A Cato maior egy elfeledett forrása *

Manapság kissé idejétmúlt vállalkozásnak látszik a cicerói életmű, s ezen belül különösen a Cato maior forrásainak elemzésébe bocsátkozni. Cicerót a huma­

nizmus kora óta filológus nemzedékek egész sora olvasta és tanulmányozta nem szűnő buzgalommal és lelkesedéssel, és ezek a tanulmányok a forrásokat illetően már a múlt században is olyan műveket eredményeztek, mint például R. Hilzernek ma is haszonnal forgatható monográfiája¹ vagy a Cato maior vonatkozásában H. Kroegernek századunk elejéről származó, megállapításainak döntő többségében azonban ma is helytálló értekezése.² Az elmúlt hét évtized folyamán természete­

sen Kroeger eredményei, ha el nem avultak is, de módosultak, az övénél tágabb horizontú szemléletmód új összefüggések feltárását is lehetővé tette, elsősorban az úgynevezett periférikus források vonatkozásában. E széleskörű forráselemző te­

vékenység eredményeként ma már közhelynek számít, hogy Cicero e könyvének megírásakor közvetlen forrásként használta,³ olykor szó szerint fordította Xenophón Oikonomikosát és Kyrupaideáját,⁴ Platón Politeiáját,⁵ merített Aristoxenosból,⁶ ha­

tott rá Poseidónios,⁷ hasznosította a peripatetikusok természettudományos eredmé­

nyeit,⁸ részletesen foglalkozott az öregségre vonatkozó további szakirodalommal,⁹ ismerte a keósi Aristón általa is említett hasonló tárgyú művét,¹⁰ lehetett kezében

* Antik Tanulmányok 30 (1983) 231–239.

1 Hirzel, R.: Untersuchungen zu Ciceros philosopischen Schriften I–III. Leipzig, 1877–1883.

2 Kroeger, H.: De Ciceronis in Cato maior auctoribus. Rostock, 1912.

3 Alfonsi, L.: Sulla genesi de De senectute ciceroniano. Ciceroniana 3–4 (1961–1964) 3–6.

4 de Caria, F.: Cicerone CM 79–81 e Senofonte Cyr. VIII, 7, 17 e Cic. CM 59 e Sen. Oec. IV, 20, 25. RCCM 16 (1974) 321–336.

5 de Caria, F.: Cato maior 6–8 e Platone Rsp. 328e–330a. Vichiana 3 (1974) 219–226.

6 Wehrli, F.: Aristoxenos. Die Schule des Aristoteles II. Basel, 1945.

7 Sen. Epist. 90, 21: (Posidonius) transit deinde ad agricolas nec minus facunde describit proscissum aratro solum et iteratum quo solutior terra facilius pateat radicibus, tunc sparsa semina et collectas manu herbas, ne quid fortuitum et agreste succrescat, quod necet sagetem. hoc quoque opus ait esse sapientium, tamquam non nunc quoque plurima cultores agrorum nova inveniant, per quae fertilitas augeantur. Lásd még: Theiler, W.: Poseidonios. Die Fragmente II. Berlin–New York, 1982. 364, 365, 385.

8 A növények csírázására: Theophr. Caus. plant. III, 5, 1; 5, 5; 5, 6.

9 Herter, H.: Demokrit über das Alter. WJA 1 (1957) 83–92.

10 Wehrli, F.: Lykon und Ariston von Keos. Die Schule des Aristoteles VI. Basel, 1952. 32; L. Alfonsi:

Su Aristone di Ceo. Aevum 31 (1957) 366–367.

