvétele nagy nehézségbe ütközött. 1936 mélypontot jelentett életében, csupán 25 mű származik ebből az évből.
„Valami megbékítőt találni ebben a megváltásban. Csak ne lenne olyan sokér- telmű a halál rejtélye! Nem kevésbé az az élet rejtélye sem, ha megkérdezzük ma- gunkban, hogyan lehet az, hogy amit szépség hordozott, ami fénylett egykor, össze- fonódhat az utolsó idők gyötrelmeivel.”
Rendkívül érdekes, hogy a súlyos beteg művész alkotóereje megsokszorozó- dott. Évről évre több művet hozott létre. A művek száma évente: 1933: 482; 1934:
219; 1935: 148; 1936: 25; 1937: 264; 1938: 489; 1939: 1254. Értelemszerű, hogy mon- danivalója és stílusa is megváltozott. A muzsikus című, kisméretű, vegyes techniká- val készült művén a gyufaszál ember belső konfl iktusait vastag vonalakkal ábrázolta.
1937-ben, ismét szorgalmasan alkotva, öt variációban festette meg A viadukt lázadá- sát. Egyik sem volt soha kiállítva a művész életében. A széria utolsó darabját – a Ham- burgban található alkotást – egyik fő művének tartják. Megoszlanak a vélemények a mű magyarázatáról. Az árkádok idézhetik a haderő felvonulását, de utalhatnak a náci birodalom nagyszabású építkezéseire. Mindenesetre politikai tárgyú műnek köny- velhető el.
Érdekes módon utolsó éveiben – csökkentebb fi zikai aktivitása ellenére – szá- mos nagyméretű képet is alkotott. Az Insula dulcamara 88 x 176 cm-es mű alapja a zsákvászonra dolgozott újságpapír, s azon olajfestéssel dolgozta ki a képet. A cím is (Édes-keserű sziget) a művész összetett érzelmeire utal. A stilizált és szürrealisztikus tájkép és a bárány idealizált körvonala vidámságot sugároz, de a kép közepén az arc, a fekete szemekkel a halált szimbolizálja.
„Lehetnek művészek, akik esetében az alkotó akarat úgynevezett diadaláról beszélhetünk a hanyatló test felett. Klee-nek semmi köze az ilyesmihez. Klee-nél az alkotás egésze sokkal inkább a testi létezésben gyökerezett, hogysem valaha is el- lentétben állt volna vele. Benne nincs semmi szellemi, ami ne a testiből sarjadt volna.
Szellemi lényének magja éppen ez: az érzéki világ iránti odaadás a létezés minden formájában. Ebben az odaadott, sarjadni hagyott életben sosem az akaraté volt a királyi pálca.” – írta róla dr. Georg Schmidt.
Svájci éveiben kiterjedten használta a szürrealisztikus jegyeket. Kitűnő lehetősé- ge nyílott erre a hieroglifák alkalmazásával A Nílus legendája című, nagyméretű, kék alapban tartott pasztellképén.
1254 alkotással, számszerűségében, 1939-ben érte el a csúcsteljesítményt, míg 1940-ben már csak csökkenő intenzitással, négy hónapon át képes dolgozni. Ahogy egy levelében írta: öt év küzdelem a nyelés technikájával teljesen kimerítette. Ki- mondhatatlanul szenvedett, de Felix fi a 1960-ban kiadott kötete szerint „soha egyet- len szó panasz sem hagyta el ajkát.”
1940-ben egyébként az utolsó öt év munkáiból a zürichi Kunsthausban rendez- tek nagy kiállítást. Május 10-én egy locarnói szanatóriumba szállítják, majd – nyil- vánvalóan súlyos állapota miatt – június 8-án átkerül a Sant’ Agnesse kórházba, ahol szívbénulás következtében június 29-én elhalálozik.
