Az Aeneis Tartaros-jelenete *

E. Norden kommentárja óta,¹ amely valószínűleg még hosszú ideig a klasszika-filo­

lógia nélkülözhetetlen kézikönyve lesz, nem jelent meg hasonlóan alapos és átfogó tanulmány az Aeneis hatodik énekéről. Fél évszázaddal ezelőtti megállapításainak többsége ma is helytálló, bizonytalanságait és tévedéseit részben a tudomány mai állásához képest hiányos ismereteivel magyarázhatjuk, részben pedig maga helyes­

bítette azokat művének újabb kiadásában. Mind G. Campagna,² mind F. Fletcher fejtegetései visszalépést jelentenek Norden nagyszerű teljesítményéhez képest.³ Norden széleskörű tájékozottságából – amely az ókortudomány minden területére kiterjed – és alaposságából következik, hogy az Aeneis hatodik énekének problémáit illetően csak ott számíthatunk előrelépésre, ahol új adatok állnak rendelkezésünkre, amelyek esetleg hozzájárulhatnak a felmerülő kérdések megoldásához. Ilyen vita­

tott részlet az Aeneis úgynevezett Tartaros-jelenete az 548–627. sorok között, amely a bolognai papiruszok publikálása óta újra előtérbe került.⁴ A hatodik ének ezen része szerkezeti, és két helyen szövegkritikai nehézségeket is felvet.⁵ A legfontosabb probléma mindenesetre az – és ennek a kérdésnek már Nordennél is központi sze­

repe volt –, hogy milyen forrás és példa állt Vergilius rendelkezésére, amikor ezt a maga nemében páratlan alvilágleírást megalkotta.

A forráskritika fontosságát a hatodik ének esetében éppen az alvilágkép külön­

legessége adja. Ahogyan az egész hatodik éneket, úgy a Tartaros-jelenetet illetően is tartja magát az a vélekedés, hogy az a homérosi Nekyia párja. Bár helyenként érzékelhetők homérosi reminiszcenciák, de ritkán – leszámítva a már Ennius által is lefordított szavakat⁶ (  ⁷ és Vergilius 625. sorát (non mihi, si linguae sint centum oraque centum) –, csupán

* Die Tartaros­Szene in der Aeneis. AUB Sectio Classica 4 (1976) 47–61.

1 Norden, E.: P. Vergilius Maro. Aeneis Buch VI. Leipzig–Berlin, 1916².

2 Campagna, P.: P. Vergilii Maronis liber sextus con introduzione e commento. Milano–Messina, 1959³.

3 Fletcher, F.: Virgil. Aeneid. Oxford 1972⁶.

4 Montevecchi, O. – Pighi, G. B.: Prima ricognizione dei papiri dell’Università di Bologna.

Aegyptus 27 (1947) 159–184, különösen 175–183. Kísérlet a datálásra: Vogliano, A.: Papiri bolognesi.

Acme 1 (1949) 199–216. Újabb kiadás: Montevecchi, O.: Papyri Bononiensis. Milano, 1953, 1–50.

5 Norden i. m. 273–278.

6 Schol. Bern. ad Georg. II, 43.

7 Hom. Il. II, 489–490.

52 Az Aeneis Tartaros-jelenete

háromszor figyelhetünk meg egyértelmű homérosi hatást,⁸ és ezek sem lépik túl a puszta frazeológiai egyezést.

A zárt kompozíció és az ábrázolás átgondolt módja arra utal, hogy Vergilius részletesen kidolgozta a Tartaros-jelenetet. Az 548–559. sorok a helyszín leírását, az ekphrasist tartalmazzák. Vergilius igyekszik a Tartaros elviselhetetlen légkö rét a leírtakon kívül az „s”, „r” és „t” hangot tartalmazó alliterációk halmozásával is kézzelfoghatóvá tenni.⁹ Aeneas kérdésére – quae scelerum facies, o virgo, effare, quibusve urgentur poenis? (560–561) – Sibylla megosztja a hőssel a castus animus számára megközelíthetetlen hely titkait. Apokaliptikus kinyilatkoztatása háromso­

ros prooimionnal kezdődik, és háromsoros befejezéssel végződik. A tractatio első részében Sibylla a túlvilági bíráskodás természetét részletezi, míg a tulajdonképpeni kérdést csak a második, terjedelmesebb részben (580–624) válaszolja meg. Ekkor sorolja fel Sibylla a vétkeket, amelyek miatt a bűnösöknek a Tartarosban örök kár­

