Az emlékállítás és emlékezési gyakorlat vizsgálata egy olyan városban, mint Ko-lozsvár különösen fontos. KoKo-lozsvár az erdélyi magyarság kiemelt jelentőségű városa, egyfajta magyar kisebbségi főváros státusa van napjainkig, annak ellené-re, hogy ennek semmilyen közigazgatási alapja nincs. Ugyanakkor a román – he-lyi és központi – politika Trianon óta tudatosan és folyamatosan törekedett arra, hogy a város magyar jellegét gyengítse, a román jelenlétet és jelleget erősítse. Az ezredfordulóra Kolozsvár a román és magyar rivalizálás olyan helyszínévé ala-kult, ahol a román etnikai felsőbbrendűség megjelenítésére való törekvésnek durva megnyilvánulásaira került sor, a szimbolikus harc léte és mibenléte kihat a két etnikum kapcsolatrendszerére, mindennapjaira.
Az emlékezet szerveződése a 20. századra (és ez a 21. század fordulójára is érvényes) a társadalomtudományos gondolkodás egyik érzékeny problémá-jává, a kutatások egyik legtermékenyebb területévé vált. Kolozsvárt is többen ku-tatták, mindenekelőtt Jakab Albert Zsolt 2011-es doktori disszertációja említen-dő, illetve figyelemre méltó elemzéseket jelentettek meg Feischmidt Margit, Szabó Töhötöm, Plugor Réka. Utóbbi szerző írja „A szimbolikus konfliktus kivetí-tődései Kolozsváron” című dolgozatában, hogy a kulturális emlékezet-konstruá-lás stratégiájában és a nemzeti diskurzusok érvelésmódjában a 20. század eleje óta megfigyelhető, hogy korszakváltásokat követően mindig felmerül a város szim-bolikus újradefiniálásának és újraelosztásának igénye, aminek jegyében rendre na-pirendre kerülnek ’történelmi igazság’ és a ’történelmi eredet’ kérdései.1
Minden helykeresés feszültséget ébresztő, ha egyazon térben két vagy több lokális világ létezik együtt, és 1989 után Erdély több városában a társadalmi-kulturális rehabilitáció, helykeresés konfliktusos és esetenként anarchikus évti-zede következett. Gagyi József szerint az utóbbi években mintha megállapodtak volna, és dialógusképesebbek lennének a lokális társadalmak. Legalábbis már vannak olyan reprezentációk és reprezentánsok, olyan informális meg
1 Plugor Réka: A szimbolikus konfliktus kivetítődései Kolozsváron, = Erdélyi Társadalom, Ko-lozsvár, 2006, 4. évf. 2. sz.
BODÓ BARNA
110
nyesített formák, amelyek ezt lehetővé teszik.2 Kolozsvár ebben is kivételt ké-pez, itt a román többség folytatja korábbi ellenségkonstruáló gyakorlatát.
Jelen dolgozatban ezt a tételt illusztrálom, illetve elemzem. A dolgozat három részre tagolódik. Az első az identitásra, a kollektív emlékezetre és a szimbolikus térhasználatra vonatkozó elméleti bevezető. Ezt követi S. Harrison által megal-kotott modell, a szimbolikus konfliktusok tipológiájának a bemutatása. Végül következik Kolozsvár Belvárosának néhány, meghatározó fontosságú emlékmű mai helyzetének az elemzése. A dolgozat következtetésekkel zárul.
1. IDENTITÁS, EMLÉKEZET, KOLLEKTÍV EMLÉKEZET
A. Gergely András szerint a települési szintű, térben és identitásban kifejeződő viselkedésmódok csak úgy érthetők meg és értelmezhetők, ha megjelenési for-máikat, reprezentációjukat éppoly valóságosnak tekintjük, mint materiális formá-ikat: a nyelvhasználatot, a régióépítési stratégiákat vagy a demográfiai tényeket.3 Illetve ha az identitás helyi szinten valamilyen okból nem reprezentálódik, azt problémaként lehet értelmezni. A. Gergely szerint a társadalom szimbolikusan fejezi ki magát, annak ellenére, hogy az egyéni és csoportviselkedés soha nem pusztán szimbolikus, hanem önnön határdefiníciója is, térszükséglete a térkijelö-lési módokban megmutatkozik, és ez kollektív válasz, reflexió valamilyen hatás-ra, eseményre, gyakorlatra. A lokalitás tudata, átélése relatív: minden egyén tere addig tart, odáig terjed, ahonnan a másik tere el nem kezdődik – ezért a határok kijelölése rivalizációval jár, az én-meghatározás velejárója a másik jelenléte, aki nem-MI. Ezek a reprezentációk vezetnek el szerzőnk szerint ahhoz a jelenséghez, amit Durkheim és követői társadalmi tényeknek neveznek. A kultúrák határain lejátszódó események (vetélkedések és szolidaritások kifejeződései, egyéni és kollektív egyensúlykeresések) akkor értelmezhetők, ha figyelembe vesszük tu-dáshátterüket.
