A vallásilag indokolt vérvád babona arról, hogy az egyes felekezetek az emberi vért használják a rituális célokra, a Római birodalom idején, a Krisztus utáni első századokban keletkezett. Eredetileg a keresztények ellen irányult, akiket a pogá-nyok azzal vádoltak, hogy az eucharisztia alatt isszák az emberi vért. Csak ké-sőbb, a középkorban jelent meg újra ez az ókori hiedelem, éspedig a zsidók ellen, azzal vádolva őket, hogy az ártatlan keresztény gyermekek vérét tették a húsvéti (peszachi) süteménybe, vagy más rituális ételekbe. Az első vérvádper, amelyet a zsidók gyilkolása követett, Fuldában játszódott le 1235-ben, s azóta főleg Nyugat Európában, még sokszor ismétlődött meg különféle formában.1
A magyarországi zsidóság majdnem középkor végéig nem volt kitéve ilyen-féle üldözésnek, és csak a 15. század végén, a központi hatalom és a közbizton-ság meglazulásával együtt jelent meg hazánkban is a vérvád. Először 1494-ben Nagyszombaton vádolták meg a helybeli zsidókat egy keresztény gyermek meg-gyilkolásával, s utána a kínzás közben kikényszerített vallomások alapján tizen-négyet a máglyán égettek meg.2 A másik hasonlóan tragikus esemény nem mesz-sze onnan, Bazinban zajlott le 1529-ben, amikor a városi tanács ismét egy ke-resztény meggyilkolása után a zsidókat vádolta meg e borzasztó tett elkövetésé-vel. Néhány tucat zsidót a helyi zsidó községből bebörtönöztek és kínvallatásnak rendelték alá. Végül harmincat közülük a város színe előtt égettek el, a tíz évnél fiatalabb gyermekeket viszont megkeresztelték.3 Tíz év múlva újból Nagyszom-baton jelent meg hasonló vérvád, miután a kínzások közben egy zsidó be is val-lotta a bűntettet. A per alapján I. Ferdinánd király kitiltotta a zsidókat Nagy-szombatból.4
Az utána következő korszakban jelentősen megváltozott a zsidóság helyzete Magyarországon. Ki voltak tiltva a királyi városokból, sőt a bányavárosok körül
1 Dubnov Simon: Zsidóság története. Budapest, 1991. 151.
2 Bárkány, Eugen – Dojč, Ľudovít: Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava, 1990.
121–122. (továbbiakban Bárkány – Dojč, 1990.)
3 Gonda László: A zsidóság története Magyarországon 1526–1945. Debrecen, 1990. 24. (továb-biakban Gonda, 1990.)
4 Uo. 25.
KÓNYA PÉTER
44
hét mérföldnyire a halálbüntetés terhe alatt nem is tartózkodtak, csak a vidéki mezővárosokban és falvakban élhettek, földesuraik oltalma alatt, ahol ki voltak téve sokféle üldözésnek és erőszakoskodásnak. A vérvád azonban több mint két évszázadra eltűnt. 1764-ben jelent meg újból Orkután, Sáros vármegyében.