hozat jutott osztályrészül, és ekkor írja le a vétkek büntetéseit is.¹⁰

A Vergilius és Homéros közötti eltérés figyelemre méltó. A homérosi eposzokban csakúgy, mint az archaikus kor görög költőinél, létezik az alvilág, ahol a lélek () tovább él a halál után. Ez az alvilág sivár, szomorú, sötét hely, az ottani árnylétnél és árnykirályságnál – Achilleus szavai szerint – még napszámosnak is jobb lenni a fenti világban.¹¹ Homérosnál viszont egyáltalán nem esik szó az alvilági bíróságról, továbbá – leszámítva azt a szakaszt, amely a mitikus hősök szenvedéséről ír, és amelyről joggal feltételezhetjük, hogy későbbi, a delphoi Apollón­kultusz hatására a szövegbe került betoldás¹² – a túlvilági büntetés és üdvözülés sem kerül szóba.¹³ Más szóval a homérosi Nekyiából éppen azok az elemek hiányoznak, amelyek Vergiliusnál a legfontosabbak.

Jogos tehát a kérdés, hogy milyen forrásokra vezethető vissza Vergilius alvilágleírása, ha a homérosi hagyomány semmilyen vonatkozásban sem nyújt támpontokat. A for­

rások kérdését tisztázandó, érdemes az átláthatóság kedvéért a Tartaros­jelenet három fő részét szétválasztanunk, és külön­külön megvizsgálnunk, hogy honnan származik a Sibylla idézte bűnkatalógus, a túlvilági ítélet képzete és a Tartaros tulajdonképpeni színhelyének vergiliusi leírása.

A Tartaros bűnösei két nagyobb csoportba sorolhatók. Az elsőt mitikus alakok al­

kotják: a Iuppiter ellen lázadó titánok, az Aloidák, akik le akarták taszítani Iuppitert

8 Hom. Il. VIII, 15; XVIII, 538; Hom. Od. XI, 576–581. Lásd még Campagna i. m. 70–78.

9 Átfogó stilisztikai elemzést nyújt Norden i. m. 272–273.

10 A szövegkritikai probléma szempontjából elfogadhatónak tűnik Fletcher véleménye, aki a 601.

sort követően szövegromlást feltételez.

11 Hom. Od. XI, 489–491.

12 Gruppe, O.: s. v. Unterwelt. LGRM VI. Leipzig, 1937, 35–95.

13 A Boldogok Szigetének problematikáját illetően lásd: Rohde, E.: Psyche. Tübingen, 1925¹⁰, 84–

131; Trencsényi­Waldapfel I.: Az aranykor­mítosz és a Boldogok Szigetei. In: Hésiodos: Munkák és napok. Budapest, 1955, 118.

Az Aeneis Tartaros-jelenete 53 trónjáról, Ótos és Ephialtés, továbbá Salmóneus, aki a mindenható isten villámait akarta utánozni, Tityos és Ixión, akik Létóra és Hérára vetettek szemet, Peirithoos és Théseus, akik el akarták rabolni Proserpinát, a délosi Apollón­templomot fel­

gyújtó Phlegyas, valamint Tantalos és Sisyphos. A második csoport hétköznapi bűnök elkövetőiből áll. Ezeket a bűnöket nem lehet személyekhez kapcsolni, a le­

írás itt sokkal általánosabb. Sibylla felsorolása szerint főbenjáró véteknek minősül a szülők iránt tanúsított rossz bánásmód, a testvérgyűlölet, a kliensek becsapása, a vagyon öncélú és mohó gyarapítása, a házasságtörés, az esküszegés, impia arma követése, hazaárulás pénzért, a zsarnokok támogatása, törvényhamisítás megvesz­

tegetésből, valamint a vérfertőzés. A bűnösök két csoportja látszólag nagyon eltérő, de valójában nincs köztük alapvető különbség. A kiemelt mitikus bűnösök mind az istenek rendje ellen lázadtak, vagy legalábbis valamilyen formában az istenek ellen vétkeztek. A második csoport tagjaira éppúgy kivétel nélkül igaz Sibylla ösz­

szefoglaló kinyilatkoztatása: ausi omnes immane nefas, azaz nem csak embertársa­

ikkal szemben vétkesek, hanem bűnük egyben az isteni törvények megszegését is magában foglalja. Csak így érthetjük meg Phlegyas intését: discite iustitiam moniti et non temnere divos!