Durkheim a reprezentáció, képzet (német szakirodalomban Vorstellung) fo-galmával kettős jelentésű folyamatot jelölt meg: egyszerre jelentette nála a meg-ismerés folyamatát és ennek eredményét. Durkheim számára a társadalmi jelen-ségek képzetekből és cselekedetekből állnak, és a reprezentációk, mint társadal-mi tények dologként kezelendők. A durkheitársadal-miánusok szerint a társadaltársadal-mi tények
2 Gagyi József: Szomszédéknak is. Társadalmi viszonyulások, településkép, szimbolikus térfogla-lás 1989 után, 2007.
[http://www.google.ro/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=20&ved=0CFoQFjAJO Ao&url=http%3A%2F%2Fpoganyhavas.hu%2Fimg%2Ftarsvisz89utan.rtf&ei=BbaTUd3yPM qNtAbnvIGYDg&usg=AFQjCNGb_1AuwG2Fa6W5JUr_eQlPq6f85w&sig2=SXox37AhhtDm JE5LWLLMjw&bvm=bv.46471029,d.Yms – 2013.04.30.]
3 A. Gergely András: A totális társadalmi tények, mint tér- és identitásmódok. = Kisebbségkuta-tás, Budapest, 2002/2.
TEREK ÉS SZIMBÓLUMOK KOLOZSVÁR BELVÁROSÁBAN 111 ereje a közvéleményből származik: ez diktálja az erkölcsi szabályokat, és köz-vetve vagy közvetlenül szankcionálja azokat, akik kilépnek az adott keretből. A társadalmi élet belső alapját reprezentációk együttese képezi. A kollektív képze-tek, mint társadalmi tények természetéről Durkheim megállapítja: társadalmi tény minden olyan cselekvésmód, amely kényszerítő módon hat az egyénre, füg-getlen, önálló léttel rendelkezik, az egyéni megnyilatkozásoktól nem függ vala-mint külsődleges, kikristályosodott. A Durkheim által definiált társadalmi tény tehát képes kényszerítő erővel hatni az egyénre, vagyis az adott társadalomra ál-talában jellemző, és az egyéni megnyilatkozásoktól független, önálló léttel bír.
Megjelenési formái: 1. szankcionált szabályok (jogi, erkölcsi, illem), 2. játéksza-bályok (nyelvhasználat, pénzhasználat), 3. társadalmi áramlatok (tömegmozgá-sok: lelkesedés, felháborodás, szánalom, stb.), 4. morfológiai tények (statisztika, közlekedési utak, lakástípusok). A létező kényszerek nem determinálják totálisan a cselekvést: ellenállhat az ember, megújíthatja a szabályokat, de ennek ára van.
Hatásukat gyakran nem vesszük észre, s csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha ellen akarunk állni valamilyen hatásnak. További fontos elem, hogy a társadalmi tény független: hordozója a csoport, nem az egyén, vagyis egyén feletti. A társadalmi kényszereket a nevelés teszi belsővé.
A. Gergely szerint a nem államiasult mechanizmusok formális vagy informá-lis kollektív használati módjai adják meg a helyi tudás alapját, és példaként is-mert mozgásokat, jelentéses jeleket, jelentőséggel felruházott élettényeket, távol-ságok és irányok kezelésének ismeretanyagát idézi. Durkheimet ekként idézi:
„Ami pedig azokat a formákat illeti, amelyeket e kollektív állapotok az egyén ese-tében öltenek, nos, (...) némelyik cselekvés- vagy gondolkodásmód a sorozatos is-métlődésekkel olyan szilárdságra tesz szert, amely elszakítja, illetve elszigeteli azoktól az egyes eseményektől, amelyekben kifejeződik. Ezek a gondolkodás- és magatartásmódok ekként saját érzékelhető formát, testet öltenek, s olyan saját lé-nyegű valóságot alkotnak, amely teljesen elkülönül azoktól az egyéni tényektől, amelyekben végül is megnyilvánul”4 (Durkheim, 1978:29-32). A kollektív szokás nemcsak immanens állapotban létezik az általa meghatározott, egymást követő cselekedetekben, hanem ez az eredete és lényege a jogi és erkölcsi szabályoknak, sokszor az egyének szervezeti-pszichikai felépítését is befolyásolja.
