Néhány évvel ezelőtt Kisorosziból egy 53 éves kisportolt alkatú férfi beteg érkezett reumatológiai szakambulanciánkra. Fél éve kínlódott isiászával. Hamarosan kiderült, hogy panaszai azért nem tudnak megnyugodni, mert párjával a félig kész házuk épí-tése miatt állandóan fi zikai munkára kényszerülnek. De az igazi meglepetés az volt, amikor Tóth Mihály közölte, hogy neki feltétlenül meg kell gyógyulnia, mert ismét gyalogtúrára indulnak – mégpedig egész Gibraltárig.
Az ember ilyenkor hüledezik, vagy talán el sem hiszi az állítást. A későbbiekben hosszabb időt is beszélgettem velük, majd meg is látogattam őket hazai boldogsá-guk helyszínén, a szentendrei sziget északi csücskén. Tóthékat a mindent legyőző akarat mintaképeinek tarthatjuk.
Tóth Mihály – de nevezzük a továbbiakban Misinek – szakképzettsége hegesz-tő. Egész életében rengeteg fi zikai munkát végzett, dolgozott pékségben is, és 1981-től fűtőként. Ami után házassága zátonyra futott, összetalálkozott Kiss Emő-kével, aki ma is, mint munka- és bérügyi szakember dolgozik. Rögtön tudták, hogy mindketten „megtalálták az igazit”. Egymásra találásuk hamarosan vállalt életmód-jukban és a fi zikai terhelésekben, közelebbről vízi-, gyalog, majd később kerékpár-túrákban teljesedett ki.
Természetesen mindkettőjüknek jelentős „speciális anamnézise” van az extrém, de amatőr sportolásra vonatkozóan. Emőkének már 20 éves korától mindene a „csa-vargás” volt. Rengeteget túrázott Magyarországon, de barátnőkkel, autóstoppal be-járta Jugoszláviát, Szovjetuniót. Misi szenvedélyes kajakos, kerékpáros volt, a gyalog-lást tekintve hatszor vett részt a Mátrabérc túrán és teljesítette a Kinizsi túrát (24 óra alatt 100 km gyaloglás). Összekerülésük után egyre több „közösségi megmozdulás”-ban vettek részt, túrák, Balaton-átúszás, stb.
1992-ben indultak először együtt a Tour International Danubia (TID) túrán. A több mint 250 különböző nemzetiségű résztvevővel együtt több héten át kétszemélyes túra-kajakjukkal haladtak Ingolstadttól lefelé a Dunán. Voltak, akik a legkülönbözőbb vízi járművökön a Fekete-tengerig eveztek, de Tóthék Kisoroszinál „kiszálltak”. A TID-en történt összeismerkedések hatására 1993-ban elszánt magyar kajakossal, bérelt kisbu-szon Orleans-ba mentek, hogy onnan két hét alatt az óceánig evezzenek, a gyönyörű Loire folyón. Valamennyi Loire menti kastélyt is megnézték, s dicsekedve mutatják az ott vett képeslapokat. Az csak természetes, hogy mint ahogy a TID túrán is, ekkor is mindenki kizárólag sátorban vagy a szabad ég alatt töltötte az éjszakáit.
1995-ben másodszor is részt vettek a TID-en, ahol szerény részvételi díj befi ze-tésért ingyenes táborozás, vacsora és országonként más vezető volt biztosítva. Az egyik táborhely Passau-hoz közeli Erlau sporttelepén volt. Ennek még nagy szerepe lesz Misiék életében. Ekkor 23 nap alatt Mohácsig eveztek le a folyón.
Már az első nemzetközi túrán szert tettek igaz barátokra. Hasonló érdeklődésű emberek országhatárokon túl ívelő kapcsolatokat képesek kiépíteni. A Köln mellett lakó Jürgen és felesége szintén kapható minden extrém megmozdulásra. Bár Tóthék csak konyhanyelven tudnak velük kommunikálni, de ez nem zavarta a német házas-párt abban, hogy minden évben meglátogassák őket Kisorosziban és folyamatosan újabb találkozásokat, közös túrákat tervezzenek.
„– Akik ennyit mennek külföldre, azoknak általában itthon jól megalapozott anyagi körülményei vannak.
