E RDÉLYI ÖRMÉNYEK MAGYAR SZEMMEL *

Az emberi kapcsolatok igen nagy része a megértés problematikájáról, a Másik megértéséről szól. Tzvetan Todorov Amerika meghódítása – a másik kérdésköre (1984) című munkájában a Másik megközelítésének négy fázisát különbözteti meg. Ezek a felfedezés, a hódítás, a szerelem és a tudás, és bár ezeket a gyarma-tosító kultúra sajátjainak tekinti, alkalmazhatók kisebb társadalmi egységekre, akár emberi viszonyokra is. Todorov szerint a másikat elsősorban önmagunkban fedezhetjük fel. Beláthatjuk, hogy „nem vagyunk homogén szubsztancia, ami ra-dikálisan idegen volna attól, ami nem mi vagyunk.”¹ De ugyanakkor „mások is

’én’-ek, ugyanolyan alanyok, mint én vagyok, akiket csupán saját szempontom – mely szerint ott kinn mind ők, és csupán én vagyok itt benn² – választ el és kü-lönböztet meg önmagamtól. Ezeket a másokat absztrakcióként fogom fel, mint bármely egyént, mint a Másikat (aki más hozzám viszonyítva), vagy mint egy társadalmi csoportot, melyhez nem tartozom. Ez a csoport a maga során lehet a tár-sadalom egy belső csoportja (mint a nők a férfiakkal, a gazdagok a szegényekkel (…) szemben) vagy külső csoportja (azaz egy másik társadalom, mely lehet közel vagy távol, de mind kívülállók, akik nyelvét és szokásait nem értem. Ezeket szél-sőséges esetekben akár olyannyira idegennek is érzékelhetjük, hogy még azt sem vagyunk hajlandóak beismerni, hogy ugyanazon faj tagjai lennénk.”³

A másik érzékelése, megismerése és értékelése viszont csupán akkor lehetsé-ges, ha elégséges információmennyiség áll a rendelkezésünkre. Ez az informá-ciómennyiség általában a másik életének, tevékenységének és terének (területé-nek) megismerésére vonatkozik. Ezek hiánya esetén pedig – mint az az emberi együttélés során oly sokszor bebizonyosodott – csupán általánosításokhoz, előí-téletekhez és sztereotípiákhoz vezet.⁴

* A tanulmány a Sapientia EMTE Kutatási Programok Intézetének finanszírozásával készült.

1 Tzvetan Todorov. The Conquest of America. The Question of the Other. [Amerika felfedezése.

A Másik kérdésköre.] Translation from French by Richard Howard. New York, 1984. 3. Az idézetek a szerző fordításai.

2 Kiemelések az eredetiben.

3 Uo.

4 Chiciudean, Ion – Halic, Bogdan-Alexandru: Imagologie. Imagologie istorică. [Imagológia.

Történelmi imagológia.] Bucureşti, Comunicare.ro, 2003. 97.

AJTONY ZSUZSANNA

164

Az etnikai sztereotípiák megjelenésének és fennmaradásának mindig valami-lyen „valóságmagja” is van. Így történik ez az erdélyi örménység esetében is. Az örmények gazdasági, társadalmi és kulturális státusának változása magával hozta megítélésük változását is a magyarság szemében, és ez természetes módon be-szivárgott az irodalomba is.