Míg a mitikus hősök formálisan még a homérosi Nekyiából származnak, Phlegyas és Salmóneus kivételével általában a bűnhődést jelképezik a költői al­

világleírásokban, addig a bűnök másik csoportját Norden – nagyészt Serviusszal egyetértésben – részben a kor erkölcseiből, részben a görög előzményekből vezeti le. Eszerint Vergilius – Servius szerint is – az impia arma secuti kifejezéssel, amellyel Antoniusra célzott, Augustusnak akart hízelegni (blandiri). Norden a fraus innexa clienti szavakat a tizenkét táblás törvények idevágó rendelkezésével (patronos sei cluenti fraudem faxid, sacer estod) hozza összefüggésbe, és az ob adulterium caesi kifejezés mögött is a vonatkozó római jogszokást fedezi fel. Görög előzményként Norden orphikus hatást, a pythagoreusokat, az eleusisi misztériumokat és az ezek­

kel összefüggésbe hozható katabasis­irodalmat feltételezte, de általános hasonlósá­

gok megállapításán túl nem tett kísérletet a források pontos meghatározására.

Norden többtényezős elméletének mindazonáltal ellentmond, hogy ugyanezek a bűnök hasonló összefüggésben, a vergiliusi Rómától teljesen függetlenül, szinte kivétel nélkül már sokkal korábban előfordulnak a klasszikus kor görög szerzőinél.

Az istenekkel, szülőkkel és vendégbarátokkal szembeni kötelezettségeket már Aischylos is a legszentebb dolgok között említi:

   



.¹⁴

14 Suppl. 701–709, különösen 707–709.

54 Az Aeneis Tartaros-jelenete

Amikor az Erinnysök az Athénéhez menekülő Orestést bosszúból azzal fenyegetik, hogy elevenen temetik el, kiszárítják, kiszívják a vérét, a helyét azok között határoz­

zák meg, akik:

   

.¹⁵

Aristophanés Békák című komédiájában Héraklés, aki ismeri az alvilágot, a követ­

kező útleírást adja, amikor Dionysosnak leírja az alvilág egyes vidékeit:





     

    

     

.¹⁶

Pindaros 2. olympiai ódája, amelyben részletes eszkatológiát találunk, két szem­

pontból érdekes. Thérón legfőbb erénye egyrészt az, hogy helyesen élt vagyonával – itt az 1. isthmosi ódában csak futólag említett gondolatból lesz vezérmotívum¹⁷ –, másrészt pedig, hogy a túlvilági üdvösség elérésében meghatározó szerepet tulajdo­

nított az eskü betartásának, hiszen akik nem szegik meg esküjüket (

), az istenek kegyeltjei között élnek a Boldogok Szigetén örök üdvösség­

ben (      ), ellentétben az esküsze­

gőkkel, akikre leírhatatlan szenvedés ( ) vár.¹⁸ A klasszikus kor bűnkatalógusa kiegészíthető az eszkatológikus mítoszok alapján, melyeket Platón dialógusaiban, az Államban, a Gorgiasban, a Phaidónban és a Phaidrosban találha­

tunk meg. A pamphyliai Ér előadása szerint mindenekelőtt azok bűnhődnek, akik az istenekkel és szüleikkel szemben vétkeztek, majd azok, akik sokak haláláért fele­

lősek (    ), valamint akik hazájukat vagy seregüket árulták el és döntötték rabszolgasorba (

).¹⁹ Ennek megfelelően a Gorgiasban a megbocsátha­

tatlanul nagy vétkeket a tyrannosok követik el, akiknek legnagyobb bűne könyörte­

lenségük és hitszegésük.²⁰ Végül pedig Lukianos menipposi szatírái is tartalmaznak