Orkuta község Sárosban, a Tarca völgyében fekszik, Kisszeben szabad királyi város közvetlen szomszédságában (ma ennek részét alkotja). Zsidó lakosság né-hány kisebb községben bizonyosan már a középkorban is élt Sáros vármegyében, sokkal jelentősebb számban viszont csak a 17–18. században kezdett bevándo-rolni erre a területre, a szomszédos Lengyelországból.5 Ezek a lengyel zsidók a határmenti falvakban telepedtek le, ahonnan később beljebb költöztek az ország-ba, és háborítatlanul foglalkoztak kereskedelemmel, kocsmáltatással, pálinkafő-zéssel vagy más foglalkozásokkal. Más volt viszont a helyzet a szabad királyi vá-rosokban. Az ország nyugati részével szemben a vármegye területén fekvő há-rom szabad királyi városban, Eperjesen, Bártfán és Kisszebenben a középkorban nem élt zsidóság. A helyi kereskedők, akik kezükben tartották az önkormányza-tot, annyira féltek a zsidó konkurenciától, hogy a 17. század elején olyan kivált-ságokat erősíttettek meg az uralkodóval, amelyek szerint a zsidók nem is lakhat-tak a városok területén.6 Még a 18. században is csak a vásárok idején maradhat-tak a zsidó kereskedők a városokban, utánuk viszont minél hamarabb el kellett hagyni, illetve, csak nappal tartózkodhattak a városokban. Ha valamelyik zsidó ennek ellenére éjszaka is Eperjesen maradt volna, megbotoztatták és kitiltották volna a városból. Ha keresztény lakos segítette volna, magas bírság kifizetésére ítélik. II. József koráig a zsidók Eperjesen és Kisszebenben nem telepedhettek le, egyedül csak Bártfa tűrt területén egy kis zsidó községet.7
Így a vármegye területén a 18. század utolsó éveiig nagyjából csak a vidéki mezővárosokban és falvakban létezhettek kisebb zsidó közösségek. A legna-gyobb zsidó közösségek (jisuvok) a szabad királyi városok közvetlen szomszéd-ságában jöttek létre, ahonnan a zsidók mindennap bejárhattak a városokba. Ilyen volt Zboró mezőváros Bártfa mellett, vagy Péchújfalu Kisszebennél. Egyedülálló Sebeskellemes község Eperjes szomszédságában, amelynek csak a zsidó lakos-sága volt. Nagyobb zsidó községek működtek még Berzevicén, Nagysárosban, Sóváron, Lemesen, Raszlavicán, Lemesen, Málcán, Kurimán, Hanusfalván, Szvidniken, Héthárson, Csircson vagy Sirokán.8 Ezeken kívül viszont még
5 Sáros vármegye területén a dunántúli és általában a nyugati régiókkal szemben a középkorban nem feltételezhető nagyobb zsidó község, úgyszintén a három szabad királyi városban sem volt jelen a zsidó lakosság.
6 Kónya Peter: Zur Entstehungsgeschichte der jüdischen Gemeinde in Prešov und der Gestaltung ihrer Beziehung zur städtischen Gesellschaft. In. Judaica Bohemiae XLVII, 2012. 1., 35–54.
7 A városban a 18. század elején telepedtek le a zsidók és az északi oldalon építettek maguknak egy külön elővárost.
8 Bárkány – Dojč, 1990. 358–367.
AZ ORKUTAI VÉRVÁD 45 mos kisebb községben éltek a sárosmegyei zsidók, s azok közé tartozott Ádám-földe, Gombosfalva vagy Szentimre, ahonnan a meglevő, 1764-ben zajló orkutai per áldozatai származtak.
Az orkutai vérvád per is hasonlóan kezdődött, mint az említett középkori zsi-dó-ellenes perek, amikor 1764. június 3-án nem jött haza ebédre az ötéves Balla István, Balla János orkutai paraszt fia, és csak harmadnap találták meg a fiú megcsonkított holttestét. A fiút valaki megfojtotta, és egész testén számos apró sebet okozott, minek következtében elvérzett. Egy másik, nyolcéves fiúcska val-lomása, aki a fiú elveszése idején két zsidót látott az úton, elegendő okot szolgál-tatott a vármegyei táblabírónak néhány tucat környékbeli zsidó elfogatására és megvádolására. Már a halott fiú megtalálásának másnapján, június 6-án, Zom-bory Pál táblabíró parancsára a hajdúk körülvették Jozefovics Jakab ádámföldi bérlő házát, ahol az ünnepek alatt összejöttek a környékbeli zsidók. Utána Eper-jesre szállították a Balla János meggyilkolásában meggyanúsított hetven sze-mélyt. Ott a megyei törvényszéken, nemcsak a gyilkossággal, hanem az éppen folyó ünnepek miatt, azzal is megvádolták őket, hogy a meggyilkolt fiú vérét ri-tuális célokra használták fel. Ilyen tájékoztatást adott az ügy kezdetéről az 1764.
