Zeneterápia

A zeneterápia meghatározásánál alapjában véve abból kell kiindulnunk, hogy minden testi és lelki állapotjavulást, ami a zene hatására következik be, zeneterápiának kell tekintenünk. A zeneterápiának a lényege a zene hatásában keresendő. A zene hat az emberre, mind testi, mind lelki és mind szellemi értelemben és az ember személyiségének legmélyebb rétegeit érinti meg. Ez azért van így, mert minden ember életének kezdetén a legmélyebben beidegződött tapasztalat lényegében zenei. Zenei elemeket hallunk akkor, amikor magzati állapotunkban anyánk szívverésének ritmusát, csontjainak, légzésének hangját, beszédét és olykor mélyebb hangokat apánk hangját is halljuk. [DECKER-VOIGT, 2004]

A zeneterápia gyökerei több ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Az emberek szinte minden kultúrában ismerték a zene gyógyító hatását. A sámánok, a táltosok mindig is használták a hangoknak a gyógyító rezgéseit. A módosult tudatállapot létrehozásának egyik legősibb módja a zene és a mozgás volt. Ősi gyógyítóink a zenét hívták segítségül, hogy a fenti szellemvilággal kapcsolatba kerüljenek és segítségüket kérjék a gyógyításhoz. A zene és a hangok segítségével alakították ki az emberekben az egyensúlyt, a test, a lélek, a szellem és az érzelem közötti harmóniát. Magyar népi gyermekdalunkban a mai napig énekeljük,

hogy a gyógyítás „síppal, dobbal, nádi hegedűvel“ történt. „A transzban éneklő, táncoló, doboló sámán tulajdonképpen minden terapeuta ősképének tekinthető, aki expresszív, nonverbális, szimbolikus, művészi, imaginatív (a képzeletre, képzelőerőre támaszkodó) test-tudati, de elsősorban transz-technikai elemeket használ egy olyan gyógyító folyamat szolgálatában, amely a beteget a lénye teljességében testi–lelki–szellemi egységként, családi kapcsolatainak összefüggéseiben szemléli.“ [JUHÁSZ-FEKETE, 2015]

A zenének a gyógyításban betöltött szerepe évszázadok folyamán jelentős átalakuláson ment keresztül. A zene, mint terápiás eszköz újra felfedezése a XX. századnak köszönhető.

A zeneterápia az 1950-es évektől bontakozott ki, mint tudományos megalapozottságú terápiás módszer és ezek után egyre szélesebb körben alkalmazták a zenét, mint terápiás eszközt.

Napjainkban a zeneterápiás kutatás, a zene hatását az emberre, többféle szempontból is vizsgálja. A kutatás vizsgálata kiterjed a testi, vegetatív funkciókra, a lelki-érzelmi folyamatokra, a spiritualitásra. Ezen kívül vizsgálja a terápiás kapcsolatot a terapeuta és a páciens között, továbbá a terápiás folyamat jelentőségét az individuum fejlődése szempontjából. [DEUTSCHE GESELLSCHAFT DER MUSIKTHERAPIE, 2003]

A zeneterápia meghatározása nem is olyan egyszerű feladat, mert egy dinamikusan fejlődő szakterületről van szó, amely többféle tudományágat és terápiás módszert foglal magába. A Zeneterápiás Világszövetség 1996-ban Hamburgban megrendezett VIII. Zeneterápiás Világkongresszusán a következőképpen fogalmazta meg a zeneterápia lényegét: „A zeneterápia során a képzett zeneterapeuta, egy tervezett folyamatban használja a zenét vagy zenei elemeket (hang, ritmus, dallam, harmónia) annak érdekében, hogy elősegítse a kommunikációt, a kapcsolatteremtést, a tanulást, az önkifejezést, a mobilizációt, a szervezést és a szerveződést. Ezek mellett pedig terápiás hatást gyakoroljon a fizikai, az emocionális, a mentális, a szociális és a kognitív területeken. A zeneterápia célja, hogy az egyén lehetőségeit feltérképezze és/vagy sérült funkcióit helyreállítsa, így jobb intrapszichés és/vagy interperszonális integrációt tegyen lehetővé, a prevenció, a rehabilitáció vagy a kezelés következtében a személy minőségileg jobb életet élhessen.“ [LINDENBERGERNÉ, 2005]