Kutatásom során az örmény, mint etnikai csoport kulturális reprezentációit igyekeztem megkeresni egy általam összeállított irodalmi korpuszon. Ez a kor-pusz egyrészt egy kötetnyi vegyes műfajú írásból áll (a Sas Péter szerkesztette Örmények. Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberekről⁵ című kö-tetről van szó), amely többnyire 19. századi és 20. század eleji diskurzusokat tar-talmaz, másrészt a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA)⁶ anyagából, amelyből nagyrészt kortárs írók örményekről szóló vagy örményeket említő írásait vizsgál-tam. Hipotézisem az, hogy így átfogóbb képet kaphatok az örményekről, mint a mellettünk élő Másikról. Műfajukat tekintve, forrásaim között egyaránt található kanonizált irodalmi alkotás, de magas esztétikai értékkel bíró útirajz is (pl. Orbán Balázs A Székelyföld leírása). Mivel tanulmányomban nemzeti, etnikai sztereotí-piákat, az örményekkel szembeni viszonyulás, attitűd megjelenési formáit és nem a történelmi hűséget vizsgálom, úgy gondolom, a különbségtétel a források között nem szignifikáns.

A Másikról alkotott képet állítottam kutatásom középpontjába tehát, a másik

„mentális sziluettjét”,⁷ melyet a család, a csoport, a törzs, a nép és a faj jellemzői határoznak meg. A kulturális különbségek egyaránt váltanak ki pozitív vagy ne-gatív, sőt pejoratív megítélést és képet a külső szemlélőben. A kognitív tudo-mányban ezeket „mentális képi reprezentációknak”, azaz belső (mentális) ké-peknek nevezik, amelyekben az értékelés nem annyira az objektív tapasztalatok-ból, mint inkább a képek értelmezéséből fakad.⁸ Amikor tehát imagológiai feltá-rást végzünk, a nemzetkarakterológia retorikáját igyekszünk vizsgálni.

Egyetértek Leerssennel abban a nézetében, hogy az imagológia elsősorban irodalmi reprezentációkkal foglalkozik. A nemzetekről, etnikai csoportokról al-kotott képek, sztereotípiák főként fikcióban fogalmazódnak meg, ott állandósul-nak és terjednek. A képek „dolgozállandósul-nak”, a trópusok, közhelyek ismerőssé válállandósul-nak ismétlődésük és kölcsönös hasonlóságuk révén. Ez azt jelenti, hogy amikor csak szembesülünk specifikus nemzetkarakterológiai példákkal, tudatosítanunk kell, hogy ezek nem elsősorban az empirikus valóságra utalnak, hanem egy

5 Sas Péter (szerk.): Örmények. Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberekről. Bu-dapest: Noran, 2008.

6 Digitális Irodalmi Akadémia. [Online: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed – 2013. április 4.]

7 Beller, Manfred. Perception, Image, Imagology. [Érzékelés, kép, imagológia]. In. Imagology.

The Cultural Construction of Literary Representation of National Characters. [Imagológia. A nemzeti karakterek irodalmi reprezentációinak kulturális felépítése], Eds. Manfred Beller and Joep Leerssen, Amsterdam, Rodopi, 2007. 3–16. 4.

8 Gottschling 2003, idézi Belleruo.

ERDÉLYI ÖRMÉNYEK MAGYAR SZEMMEL 165 tusra, más kapcsolódó szövegekre. Más szóval: az irodalmi jelenlét kétségtelenül azt bizonyítja, hogy „a nemzeti karakterek közhelyek, mendemondán alapulnak, sokkal inkább, mint empirikus megfigyelésen vagy objektív ténymegállapítás-okon.”⁹ Amikor tehát egy népcsoport vagy nemzet imagológiai megközelítését keressük, forrásaink szubjektívek, és az elemzések során ezt soha nem szabad szem elől tévesztenünk. Leerssen szavaival, „a reprezentált nemzetiség (a gált, [spected]) körvonala sejlik fel a reprezentáló szöveg vagy diskurzus (a vizs-gáló, [spectant]) perspektívájából.”¹⁰ A teljes kép értékelésekor természetesen szükséges a szöveg belehelyezése a történelmi kontextusba, valamint – és ezt a legújabb kutatások is bizonyítják – a pragmatikai-funkcionális perspektívát is fi-gyelembe kell vennünk (pl. mi a szöveg célközönsége, hogyan illeszkedik retori-kája, a nemzeti trópusok felvonultatása ehhez a célközönséghez stb.).