A sors különös fi ntora, hogy német állampolgárként távozott az élők sorából, mert a svájci hatóságok – több éven át tartó próbálkozása ellenére sem – nem adták meg neki a svájci állampolgárságot. Ami betegségének kiváltó okát illeti, csak talál-
gathatunk. Az utóbbi évtizedekben ismertté vált, hogy a PSS-es folyamatot vinil-klo- rid, tri klór-etilén, perklór-etilén és különböző szerves oldószerek is kiválthatják. Nos, egy festő műtermében bőségesen megtalálhatók eme anyagok. Természetesen ge- netikai hajlamok is munkálhattak a háttérben, hiszen a festők többsége nem beteg- szik meg, nem túl gyakori körükben ez, a bőr elkeményedésével és a nyálkahártyák kiszáradásával, pusztulásával járó súlyos betegség. Paul Klee életútja, betegségével való küzdelme a művészi megszállottságban, alkotásban élő ember lehetőségeit példázza a sikerre és a betegség feletti győzelemre.
Dr. Hans Bloesch szavaival élve: „Nagy művész távozott körünkből, erőteljes mű- vészegyéniség, akinek munkássága egyre táguló körökben gyakorolt mély hatást, és hat majd ezután is. Nem iskola vagy követők formájában, mert Paul Klee művészete egyszeri, utánozhatatlan, amiképpen személyisége is az volt, hiszen ennek visszfé- nye a művészi alkotás. A világot pedig, amelyből művészete táplálkozott, magában hordta. Nem számított neki a külvilág. A körülmények megváltozása nem érintette.
Saját előkelő házában, és szerény bérelt szobában, ugyanaz az igénytelen, jóakaratú, minden ízében előkelő ember maradt, csendes szívélyesség és szarkasztikus humor áradt lényéből, ahogyan már diákkorában megismerhettük.
Paul Klee sok mindent ajándékozott sokaknak, és a hála sírjába is követi. Életmű- ve olyan ösztönzés a képzőművészet számára, amelynek jelentőségét és horderejét ma még fel sem becsülhetjük.”
1999. szeptember ORVOSI HETILAP
Lazzaro Spallanzani emlékérem
Kötelességszerű, hogy ebben az évben emlékezzünk meg Lazzaro Spallanzani- ról, hiszen kerek számként könyvelhető el, hogy 270 éve született és 200 éve ha- lálozott el.
Spallanzani nem volt orvos. Eredeti foglalkozását tekintve pap, aki később a me- tafi zika, logika, mértan, a görög nyelv, majd a természettudományok egyetemi taná- ra lett. 1729. január 10-én a Modena melletti Scandiano-ban született. Tanulmányait Bologna-ban fejezte be, majd Reggio-ban, Modena-ban és sikerei színhelyén Pavia- ban működött tanárként.
Széleskörű érdeklődésére utal, hogy 51 éves kora után nagy utazásokat tett: be- utazta Svájcot, Németországot, de a Távol-keletet is.
Számtalan biológiai felfedezést tett. Így ő mutatta ki kísérletileg, hogy a békák termékenyítésénél a hím csírasejtek viszik a fő szerepet. Foglalkozott az ősnemzéssel, a denevérek hatodik érzékével. Talán máig hatóan legjelentősebbnek a gyomornedv élettani hatásaira vonatkozó kísérletei említhetők. Önkísérlet során, fonállal körülkö- tött, kenyérrel illetve hússal töltött zacskókat nyelt le. Mikor egy idő múlva ezeket a gyomorból a kötélke révén kihúzta, megállapította, hogy a gyomornedv feloldja a húst, de nem oldja fel a lisztet, noha az élelmiszerek a zacskókban voltak. Tehát nem a gyomorfallal való érintkezés, a feldarabolódás, hanem a gyomornedvek (fehérje) bontóhatása érvényesült. Pontosan ezen vizsgálataival kapcsolatosan tette híres kri- tikai megjegyzését, hogy „az orvosok inkább kitalálni, mintsem kifürkészni akarják, hogy miként megy végbe az emésztés”.