15 Eum. 269–271.

16 Batr. 145–150.

17 Isthm. 1, 68–70.

18 Ol. 2, 73–75.

19 Resp. 615 b. Lásd még: Phaed. 113 d­e.; Phaedr. 248 c; Axioch. 371 e.

20 Gorg. 524 a.

Az Aeneis Tartaros-jelenete 55 részben a korábbiakkal megegyező, részben azokat kiegészítő párhuzamokat. A sza­

tírákban a cinikus bölcs a tyrannosok mellett házasságtörőket, kerítőket, vámoso­

kat, besúgókat, talpnyalókat és egyéb alávaló népséget lát a bilincsbe vert bűnösök között, alvilági utazása során találkozik kíméletlen és pénzsóvár gazdaggal is.²¹ A hasonló szöveghelyek száma – különösen A. Dietrich nyomán – megsokszoroz­

ható,²² és a klasszikus koron túl kiterjeszthetnénk vizsgálatunkat a részben hason­

ló toposzokat alkalmazó zsidó­keresztény irodalomra is. Témánk szempontjából azonban nem az idézett vétkek puszta megléte a fontos, hanem az, hogy ezek a bűn­

típusok a klasszikus korban mindig együtt fordulnak elő, méghozzá mindig a túlvi­

lági bíráskodás és bűnhődés összefüggésében. Ugyanakkor az is kiderül az említett szerzők megfogalmazásaiból, hogy sem a bűnkatalógus, sem a túlvilágról alkotott elképzelések nem az ő képzeletük szüleményei.

Aischylos Oltalomkeresőiben, amelyben a legkorábbi vonatkozó szemelvényt ta­

láljuk, Danaos következőképpen beszél:



.²³

A lélek túlvilági sorsára vonatkozó tanításokra Platón, mint   és 

 hivatkozik.²⁴ Érdemes idéznünk a VII. levél idevágó megjegyzését: 

    



    .²⁵

Hésiodos és Homéros költeményeit sohasem nevezték  ­nak.

Platónnak a lélekvándorlásra, a test és lélek dualizmusára vonatkozó fejtegetései nyomán, valamint az ókori Platón­kommentárok alapján kiderül, hogy ezek a fo­

galmak a szóhasználatból adódóan vagy az orphikusokra, vagy a pythagoreusokra vonatkoznak.²⁶ A pythagoreusok jelentősége a túlvilági hittel kapcsolatban elvi­

tathatatlan, amióta ismertek a Turrhioi, Petelia és Eleutherna sírjaiból előkerült aranytáblák.²⁷ Az említett mítoszok és az orphikus tanítások kapcsolata – bár csak közvetve – szövegszerűen is igazolható. Amikor Sókratés a Phaidónban a szent

21 Necy. 11.

22 Dietrich, A.: Nekyia. Leipzig, 1893.

23 Suppl. 230–231.

24 Kerschensteiner, J.: Platon und der Orient. Stuttgart, 1945.

25 Epist. VII 334 e.

26 Az orphikusok és pythagoreusok viszonyáról lásd Burkert, W.: Weisheit und Wissenschaft.

Nürnberg, 1962, 103.

27 Diels, H. – Kranz W.: Die Fragmente der Vorsokratiker. Zürich, 1952⁶, 1b 17–21. Értelmezéséről:

Dietrich i. m. 84.

56 Az Aeneis Tartaros-jelenete

szertartások bevezetőiről (  ) beszél,²⁸ és megállapítja, hogy nem voltak járatlanok a kérdésben, hiszen már rég kihirdették, hogy a be­

avatatlanok lelke    a Hadésban, ugyanazt a büntetést említi, amelyet már ismerünk Aristophanés Békák című művéből. Ami Aristophanést il­

leti, ő a maga részéről egyértelműen Orpheusnak tulajdonítja ezeket a tanításokat:

      .²⁹

Ebből arra következtethetünk, hogy már a klasszikus korban, talán már a Kr. e.

VI. században létezett egy orphikus irat, amely többé­kevésbé kanonizált formá­

ban tartalmazott egy bűnkatalógust, valamint tanításokat a túlvilági büntetést és ítéletet illetően, és Aischylostól kezdve alapvetően meghatározta a költők és írók túlvilágról alkotott elképzeléseit. Ebből az írásból meríthetett a tragikusokon kívül Platón és Pindaros, Aristophanés és a cinikus diatribé hagyományából építkező Lukianos, és – ahogyan látni fogjuk – ez szolgálhatott a vergiliusi Tartaros­leírás alapjául. A költeményekben felbukkanó motívumok természetesen nem szó sze­

rinti másolatai azoknak, amelyeket ez a nagyrészt nem irodalmi mű tartalmaz­

hatott. Az egyes írók és költők azokat az elemeket vették át, amelyek leginkább megfeleltek saját írói céljaiknak. Vergilius így elsősorban azokat a motívumokat használta fel, melyek lehetővé tették a princepsnek tetsző aktualizálást. Más szóval hangsúlyeltolódásról van szó. Vergilius a Tartaros­jelenet megalkotásánál való­

színűleg ezt az orphikus katabasist vehette figyelembe.