Az örmények képét először 19. századi irodalmi művek, útirajzok alapján tudjuk megrajzolni, majd egy árnyaltabb képet kapunk a kortárs diskurzusok alapján, amelyekben a szerzők térben és időben kitágítják a közvetlen közelük-ben élőkről alkotott képet más, távolabbi vidékeken élő örményekre is, olyanokra is, akik az őshaza földjén élnek, és azokra is, akik a történelem során valaha is menekülni kényszerültek, vagy akik az örmény genocídium részesei voltak. Ezek a szövegek hűen követik az örmények státusváltozását attól kezdve, hogy hosszú vándorlás után, a 17. század végén különálló népcsoportként bebocsáttatásért fordultak Apafi Mihály erdélyi fejedelemhez, a magyarsághoz történt asszimilá-ción át a magyarrá vált örmények „színeváltozásáig”.

AZ ÖRMÉNY, MINT IDEGEN

Ebben a folyamatban az első észlelhető attitűd az örmény, mint idegen képe.

„Idegenek voltak nemcsak etnikailag, nyelvileg, szokásaikban, de idegen volt foglalkozásuk, mentalitásuk is.”¹¹ Foglalkozásuknál fogva egyfajta köztes szere-pet töltöttek be, kereskedtek, pénzt váltottak, ezért életformájuk is más volt, mint a magyaroké. A hagyományos társadalmak, mint amilyen az erdélyi társadalom is volt betelepedésük idején, általában ellenérzéssel viseltetnek a kereskedővel szemben, mert az nem termel, nem alkot, és mégis gyorsan meggazdagszik. Ez a közvetítő kisebbségre általánosan jellemző negatív heterosztereotípia, mely ez-után még hosszú ideig fennmarad a magyar közgondolkodásban. Ez a speciális

9 Leersen, Joep: History and Method. In. Imagology. The Cultural Construction of Literary Representation of National Characters. Eds. Manfred Beller and Joep Leerssen, Amsterdam, Rodopi, 2007. 17–32. 26.

10 Uo. 27.

11 Pál Judit: Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18–19. szá-zadban. In. Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II. Szerk. Őze Sándor, Kovács Bálint. Pi-liscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2007. 77–94.

AJTONY ZSUZSANNA

166

magyar előítélet jelenik meg Bányai Elemér leírásában is, mely szerint „a keres-kedő, iparos nem ember (…), csak félig társadalmi lény” (481).¹²

Az általam kutatott korpuszban az örményeket legtöbbször etnikai identitásuk alapján azonosítják a magyar szövegek, egyszerűen „örmény”-nek titulálva őket, máskor pedig tipikus örmény nevekkel illetik őket (a csíkszentdomokosi Zakari-ások,¹³ Ájvász úr, a „mohó örmény” (Nyírő), a „szamosújvári becsületes keres-kedők” (ahol a foglalkozásnév az etnikai identitásra utal), a Brassóban élő „Ka-jetán nevű örmény kereskedő”). Amikor viszont örményül beszélők szerepelnek a szövegekben, Gergely Ágnes szavával, a nevük végződése árulja el őket. Ger-gely Ágnes szövegében a magyar és az örmény ismerkedő párbeszéde a szokásos sztereotípiák mentén zajlik:

„– Milyen nemzetiségű?

– Magyar vagyok.

A férfi nyugodtan tovább evett.

– Én meg örmény. Tud valamit az örményekről?

Biccentettem. – Hacsaturjan.

– Helyes. Mikojan. Nem bújhatunk el, minket egy végződésről felismerni.”

