Béla király névtelen jegyzőjének a magyarok viselt dolgairól szóló előadása nem
csak prooemiumjával, hanem abrupt – és tegyük hozzá – nehezen értelmezhető záró soraival is próbára teszi azokat, akik a rejtélyes szerző személyéhez és élet
művéhez közelebb akarnak kerülni.
A Gesta – mint köztudott – egy besenyő törzsfő, Thonuzoba és fia, Urcund (Örkény)1 történetének ismertetésével zárul. Ez a közelebbről ismeretlen besenyő előkelőség még Taksony (Tocsun) vezér idején kért bebocsátást az országba, s a feje
delem a mai Sárrét területén adott földet neki: in partibus Kemey usque ad Tysciam, ubi nunc est portus Obad. A szállásterület központja tehát a mai Abádszalók le
hetett.2 Thonuzoba nagy kort ért meg, hiszen egészen István király idejéig élt.
Anonymus róla szóló elbeszélése mindeddig hűvös, tömör, tárgyilagos; a továb
biakban azonban emelkedetté válik és hirtelen, – látszólag minden különösebb in
dok nélkül – versbe vált át: Et / dum beatus rex Stephanus / verba vite predicaret / et Hungaros baptizaret, / tunc Thonuzoba in fide vanus / noluit esse Christianus, / sed cum uxore vivus / ad portum Obad est sepultus, / ut ne baptizando / ipse et uxor sua / viverent cum Christo in eternum, / sed Urcun /!/ filius suus / Christianus factus / vivit cum Christo in perpetuum.3
A Thonuzoba megátalkodottságát ostorozó rész a Gesta leghosszabb és nem is rosszul sikerült verses betétje, értelmezése azonban meglehetősen problemati
kus. Eddigi fordítóinak nagy része szerint István a hitben gyarló törzsfőt, mivel nem akart megkeresztelkedni, feleségével együtt élve eltemettette.4 Ez az értel
mezés a történészek között olyannyira elterjedtté és általánosan elfogadottá vált,
* Bollók J. (szerk.): Opuscula classica mediaevaliaque in honorem J. Horváth ab amicis collegis disci-pulis. Budapest, 1978, 49–58.
1 Lásd: Gombocz Z.: Árpádkori török személyneveink. MNy. 10 (1914) 242–243 (Thonuzoba);
11 (1915) 247 (Örkény), 341–343 (Abád).
2 Pais D.: Ősbő. Az anonymusi honfoglaláshagyomány hiteléhez. MNy. 24 (1928) 169–175, külö
nösen 169–170.
3 Anonymus: Gesta Hungarorum 57 = Szentpétery E. (ed.): Scriptores Rerum Hungaricarum a továbbiakban: SRH I. Budapest, 1938, 117.
4 Szabó K.: Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok tetteiről. Budapest, 1892, 63.
66 Vivus est sepultus?
hogy még a legutóbb megjelent összefoglaló magyar történet is ezt említi István erőszakos térítő tevékenységének kirívó példájaként.5 István feltételezett tettének súlyos voltát csak némileg enyhítené az a verzió, amely – egyébként alaptalanul6 – a problematikus olvasatú vivus szóban Thonuzoba feleségének nevét véli fel
fedezni. A Gesta legutolsó és legjobb fordítása, a Pais Dezsőé is megkerüli a prob
lémát, jóllehet a szöveghez a lehetőségig hű marad.7 Egyedül a Paiskommentár utal jegyzeteiben arra, hogy Anonymus idevágó előadását nem szabad szó szerint vennünk, hanem sokkal inkább csak költői játéknak; állásfoglalását azonban rész
letesen nem indokolja.8
Mivel Anonymus művének ez a része mind irodalmi, mind történeti szempont
ból jelentős, célszerűnek látszik nyelvi és strukturális szempontból egyaránt alapo
sabban megvizsgálni, s megkísérelni lehetőleg szabatos értelmezését.
Aligha tagadható tény, hogy István térítő tevékenysége nem volt mentes erő
szakos cselekedetektől; ennek ellenére a Thonuzobára vonatkozó részletnek a köz
tudatban élő drasztikus értelmezése több ok folytán eleve valószínűtlennek tűnik.
Ha elfogadnánk, ez ellentétben állna az Istvánra vonatkozó hagyomány egészével.
Istvánnak a szent, kegyes uralkodóvá való átformálása a Legenda maiorban már megtörtént; a Kálmán korabeli (1109ben keletkezett) Legenda minor nyersebb – bár esetleg hitelesebb – István képe dinasztikus, sőt pillanatnyi politikai érdeke
ket szolgált (így például Álmos megvakítása), ám a még ugyancsak Kálmán kori Hartvik-legenda már enyhíteni igyekezett a Legenda minor ilyen jellegű állításait,9 s egyben szentesítette is a középkori magyar történelmi tudatnak az első szent ki
rályról alkotott képét. Nem valószínű, hogy Anonymus – száz év múltán – változ
tatni kívánt volna ezen a hagyományon.