Ezt az Orpheusnak tulajdonított katabasist – Aristophanés egyértelmű utalása ellenére – általában meg szokták kérdőjelezni, noha létezése az orphikus iroda­

lom alapján tulajdonképpen igazolható. Az orphikus Argonautika szerzője műve prooimionában a következő, jellemzően orphikus írásokat említi:

      

       



.³⁰

Α   valószínűleg istenekhez intézett himnuszokra utal,³¹ a 

   pedig holtak számára írt túlvilági útmutatókra. Hogy a katabasisra vonatkozó sorok nem az Argonautika szerzőjének fejében szület­

tek, hanem egy korábbi katabasis bevezetésének átvételéről van szó, bizonyítja,

28 Phaed. 69 c.

29 Batr. 981.

30 Argon. 39–42.

31 Dietrich, A.: Kleine Schriften. Leipzig – Berlin, 1915, 105.

Az Aeneis Tartaros-jelenete 57 hogy e két sor ismeretének nyomai a Georgicában és az Aeneisben is felfedez­

hetők. A Georgica negyedik könyvében következőképpen kezdődik Orpheus és Eurydice története:

Taenarias etiam fauces, alta ostia Ditis et caligantem nigra formidine lucum

ingressus, manesque adiit regemque tremendum.³²

Az Aeneis hatodik énekének 119–120. soraiban Aeneas Sibyllához könyörögve ugyancsak Orpheusra hivatkozik:

Si potuit manes arcessere coniugis Orpheus Threicia fretus cithara fidibusque canoris.

A szavak szintjén meglévő egyezések,  ~ Taenarias;  ~ caligantem;

 ~ ingressus, illetve  ~ fretus cithara;  ~ coniugis, arra utalnak, hogy Vergilius éppen ezt a katabasist ismerhette.

Ezt az előzetes, teljesen elméleti feltételezést meglátásunk szerint az az alvilág­

leírás is igazolja, amely a bevezetésünkben említett bolognai papiruszon található.

A szöveg már 1947­es kiadása óta számos vitára adott alkalmat,³³ és mind az Aeneis hatodik énekével való kapcsolata mellett, mind az ellen merültek fel érvek.³⁴ Vergilius és a papirusz alvilágleírása között szerkezetileg is, a motívumok szintjén is találhatunk hasonlóságokat. Ezek az egyezések a következők:

A Tartaros leírása a papirusz szövegében is az ekphrasisszal kezdődik, amelyet a vétkek és büntetések felsorolása követ. Az örök büntetés színhelyén a bűnösök éppúgy nem láthatók, mint Vergiliusnál: e helyett egy pontosan nem meghatá­

rozható személy, mint Sibylla, írja le a Tartaros szörnyűségét útitársa számára.

A bűnösök éppúgy két csoportra oszthatók, mint Vergiliusnál. A két út motívu­

ma a papiruszon is szerepel, csakúgy, mint a kígyóhajú, vérfoltos szíjakat rázó Erinnysök képe. Végül pedig a bűnkatalógus öt, talán hat helyen is megegyezik Vergiliuséval: az örök kárhozatra ítéltek között itt is feltűnnek testvérgyilkosok, házasságtörők, lányukkal vérfertőzést elkövető férfiak, pénzsóvár gazdagok, akik

32 Georg. IV, 467–469.

33 Lásd 4. jegyz., ill. Merkelbach, R.: Eine orphische Unterweltbeschreibung auf Papyrus. MH 8 (1951) 1–11; Montevecchi, O.: R. Merkelbach Eine orphische Unterweltbeschreibung auf Papyrus in Museum Helveticum. [recenzió] Aegyptus 31 (1951) 76–79.