A legtöbb irodalmi és nemcsak irodalmi diskurzusban az örmény férfi tipiku-san kereskedőként vagy kocsmárosként jelenik meg, de olvashatunk állatkeres-kedőkről, bőrkészítőkről, pénzügyletekkel foglalkozó örményekről is. Leírásuk-ban általáLeírásuk-ban fizikai megjelenésük, külsejük is utal örménységükre, sőt vannak olyan esetek is, amikor a társszereplő a külső alapján következtethet a szereplő örmény identitására. Így pl. Jókainak A kalmár és családja című novellájában a kereskedő Gerguc (sztereo)tipikusan „nagy vastag szemöldökkel” bír, „miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne” (283). Bodor Ádámnál szintén ha-sonló leírásra bukkanunk: „Errefele bozontos, barna örmények laktak valamivel világosabb gyermekeikkel, az idegen pedig fehér volt és sima.” (Egy rossz kiné-zésű ember) Vagy a Sinistra körzetben: „Mint az örmények, korán kopaszodott, fényes barna homloka magasan hátraborult, bozontos szemöldökétől, a vastag szemüveglencséktől kicsit baglyos volt a tekintete.” Hunyadi Sándor novellájá-ban (A jókedvű örmény temetése) szintén mulatságos rajzát kapjuk az örmény ke-reskedőnek, de ez a jellemzés ugyanakkor együttérzést is kivált az olvasóból:

„Az örmény piros arcú, nagy bajszú, kövér, fekete ember volt. A füléből meg az orrlyukából óriási szőrpamatok törtek elő. Szeretett szivarozni, enni, inni, mu-latni. ... fáradságos mestersége volt, vonaton ült szakadatlanul, utazni egyik hely-ről a másikra, alkudozni vendéglősökkel, veszekedni a szőlőbirtokosokkal, örök-ké idegen ágyakban hálni, rossz, vidéki szállodákban...” (227–228)

12 Az oldalszámmal jelzett idézetek a következő kötetből származnak: Örmények. Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberekről. Szerk. Sas Péter, Noran, 2008. A zárójelben szerep-lő szerzők művei a DIA anyagából származnak.

13 A Zakariás név a Székelyföldön legtöbbször örmény identitású személyt takar.

ERDÉLYI ÖRMÉNYEK MAGYAR SZEMMEL 167 Tamási novellájában pedig az örményt barna bőrszíne azonosítja magával az ördöggel, Durumóval, akivel a székely gyónni mentében találkozik:

„– Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? – kérdezte a székely.

– Örmén vagyok – hazudott a csúf. (…)

A székely csak pislogtatott arra hunyori fél szemével, s mondogatta magában:

no, nézz oda, ez az örmén éppen olyan, mint egy kan ördög.” (Ördögváltozás Csíkban)

Természetesen az ördög hasonlítása vagy épp azonosítása az „örmén” ember-rel humoros hatással bír, mint több más novellában is, ahol az örmény kocsmáros vagy kereskedő leírása bővelkedik nyelvi humorban. Jókai fent említett szövegé-ben például az örmény Gerguc nem beszéli helyesen a magyar nyelvet, kiejtése úgymond „örményes”, a ragok, képzők helytelen használata nevetésre bír. Foly-ton szidja bolti segédjét, Birbucot, akár korábban kelt, mint a gazdája („De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!”), akár később („Te hét álvu! Te lusta zürge, a nap a zurrodra süt, és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundikálhatnál egisz télen.”). „Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát!

Majd aduk én tigodnek a hátadat”; „Te nágy lu! Te inyenilu! Miért tartalak én tigodat drága pinzen? (Soha sem fizetett neki semmit.) Miért neveltelek tigodet ekkurának?” A nyelvi hátrányból kétértelműség származik, erről a tőről is humor fakad: „Gerguc soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevétel-től, hanem inkább, mert a kiadástól irtózott.” A kétértelműség abból ered, hogy míg a „bevétel” a gyógyszer bevételét implikálja, addig a „kiadás” a gyógyszerre kiadott pénzt. A két értelmezési keret egymásra tevődik, illetve elcsúszik egymá-son, és ez humoros hatást generál. Birbuc a halálos ágyán a rajta eret vágni hívott borbélyt nem hajlandó kifizetni, sztereotipikus fösvénységére utal a neki tulajdo-nított tiráda: „Minek híttátok ezt az embert? Ki fogja fizetni? Én nem. A bor-bélyhoz: „Dá te bulund! Add vissza a pínzomet, Birbucét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is.” (302)