A kulturális emlékezet kérdését J. Assmann ismert munkájára támaszkodva mutatom be.5 Az emlékezet első hallásra valami tisztán belső dolog, és bár az emlékezőképesség az egyén tulajdonsága, az emlékezés kultúrája kollektivitáso-kat jellemez. Mindig az egyén az, aki emlékezik, aki emlékezettel rendelkezik, az emlékezőképesség mégis valami kollektív produktum. A csoportok nem
4 Durkheim, Émile: A társadalmi tények magyarázatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 29–32.
5 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz könyvkiadó, Budapest, 1999.
BODÓ BARNA
112
delkeznek vele, de egyértelműen befolyásolják az emlékezőképességet. A kollektív emlékezet központi kérdése: mivé válna a társadalom bizonyos emlékképek nélkül, vagyis mit nem szabad egy közösségnek elfelejtenie. A közös emlékezet egy sor olyan elemet takar, amelyeket az egyén személyesen nem élhetett át, (jóval) szüle-tése előtt történt, ezáltal válnak számok, dátumok egyszerű tényből emlékké. Az emlékezet tárgyai konkrét időhöz és térhez, konkrét csoporthoz kötődnek. A har-madik jellemzőjük a rekonstruktivitás. Az első kettő világos, a harhar-madik azt jelen-ti: az emlékezetben nem a múlt, mint olyan őrződik meg, hanem csak az marad meg belőle, ami adott társadalom értékesnek tart megőrizni belőle, és úgy amiként azt átalakítja egyén és társadalom. Ezzel egyben persze a jövőt is befolyásolja: az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem egyben a jövőt is megszervezi.
Emlékezet és történelem viszonyát az egymásra következés jellemzi: ahol a múltat nem tartják többé emlékezetben, vagyis nem élik át, nem élik meg, ott működésbe lép a történelem. A történelem a hagyomány megszűnésével veszi kezdetét, belép ott, ahol elhal a társadalmi emlékezet. A kollektív emlékezet a hagyománytól is különbözik: a hagyomány és a történelem között foglal helyet, de az átmenet folyamatos, nehezen húzható határ a három között. A kollektív em-lékezet általában többes számot takar: ugyanis nem egy egységes kollektív emlé-kezet van, hanem egy adott társadalmon belül is többféle az emléemlé-kezet.
A hagyomány fogalma az emlékezés kultúrájával szemben elfedi a múlt és je-len közötti radikális törést. A hagyomány a folytonosságot tartja fenn, az emlé-kezés viszont tudatosítja azt, hogy nincs már köztünk valami. A hagyomány fo-galma nem jelzi, hogy van felejtés, hogy van szakadás múlt és jelen között. Az emlékezés tudatosan próbálja áthidalni ezt a szakadékot, a hagyományba bele-születik valaki.
A kulturális emlékezet kérdése persze feltételezi azt, hogy egyáltalán viszonyba akar lépni valaki a múlttal. Ami azt is feltételezi, hogy a múlt múltként tudatosul valakiben. Ebben a kérdésben a 19. század változást hozott. A nacionalizmus és a történetírás, azaz a kulturális emlékezetet kiszorító, de egyben egyfajta közösségi-séget megőrző tudás okán jelent meg az a feltételezés, hogy a 19. századi történet-írók java része nem tett mást, mint feltalált hagyományokat. Megkonstruált olyan mítoszokat, amelyeknek némi alapjuk mindig volt, ám elsődleges szempont a mí-tosznak a jelenben való hasznosíthatósága lett. Valamilyen történelmi gyökere vagy magva igenis van a nemzetnek, azaz nem teljesen kitalált dolog.6 Hogy mi ez a mag, azt az egyes nemezeteknél mindig konkrétan meg kell vizsgálni. Sokan per-sze azzal per-szemben is szkeptikusak, hogy a történelem és a rá épülő kitalált hagyo-mányok és emlékek, milyen mértékben elasztikusak: a múlt hozzáférhető anyagai
6 A nemzet jellegéről folyó tudományos vita napjainkban sem tekinthető teljesen lezártnak – itt nincs tér arra, hogy ezt a kérdést jobban kifejtsem.