Tudományos hatását jelzi az is, hogy a légzéssel foglalkozó műve, az oxigén és a széndioxid gázanyagcsere akkortájt úttörő megvilágítása, a gázoknak a véráram útján történő szállításáról beszámoló könyv, csak halála után, 1803-ban látott napvilágot. Összes munkái csak 1826-ban, hat kötetben jelentek meg. Viszont még életében jelentek meg, az általa beutazott országok természettudományi neveze- tességeiről szóló leírásai. Tudományos elismertségét jelzi, hogy 1889-ben szülőhelyén, Scandiano-ban szobrot emeltek neki.
Spallanzani, a róla 1932-ben készített, 50 mm átmérőjű bronz emlékérmen, egy olaszra jellemző nemes arcéllel ábrázolódik. Az orr kifejezetten nagy és horgas.
A hátlap tanúsága szerint az érem a Rómában 1932. augusztus 29. és szeptember 3. között megrendezett, XIV. Nemzetközi Élettani Kongresszusra készült. Az emlék- éremből plasztikusan emelkedik ki a sas mellkasa és szárnyai. A kisplasztika alkotás a Traversetolo-ban 1885-ben született művész, Renato Brozzi nevéhez fűződik.
Charpentier hatása alatt készült számos plakettje. Művei láthatók Rómában, a Mo- dern Múzeumban. A szignó Spallanzani válla alatt fedezhető fel.
A bronzérem míves művészi alkotásnak minősíthető, mely a nagyszabású nem- zetközi rendezvény alkalmából terelte ismét a fi gyelmet Spallanzanira, a nagy termé- szettudósra.
2001. november ORVOSI HETILAP
50 éve alakult meg az Országos
Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet
1951. július 1-jén kezdte meg működését az ORFI. Tudott dolog, hogy ebben az idő- szakban más országos intézeteket is létrehoztak, azonban az ORFI nem egy már ko- rábban működött szervezeti egység átkeresztelése révén - hanem három különböző eredetű és tulajdonú szervezet új komplexumaként jött létre.
1.) A budaiak számára közismert az Irgalmasrendi Kórház épülete, mely az ORFI alapításától kezdve „főépületként” működött, helyt adva az igazgatóságnak is.
Az újonnan épített kórház 1903. szeptember 29-én nyílt meg. Ennek megfelelően, 2003-ban fogja a Budai Irgalmasrendi Kórház a centenáriumot ünnepelni. Ugyan- ezen a helyen 1807-ben kezdték építeni a régi kórházat, melyet 1901-ben bontottak le. Az I. világháború kitörésének éve előtti időszakban, az új kórházban működött Heim Pál is. A kórház szinte minden általános orvosi szakmának helyt adott, osztá- lyos vagy járóbeteg rendelés formájában, csak szülészet nem volt, de nőgyógyászat igen. A Frankel Leó út 17/19. szám alatti épületben működött a rendház is. 1949-ben a Magyar Állam feloszlatta a szerzetesrendeket. Ennek megfelelően az Irgalmasrend képviselői egy-két napon belül távozni kényszerültek az épületből. Az államosításra 1950-ben került sor. A volt Irgalmasrendi Kórház Kunfi Zsigmond Kórházként üze- melt tovább, mivel a Frankel Leó utcát akkor éppen Kunfi Zsigmond utcának hívták.
Az Irgalmasrend tulajdonába tartozott még a Frankel Leó út 54. szám alatti épü- let, közkedvelt nevén „a kiskórház”. Az Irgalmasrend az épületkomplexumot Hild Jó- zsef tervei szerint 1844-ben építette fel. Benne található a Szent István kápolna. A két- emeletes épületet rekonvaleszcens háznak szánták, de már 1846-tól bérbe adták szálloda számára. A XX. században már mint az Irgalmas Kórház fürdő-belosztálya működött. Az épület az államosítás után reumatológiai osztályoknak adott helyet.