június 19-én ülésező törvényszék jegyzőkönyve.9
Így kezdődött el a tizennégy hónapig tartó orkutai vérvád per, amely tragiku-san befolyásolta néhány tucat ártatlan ember és az egész sárosi zsidóság életét. A per helyszíne Eperjes városa lett, ahol csaknem nyolc évtizeddel azelőtt már le-zajlott egy, a vallási intolerancia által is inspirált véres per. Az első ülés után ki-nevezték a bírákat: Zatureczky Jánost, Zombory Pált, Semsey Miklóst, Péchy Gábort, Semsey Istvánt és Keczer Lászlót. A per vádlói Bertóthy György ügyész és Winkler Sándor vármegyei jegyző lettek. A vádlott zsidók kérését ügyvéd ki-nevezésére a törvényszék ismételten elutasította.10
Nem csak ebben volt viszont a per manipulálva. A hír a drasztikus gyilkos-ságról gyorsan elterjedt a vármegye területén, és zsidó-ellenes hisztériát váltott ki a falusi nép soraiban. A zsidók nem érezték magukat biztonságban, tömegesen hagyták el házaikat és a szomszéd vármegyékbe vagy pedig külföldre menekül-tek. A zsidó-ellenes szenvedélyeket csak fokozták a helyi „kereskedők”, akik vá-sárokon és búcsúkon adták el az agyonkínzott gyermek képeit. Ebben a helyzet-ben a kétségbeesett sárosi zsidók képviselői a pozsonyi zsidó községhez fordul-tak segítségért. Pozsonyban, a királyi vár alatt terjedő váralján egy nagy, gazdag és befolyásos zsidó község működött, amelynek közvetlen kapcsolatai voltak Mária Terézia udvarával. A község előljárói, főleg Theben Ábrahám elnök és Marbi Meyer főrabbi már 1764 júniusa folyamán az uralkodónőhöz fordultak,
9 ŠA Prešov (Állami Levéltár Eperjes), ŠŽ II/288: Protcolllum Juridicum 1750–764.
10 Austerlitz Tivadar: Die letzte Folterprozedur in der öst.-ung. Monarchie. Prešov, 1933. 22.
(továbbiakban Austerlitz, 1933.)
KÓNYA PÉTER
46
akitől az ügy igazságos kivizsgálását és az ártatlan áldozatok kiszabadítását kér-ték.11 A királynő gróf Buday Lajost, a Helytartótanács tagját bízta meg a per megfigyelésével, s az még június 25-én szigorúan megtiltotta az említett képek terjesztését és a zsidók alaptalan üldözését Sáros vármegyében. Azok a zsidók, akik közben elhagyták a vármegye területét, szabadon térhettek haza.12 A pozso-nyi zsidó község azóta, a per végéig állandóan figyelte az eseményeket, és sok-szor közbenjárt az uralkodónőnél.
A pozsonyi zsidó községen kívül Lubomirski Szaniszló lengyel herceg is közbenjárt a bebörtönzött zsidók érdekében, és határozottan követelte legalább négy, lengyelországi (Visnyica községből származó) zsidó szabadon bocsátá-sát.13 Így sikerült némileg könnyebbíteni a bebörtönzött zsidók helyzetét. Rövid idő után, július 7-én a Helytartótanács elrendelte a vármegyének ügyvéd kijelölé-sét, amely feladatot Okolicsányi Márton eperjesi jogász kapta meg.
A vádiratot július 14-ig dolgozták ki és terjesztették elő a bíróságnak. Esze-rint a per fő bizonyítéka maga a holttest lett. Közvetlenül a meggyilkolt fiú meg-találása után átnézték a holttestet a kisszebeni orvosok: Urbanszky Antal és Bica Antal, akik megállapították, hogy a halált a vékony kötéllel való megfojtás okoz-ta. Mivel az egész testen számtalan apró vágott sebet és kis hematomot találtak, azt a hipotézist állították fel, hogy a sebek célja a fiú elvérzése volt, a kék foltok viszont azok eltakarására szolgáltak. Ezt azonban, azzal együtt, hogy a sebek sok esetben madarakra és halakra emlékeztetnek, már a kirobbant zsidó-ellenes hisz-téria nyomása alatt fogalmazták meg. Még messzebb ment azonban az eperjesi egyházi festő: Trtina András, aki a sebekben a héber betűket látta (amelyeket vi-szont maga sem ismert), és ezeket már céltudatosan meg is festette a meggyilkolt fiú képén, amely utána fő bizonyítékul szolgált a bíróknak.14
Az összes tanúvallomás közül a vádlók a legnagyobb hangsúlyt Davidovics Jakab ádámföldi bérlő kiskorú fia tanúvallomásának adták. A tízéves fiút, apja bebörtönzése után a helybeli birtokos, Bornemissza László birtokára vitette, ahol több mint egy hónapig készítette fel a megkeresztelésre, és saját apja elleni val-lomásra. Mária Terézia ugyan szigorúan megtiltotta a gyermek megkeresztelte-tésre kényszerítését, a bírák azonban ellenkeztek, érvelve, hogy a fiú saját akara-tából cselekedett. Tanúvallomásában azt állította: otthon hallotta, ahogy apja Jozefovics Mose ádámföldi tanítóval megbeszélte, hogy el fogják követni azt, amit megbeszéltek, és hogy június 3-án (a fiú eltűnése napján) valamilyen zsidó hozzájuk hozott egy zsákot ismeretlen tartalommal, amiről apja azt mondta, hogy
11 Austerlitz, 1933. 10–13.
12 ŠA Prešov, ŠŽ 49: Sáros vármegye közgyűlési jegyzőkönyvek 1763–1765.