34 Treu, M.: Die „neue” orphische Unterweltbeschreibung und Vergil. Hermes 82 (1954) 24–51;

Turcan, R.: La catabase orphique du papyrus de Bologne. RHR 150 (1957) 136–172; Setaioli, A.: Nuove osservazioni sulla „descrizione dell’oltretomba” nel papiro di Bologna. SIFC 42 (1970) 179–224.

58 Az Aeneis Tartaros-jelenete

nem adtak vagyonukból a szegényeknek, a baráti hűség árulói és a hadvezérüket elárulók. Ezt az utolsó csoportot talán Vergilius impia arma secutijával azono­

síthatnánk. Természetesen olyan bűnök is előkerülnek, amelyeket Vergilius nem említ, mint a pederastia, amely viszont Aristophanésnál tűnik fel.³⁵ Amennyire a papirusz méretéből látszik, a bűnkatalógus sokkal hosszabb lehetett, de a szöveg töredékessége miatt néhány sor tartalmát így sem lehet megnyugtatóan tisztázni.

Már csak azért is nehéz egyértelműen meghatároznunk Vergilius és a papirusz leírásának viszonyát, mert úgy tűnik, hogy a lelet a császárkorból származik, a kutatók egybehangzó véleménye szerint a Kr. u. II. századra datálható.³⁶ Ezt többek között azzal támaszthatjuk alá,³⁷ hogy a második folium versóján, a bűn­

katalógus elején egy  névvel ellátott alakot látunk mérleggel a kezében. Neki minden bizonnyal fontos szerepe van a halottak sorsának meghatározásában.³⁸ Az ábrázolásmód – funkciójával együtt, amelyet a szövegkörnyezetből következ­

tethetünk ki – kétségtelenül az egyiptomi halotti irodalom egyik legfontosabb művére, a Halottaskönyvre utal. Felmerül azonban a kérdés, hogy az ábrázolás – jelentése alapján – nem jelent­e többet, és nem arról van­e szó, hogy a szerző, vagy a katabasis szövegének másolója az illusztrációval is a Vergilius mintájául szolgáló orphikus alvilágleírással való távolabbi összefüggésekre kívánt utalni.

A Halottaskönyv párhuzamként idézett 125. fejezete tartalmazza az úgynevezett lélek­mérlegelés leírását.³⁹ Maat istennő a halottat a két igazság termébe vezeti, Osiris trónusa elé, hogy szívét mérlegre helyezze a trónus előtt, és döntsön túlvi­

lági sorsa felől. A mérlegnél Thoth áll, aki feljegyzi a mérlegelés eredményét, és azt Osirisnek, a valódi bírának írásban továbbítja. A mérlegnél található még egy alvilági szörnyeteg is, akinek az a feladata, hogy a bűnösnek ítélt lelkeket felfalja.

Az egyiptomi mű funkciójának megfelelően a szív megmérése ezúttal a halott számára pozitív eredménnyel jár. A nebseni papirusz szövegében Thoth a kö­

vetkezőket közli a sztereotip formulának megfelelően: XY, Osiris szívét a helyes igazság szerint mérték meg,⁴⁰ a szíve tanúskodott, ügye igaznak bizonyult a nagy mérlegben. Nem lehetett benne vétket találni, nem tulajdonított el a templomnak

35 Batr. 148.

36 Boyancé, P.: La religion de Virgile. Paris, 1963, 153 Voglianóval egyetértésben elfogadja ezt a nézetet.

37 Keydell, W.: Nota metrica al carmi esametrici pap. bolognese n. 3. Acme 5 (1952) 418 metrikai okokból a görög eredetet valószínűsíti.

38 Setaioli i. m. 187: „Nel verso seguente compare una figura, che tiene in mano una bilancia, sulla quale dovremo tornare il seguito. Questa figura e tutt’uno, crediamo, col , del vers. II, che for-se e chiamato  al v. 12. Egli, tenendo in mano la bilancia, proclama un   come il

 del mito Er, che ordina le anime e pronuncia il decreto di Lachesi. La folla delle anime obbe-disce al suo volere.”

39 Erman, A.: Die Religion der Aegypter. Berlin, 1934, 223–228.

40 Valójában az Osirisszel azonosított halott szívéről van szó. Az Osirisszé váló halott kérdéséről lásd Morenz, S.: Gott und Mensch in alten Ägypten. Leipzig, 1964, 95.