Másrészt, ha Thonuzoba halálát élve eltemetésnek fognánk fel, esete Anonymus Gestájában is egyedülálló volna: a Gestában ugyanis sehol nem esik szó arról, hogy István a keresztség fel nem vételéért halálbüntetést alkalmazott. Tanulságos párhuzamként s egyben ellenpéldaként kínálkozik viszont a 27. fejezet, ahol az általunk elemzett résszel frazeológiai egyezés is kimutatható: sanctus rex Stephanus subiugavit sibi terram Ultrasilvanam, et ipsum Geulam vinctum in Hungarium duxit et per omnes dies vite sue carceratum tenuit eo, quod in fide esset vanus et noluit esse Christianus, et multa contraria faciebat sancto regi Stephano,
5 Szalay L.: Magyarország története I. Lipcse, 1852, 82; Szilágyi S.: A magyar nemzet története I.
Budapest, 1895, 280; Hóman B.: Magyar történelem I. Budapest, é. n., 197; Unger M. – Szabolcs O.:
Magyarország története. Budapest, 1973, 10.
6 Pauler Gy. – Szilágyi S.: A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900, 463.
7 Györffy Gy. (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 1975, 181: így hát te-metkezett élve feleségével Abád révbe.
8 SRH I, 117, 2. jegyzet.
9 Horváth J.: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest, 1954, 144–145.
Vivus est sepultus? 67 quamvis fuisset ex cognatione matris sue. Vagyis a meghódított Gyula nemcsak keresztény nem akart lenni, hanem politikai vonatkozásban is sok mindent tett István ellen; István ennek ellenére sem büntette halállal. Márpedig Anonymus szemében (quamvis!) Gyulának Istvánhoz fűződő rokonsága nem enyhítő, hanem súlyosbító körülménynek számít.
Ez a párhuzam, valamint az Istvánra vonatkozó XIII. századi hagyomány jellege azonban csak tanulságos, ám önmagában egyik sem bizonyíték értékű. István tet
te, ha egyedülálló és a hagyománnyal ellentétes is, ismerve a térítéseknek Európa szerte elterjedt gyakorlatát, önmagában véve elképzelhető volna. Sokkal nyomó
sabb – részben tartalmi, részben nyelvi vonatkozású – belső érvek szólnak a textus ilyen értelmezése ellen.
1. Ha a sepultus est logikai alanyán Istvánt értjük, és az ut-tal bevezetett mellék
mondatot finalisnak értelmezzük (ami egyedüli lehetőségként kínálkozik), akkor István a törzsfőt és feleségét azért temettette el élve, hogy ne üdvözülhessenek: azaz nehogy a keresztség által ő maga és felesége mindörökké éljen Krisztussal. Ez azonban dogmatikai képtelenség. A valóságtól függetlenül, a magyarságot keresztény hitre térítő szent királyról középkori keresztény szerző, aki ráadásul magister volt, ilyes
mit aligha állíthatott.
2. Ha Thonuzoba megátalkodottságának következménye lett volna az élve el
temetés, a noluit esse Christianus után conclusiv kötőszónak kellene következni, ehelyett azonban az ellentétes értelmű sed szerepel. Márpedig tagadó mondat után a sed kötőszóval bevezetett ellentétes mondat mindig az előző tagmondatban taga
dott tény pozitív kifejtését tartalmazza. (Nem akart keresztény lenni, hanem po
gány akart maradni.)
3. Harmadik lehetőség lenne az, hogy a sepultus est passzív igealakot mediális jelentésűnek fogjuk fel, vagyis: eltemetkezett.10 A sepelio passzívumának – bár ritkán – valóban van ilyen jelentése; a legismertebb példa erre éppen Vergiliusnál találha
tó: somno vinoque sepultam.11 Ebben az esetben, ha az igét konkrét jelentéstartal
múnak vesszük – mint tette Pais Dezső –, egyfajta rituális öngyilkosságra kellene következtetnünk. Eltekintve azonban attól, hogy az adott szituációban ez teljesen értelmetlen lenne, az öngyilkosságnak ez a módja tudtunkkal sem a régi magyar
ság, sem a töröktatár népek körében nem mutatható ki.
A felsorolt indokok alapján tehát ki kell zárnunk egyrészt annak lehetőségét, hogy Thonuzobát István valóban élve temettette el, másrészt azt is, hogy ő maga temetkezett el élve.