A Német Zeneterápiás Szövetség Kasselben 1998-ban megrendezett Zeneterápiás Konferencián a zeneterápiát illetően a következő definícióban egyezett meg: A zeneterápia olyan gyakorlat orientált tudományág, amely kölcsönös kapcsolatban van az orvostudománnyal, a társadalomtudományokkal, a pszichológiával, a zenetudománnyal és a

pedagógiával. A zeneterápia azoknak a zeneterápiás módszereknek az összefoglaló meghatározása, amelyeknek a lényege egy mélylélektani megalapozottságú pszichoterápiás folyamat. [DEUTSCHE GESELLSCHAFT DER MUSIKTHERAPIE, 2003] [NÖCKER-RIBAUPIERRE, 2012]

A fentiek alapján megállapítható, hogy zeneterápián elsősorban a pszichoterápia egyik irányzatát értjük, amely a zenét, mint művészi eszközt használja. A zeneterápiában a zene nem önálló gyógyító erőként jelenik meg és nem is célként. A hangsúly a terápiás kapcsolatra és a terápiás folyamatra tevődik. A kasseli definíció értelmében fontos, hogy minden zenével történő kezelést képzett zeneterapeuta vezessen.

A zeneterápia módszerei

A szakirodalom a zeneterápia három területét különbözteti meg:

- a funkcionális zene

- a receptív – befogadó zeneterápia - az aktív zeneterápia

A funkcionális zene

A zenének a gyógyításban való alkalmazása az un. Musik Medizin, a zene funkcionális hatására alapozza megállapításait. Többéves zenepszichológiai és fiziológiai-biológiai kutatásoknak köszönhető, hogy ma már egyre több országban alkalmazni tudják a zenének a vegetatív idegrendszerre gyakorolt hatását. A zene lehetséges gyógyító hatására kiterjedő vizsgálatok az ember mérhető vegetatív reakcióira fókuszáltak. A zenehallgatás alatt keletkezett testi reakciókat hozták összefüggésbe a zenedarab zenei tulajdonságaival, mint a ritmus, a harmónia, a dinamika, és a hangmagasság. Elemezték a zenehallgató biológiai, kémiai, fiziológiai változásait, a pulzusát, a vérnyomását, az oxigénfelvételét, a bőr ellenálló képességét, az izmait. Két csoportot alakítottak ki, melyeket a [12. táblázat] ismertet. Az egyik csoportba sorolták azokat a zenéket, melyek aktivizálnak és a szimpatikus idegrendszerre fejtik ki a hatásukat, ezeket ergotrop vagy más néven stimulatív zenének nevezték. A másik csoportba a trofotrop vagy szedatív zene tartozott, ami a paraszimpatikus idegrendszert stimulálja és nyugtató hatással rendelkezik. [GEMBRIS, 1985] [SPINTGE és DROH, 1987] [DECKER-VOIGT, 2000]

A vizsgálatok alátámasztották, hogy a zene hatásának nemcsak fülünk, hanem egész testünk a részese. A zene hat a légzésre, a vérnyomásra, az immunrendszerre, az emésztésre, a hangulatra. A muzsika hatására csökken a stresszhormon, harmonizálódik a légzés, csökken a vérnyomás, lassul az anyagcsere folyamat, rendeződik a szív ritmusa, gyengül az izomtónus, csökken a fájdalom érzet és a félelem. Több kórházi osztályon alkalmazzák a zenét érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra, nyugtatásra, altatásra. A zene alkalmazásával a gyógyszeres kezelés csökkenthető. Ezt a szakmai irányt Németországban elsősorban Dr.

Ralph Spintge a hellerseni sportkórház orvosa képviseli. [DECKER-VOIGT, 2004]

A zenére adott fiziológiai reakciókat azonban jelentősen befolyásolták, hogy az egyén kedvelte-e vagy sem az éppen megszólaló zenedarabot, vagy az adott zenei stílust. A zenét

12. táblázat: A trofotrop és ergotrop zene ismertetőjegyei és kölcsönhatása a hallás pszichofiziológiájával [DECKER-VOIGT, 2004]

Az ergotrop zene a következő reakciókat válthatja ki a hallgatóból:

vérnyomás emelkedése

a légzés és a pulzus felgyorsulása a vázizomzat ritmikus összehúzódása

A trofotrop zene a következő reakciókat válthatja ki a hallgatóból:

a vérnyomás csökkenése a légzés és a pulzus lassulása a vázizomzat ellazulása

mindenki individuálisan éli át, a zene, a hangok nem egyformán hatnak minden emberre, ezért fontos, hogy a páciens maga válasszon ki olyan zenét, amihez pozitív érzelmei kapcsolódnak, ami a saját ízlésének megfelelő. A zene csak akkor fog például nyugtatóan hatni, stresszt, félelmet oldani, ha a hallott zenéhez az illetőnek pozitív élményei, kellemes emlékei kapcsolódnak.