– Hát mi messzemenően nem tartozunk ezek közé, de nem panaszkodunk, sőt boldogok vagyunk. Eleinte a falun kívüli elhanyagolt, gazos telken egy fészerben töltöttünk el sok időt, majd hozzáláttunk a szinte reménytelen építkezésnek. Mikor elkészült a ház pincerésze, abban a szuterénben húztunk le hat évet. Minden fi llér elköltését meggondoljuk. Minket nem zavar, hogy elsősorban a vízdíj megspóro-lása miatt ma is, három évvel a felhúzott új fürdőszobás ház elkészülte után a telek végében lévő budiba járunk télen is. A kertben lévő kádba a kútból engedünk vi-zet, gallyakkal alágyújtunk és fenséges érzés esténként holdfény mellett a szabad-ban fürödni.”
1996-ban került sor az első nagyobb szabású túraeseményre. Misinek egész életében egy versenykerékpár volt az álma. 55. születésnapjára ezt kapta Emőké-től. A nyolc kiló súlyú Peugeot versenykerékpár nagy örömet okozott, de persze ki is kellett használni. Miután a Loire völgyi kalandozás után Emőke francia nyelv-tanfolyamra is járt, már kellő ismeretei voltak ahhoz, hogy egy levelet írjon a Párizs melletti Peugeot gyár vezetőjének, elújságolva a magyarországi kerékpár-vásárlást és megkérdezve, hogy egy próbaút kapcsán nem nézhetnék-e meg a gyárat? Na-gyon kedves invitálást kaptak. Végül az útiterv úgy alakult, hogy gépkocsival utaz-nak ki, majd onnan egy baráttal (Emőke ekkor még nem kultiválta a hosszú távú kerékpározást) Misi hazateker. Az események úgy hozták, hogy a barát a vissza-indulás utáni napon már harcképtelen lett, a kísérő kocsi Münchenben elromlott, utasai időlegesen ottrekedtek, és Misinek egyedül kellett hazakerékpároznia. Útja során elért a fent említett Passau utáni sporttelephez, ahol egy pohár ital után el is mondta a gondnoknak, hogy ő már járt itt és kérte, hogy megszállhasson. Ennek örömmel helyt adtak és újságolták, hogy a következő évben lesz a klub ötven éves, nagy ünnepségre készülnek, melyre meghívták Tóthékat. Arra a kérdésre, hogy ho-gyan fognak kijönni, Misi azonnal válaszolt: ha már kajakkal és kerékpárral volt itt, akkor gyalog fognak megérkezni.
S ez után – mint mindig máskor – az egész téli időben elkezdődött a felké-szülés az 1997-es nagy útra. Hiszen tanulmányozni kell a térképeket, az út közben található városok és kulturális helyszínek történetét és készülődni kell megfontolt csomagolásra, a felszerelések összeállítására. Egy külön bájos történet az ajándék kérdése, mert ha a június 23-i ünnepségre meghívták őket, akkor valamit ajándék-ba is kell vinni. Emőke, a szokott aktivitással, az Egerrel azonos nevű Erlau alapján az egri polgármesterhez fordult, aki szép ajándékkönyvet prezentált. Utána belá-togatott a Hold utcai sporthivatalba, ahol a csinos emlékkönyv első beírását kérte, amit meleg hangú üdvözlő sorokkal meg is kapott. Feltett szándékuk volt, hogy úgy mennek majd végig az úton, hogy a lehető legtöbb település hivatali elöljá-róinál, de még iskolákban, rendőrségen, tűzoltóságon is pecsétet kérnek az em-lékkönyvbe. Május 26-án kifordultak a Kisoroszi telek kapuján, Emőkének 25 kg, Misinek 45 kg-os hátizsák volt a hátán.
„– Hogyan lehet egy ilyen ígéretet betartani, pontosan oda érkezni több mint 600 km távolságra?
– Igen, leleveleztük, hogy mikor várjanak a pályán, mert amikor harangoznak, akkor ott leszünk. És három perccel előbb a pályára értünk.
– Hány nap alatt tették meg az utat?
– 22 nap alatt tettük meg. Akkor kb. 25 napra tudtunk mindent a hátunkon elcipelni.
– Végig ebben az öltözékben közlekednek, és szabadban szállnak meg?
– Ezzel az öltözékkel megyünk, sátort is viszünk és szinte soha sem alszunk fedél alatt.
– És ha kriminális idő van, akkor bekéredzkednek valahová?
– Nem kéredzkedtünk be sehová, hanem van poncsónk, egy nylon kivágva egy lyukkal, azt ráterítetjük a hátizsákra, egy kötöző zsinórral megkötjük. S van kamásni is, azzal megyünk esőben, hóban, fagyban.
– Milyen mértékben fárasztó egy ilyen túra?
– A hatodik órában már kellemetlen érzések jelentkeznek. Amikor már 44 km-t gyalogoltunk, akkor már nagyon érezzük a terhelést.