TEREK ÉS SZIMBÓLUMOK KOLOZSVÁR BELVÁROSÁBAN 113 eleve korlátozzák azt, ráadásul a társadalom, amelyben élünk szelektálja a neki nagyon tetsző vagy nem tetsző történelmi emlékezetet.
Minden politikai vezetés esetében cél a nemzeti mitológia tudatosítása a nép-ben. Ez egyben azt is mutatja, hogy az emlékezés már nem olyan természetes, mint a korábbi korokban. Segíteni kell/lehet a folyamatot, megszervezni, kitalál-ni és lebonyolítakitalál-ni. A mindennapi politikai gyakorlat szerint emlékhelyeket ala-kítanak ki, emlékműveket állítanak. Ennek megfelelően a spontán emlékezést felváltja a szervezett emlékezés, amely történelemként adja el magát, noha az ob-jektivitás az emlékezetállítás gyakorlatának megjelenésekor még csak az igény szintjén létezett. Kezdetben a történelem tulajdonképpen még segíti az emlékeze-tet egy ideig, hogy aztán lassan egyre kevésbé tudja befolyásolni az emlékezet elhalását, hideggé válását.
2. SZIMBÓLUMOK ÉS KONFLIKTUSOK –S.HARRISON TIPOLÓGIÁJA A politika természete szerint egy szimbolikus, vagyis jelentésekkel felruházott világ, ahol mind a tényszerű jelenségeknek, mind a materiális javaknak és az el-osztási kérdéseknek, mind a döntéseknek, törvényeknek, mind a fennen hangoz-tatott céloknak – és még sok minden másnak is – jelentősége van. Az egyik leg-fontosabb kérdés ugyanis az, hogy a politikus nyer-e legitimitást, szerez-e támo-gatást cselekedeteihez – méghozzá a politika fontos szimbólumai által. A politi-kai nyelv, a politikában elhangzó beszéd sokfélesége ellenére M. Edelman ezek-ben stabil jelentéseket lát, eljut a forma jelentéséig, amit ő a politika nyelvi stílu-saiban vél felfedezni. Nála a stílus nem egyszerűen indikátor, sokkalta inkább erőforrás, aminek révén a politikai elit kihasználva megerősítheti előnyét, és ez rendszerében egyrészt a forma jelentésére és jelentőségteljességére vonatkozik, másrészt a jelentős jelentésekre és szimbólumokra, éspedig: „A mindenkori rend keretei közt az elit materiális és szimbolikus előnyöket szerezhet a politikából azzal, ha védelmébe veszi az uralkodó jelrendszert”.7
M. Edelman szerint minden cselekvés, jelenség, társadalmi folyamat két né-zőpontból vizsgálható: a manifeszt, „objektív” következmények és célok felől, il-letve a világ rejtett és szubjektív jelentésű kategóriái felől, amelyek a szimbólu-mok révén tárulnak fel. A politika világa e második nézőpontnak felel meg.
Edelman a politikai nyelv négy típusát különbözteti meg, ezek a buzdítás, a jog, a közigazgatás és az alkudozás nyelve.8
7 Edelman, Murray: A politika szimbolikus valósága. Fordította Hidas Zoltán. l’Harmattan Ki-adó, Budapest, 2004. (Posztmodern politológiák.), 99.
8 Edelman, Murray: Politikai ellenségek konstruálása. In. Szabó Márton (szerk.): Az ellenség ne-ve. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1998. 88–123.
BODÓ BARNA
114
A szimbolikus térhasználat vonatkozásában az alkudozások nyelve jelentéses, ugyanis ezt a színfalak mögötti politikai kommunikáció megnyilvánulásának te-kinthetjük. A politikus országos és helyi szinten egyaránt nem elvont politikai eszmék hordozója, sem nem a saját hasznát ügyeskedve kereső közéleti lény, ha-nem olyan cselekvő személy, akinek magatartását eszmék, hitek, vélemények, meggyőződések, félelmek, remények, vágyak, akaratok, kontemplációk és célkitű-zések együttesen alakítják – s mindez szimbolikus formákban ölt testet. A politika szimbolikus dimenzióját Edelman a nyelv felől vizsgálta, de a politikai szimbolika túlmegy a nyelv világán. A politikai szimbolika nyelven túli legfontosabb területe:
a politikai szertartások világa – antropológusok és szociológusok vizsgálják.