A funkcionális zenéhez azonban nemcsak az orvoslásban használt zene tartozik. A zene természetes része és eszköze lehet számtalan olyan tevékenységnek, amely valamifajta átgondolt célirányos folyamat részét képezi. [DECKER-VOIGT, 2000]

Ide sorolható a fejlesztő- és gyógypedagógia, a személyiségfejlesztés területe, a kreativitást, az önismeretet fejlesztő módszerek és meditációs technikák, valamint a relaxációs-stresszoldó terápiák is. Az 1970-es évekig Németországban a funkcionális zenét nevezték zeneterápiának. [DECKER-VOIGT, 2004]

A funkcionális zenét felhasználó módszerek azonban nem tekinthetőek önálló terápiának, hanem a gyógyszeres orvosi kezelések, továbbá a verbális vagy fizikális terápiáknak a kiegészítését szolgálhatják. A zenének a funkcionális alkalmazása átmenet a zeneterápia felé, de ebben a tekintetben a zene maga hat a páciensre, nem a terapeuta, mint személy. Itt tehát hiányzik a terápiás kapcsolat, a lelki problémáknak, az érzelmeknek a kifejezése, feldolgozása és megbeszélése.

A különböző kutatások, amelyek a zene funkcionális hatására irányultak, eltérő és ellentétes reakciókat állapítottak meg ugyanannál a személynél, ugyanannak a zenedarabnak a hallgatása alatt. A páciensnek a zenére való reakciója függött a hangulatától, a pszichikai érzelmi állapotától és az élettörténetétől. Ezen kutatások eredményeképpen a zeneterápiának egy új területe fejlődött ki, a receptív zeneterápia. A receptív zeneterápia a zene funkcionális hatásából nyert eredményeket köti össze a pszichoterápiával. [NÖCKER-RIBAUPIERRE, 2012]

A receptív zeneterápia

A receptív (jelentése: felfogással, befogadással kapcsolatos, ismeretanyagot könnyen befogadó, fogékony) zeneterápia a hagyományos fajtája a zeneterápiának, középpontjában a zene hallgatása áll, a zenehallgatás alatt keletkezett érzések, gondolatok, az elképzelt képek, a különböző emlékek feldolgozása történik. A zene alapos anamnézis után lesz kiválasztva az adott személy számára. A receptív zeneterápia során a konkrét szituációhoz kiválasztott zenedarabot játszik a zeneterapeuta egy hangszeren. Azonban az is lehetséges, hogy a

kiválasztott zenedarabot CD-ről hallgatja a páciens. Ennek az az előnye, hogy a zenedarab többször játszható le ugyanabban az eredeti formában. [TIMMERMANN, 2003]

Másik lehetőség, ha a terapeuta a páciens számára improvizál a hangjával vagy különböző hangszereken. Ez a hangszer lehet zongora, furulya, gitár, kínai gong, monochord, vagy az ősi sámándob, amelyeken archaikus meditatív intenzív hangokat lehet megszólaltatni. Ezekkel a hangokkal a páciens tudatalattijának mélyebb rétegeit is meg lehet érinteni. [TIMMERMANN, 2011]

A páciens a zenehallgatás alatt feküdhet, ülhet vagy állva mozoghat – például táncolhat.

A zeneterápiának ezt a formáját kezdetben passzív zeneterápiának nevezték, viszont ezt az elnevezést időközben receptívre változtatták, amely sokkal jobban illik erre a módszerre. A páciens ebben a formában, igaz a zene előállításában nem vesz részt, viszont a zenei élmény elmélyítésében, feldolgozásában aktív, cselekvő és befogadó magatartást tanúsít. A zene hallgatása növeli a páciens önérzékelését, önmegfigyelését és a megfelelően kiválasztott zene fizikai és lelki tartalékokat, forrásokat szabadíthat fel.