Az Aeneis Tartaros-jelenete 59 felajánlott adományokat, nem tett semmi rosszat a földön, ezért nem kell átadnunk egy alvilági szörnynek sem, hogy felfalja.⁴¹ Thoth nyilatkozata tehát két bűntípus, az emberekkel és az istenekkel szemben elkövetett alól is felmenti. A fejezet a lé­

lek­mérlegelésen kívül tartalmaz egy másik, az orphikus alvilágleírás szempont­

jából fontos elemet is. A halottnak ugyanis, mielőtt Osiris trónusa elé járul, el kell vonulnia a 42 alvilági bíra mellett, és mindegyiket nevén nevezve mindegyikük előtt egy­egy bűn elkövetését kell tagadnia. Ebből a tagadássorozatból épül fel az egyiptomi halotti irodalomban is egyedülálló, úgynevezett negatív bűnvallomás.⁴² Meglepő, hogy ez a bűnvallomás több elemében is megegyezik a részben már a klasszikus görög szerzőknél, részben a bolognai papiruszon, illetve Vergiliusnál meglévő bűnkatalógussal – vagy legalábbis nagy hasonlóságot mutat azokkal.

A szóba jövő kapcsolódási pontok a következők:⁴³

   (Plat. Resp. 615 c; Phaed.113 e; Vergiliusnál az istenek ellen lázadó mitikus hősök, titánok, stb.) ~ I, 8: Nem gyaláztam az istent; II, 38: Nem sértettem meg az istent; II, 42: Nem gyaláztam az istent a városában;

 (Plat. Phaed. 113 d; Lucian. Zeus elench. 18; Pausan. X, 28, 1: Polygnótos festménye) ~ I, 17: Nem vettem el a templomban elhelyezett élelemből; II, 2: Nem ra-bolta el az isten javait;

 (Aristoph. Batr. 150) ~ I, 20: Nem fajtalankodtam fiúval; II, 27: Nem fajtalankodott fiúval;

 (Lucian. Necy. 11; Plaut. Trin. 549 sk.; papyrus ob adulterium caesi) ~ II, 19:

Nem követett el házasságtörést;

 (Plat. Phaed. 113 e; Lucian. Zeus elench. 18; Aristoph. Batr. 981) ~ I, 14: Nem öltem; II, 4: Nem öltem embert;

  (Plat. Resp. 615 b; Gorg. 524 a) ~ I, 15: Nem adtam parancsot gyilkosnak. Nem parancsoltam gyilkosságot. Nem adtam parancsot gyilkosságra álnok módon;

fraus innexa clienti ~ I, 2: Nem bántam rosszul házam népével;

divitiis soli incubuere repertis, nec partem posuere suis (Lucian. Ver. hist. II, 31; Pind.

Isthm. 2, 68) ~ II, 41: Nem növeltem a vagyonom más kárára; II, 3: Nem voltam irígy;

II, 14: Nem üzérkedett gabonával;

41 Budge, E. A. W.: The Papyrus of Ani. London – New York, 1913, 314–316.

42 Maystre, Ch.: Les declarations d’innoncence. Kairó, 1937.

43 Az idevágó szövegeket Maystre francia fordítása alapján idézem. A családi kapcsolatok elfajulásá­

ról lásd Gatz, B.: Weltalter, goldene Zeit und sinnverwandte Vorstellungen. Hildesheim, 1967, 18–24.

60 Az Aeneis Tartaros-jelenete

zsarnokoskodás, könyörtelenség (Plat. Gorg. 524 a, Resp. 615 b) ~ I, 9: Nem emel-tem kezet magamnál szegényebbre; I, 13: Nem sírt miattam senki; I, 3: Nem követemel-tem el erőszakos cselekedetet;

  (Pind. Ol. 2, 73; Aristoph. Batr. 150) dominorum fallere dextras ~ II, 33: Nem szegtem meg a szavamat;

fixit leges pretio atque refixit ~ II, 26: Nem volt részrehajló bírói minőségében.

A Halottaskönyv jellegzetesen egyiptomi terminológiával előadott negatív bűn­

vallomása számos egyéb, főleg a rituális előírások áthágására vonatkozó elemet is

vallomása számos egyéb, főleg a rituális előírások áthágására vonatkozó elemet is

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 51-65)