142 A Cato maior egy elfeledett forrása

olyan könyv, amelyből Stobaiosnál, Iuncus (Iunkos) neve alatt maradt fenn számot­

tevő töredék,¹¹ továbbá hogy használt egy olyan, közelebbről meg nem határozható­

nak minősített, ugyancsak az öregséggel foglalkozó írást, amely a császárkori görög és latin szerzők, így Plutarchos, illetve Valerius Maximus, Iuvenalis és Censorinus számára sem volt ismeretlen.¹² Míg azonban az esetek többségében az említett gö­

rög források és a Cato maior egyes részletei között a kapcsolat annyira nyilvánvaló, hogy a görög és latin párhuzamos szövegek egybevetése révén Cicero műfordító elveit és gyakorlatát illető következtetések levonására is lehetőség adódik,¹³ ad­

dig az utolsónak említett forrás mikéntje és jellege homályos és meghatározatlan.

Ezúttal ennek a forrásnak közelebbi meghatározására teszünk kísérletet.

A dialógus Catója – s ebben Cicero valószínűleg Hérakleidés Pontikos mód­

szerét követte¹⁴ – egy­egy állítása igazának bizonyítására általában háromféle érvet használ: a kizárólag spekulatív természetű fejtegetések mellett nagy, sőt, eseten­

ként ezeknél még jelentősebb szerepet játszanak a történelemből, illetve a szemé­

lyes élettapasztalat szférájából vett példák. A történeti jellegű példák és példázatok Cicerónál kétfélék: vagy a görög, vagy a római történelemből származnak. Így van ez a dialógus első részében is, ahol Cato a boldogság életkortól és vagyoni helyzet­

től független voltának kifejtése közben előbb Quintus Fabius Maximusra hivatko­

zik, mint a közéleti tevékenységgel eltöltött hosszú és tartalmas élet eszményképére (IV, 10 – V, 13), majd ezt követően másik életlehetőségként fölvillantja a nem ke­

vésbé szép magánéletnek – immár a görög történelemből – kölcsönzött példáit is (V, 13): A nyugalomban, tisztán és okosan eltöltött életnek is lehet békés és szelíd öregkora, amilyen – mint tudjuk – a Platoé volt, aki nyolcvanegy éves korában írás közben halt meg; amilyen az Isocratesé, aki a Panathenaicus című könyvét kilenc-vennégy éves korában írta, és ezt követően még öt évig élt; mestere, a Leontini-beli Gorgias úgy töltötte be százhetedik életévét, hogy soha nem hagyott fel a tanulás-sal és a munkával. Midőn megkérdezték tőle, miért él szívesen ily sokáig, így vála-szolt: Semmi sincs, amit vádként hozhatnék fel az öregség ellen. Nem sokkal később az emlékezet és általában a szellemi képességek öregkori csökkenésének cáfola­

taiként a iurisconsultusok, a pontifexek és az augurok után ugyancsak a görög múlt nagyjai következnek (VII, 22–24): Sophocles késő öregkoráig írt tragédiákat, és mert emez elfoglaltsága következtében látszólag elhanyagolta a családi vagyont, fiai bíró-ság elé idézték, hogy miként a mi jogszokásunk szerint az atyákat, ha rosszul kezelik a családi vagyont, el szokás tiltani javaiktól, úgy őt is, mint agyalágyultat, tiltsák el vagyonának kezelésétől a bírák. Ekkor az öreg – a hagyomány szerint – felolvasta

11 A. Dyroff: Junkos und Ariston von Keos über das Greisenalter. RhM 86 (1937) 241–269.

12 A. Dyroff: Der Peripatos über das Greisenalter. Paderborn, 1939, 65.

13 Poncelet, R.: Ciceron traducteur de Platon. Paris, 1957, 258–261. Lásd még de Caria 4. és 5.

jegyzetben szereplő tanulmányait.