– Visznek egy kis házi patikát, hasfájás, fejfájás csillapítót?
– Nem, semmit soha. Öblítünk egy korty pálinkával, az a legjobb gyógyszer.
– Milyen úton haladnak?
– Nem kijárt úton megyünk. Ez a dologban a legszebb. Gyalogolni szeretünk.
Jobban emberközelben vagyunk. Megismerjük a füvet, a virágot. Ujjongtunk, amikor életünkben elevenen láttunk havasi gyopárt kinőni. A gyaloglással mindent megis-merünk. Ez a világ megismerésnek egy része. Autóval átsuhanni – hát az semmi! Bi-ciklivel menni az megint egy kötött útvonal, nem lehet jobbra, balra menni. A lóhát, ami még szép lenne, de gyakorlatilag nem jön szóba.
– Baleset, ilyesmi soha nem volt, boka kifordulás, stb.?
– Jó bakancsunk van, arra nem sajnáljuk a pénzt, és otthon tornázunk, súlyt emelünk, hogy kellő kondíciónk legyen.
– Mennyire befolyásolja a haladást az időjárás és a látnivalók?
– Az tényleg befolyásolja az embert, hogy milyen szép az idő, s hogy mit lát. Egy ilyen túra papíron be van előre osztva úgy, hogy átlag napi 25 km-t tegyünk meg. De viszont a mariazelli apátságot vagy a melki apátságot nem lehetett kihagyni.”
Az erlaui sportklubnál szenzációt keltett a pontos megérkezésük, de természe-tesen a fi gyelmes ajándék is, mely megszámlálhatatlan ellenőrzőpontról hozta a jó-kívánságokat és az üzeneteket a jubiláló klubnak
1997-ben a természetbarát szövetséggel még eljutottak a Mazuri tavakra is, ahol két héten át, vezetővel eveztek a zeg-zugos partok mentén. A csoport a helyszínen vételezte a kajakokat. Ez lehetőséget adott arra, hogy Tóthék hazafelé egy nagyot gyalogoljanak A Mazuri tavaktól keresztül Lengyelországon Zakopanéig haladtak.
Vizihátizsákokat vittek – így nevezik – amiben a vizicuccok vannak.
A következő évben egy másik hasonszőrű német házaspárt kívántak megláto-gatni gyalogszerrel, a Ruhr-vidéki Hagenben, amszterdami kirándulással megspékel-ve. A házaspárt szintén Erlau-ban ismerték meg, amikor azok jachtjukkal a kikötőben állomásoztak. Nem gazdag emberekről van szó, a férfi szociális előadó, az asszony ápolónővér volt aktív korában. Tóthék a közös szenvedély keretei között össze is is-mertették egymással az egymástól 70 km távolságban élő németeket.
„– Végig, mindig gyalog teljesítették ezeket a hihetetlen távolságokat? Nem szálltak néha közlekedési eszközre?
– De igen. Néha „csaltunk” is, mert beültünk gépkocsiba. Például egy nagyon kedves német család, amikor táborhelyet kerestünk, megígérte, hogy mutat megfe-lelőt, s felvettek az autójukba, elvittek 20 km-t. De ezt „bepótoltuk”, mert maradtunk még egy napot és begyalogoltunk Würzburg-ba, hogy megnézzük a várost, s így megtettünk kb. plusz 30 km-t.
– Túl ezen, előfordult-e, hogy nagyobb mértékben átalakultak az úti terveik?
– Amikor Amszterdamban 2 napot aludtunk a jacht-kikötőben, onnan lehető-ség nyílt hajón haladni napokon át, majd vonattal visszamentünk Köln mellé, ahol eltöltöttünk 2-3 napot és Jürgenék hazahoztak Magyarországra, hogy utána elme-hessünk együtt a Dunára kajakozni.”
2000-ben voltak a Tirol túrán, autóval elmentek Salzburgig, ott meglátogatták egy régi ismerősüket. Aztán felgyalogoltak a hegyek közé, megnézték Hitler volt re-zidenciáját, a Sasfészket. Kunfsteinből „keveréket” csináltak, egy kicsit gyalogoltak, majd stoppoltak, megint gyalogoltak, stoppoltak. Innsbruck után átmentek a Brenner hágón Olaszországba is.
„– Azt hiszem, nem dőzsölnek anyagiakban, s ezekre az utakra össze kell gyűjte-ni a forintokat. Más ember többet keres, de jobban elherdálja.
