Ezen emlékezés tehát az első magyar nyelvű reumatológiai könyv centenáriumának szól. A könyv előszavának első mondata „Hazai irodalmunk nincsen oly munka birtoká-ban, mely az ízületi betegségek összességét tárgyalná” is utal a könyv prioritására.
Elöljáróban hangsúlyozható, hogy csupán a száz éves kor nem lenne kellő oka ezen írásnak, de tartalmilag igen elgondolkodtató, hogy ily régen milyen komoly tu-dásról, áttekintésről ad számot a könyv, s mind emellett csodálatos magyar nyelven szól az olvasóhoz, könyvészetileg pedig a csinos szecessziós külső, a remekül szer-kesztett szöveg és ábraanyag dicséri.
A kötet 1904-ben, a Therapia sorozat VI. darabjaként jelent meg. A Singer és Wolfnernél kiadott sorozatot dr. Justus Jakab és dr. Szerb Zsigmond szerkesztette és A Gyógyító Tudományok Könyvtára nevet viselte. Az első kötet Moravcsik Ernő pro-fesszortól származik: Az idegbetegségek gyógyítása. A többi kötet természetszerű-en halad végig a medicina ágain. S íme a VI. kötet, mely két művet hoz egybekötve, először ad lehetőséget a reumatológiai téma tárgyalására. (A kötet kisebbik részét Körmöczi Emil „A vér betegségeinek gyógyítása” foglalja el.)
Weisz Ede pöstyéni fürdőorvos volt, keresztneve szlovákul Eduárd. 1865. októ-ber 12-én Nyitra vármegyében, Assakürtön született (mai neve Nové Sady, Szlovákia).
Tanulmányait Bécsben kezdte el, majd Budapesten fejezte be az 1890/91. tanévben.
A Magyarország összes orvosát évente felsoroló kiadvány oklevelének időpontját 1890-ben határozza meg. Pályáját a budapesti I. számú Bonctani Intézet tanárse-gédjeként kezdte el, s közben szerkesztője volt a Pester Medizinische-Chirurgische Presse című szaklapnak. A véletlen folytán került Pöstyénbe (a mai Piestany), mivel egy vonatutazás során összeismerkedett a pöstyéni fürdő bérlőjének, a Winter és fi ai cég vezetőjével. A Budapesttől csak 206 km-re található Nyitra megyei fürdőhelyen, eleinte a nyolc ágyas „Munkás-lak” (Arbeiter Hospital) orvosaként tevékenykedett.
Később az intézményt felvirágoztatta, az 300 ágyasra bővült és Pro Labore elnevezés alatt működött, Weisz doktor igazgató-főorvossága alatt.
Ő volt az első orvos Európában, aki megszervezte a betegbiztosító terhére tör-ténő fürdőkúrákat. Magánintézményt is működtetett Sanatorium Luxor néven. Itt már együttműködött vejével, a későbbiekben szintén híres fürdőorvossal, Schmidt Lászlóval.
A címtár-i forrás szerint éveken át követhető, hogy télen (amikor úgy látszik a szezon szünetelt Pöstyénben) Budapesten, az V. ker. Vígszínház u. 5. szám alatt, majd az V. ker. Pannónia u. 2/b, s 1915-től a VI. ker. Szondi u. 93. szám alatt lakott. Az annotá-ciók szerint Weisz doktor a Királyi Orvos Egyesület levelező tagja, a német balneo-lógiai egyesület magyarországi csoport-elnöke, az Országos Balneobalneo-lógiai Egyesü-let igazgatósági tagja volt. Számos tudományos mű szerzője. Az 1900 előtti orvosi irodalmat teljes mértékben feldolgozó könyv szerint, Weisz Edének már 1894-ben megjelent munkája, Észleletek az idült ízületi csúz köréből címmel. 1899-ben német nyelvű kötetét adták ki Budapesten, Schwefelschlammbad in Pöstyén címmel, 1912-ben pedig Az ízületi betegségek fi zioterápiája című monográfi ája látott napvilágot.
1938. április 20-án Bratislavában (Pozsony) halt meg.
Mai szemmel nézve evidencia, hogy az akkori időkben a fürdőhelyeken, me-lyekből Magyarország igen gazdag volt, az ott dolgozó fürdőorvosok szerezhették és szerezték meg a mozgásszervi betegek gyógyításában a legnagyobb tapasztala-tot. Pöstyén fürdőhelyi története több évszázadra nyúlik vissza. A Vág folyó mellett fekvő fürdő 1720-tól már az Erdődy grófok tulajdona. Kénes hévvizei 6o fok körüliek.
A források javarésze az un. parkszigeten fakad, s ezért itt épültek ki a szállók, melyek-ben már az I. világháború idejémelyek-ben 3 600 szoba állt a vendégek rendelkezésére.