14 Castelli, G.: Il Cato maior de senectute come . RSC 20 (1972) 5–12.

A Cato maior egy elfeledett forrása 143 a bíráknak azt a drá máját, ame lyet kezében tartott, és amelynek éppen hogy befe-jezte írását, az Oedipus Coloneust, s megkérdezte, vajon ez agyalágyult ember köl-teményének benyomását kelti-e; ennek felolvasása után a bírák szavazata alapján fölmentették. Vajon őt, vajon Homerust, Hesiodust, Simonidest, Stesichorust, vajon azokat, akiket korábban említettem, Isocratest, Gorgiast, vajon a filozófusok fejedel-meit, Pythagorast, Democritust, vagy Platot, vajon Xenocratest, vajon később Zenot, Cleanthest, vagy azt, akit ti is láttatok Rómában, a sztoikus Diogenest eltompíthatta-e tanulmányaikban az öregség?

A lelkesen és kicsit öregemberre jellemző bőbeszédűséggel érvelő Cato pél­

dái találomra választottaknak látszanak, ám a spontaneitás illúziójának fölkeltése csupán Cicero szépírói tehetségét bizonyítja: a lendületes előadásmód mögött va­

lójában egy stílusát tekintve merőben más írás hatásának nyomai fedezhetők fel:

a Lukianos­corpusban fennmaradt pseudo­lukianosi műé, a Makrobioié.¹⁵ A továb­

biakban az e két írás közötti kapcsolat meglétét és mikéntjét igyekszünk bizonyíta­

ni, illetve részletesebben kifejteni.

A Makrobioi különös katalógus, a nagy kort megért híres emberek gyűjtemé­

nye, mégpedig a következő csoportosításban: első helyen a hosszú életű népek és népcsoportok (pl. egyiptomiak, mágusok stb.) felsorolását tartalmazza, majd ezt követi annak tárgyalása, hogy a római és görög királyok a különböző hellénisztikus fejedelmek, a nevezetesebb hadvezérek, továbbá a filozófusok, a történetírók, a szó­

nokok és a költők közül kik voltak hosszú életűek. Van, amikor a felsorolás csak az illető nevét és életkorát közli, van, amikor az erre vonatkozó forrást is megadja, sőt sokszor rövid anekdota próbálja megtörni az előadás egyhangúságát. Irodalmi értéke az anekdotákkal együtt is vajmi csekély.¹⁶

A Cato maior és a Makrobioi megfelelő részeinek összehasonlítását az áttekint­

hetőség kedvéért három részletben végezzük el.

A. Cato maior VII, 23:

Num igitur hunc (ti. Sophoclen), num Homerum, Hesiodum, Simoniden, Stesichorum, num quos ante dixi, Isocraten, Gorgian, num philosophorum principes, Pythagoran, Democritum, num Platonem, num Xenocraten, num postea Zenonem, Cleanthen aut eum, quem vos etiam vidistis Romae, Diogenen stoicum coegit obmutescere in suis studiis senectus?

Makrobioi 18–29 (a példaként szereplő személyek előfordulásuk sorrendjében):

15 Hitelességének eddig egyetlen védelmezője akadt: Gallavotti, C.: Sui Macrobi di Luciano. RFIC 8 (1930) 141–156, ezt azonban rajta kívül senki sem fogadta el: Betz, H. D.: Lukian von Samosata und das Neue Testament. Berlin, 1961, 17.

16 Legjobb kiadása: Iacobitz, C.: Luciani Samosatensis opera III. Lipsiae, 1881, 193–201.

144 A Cato maior egy elfeledett forrása

1. filozófusok: Démokritos, Xenophilos (Pythagoras tanítványa), Solón, Thalés, Pittakos, Zénón, Kleanthés, Xenophanés, Xenokratés, Chrysippos, Diogenés (sztoikus), Poseidónios, Kritolaos, Platón, Athénodóros, Nestór, Xenophón.

2. szónokok: Gorgias, Isokratés, Apollodóros, Athénodóros, Potamón.

3. költők: Sophoklés, Kratinos, Philémón, Epicharmos, Stésichoros, Simónidés, Eratosthenés, Lykurgos.