– Volt, amikor Emőkének négy másodállása volt, én betonvasat cipeltem „mel-lékállásban”. Nekünk meg van az a rossz szokásunk, hogy akkor spórolunk, amikor van, nem akkor, amikor nincs. Van, amikor megengedjük magunknak, hogy csokolá-dét együnk és még egy-egy sörre, kólára is jut.
– Előfordul, hogy anyagi segítséget kérnek valakitől?
– Soha nem kérünk senkitől semmit. Sőt, akikkel megismerkedünk – ami kü-lönben célunk is, hogy megismerjük az arra felé élő embereket, azok sokszor ránk erőltetik kedvességüket. Bemegyünk a fürdőszobájukba, bemegyünk a WC-jükbe, hiszen behívnak! Valószínű szimpatikusak vagyunk, nem félnek tőlünk. Egyedül otthagynak a lakásukban, megkínálnak kávéval, a reggeli kötelező, sőt mi mondjuk meg, hogy mikor, hány órakor. Kézről-kézre adnak, elbeszélgetünk történelemről, politikáról.
– És fordítva, nem volt rá példa, hogy ki akarták rabolni Magukat?
– Nem, senki soha semminket nem kísérelte meg elvenni. Csavargót nem is lát-tunk. Nem az erdőbe megy a csibész, hanem bemegy a városba, ott vannak a gazdag emberek.
– A táborozás mindig úgy nevezett szabad tábor, tehát nem kemping?
– Hollandiában, Németországban, Lengyelországban voltak nehézségeink, mert ott kevés az erdő, de Ausztria egy meseország számunkra.
– Ausztriában egyébként engedélyezett a szabadon táborozás?
– Tiltva van, de amikor minket megláttak, akkor tiltott helyen is megengedték, hogy táborozzunk.
– Nem gondolják, hogy idővel csökkenteni kell majd a tempót? Feladni biztosan nem akarják, de amikor Misi 70 éves lesz, akkor is akar menni?
– Valóban már nem vagyunk fi atalok, és a kímélés miatt most megváltoztatjuk a terveinket. Hogy ne terheljem magam túlságosan, és hogy rövid idő alatt sokat láthassunk, most nagy nehezen úgy döntöttünk, felfüggesztjük a gyaloglást, és bi-ciklivel tesszük meg a nagy utakat.”
Misi a konzervatív terápia után kellően javult, be is vállalt még egy nagyobb túrát, de 2001-ben sor került a gerincsebészeti beavatkozásra. Így a Gibraltárig tör-ténő gyaloglásra nem kerülhetett sor. 2002-ben már Emőke is a túrakerékpár nyer-gébe ült. Szemben a gyaloglással, a kerékpáron eszközösen mérni lehet a megtett távolságot. Miután a német barátok Magyarországról gépkocsival vitték őket Hagen-ba, hazafelé összesen 2507 kilométert tettek meg. A Rajna mellett haladtak végig, s az út az Alpokon át nem volt megpróbáltatásoktól mentes. Misi 14 defektet kapott, szorgosan ragasztgatta a belsőket, de még új kereket is kellett vennie.
2003-ban összesen 3 332 km-t hajtva Dániába kerekeztek el. Számos nagy él-ményük közül kiemelkedett a drezdai Zwinger képtár meglátogatása, ahol Raff aello Sixtusi madonna-ja előtt fél óráig álltak révületben. Lenyűgözte őket a kompon
átkelés, majd Dániában az átbiciklizés Európa legnagyobb hídján. Emőke panaszol-ja, hogy nehezen küzdött meg a nagy széllel. A pecsételéseket jó szokás szerint ezen az úton is folytatták. Minden útjuk eseményeit egy Harmónia kockás füzetbe vezetik, beírva mindenkinek a címét, aki segítségükre volt valamiben, hogy utána levelezőlapon megköszönhessék itthonról.
„– Mi nem vagyunk vallásosak, de azért valamiben hiszünk. Mert minket valaki segít. Vagy fentről, vagy lentről, vagy oldalról, de minket valaki segít. Valami talán ter-mészet feletti lény, de minket segít. Nem akarom mondani, hogy az Isten, mert nem vagyok vallásos.”
Emőkét fi atal kora óta kínozza a trigeminus neuralgia-szerű, hullámokban je-lentkező erős fejfájás. A nagy fi zikai terhelést jelentő gyalog-, vízi- és kerékpár túrá-kon még soha nem volt panasza.
Várják az egyeztető híreket, hogy neki indulhassanak az idei turnénak Len-gyelországba. A Balti tengerig szeretnének eljutni. Már felkészültek a Chopin, Ko-pernikusz és Sienkiewicz emlékmúzeumok tanulmányozására. Szerencsés jó utat Tóthék!