Az aktív zeneterápia

Az aktív zeneterápia azoknak a zeneterápiás módszereknek az összessége, amelyekben a páciens aktívan hangszerrel, hangszerekkel vagy a hangjával/énekléssel vesz részt. Az aktív zeneterápia során a terápiában részt vevő személy számára rendelkezésre állnak különböző hangszerek, amelyekkel szabadon kibontakoztathatja érzéseit. Ehhez a folyamathoz nem szükséges előzetes hangszertudás. Fontos, hogy az egyszerűen megszólaltatható hangszerek különböző hangzásúak és méretűek legyenek. Például dobok, xilofon, metallofon, különböző ütőhangszerek, csörgők, óceán dob, hangtálak, gong, Orff-féle hangszerek, egyszerű vonós és pengetős hangszerek, monocord, kézi hárfa, lant, gitár és zongora. A zeneterápiás hangszertár tehát nagyon széles, hiszen minden hangot adó tárgy vagy hangszer felhasználható. Így saját készítésű hangszerek vagy különböző tájakról, népektől származó népi hangszerek is. Lényeg az, hogy a terápiában részt vevő személy minél többfajta, minél többszínű hangot halljon. [TOMATIS, 1993]

A kiindulópontja az improvizációnak mindig a páciens zenei megnyilvánulása, ami diagnosztikus, de ugyanakkor kommunikatív jelentőséget is hordoz. A terapeuta kíséri, támogatja, segíti és megerősíti őt. Egy beleérző dialógus egy interakció bontakozik ki a páciens és a terapeuta között. A páciens ezzel a nonverbális terápiával olyan mélyebb rétegekkel és érzésekkel kerül kapcsolatba, amelyek különben zárva maradnának előtte.

Továbbá az improvizáció által a páciens új élményekhez jut, új helyzetekbe kerül, újabb és újabb megoldásokat keres, kísérletezik újabb és újabb lehetőségekkel, amelyeket a hétköznapi életébe is átvihet. A terápiás támogatás során a páciens megtapasztalhatja a ritmusban rejlő hordozást, a hangokkal történő közeledést, támogatást, vigasztalást és ringatást. A szabad improvizáció során a terápiában részt vevő személy lépésről-lépésre összhangba kerül önmagával és a világgal. A terapeutával folytatott improvizációs zenei párbeszédben lehetőség nyílik a korai preverbális deficites kapcsolatok kompenzálására is.

[TIMMERMANN, 2003]

A terapeuta különböző technikákat alkalmaz, például visszatükrözi a páciens érzelmeit vagy kompenzálja úgy, hogy éppen az ellenkezőjét teszi, mint amit a páciens. Erre akkor van szükség, ha pl. az adott személyt a sztereotípiákból akarja kizökkenteni. A szituációs dal akkor keletkezik, amikor a páciens érzelmeinek és az adott szituációnak megfelelő dalt talál ki a terapeuta. Az évek során nagyon sok formája alakult ki az aktív zeneterápiának, amelyeket jelentősen meghatároz a terapeuta személyisége.

A zeneterapeuta munkája nagyon sokrétű, de középpontjában mindig mélylélektani munka áll. Olyan személyek esetében, akiknek értelmi, kommunikációs vagy beszédkészsége sérült, a zeneterapeuta munkája során hozzájárul a beteg kognitív rehabilitációjához, mint például a memória, a figyelem vagy a beszéd fejlesztése. Azonban a legfontosabb feladata a személyiség mélyebb rétegeit érintő sérülések feldolgozása, a sérülésből adódó szorongások, félelmek, másokra utaltság érzéseinek a feldolgoztatása; az életkedv, az öröm visszanyerésének segítése, a végleges változások elfogadtatása, újabb életcélok kialakítása. [FEKETE, 2009]

Koraszülött csecsemőkkel végzett zeneterápiás munka során, nemcsak a csecsemő testi-lelki egészségét segíti a zeneterapeuta, hanem a szülőket is támogatja. Fontos feladata a szülők és a csecsemő közötti kommunikáció kialakítása. [HASLBECK, 2009]

Mind az aktív, mind a receptív zeneterápia történhet egyéni és csoportos formában. A gyakorlatban ez a két terápiás módszer azonban nem különül el élesen egymástól. A receptív technikák is gyakran aktivizálják a pácienst és hangadásra késztetik. A terápia folyamán mind a két módszert természetesen egyszerre is lehet alkalmazni.