13 Austerlitz, 1933. 16–17.
14 Lányi Menyhért – Propperné Békefi Hermin: Szlovenszkói zsidóhitközségek története. Košice, 1933. 105.
AZ ORKUTAI VÉRVÁD 47 libák vannak benne. Ennek ellenére viszont még meghallotta, amikor mindketten megígérték, hogy senkinek nem fogják tettüket elárulni. Arról, mennyire befo-lyásolt volt a kisfiú, tanúskodhat, hogy vallomása szerint, mint keresztény, Da-vidovicsot már nem tartotta apjának.15
A másik fontos tanúvallomást Sridek Katalin, Semsey András húszéves daj-kája, akkor már négy nappal ezelőtt megkeresztelt zsidóleány adta, aki állítólag a két ismeretlen zsidótól hallotta: „Azt a gyermeket mégiscsak inkább vízbe kellett volna dobnunk.”16 A vádlók harmadik tanújaként Lefkovics Jakab gombosfalvi tanító szerepelt, aki az ismételt hosszú kihallhatások során azt vallotta: Sapsza Samu ádámföldi zsidótól hallotta, hogy a gyilkosságot ő maga, Jozefovics Mose ádámföldi tanítóval együtt követte el. Az utolsó kulcsfontosságú tanúvallomás Horimlovics Hersko szentimrei tanítótól származott, aki ugyanis a Trtina képén
„felismerte” a héber betűket, amelyek állítólag együttesen az „Egy az Isten” mon-datot jelentették. Érdekes, hogy közvetlenül a vallomása után érdeklődött a meg-keresztelésről és a katolikus vallásra való konverzióról.17
Ezeket a tanúvallomásokat és vádakat tartalmazta a július 14-én felolvasott vádlóper. A bírák elé állították a következő személyeket: a lengyelországi nowi-sandeki születésű Jozefovics Mose ádámföldi tanítót, az ugyancsak lengyel szár-mazású Davidovics Jakab ádámföldi bérlőt, feleségét Annát és fiát, Davidovics Jakabot, a lengyel származású Lefkovics, Szajovics Lefkot, Davidovics Jakab szolgáját, a sziléziai születésű Markovics Jakab gombosfalvi bérlőt, az ő felesé-gét, Corkát, Paulovics Dávidot Vaniskócról, Paulovics Márkot Ádámföldéről, a lengyelországi származású Horimlovics Hersko szentimrei tanítót, Michalovics Samu nagysárosi bérlőt, a lengyelországi Visnicáról származó Visnicky Lefkot, az ugyanonnan bevándorlott Lefkovics Samut, a nowisandeki származású Joze-fec Jakabot, s a hasonlóan lengyelországi születésű Abrahamovics Jakabot, Lef-kovics Márkot, a nyolcvanéves Kubovics Zelmant, LefLef-kovics Lázárt és Mosko-vics Lefkot, a Nyitra megyei születésű Jatmusz Jakabot, az oszikói származású Jakubovics Jakabot, a nowiszandeki születésű Berko Józsefet, a lengyelországi dalkai származású Lefkovics Jakab gombosfalvi tanítót, a visnicai születésű Hers-kovics Moskot és Sapsza Samu ádámföldi bérlőt.18
A vádirat az összes vádlottakat a „keresztény vér utáni szomjjal” vádolta, amely szerintük ahhoz vezette őket, hogy meggyilkolták a Balla István nevű keresztény fiút, számtalan sebet okoztak neki a héber betűk alakjában, és végül vérét vették rituális célokra. A vádirat alapjául elsősorban Sridek Katalin, Davidovics Jakab és Horimlovics Hersko tanúvallomása szolgált. A vádlók számos hasonló perre