Az örmény szereplők leírásában ugyanazok a jelzők hol pozitív, hol negatív előjellel jelennek meg, attól függően, hogy pozitív vagy negatív szereplőt szándék-szik rajzolni az író. A leggyakrabban ismételt jelzők: az örmény kereskedő „ügyes és találékony” (Bertha Bulcsú), „leleményes” (Bertók László). Ám mivel ezek a jelzők legtöbbször az örmények pénzkezelésére utalnak, a találékonyság vagy le-leményesség rövid úton a „fukar”, „uzsorás”, „huncut” jelentésekbe fordulhat át:

„úgy kiuzsorázott, hogy egy örmény se különbül” (Határ Győző), „De megfizetek neki, a huncut örménynek, hogy Szamosújvárig fut egy szál gatyában! Az álnok kígyó! – s az égre emelte átkozódva mind a két kezét.” (Jékely Zoltán) Örmény és pénz annyira összetartozik a magyarok mentalitásában, hogy ahol örmény van, ott gazdagság is. A sztereotipikus gondolkodás szerint koldusbotra jutott örmény kü-lönleges és a magyar azonnal szándékosságot sejt, ha ilyet tapasztal:

AJTONY ZSUZSANNA

168

„Egy örmény koldus! Nagy szó! Látott maga már örmény vérű embert elzül-leni? Egy-két dzsentrimajmoló, mezőségi kupec vagy „firtlimágnás” ha akadt, aki a lefelé való „emelkedés” útját választotta. Különben mind nagyon jól vi-gyáznak magukra. Kísértéseiktől erős vallási hagyományok és szigorú családi el-lenőrzés védelmezi őket.” (Jékely)

Az örmény kereskedő körül tehát bőven van pénz és ez házán, városán egy-aránt meglátszik. Kazinczy útirajzában Erzsébetvárosról, az örmény városról ezt a rövid leírást kapjuk: „a hely nagy s látni mindenen, hogy örmény lakói pénze-sek” (254). A fösvénység is szervesen hozzátartozik a sematikus örmény keres-kedő képéhez, Bányai Elemér egyenesen „örmény Harpagon”-t emleget.

AZ ÖRMÉNY, A MELLETTÜNK ÉLŐ MÁSIK

A 19. század közepétől szemléletváltozás következik be az örmények megítélés-ben. Amint az örmények egyre inkább veszítik el etnikai különlegességüket, kü-lön nyelvüket, vallásukat, merő kényelmességből feladják ipari és kereskedelmi pozícióikat, cserébe nemességet szereznek. Ez az attitűdváltozás együtt jár azzal az asszimilálódási folyamattal, amely során az örmények egyre inkább beolvad-nak a magyar nemzet soraiba, egyre magyarabbakká válbeolvad-nak.¹⁴ Orbán Balázs a 19. századi értelmiségiek véleményét osztja, amikor 1869-ben A Székelyföld le-írásában azt javasolja, hogy többé már ne irigyeljük az örményeket gazdasági előmenetelük miatt, hanem tanuljunk tőlük. Itt a nagy utazó felsorolja az örmé-nyek tulajdonságait: értelmesség, fogékonyság, puritánság, tisztafejűség, tehát mind-mind pozitív tulajdonság, ehhez járulván még a magas kulturális szint és minden nemes ügy támogatása.