Edelman tételei azt igazolják, amit a hétköznapi gyakorlat alapján a polgár is észlel: a szervezett emlékezés, a mítoszteremtés a napi politika eszköztárát ké-pezi. És mint a politika általában, konfliktusos folyamat – bár ebben az esetben a politika a háttérben húzódik meg, előtérben az identitásépítés és a kulturális hatá-rok kijelölésének a kérdése áll. A szimbólumok politikai konfliktusokban játszott szerepéről Simon Harrison készített egy korszakos jelentőségű elemzést.9 Har-rison megállapítja, hogy az egymással szemben álló csoportok az identitásukat kifejező szimbólumkomplexumokat politikai konfliktusok során felhasználják.
Az újdonságelem arra vonatkozik, hogy megállapítása szerint a szimbólumok po-litikai célokat szolgáló használatát illetően kultúrákon és történelmi korokon át-ívelő, általánosan érvényes szabályok állapíthatók meg.
Harrison négy konfliktustípust ír le.
1. Értékelési verseny: a szimbolikus konfliktusok első típusa esetén a versen-gés az egymással szembenálló csoportok „identitásszimbólumai közötti rangsor megállapításáért” folyik. A cselekvések célpontja a másik/ellenfél csoport identi-tással kapcsolatos szimbólumainak a megkérdőjelezése. A konkrét cél, hogy a csoportok szimbólumai közötti értékrangsor – ennek elemei a presztízs, a legiti-máció vagy a szentség értékei – megváltozzon. Az értékelési verseny esetében kétféle taktika választható. A pozitív taktika esetén a csoport saját szimbólumait igyekszik felértékelni, a negatív taktika célja az ellenfél/ellenség szimbólumai-nak a leértékelése. A leggyakoribb a két taktika kombinációja, leginkább ennek példái nyúlnak át a premodern világból a modern társadalomba. Nem ritka a má-sik szimbólumai elleni agresszió. (Erre a kárpátaljai Vereckénél felállított Hon-foglalási emlékmű példája hozható fel, amelyet 1996-os felállítása óta többszörö-sen megrongáltak ukrán szélsőségesek.)
2. Tulajdoni verseny. Ezek a konfliktusok második típusát alkotják. Ebben az esetben a vetélkedő csoportok egyként használják a verseny tárgyát képező
9 Harrison, Simon: A szimbolikus konfliktus négy típusa. In. Szabó Márton – Kiss Balázs – Bo-da Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemze-ti Tankönyvkiadó, Universitas: Budapest, 2000. 193–211.
TEREK ÉS SZIMBÓLUMOK KOLOZSVÁR BELVÁROSÁBAN 115 bólumokat, és megkérdőjelezik a másik jogát erre vonatkozóan. Úgy tartják, hogy bizonyos megkülönböztető szimbólumok az ő kizárólagos tulajdonukat ké-pezik, és ellenséges akciónak tekintik, ha a másik csoport ezeket valamilyen mó-don használni kívánja: lemásolja vagy magának vindikálja ezeket. A konfliktus-helyzet abból fakad, hogy a versengés tárgyát képező szimbólum presztízsértéke mindkét csoport számára egyformán magas. Miközben az értékelési verseny ese-tén az egyes szimbólumkomplexumok valamely csoporthoz tartozását a szem-benálló fél nem vitatja el, hanem a szimbólum presztízsértékét vitatja, a tulajdoni versenyek olyan helyzetekre vonatkoznak, amikor nem kétséges a vitatott szim-bólum értéke, de vitatott a szimszim-bólum „hovatartozása”, cél a szimszim-bólum feletti kizárólagosság megszerzése. (Példa: a Görögország és Macedónia közötti vita a Macedónia név használatáról – mely nemcsak az ókori királyság nevének a hasz-nálatára terjed ki, hanem a Nagy Sándor-ábrázolásokra vagy a macedón zászlón megjelenő nap-motívumra is. Bakk Miklós szerint tulajdoni versenynek tekinthe-tő az a versengés is, amely az RMDSZ és ellenzéke – a Magyar Polgári Szövet-ség, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács – között 2004-ben kibontakozott az autonómia „hiteles képviseletéért”.)