15 Austerlitz, 1933. l.
16 Uo. 20–21.
17 Uo.
18 Austerlitz, 1933. 22–23.
KÓNYA PÉTER
48
hivatkoztak, többek között a bazini vérvád perre is, vagy a lengyelországi kijevi perre, amely folyamán öt zsidót felnégyeltek és egyet kegyelemből (a konverzió miatt) lefejeztek.19
Okolicsányi Márton ügyvéd elutasította a vádiratot, és a következő érveket hozta fel. Nem értett egyet azzal, hogy a kiskorú megkeresztelt Davidovics Lász-ló eskü alatt valljon, mivel hogy csak nemrégen vette fel a kereszténységet, nem tudta megérteni értelmét. Határozottan elutasította azt is, hogy a fiú apja ellen ta-núskodjék. A Horimlovics Hersko, Trtina képével összefüggő tanúvallomásával kapcsolatban megkérdőjelezte a kép valósághű voltát, amely nem is szerepelhe-tett volna igazi bizonyítékként. Sőt, szerinte, ha a holttesten lévő sebeknek lett is volna a héber betűk formája, az mégsem jelentette, hogy a bűntettet a zsidók kö-vették el, ellenkezőleg, feltételezhető, hogy így is akarta valaki a zsidó-ellenes szenvedélyeket felkelteni. A bíróság azonban érveit elutasította, és mivel bizo-nyítékokkal nem rendelkezett, a „közvetített bizobizo-nyítékokkal” vagy találgatások-kal támasztotta alá álláspontját. Ilyenek voltak pl. az említett tanúvallomások, a több Sáros megyei zsidó elszökése, vagy a pozsonyi zsidó község közbenjárása.
Ezek alapján a vádlók követelték, hogy a hat vádlott zsidó (Horimlovics Hersko, Lefkovics Jakab, Jozefovics Mose, Davidovvics Jakab fiával, Szajovics Lefko és Markovics Jakab) kínvallatásnak legyen alávetve. A bírák, figyelembe véve az összes bizonyítékot és tanúvallomást, úgy döntöttek, hogy nyolc vádlott (Jozefovics Mose, Davidovics Jakab és felesége, Sapsza Samu, Lefkovics Jakab, Markovics Jakab feleségével és Horimlovics Hersko) továbbra is börtönben ma-rad, a többieket viszont kiengedték. Az ügyvéd érvei ellenére eskü alatt vallatták a kiskorú Davidovics Lászlót.20
További döntését a bíróság 1764. szeptember 10-én mondta ki, amely szerint három vádlottat kínvallatásnak vet alá: Jozefovics Mosét, Lefkovics Jakabot és Horimlovics Herskot. A kínvallatás abban az időben még mindig a magyar bí-ráskodási gyakorlatnak törvényes részét alkotta. Felhasználásához azonban az uralkodó engedélyére volt szükséges, amelyet a törvényszék csak december 24-én kapta meg. Ennek értelmében 1765. január 28-án és 29-24-én lezajlott Lefkovics Jakab és Jozefovics Mose kínvallatása. A pozsonyi zsidó község Mária Teréziá-nak írott levele szerint, Lefkovics Jakabot, mivel már korábban nyilvánította átté-rési szándékát, csak könnyített módon, két óra alatt kínozta a hóhér, Jozefovics Mose azonban nagyon durva kínzásnak volt alávetve, amely délelőtt 11 órától éj-szaka 9 óráig tartott. Ráadásul az ebédszünetben meztelenül összekötözve hagyta a hóhér, aki közben gyertyával égette szakállát. Mivel a gombosfalvai tanító a délutáni tortúra után sem volt hajlandó a gyilkosságot bevallani, a hóhér váloga-tott kínzásokat vett igénybe, miközben az izzó vasrudat és a jéghideg vizet