A kitűnő kereskedelmi érzék mellé tehát más pozitív értékek is kapcsolódnak, melyeket a magyarok szinte csodálnak az örményekben. Aldobolyi Nagy Miklós 20. századi geográfus az örmény-képet retrospektíve építi fel, amikor csupa cso-dálnivaló tulajdonsággal ruházza fel őket Erdélybe való érkezésük időpontjában:

„Dús erszénnyel, meg nem fáradt életerővel, kitűnő kereskedelmi érzékkel, céllá kovácsolódott közösségi tudattal és fejlett kultúrával jöttek az örmények:

egy pillantás Erzsébetvárosra (Apafi hajdani birtokára, Ebesfalvára, amit a feje-delem szívesen bocsátott áruba) és Szamosújvár örmény városmagjára meggyőz minden kételkedőt afelől, hogy itt nem kezdetleges kísérletezgetést végeztek te-lepüléskor az örmények, hanem egy hosszú kulturális múlt leszűrt tapasztalatait öntötték át város formába.” (32–33.)

Míg az örmény férfiak főként jó kereskedői érzékük és jellemző sötét külse-jük révén kerülnek egy-egy történet középpontjába, az örmény nők is fel-fel-bukkannak a különféle diskurzusokban, jellemző módon szépségükkel tűnnek ki

14 Ennek a folyamatnak a különböző lépéseit részletesen tárgyalja Pál, 2007.

ERDÉLYI ÖRMÉNYEK MAGYAR SZEMMEL 169 környezetükből: Gyulai Lajos gróf 1867-es naplójában például egy szép örmény nő kapcsán a következőket jegyzi fel:

„Házamhoz egy örményné szállott, Gajzágóné a leányával. Kolozsvárnak szép örménynéi vannak, kezök, lábok nagy, csak az a kivető bennök, különben úrias ki-nézésüek. (...) Úgyszólván assimilálva vannak a magyarokkal, a nőknek nagyobb ré-sze nem is érti az örmény nyelvet, egymásközt mindig magyarul beszél örmény és ör-ménynő. Olyanok ők mint az igazi magyarok, kik magyarul imádkoznak, gondolkoz-nak és számolgondolkoz-nak.”¹⁵

Tamási novellájában Ávéd Krisztina „Fekete és igen szép idomú asszony volt, s olyan virító, mint a megejtő legszebb gyümölcs.” (Hazai tükör) vagy Gyallay Domokosnál: „viruló, szép hajadonná cseperedett föl Angéla kisasszony. Nagy fekete szeme volt, rózsás, ékes arca és hollófényű, dúsfonatú haja.” (200.) Az örmény férfiak büszkék is lányaik, asszonyaik szépségére és több szöveg tanúsá-ga szerint ezért is ratanúsá-gaszkodnak ahhoz, hogy városaikat elkerülje az országút és ezáltal az idegenek is. Ugyancsak Gyallay szövegében, A viperák a virágos ko-sárban című novellában a szamosújvári becsületes kereskedők azt javasolják,

„Küldjünk deputációs őfelségéhez, adjon nekünk levelet, hogy a mi váro-sunkban semmiféle idegen, se jobbágy, se gróf le ne telepedhessék, országutat pedig városunkon keresztül sohase csinálhassanak. Ezt tegyük szép asszonyaink védelmére...” (83)

Amikor viszont a város fiatal örmény férfiak a harcos magyarok mintájára kardot rántanak, mert nem hajlandók a régi rendet követni és protestálnak az el-zárkózás ellen, a város öreg örményeinek fájdalmasan kell belátniuk, hogy „vége a ’mijénk város’ óvatos, okos életének: a fiatalok vért szagoltak... Verekedni akarnak... Magyarok akarnak lenni...” (84.) Ez utóbbi megjegyzésben ott van a változás fájdalma, az idős generáció nosztalgiája a régi, visszahozhatatlan idők iránt és keserűsége a visszafordíthatatlan változás miatt, mely során a fiatal gene-ráció immár már nem örmény lelkületű, hanem magyarrá válik. Ebben az atti-tűdben az örmény a régi értékek, a függetlenség, az okos elzárkózás, a puritán szellem képviselője, mely szemben áll az új, lázadó, kardcsörgető, forróvérű ma-gyar sztereotípiájával.