3. Újítási verseny. Ennek a versenytípusnak a központi kérdése nem a „léte-ző” szimbólumok birtoklása vagy valamely értékhierarchia szerinti besorolása, hanem egyes meglévő szimbolikus formák továbbfejlesztése. A verseny kontex-tusát az jelenti, hogy a kialakuló nemzetállamok legitimálására a 19–20. század-ban kialakult gyakorlat szerint létrehozzák, megteremtik a hagyományokat.10 A modern politikai rítusformák tartoznak elsősorban ebbe a kategóriába; különösen a klasszikus nemzetállami tradíciók kialakításának kora, az első világháborút megelőző évtizedek szolgálnak rendkívül gazdag példatárral e tekintetben. Jel-lemző a grandiózusság: minél nagyobb az ünneplés, annál jelentősebbnek számít a felidézett esemény. Új szimbólumok létrehozása: korábbi eredet, valamilyen antik kultúrához való közvetlen csatlakozás. (A tudományos körökben vitatott dáko-román elméletre válaszként is értelmezhetők a sumér-magyar nyelvelméle-tek.) Az újítási versenyek gyakran a csoportok egymástól való elkülönülését, dif-ferenciálódását szolgálják, ennek egyik formája a kiválás vagy elszakadás vala-milyen korábbi egységb(t)ől. Az újítási verseny új szimbólumok megjelenését eredményezi, míg az első két versenytípus esetében inkább a létező szimbólu-mok megerősítése, illetve újrakanonizálása történik meg.
4. Kiterjesztéses verseny. A versenyek negyedik típusát képezi, amikor az egyik csoport saját szimbólumaival próbálja meg behelyettesíteni a szembenálló cso-port identitásszimbólumait. Ennek eredményeképpen az érintett csocso-port szimbó-lumkészletének bizonyos része vagy egésze megsemmisülhet. Ennek a gyakor-latnak szélsőséges formája a kulturális genocídium. A verseny egyik változatát
10 Hobsbawm, Eric – Ranger, Terence (Eds.) The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press, 1983.
BODÓ BARNA
116
képezik az olyan esetek, amikor a megcélzott szimbólum lecserélési kísérlete si-kertelen, és a szimbólumot támadó újabb értelmezést talál ki, amelynek célja megváltoztatni a vonatkozó szimbólum „értékét”. Lecseréléssel éltek általában a diktatórikus rendszerek a tradicionális rendek szimbolikus örökségével szemben (a kommunista rendszerek arra törekedtek, hogy a vallási és tradicionális ünnep-ségeket, mivel betiltani nem tudták, új tartalommal töltsék fel, miközben az ün-nepre ráerőszakolták az „új rend” jelképeit). A világháborúk között Erdélyben egy sor, magyar szempontból kiemelt jelentőségű szimbólumot tüntettek el: pél-dául az aradi Szabadságszobor helyére később a Román hősök emlékműve került.
3. A POSZTTOTALITARISTA ÁTMENET ÉS A TÖRTÉNELEM
Az 1989–90-es évek Közép-Kelet-Európában olyan fordulópontot jelentettek, amikor a diktatúrákat váltó új hatalmi elitek általános jellemzője a legitimitáshi-ány volt. Ebben az új helyzetben, több országban a legegyszerűbb politikai for-gatókönyvnek az tűnt, ha az osztálypolitikát nemzetpolitikával helyettesítik be, aminek jegyében elkezdődik a nemzeti értékek (újra) felfedezése. Romániában ez nem jelent teljes politikai fordulatot, hiszen az ország a szovjet befolyás ellen-súlyozására már korábban a nacionál-kommunizmus mellett döntött. Ebben a po-litikai kontextusban kerülhetett sor 1990-ben a marosvásárhelyi fekete március-ként emlegetett politikai agresszióra, amikor a központi hatalom bűnös hallgatása
Az 1989–90-es évek Közép-Kelet-Európában olyan fordulópontot jelentettek, amikor a diktatúrákat váltó új hatalmi elitek általános jellemzője a legitimitáshi-ány volt. Ebben az új helyzetben, több országban a legegyszerűbb politikai for-gatókönyvnek az tűnt, ha az osztálypolitikát nemzetpolitikával helyettesítik be, aminek jegyében elkezdődik a nemzeti értékek (újra) felfedezése. Romániában ez nem jelent teljes politikai fordulatot, hiszen az ország a szovjet befolyás ellen-súlyozására már korábban a nacionál-kommunizmus mellett döntött. Ebben a po-litikai kontextusban kerülhetett sor 1990-ben a marosvásárhelyi fekete március-ként emlegetett politikai agresszióra, amikor a központi hatalom bűnös hallgatása