19 Uo. 24.
20 Uo. 27.
AZ ORKUTAI VÉRVÁD 49 nálta. Végül nem bírta ki a szörnyű kínokat, és az éjszakai kínvallatás következ-tében meghalt.21
A gombosfalvai tanító agyonkínzása után a pozsonyi zsidó község új kérvé-nyekkel ostromolta az uralkodónőt, és sikerült neki elérnie, hogy február 18-án Mária Terézia egy levelet írt a Sáros megyei törvényszéknek Eperjesre, amelyben felrótta a bíráknak felelőtlen viselkedésüket és a törvények ignorálását. Elutasította mind a kiskorú, megkeresztelt Davidovics László, mind az ugyanúgy megkeresz-telt Sridek Katalin tanúvallomását, s hasonlóan Lefkovics Jakab kínzással ki-kényszerített vallomását, és részletes beszámolást követelt a bíráktól. Azt a várme-gye március 12-én tette meg, leírva benne a kínvallatás lefolyását, tagadva a po-zsonyi zsidók által említett drasztikus módszerek felhasználását. Sőt, megtámadta a pozsonyi zsidó községet, hogy igazságtalanul zavarja az uralkodónőt.22
Utána április 17-én, Mária Terézia utolsó levelét küldte a vármegyei törvény-széknek, amely gyakorlatilag befejezte az orkutai vérvád pert. Ismételten elutasí-totta Lefkovics Jakab vallomását, nemcsak azért, mert kínzással kényszerítették ki, hanem azért is, mert több helyen ellentmondott a kiskorú Davidovics László tanúvallomásának. A többi öt bebörtönzött zsidót, akinek semmilyen vétkét be-bizonyítani nem sikerült, ártatlannak nyilvánította. Végül elrendelte mind Sapsza Samu, mind Lefkovics Jakab és további öt vádlott szabadon bocsátását, és elkob-zott holmijuk visszaadását.23
Így 1765 márciusában lezárult az orkutai vérvád per, amely a híres tiszaesz-lári perig több mint egy évszázadra az utolsó vérvád per maradt Magyarorszá-gon. Egyúttal az orkutai vérvád per az egyik utolsó olyan per volt hazánkban, ahol a kínvallatást vettek igénybe. Tizenegy évvel utána ugyanis Mária Terézia megtiltotta a tortúrát a bíráskodási eljárásban. Az orkutai per és áldozata a sárosi zsidók között legendává vált. A vármegyebeli zsidók helyzete viszont már né-hány év múlva jelentősen megváltozott, amikor II. József rendelete24 könnyebbí-tette életkörülményeiket, lehetővé könnyebbí-tette letelepedésüket a szabad királyi városok-ban, és egyaránt elkezdődött a galíciai zsidók áramlása az ország északkeleti te-rületére. Így már sokkal jobb társadalmi helyzetben, majdnem két évszázadon át emlékeztek a zsinagógákban az orkutai mártírról, Jozefovics Moséről. Egész nemzedékek jártak zarándokolni állítólagos sírjához a nagysárosi temetőbe, és sem őket, sem magát a legendát a legkevésbé zavarta, hogy tényleg fia volt-e ott eltemetve, és az orkutai „kodes” sírja ismeretlen maradt. A legendát vagy inkább hagyományt az is bizonyíthatja, hogy a Fränkel Mose rabbi sebeskellemesi sír-kövén az „orkutai kodesch”-ként van említve.
21 Uo. 32–33.
22 ŠA Prešov, ŠŽ 49: Sáros vármegye közgyűlési jegyzőkönyvek 1763–1765.
23 Uo.
24 Gentis Judaicae Systematica Regulatio. Gonda, 1990. 261–268.
KÓNYA PÉTER
50
Így az orkutai per több mint száz évig legendának maradt. Először szakmailag dolgozta fel ezeket az eseményeket Dr. Auszterlitz Mayer eperjesi neológ rabbi, az Eperjesi Chevra Kadisa statútumában, 1891-ben. Az orkutai vérvádpert Dr.
Eötvös Károly is említette „Az ezeréves per” című könyvében. Az esemény első és egyetlen tudományos feldolgozása mintmáig Dr. Austerlitz Tivadar könyve:
Die letzte Folterprozedur in der öst.-ung. Monarchie, amelyet az Eperjesi Zsidó múzeum Egyesület adott ki 1933-ban.25 Ugyanaz a szerző egy önálló fejezetben foglalkozott a vérvád perrel a „Szlovenszkói zsidóhitközségek története” című műben (Lányi Menyhért – Propperné Békefi Hermin, Kassa 1933). Ezeknek alapján, történelmi háttérrel és új forrásokkal kiegészítve, 1993-ban megjelentet-te az eperjesi zsidó hitközség az „Orkucanský proces” című tanulmányt (Ausz-terlitz, Tivadar – Kónya, Peter).26
25 Először dolgozta fel a témát az eredeti, részben ma már nem létező források alapján.
26 Austerlitz, Tivadar – Kónya, Peter: Orkucanský Kodeš. Prešov, 1993.
SZENDREI ÁKOS