Weisz Ede művének szemléletét jól jellemzi, hogy az általános rész 11 fejezete közüli elsőt „Az ízületi megbetegedések viszonya az össz-szervezethez” témának szenteli, s a következőket írja: „Alig van ízületi megbetegedés, mely ne állana szo-rosabb vagy lazább viszonyban a test egyéb fontos szerveivel. Ebből azon termé-szetszerű követelés folyik, hogy ne csak a beteg ízületre, hanem a betegre, annak összes szerveire ter jesszük ki fi gyelmünket. Nem tagadható, hogy a gyakorlatban ezen követelménynek nem felelünk meg mindenkor.” Hadd tegye hozzá ehhez 100 évvel később a krónikás, hogy – ma sem felelünk meg mindenkor! Igen bölcs meg-állapítás továbbá: „Az ízületi megbetegedés kezelését gyakran nem az ízületen kell kezdenünk, annál kevésbé szabad feladatunkat az ízület kezelésével befejezettnek tekinteni”.
Ezután kórbonctani megjegyzések következnek. Teljes mértékben helytálló a synovitisek elkülönítése, bár ma nem használjuk ezeket a terminus technikusokat: „a váladék lehet tiszta savós (synovitis serosa), vagy nyákos (synovitis catarrhalis), vég-re fehérvérsejtes átszüvég-remkedés folytán genyes (egy ny-vel!) (synovitis purulenta)”.
Világosan ismerték már akkor a synovia gyulladásos elváltozásának sajátosságait: „A gyulladás magában a savós hártyában s a vele összeszövődött rostos tokszalagban is igen sokszor súlyos elváltozásokat hagy maga után. A savós hártya, mint vérdús kép-let nagy mérvben szokott beszüremkedni, megvastagodni, rendes viszonyok közt is meglevő ráncai megduzzadnak, helyenként boholyszerű külemet nyervén. A boly-hok a lob további lefolyásában fi brin-lerakódás által kivülről is növekszenek”.
A klinikai részben is olvashatunk ma is aktuális fi gyelmeztetést: „klinikai tekin-tetben teljes ízületi jelleggel bírnak még a synchondrosis sacro-iliaca, a symphysis pubis s a bordák sternalis összeköttetései, amelyről sokízületi megbetegedés esetén sohasem szabad megfeledkezni”.
Részletesen taglalja a betegszoba, az ágy, az ápolószemélyzet, a tolókocsi, a szék, a mankó, a bot, s a „járó kocsi” kérdésköröket. Külön fejezet foglalkozik a nyu-galom, extenzió, rögzítőkötés, tokkészülékek problémáival. A mozgásszervi szem-léletet bizonyítja, hogy a következő fejezetek, a zsugor, a mozgás-gyógytornászat, majd a massage-val foglalkoznak. Szép és szemléletes rajzok illusztrálják a massage fogásait. Az aktív és passzív mozgatás mikéntjeit részletesen fejti a ki a szerző. Ne fe-lejtsük el, abban az időben a passzív mozgatáshoz széleskörűen gépeket használtak.
Csak kicsiny részt kap a villanyozás, vagyis az elektroterápia, bővebbet a hideg, s me-leg alkalmazása. Végezetül értelemszerűen bőségesen olvashatunk a mesterséges, s természetes fürdőkről, a fürdőhelyekről, az „általános tudnivalók fürdőkuráknál” té-telről. Kiemelhető, hogy a fürdők vonatkozásában már akkor tudatosan gondot for-dítottak a fokozatosság elvének betartására, időtartamban és hőfokban egyaránt.
A Részletes rész a mai szemmel már lényegesebben elavultabbnak tűnik, hiszen nagy teret szentel a syphilis és a gonorrhoea, valamint a gümőkóros manifesztációk-nak, másrészről igen szegényes volt a gyógyszeres befolyásolás lehetősége. Viszont a szabatos stílusban közölt esetismertetések példamutató értékei a könyvnek. Példá-ul a hydrops articPéldá-ulorum intermittens-ről manapság sem olvasható plasztikusabb le-írás, de több remek köszvényes casuistika is szerepel a kötetben. Amíg a heveny csúz etiológiai lag teljesen „rendben van”, hiszen például a mandulákból eredezteti, mint Strepto coccus fertőzés következményét, addig az idült csúz vajmi kevés hangsúlyt kap. Bár utóbbinak a kórbonctani leírása, valamint a torzulások, zsugorok klinikai képnek ismertetése tökéletes, az arányosan kisebb súlyú tárgyalás alapján szinte arra kell gyanakodnunk, sokkal kevesebb a mai értelemben vett rheumatoid arthritis-nek megfelelő beteg fordult elő szerző gyakorlatában.
Ma is megszívlelendő általánosságot jegyez le a köszvény-fejezet összefogla-lásában: „a therapiának főelve – mindent elkövetni, hogy a heveny eset ne váljék idültté és idült esetben mindent elkerülni, hogy a megbetegedés ne alakuljon he-vennyé”.
Igen míves a keménykötésű könyv kiállítása. Összesen 67 ábra ad szemléltetést a mondandóhoz. Remek szerkesztési fogás, hogy a kihangsúlyozás érdekében a lénye-ges tartalmi megjelölések az adott rész elején keretbe foglaltan vannak kiemelve.
* Dr. Bakos László (1904–1991), 26 éven át az ORFI osztályvezetője.