2.) A mai Császár-fürdő épületben lelhetők fel a török korban már nagyhírű Veli bég fürdő maradványai. A híres fürdő és az utca (akkor országút) mindkét ol- dalán lévő telkek 1806-ban vétel útján kerültek Marczibányi István birtokába, aki Alapítványt hozott létre és annak keretében a használati jogot az Irgalmasrendre ruházta. A régi fürdőépületek helyén 1844-ben készült el a ma is meglévő műem- léképület, melyet szintén Hild József tervezett. Az 1949-es államosításig a fürdő és a 45 ágyas Marczibányi fekvőbeteg osztály az Irgalmasrend által bérbe adott szervezeti formában működött.
3.) A Lukács-fürdő helyén a XIX. század közepén még a Császár-malmok álltak.
1888-ban épült fel a Budapest székesfőváros ékkövének számító fürdőintézmény és szálloda. 1893-ban jött létre a működtető Szent Lukács Gyógyfürdő Részvénytársa- ság. Ezt már 1946-ban államosították és egy ideig Lukács-fürdő Nemzeti Vállalatként működött tovább. Amikor a Császár-fürdőt is államosították, a két komplexumot Állami Rheuma Kórház néven egyesítették, de úgy, hogy a Lukács-fürdőben létre- hozták a mai napig tartó társbérletet. Az uszoda és fürdőrészlegek a Főváros kezelé- sébe kerültek, míg az emeleti részek betegosztályokként a kórházhoz.
Az ORFI gyökerei részben a Rheuma- és Fürdőkutató Intézethez is vezetnek.
Ez épület szinten nem mutatható be. 1934-ben állították fel a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottságot, melynek keretében 1938-ban prof. dr. Belák Sándor, a kórtan(!) nyilvános rendes tanárának kezdeményezésére és vezetésével kezdte meg működését a kutatóintézet. A kutatóosztályok mellett több fürdőben, így a Szent Lukács Gyógyfürdőben ágyakat is béreltek. Belák professzor 1947-ben halálozott el, az intézetet 1948-ban megszüntették és némi átszervezéssel Országos Gyógyfürdő- ügyi Igazgatóságként működött tovább. Amikor az Állami Rheuma Kórházat 1949- ben létrehozták, akkor a kutató osztály is ide tartozott.
Az Egészségügyi Minisztérium 1950. november 22-én az államosított Irgalmas Kórház élére miniszteri biztosként dr. Szántó Lászlót nevezte ki. A kor adottságait fi gyelembe véve nagyon helyes központi akaratnak ítélhető – ami Szántó László révén létre is jött –, hogy az egyházi tulajdonból államosított általános kórház és a tőle nem messze fekvő szintén államosítás révén létrejött Állami Rheuma Kórház egyesüljön. Ezen koncepció keretében jött tehát létre az Országos Reuma- és Fürdő- ügyi Intézet. Az ORFI rövidítés a későbbiekben is megmaradt, de változást szenve- dett az F betű tartalma, mert fi zioterápia jelölésére szolgált. További változtatás volt, hogy a Reuma helyett Reumatológiai az elnevezés. A létrehozott központi in- tézet tehát egy a kontinensen is páratlan lehetőséget hozott létre: 1.) az általános kórház, 2.) a reumatológiai betegségek kezelésére szolgáló osztályok és 3.) kutató- intézet szerves egységét.
Köztudott tény, hogy az egyházi ingatlanok visszaadásának következtében 2000. július 1-től a Budai Irgalmasrendi Kórház ismét elkezdte működését. Ennek kö- vetkeztében – fennállásának 50. évében – az ORFI elhelyezkedése lényegesen meg- változott. A reumatológiai osztályok a Frankel Leó út 38/40. szám alatti, volt Esplanade szállóban (mely 1957-ben került az ORFI-hoz), a járóbeteg rendelések a Frankel Leó út 62. szám alatti, korábbi honvédségi épületben, az igazgatóság és két mozgásszer- vi rehabilitációs osztály a Lukács-fürdő épületében található.