Összefoglalva elmondható, hogy a zeneterápia a lélek és az érzelmek irányából induló gyógyító eljárás. Zeneterápián elsősorban a pszichoterápia egyik irányzatát értjük, amely a zenét, mint művészeti eszközt használja. A zeneterapeuta a zenével, mint nonverbális

eszközzel kíséri, támogatja, segíti a pácienst, annak érdekében, hogy felszínre tudja hozni a tudattalanban lévő dolgokat és utána pedig segít azoknak a feldolgozásában. A zeneterápiában a terápiás folyamat a lényeg és nem a létrejövő zenei mű.

Kezdetben a funkcionális zenét nevezték zeneterápiának. A funkcionális zene viszont maga hat a páciensre és nincsen terápiás kapcsolat a terapeutával. A kutatások során a zene funkcionális hatásából nyert eredményeket összekapcsolták a pszichoterápiával. Ebből fejlődött ki a receptív-befogadó zeneterápia, majd az aktív zeneterápia.

A zeneterápia nem egymástól elszigetelt tüneteket kíván befolyásolni, hanem holisztikus szemléletmód jellemzi. Az ember egész személyiségét támogatja. Segíti abban, hogy képessé váljon lelki harmóniáját megteremteni mind önmagában, mind az őt körülvevő világgal. [PAPOUšEK-STERN-TREVARTHEN, 2008]

Zeneterápiás iskolák

A világon sok zeneterápiás módszer van, mely a zenét vagy annak egyes elemeit használja a sérült gyermekek és felnőttek fejlesztésére, gyógyítására. A módszerek közötti eligazodás nem könnyű, de a fejlesztés során mindig alkalmunk van a sérült páciens állapotához, igényeihez, mozgásához, lehetőségeihez igazítani a felhasználni kívánt elemeket. [MENTESNÉ TAUBER, 2013]

Az Európában ma használt zeneterápiákra általában a pszichodinamikus (hogyan jelennek meg a tudattalan folyamatok a viselkedésben), illetve a pszichoterápiásan orientált megközelítés jellemző. (Az Egyesült Államokban inkább a viselkedésterápiákhoz kapcsolódó megközelítés van használatban.)

Tardy (2015) szerint Európában a következő négy zeneterápiás modell a legismertebb:

- Bonny-modell

- Analitikusan orientált zeneterápia - Nordoff-Robbins modell

- Szabad improvizációs terápia Bonny-modell

Helen Lindquist Bonny dolgozta ki az egyik legismertebb zeneterápiás modellt, mely Giuded Imagery and Music (GIM) néven vált ismertté. (Jelentése magyarul: irányított képzelet és zene).

A módszer rövid klasszikus zenedarabok meghallgatására épül, magában foglalja az elmélyült relaxációt. Az elmélyült tudatállapot alkalmas arra, hogy a kliens régi emlékeket, érzéseket idézzen fel.

A terápia időtartama körülbelül két óra. Bevezetésként a terapeuta a klienssel közösen kiválaszt egy megoldásra váró problémát. Az elmélyült állapot eléréséhez vezető relaxációt a terapeuta irányítja. A kliens részéről fontos a nyugalom, a belső világ felé fordulás, a zenére figyelés. A zenehallgatás kiválthat vagy felidézhet különböző érzéseket, gondolatokat, emlékeket. A terapeuta feladata, hogy segítse ezeknek pontos megfogalmazását és kifejezésre juttatását. A befejező szakaszban a terapeuta segíti a visszatérést a normál tudatállapotba, ezután közösen összegzik és elemzik a megszerzett tapasztalatokat.

Megvizsgálják, hogy ezek mennyiben segítenek a kliens számára, hogy a problémát képes legyen önállóan megoldani. A zenehallgatás hatalmas segítség az érzések, emlékek felidézéséhez. A különböző testérzetek felidézése teszi lehetővé a hatékony terápiás munkát, a módszer ezért használható egészen eltérő esetekben is. [TARDY, 2015]

Analitikusan orientált zeneterápia

Mary Priestly brit hegedűművész nevéhez fűződik a módszer létrehozása. Lényege, hogy a zenei improvizációt és az általa kiváltott hatásokat felhasználva vezetik a terápiát.

Nem szükséges, hogy a kliens zenei téren képzett legyen. A módszer során tonális vagy atonális zenét is lehet alkalmazni, legfontosabb, hogy a kliens képes legyen felszínre hozni és kifejezni belső konfliktusait, megoldatlan problémáit. A terapeuta feladata, hogy a feldolgozást segítse, akár be is kapcsolódhat a zenélésbe, de erre nincs feltétlenül szükség.