A probléma pozitív megoldásához – nézetünk szerint – az idevágó Anonymus
történet funkciójának és struktúrájának vizsgálata segíthet közelebb. Ennek a rész
10 Lásd Pais temetkezett fordítását.
11 Verg. Aen. II, 265.
68 Vivus est sepultus?
nek a középpontjában valójában nem a besenyő törzsfő, hanem fia, Urcund áll, aki megkeresztelkedett, s később István bizalmas embere lett belőle. Az előadás egésze, így ez a betét is, antitézisekre épül, s az antitézisek alapja a megkeresztelkedés, il
letve a keresztség fel nem vétele; s Thonuzoba ilyen alapon válik ellentétévé egy
részt Istvánnak, másrészt fiának, mert míg István hirdeti az élet igéjét, s kereszteli a magyarokat, addig ő nem hajlandó kereszténnyé válni, következésképpen nem is üdvözülhet sem ő, sem a felesége; fia ellenben, aki kereszténnyé lett, él Krisztussal mindörökké.
A katolikus dogmatika szerint az üdvözülésnek két elengedhetetlen feltétele van:
a hit és a keresztség.12 Qui crediderit et baptizatus fuerit, salvus erit; qui vero non crediderit, condemnabitur.13 Az Újszövetségben a keresztséggel kapcsolatban meta
foraként gyakran szerepel az újjászületés kifejezés, így például a János evangélium-ban: nisi quis renatus fuerit ex aqua et Spiritu Sancto, non potest introire ad regnum Dei.14 A keresztség lényegét legrészletesebben Pálnak a rómaiakhoz írt levele tár
gyalja. Az itt található gondolat szerint a keresztség aktusa titokzatos módon halál és újjászületés is egyben. Nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelked-tünk, Jézus Krisztusra és halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által fel-támadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk? Ha ugyanis halálának hasonlatossága által egybenőttünk vele, akkor feltámadásában is úgy leszünk. Úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Jézus Krisztusban.15 A ró
mai egyház a keresztelés szertartása közben mindmáig ezt a részletet olvassa, mint a legjelentősebb idevágó apostoli tanítást.16
Az Újszövetségnek ezeket a keresztségre vonatkozó, dogmatikailag jelentős ré
szeit egybevetve Anonymus verses betétjével, fény derül annak valóságos jelenté
sére is. Thonuzobából eszerint az üdvözülés mindkét előfeltétele hiányzott: in fide vanus volt, vagyis hitetlen, és noluit esse Christianus, azaz nem akart megkeresz
telkedni, s ezáltal – a keresztény teológia szerint – megfosztotta magát az örök élet lehetőségétől: ut ne baptizando ipse et uxor sua viveret cum Christo in eter-num. Így bár élő volt, vivus, mégis elevenen halálra ítélte, eltemette magát. A Pál
levél a sepultus est igealak használatára is magyarázatot ad, s egyben lehetővé teszi jelentésének pontos meghatározását, a Vulgatában ugyanis a jelképes halál aktusának jelölésére ugyanennek az igények egy praeverbiumos származéka sze
12 Gál F.: Katolikus hittételek. Budapest, 1960, 213.
13 Marc. 16, 16.
14 Iohann. 3, 5.
15 Ad Rom. 6, 3–11.
16 Radó P.: Enchiridion Liturgicum I. Roma, 1961, 640–701.
Vivus est sepultus? 69 repel: Consepulti enim sumus cum illo per baptizmum in mortem.17 A consepulti sumus igealaknak egyrészt itt is mediális jelentése van, másrészt nem közömbös a folytatás sem: ut, quomodo Christus surrexit a mortuis… ita et nos… simul etiam vivemus cum Christo.
Anonymus tehát szellemesen Pál levelének gondolatmenetét fordítja visszájára:
Thonuzoba a keresztség által nem temetkezett Krisztussal együtt a halálba, így hát vivus maradt ő is és felesége is, ám éppen ez okozta vesztét, valóságos halálát. Ezt, a kora egyházi képzettséggel rendelkező olvasói számára minden további nélkül érthető gondolatát egy – meglehetősen következetesen végigvitt – adnominatiós szójátékot (vitae, vivus, viveret, vivit) alkalmazva fogalmazza meg.
A szójátékok alkalmazására való törekvés a stílus művészivé tétele céljából nem volt idegen a korabeli külföldi gestairodalomtól sem,18 az adnominatio pedig a Hugo Bononiensis ars dictandijának útmutatásait követő Anonymus egyik jelleg
zetes stíluseszköze.19 Következésképpen Gestájának befejező sorai is sokkal inkább átlagon felüli szépírói érzékéről és tehetségéről tanúskodnak, semmint István király kirívóan kegyetlen térítő tevékenységéről.
17 Ad Rom. 6, 4.
18 Fest S.: Anonymus angol forrásai. EPhK 59 (1935) 162–180, különösen 173.
19 Horváth i. m. 202.