AZ ÖRMÉNY ÉN VAGYOK

Az örményekről szóló kortárs diskurzusokban (Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám) fellelhető örmény képet „az örmény én vagyok” címkével illethetjük. A szerzők gyakran vonnak párhuzamot az örmény és zsidó, örmény és magyar sors között.

A közös vonás a menekülés állandó kényszere, mely rokonítja az örményt más hasonló sorsú néppel. Az első 20. századi népirtás, a máig eléggé el nem ismert

15 In. Pál (uo.)

AJTONY ZSUZSANNA

170

örmény genocídium története visszatérő motívuma sok Bodor és Lászlóffy-szövegnek, természetesen a posztmodern kor keserű, ironikus olvasatában:

„Zejtun neve egyébként ismerős. Zejtun (ma Zejtünfirnis) volt az a városka, ahonnan az örmény nemzetiségű török alattvalók első menete elindult a kijelölt új lakhely felé. Az új lakhely a Deir ez-Zor sivatag volt Mezopotámiában. Maga az irány nem is lett volna rossz: arra, dél-keleti irányban terült volt el az Éden.

Inkább a megközelítés módja volt szokatlan: gyalogosan, mezítláb, forró és éles köveken. Aztán a megdicsőült honfoglalók teste jóllakott keselyűk gyomrában emelkedett a magasságos egek felé.” (Bodor Ádám: A becserkészés örömei)

Ebben a szövegben az „örmény nemzetiségű török alattvalók” meghatározás visszhangozza a szerző kortárs politikai diskurzusainak tipikus (fa)nyelv-hasz-nálatát. Erre rímel a „kitelepítés” negatív konnotációjú kifejezés, melyet a „kije-lölt lakhely” helyettesít az ironikusan értelmezett politikai korrektség jegyében.

Az Éden, a bibliai paradicsom felemelő helyszíne a török hadsereg által a sivata-gon át hajtott és így elpusztított örmény népesség keserves poklává változik, a halál után pedig a spirituálisan felemelkedő lélek ironikusan cserélődik fel a ke-selyűk gyomrában fizikailag emelkedő testrészekkel.

Másfelől a kortárs szövegek tanulságként emelik ki az örmények „már-már fenyegetően történelmi tulajdonságát, alkukészségét a jó ügy érdekében” (Lász-lóffy). A szerző javaslata szerint ezt lehetne a magyarságnak eltanulnia, hogy to-vábbélését biztosítania tudja. Ugyanakkor gyakran számon tartják az örmények azon kiemelkedő személyiségeit (az aradi 13 közül kettőt, Kiss Ernőt és Lázár Vilmost, vagy a szintén szabadságharcos Czetz Jánost, de még számos, a magyar-ság számára híres magyar–örményt (pl. Csíky Gergelyt, Petelei Istvánt), akikre méltán büszke a „történelem egyik igazán azértis-népe” (Lászlóffy).

Másfelől a kortárs szövegek tanulságként emelik ki az örmények „már-már fenyegetően történelmi tulajdonságát, alkukészségét a jó ügy érdekében” (Lász-lóffy). A szerző javaslata szerint ezt lehetne a magyarságnak eltanulnia, hogy to-vábbélését biztosítania tudja. Ugyanakkor gyakran számon tartják az örmények azon kiemelkedő személyiségeit (az aradi 13 közül kettőt, Kiss Ernőt és Lázár Vilmost, vagy a szintén szabadságharcos Czetz Jánost, de még számos, a magyar-ság számára híres magyar–örményt (pl. Csíky Gergelyt, Petelei Istvánt), akikre méltán büszke a „történelem egyik igazán azértis-népe” (Lászlóffy).

In document identitás és alteritás az időben (Pldal 163-171)