A módszer sok helyen alkalmazható, hatásos klinikai téren és önsegítő csoportok esetében egyaránt.

A kezelés során jellemzően két terapeuta dolgozik együtt. A kliens felvezeti aktuális problémáját, amelyet majd együtt feldolgoznak. A páciens improvizál, de nem fontos, hogy az zenei értelemben tökéletes legyen, mert az érzések felismerése, felszínre hozása és kifejezésre juttatása a cél. A nonverbális, azaz zenei módszerekkel történő kifejezés segíti a probléma felismerését és a feldolgozási folyamatot. Az improvizáció alatt módosult tudatállapotba kerülhet mind a kliens, mind a terapeuta, a tudatállapotok változása segíti az érzelmek kifejezését. A különböző önkifejezési módok használata, az egyedi zenei kifejezésmódok alkalmazása hozzájárul ahhoz, hogy a páciens felszabadultan és aktívan vegyen részt a folyamatban. A szakember feladata, hogy figyelemmel kísérje a tudatállapotok mélységét és változásait, valamint szükség esetén kezelje a váratlan

helyzeteket. Nagy szakmai jártasság és gyakorlati tapasztalat szükséges ahhoz, hogy a terapeuta ezeknek az elvárásoknak meg tudjon felelni. A kezelés végeztével a terapeuta és a beteg együtt elemzi az átélt történéseket, fontos szerepet kap a megerősítés, a páciens megnyugtatása és bátorítása.

A módszer használatában legjelentősebb szerep a zenének jut, mely segít az érzelmi ráhangolódásban, a mélyen elnyomott érzelmek felszínre hozásában és az önkifejezésben.

[TARDY, 2015]

Nordoff-Robbins modell

A terápiás modell szintén a zenei improvizáción alapul. Létrehozói Paul Nordoff amerikai zeneszerző, zongoraművész, valamint Clive Robbins angol pedagógus volt. A terápiával tanulási és lelki problémákkal küzdő gyerekeket is segíteni lehet. Alkalmazható érzelmi és viselkedési zavarokkal küzdők esetében is, például Down-szindrómás és autista gyerekekkel folytatott kezelés során. A módszer egyik nagy előnye, hogy a kommunikációs közlés során lehetőség van beszéd használata nélküli, illetve a nyelv megjelenése előtti szinteken történő önkifejezésre. Ez utóbbi különösen olyan gyerekek esetében jelentős, akik valamilyen (érzelmi, értelmi, szociális) szempontból hátrányos helyzetűek. A zenén keresztül lehetőség nyílik számukra, hogy kifejezésre juttassák érzéseiket, megmutassák belső világukat.

A terapeuta feladata, hogy támogató szerepkörben jelenjen meg, és sokszor szavak nélkül, mozdulatokkal vagy gesztusokkal segítse a folyamatot. A terápiának segítenie kell az önkifejezést, a személyiség kibontakozását. Az ülések alatt két terapeuta dolgozik egyszerre. Egyik zenél (legtöbbször zongorán vagy gitáron), másik segítséget ad a gyermeknek az egyszerűbb ütős hangszerek használatában.

A terápiánál fontos követelmény, hogy a szakemberek zeneileg is képzettek legyenek (énekhang, illetve hangszeres területen). Azért szükséges ez, mert magas zenei színvonalon kell előadniuk az improvizációt: a terápia során létrejövő kapcsolatok a zenei kommunikáción alapulnak, annak segítségével épülnek fel. Megjelenik a kommunikációban a zenei kérdés-felelet játék, mely találóan fejezi ki a résztvevők hangulatát és érzelmeit. Arra is van lehetőség, hogy egyes esetekben (ahol más módszer nem hatásos), a terapeuta a zene révén építsen ki kommunikációs kapcsolatot a gyermekkel. A zenei terápia során a dallam és a ritmus egyaránt fontos. [TARDY, 2015]

Szabad improvizációs terápia

Juliette Alvin gordonkaművész nevéhez fűződik a zeneterápiás módszer létrehozása.

Juliette Alvin gordonkaművész nevéhez fűződik a zeneterápiás módszer létrehozása.

In document DOKTORI (Ph.D.) ÉRTEKEZÉS (Pldal 76-89)