A Cato maiorban és a Makrobioiban szereplő neveket pusztán előfordulásuk szem­

pontjából egybevetve, a következő megállapításokat tehetjük:

a) Homéros és Hésiodos kivételével a Cicero által idézett példák a Makrobioiban egytől egyig megtalálhatók.

b) Noha a sorrend más, a csoportosítás mindkét műben ugyanaz; Cicerónál: köl­

tők, szónokok, filozófusok; a Makrobioiban: filozófusok, szónokok, költők.

c) A Cicerónál egymás mellett szereplő személyek a Makrobioiban is egymás mellett szerepelnek: így Stésichoros ~ Simónidés, Gorgias ~ Isokratés, Zénón ~ Kleanthés.

Némi megszorítással ugyancsak ide sorolható Pythagoras ~ Démokritos is. Magát Pythagorast a Makrobioi közvetlenül nem említi ugyan, ám a felsorolásban Démokritos után Xenophilos következik a     

 megjegyzés kíséretében, tehát Pythagoras, mint filozófiai iskola alapí­

tója, közvetve mégiscsak jelen van a másik, iskolát teremtő filozófus, Démokritos mellett.

d) Nem kevésbé tanulságos a Cato maior szövegének tagolása sem. A hosszú léleg­

zetű mondatot a többször megismételt num kérdőszó különíti el kisebb egységekre;

a Simonides ~ Stesichorus, Isocrates ~ Gorgias, Zeno ~ Cleanthes, Democritus ~ Pythagoras szoros összetartozását a periodikus tagolás is hangsúlyozza, ugyanak­

kor Platót és Xenocratest – mestert és tanítványt – a köztük álló num különválasztja egymástól.¹⁷ A Makrobioiban – egyébként legalább ennyire értelmetlenül – szintén távol kerül egymástól a kettő. A Cicero­mondat tagolása tehát mintha a Makrobioi felépítését követné.

Ezek az egyezések arra mutatnak, hogy a két írás, a Cato maior és a Makrobioi kö­

zött nem áttételes és távoli, hanem közvetlen kapcsolat van. Ezt a feltevésünket alá­

támasztják és megerősítik az alábbi párhuzamok is.

B.

Cato maior V, 13:

17 K. Simbeck kritikai kiadása nem kérdőjelezi meg a num helyénvalóságát: M. Tulli Ciceronis Cato maior. Lipsiae, 1917¹⁷, 12. Falconer, W. A.: Cicero De senectute, De amicitia, De divinatione. London, 1964, 32 törlésének a szöveghagyományban nincs alapja.

A Cato maior egy elfeledett forrása 145 Est etiam quiete et pure atque eleganter actae aetatis placida ac lenis senectus, qualem accepimus… Isocratis, qui eum librum, qui Panathenaicus inscribitur, quarto et nonagesimo anno scripsisse se dicit vixitque quinquennium postea; cuius magister, Leontinus Gorgias centum et septem complevit annos, neque umquam in studio suo atque opere cessavit. Qui cum ex eo quaereretur, cum tam diu vellet esse in vita, „nihil habeo” inquit „quod accusem senectutem”.

Makrobioi 23:

          

         

          

 

          

...   

Az idézett két szövegrész egymáshoz való viszonyát előbb Isokratés vonatkozásában vizsgáljuk. Hogy az Isokratésszel kapcsolatos két mondat szorosan összefügg egy­

mással, arra a strukturális frazeológiai és tartalmi hasonlóságokon túlmenően a leg­

fontosabb, a perdöntő bizonyíték az, hogy a szónok életkorának meghatározásában közös a tévedésük. A mérvadónak tekintett ókori hagyomány szerint ugyanis, mely­

nek hitelességét az Isokratés­beszédek ilyen jellegű megnyilatkozásai is alátámaszt­

ják, Isokratés nem kilencvenkilenc, hanem csak kilencvennyolc évet élt: Lysimachos archónsága alatt született Kr. e. 436­ban és nem sokkal a chairóneiai csata után, Kr.

e. 338 augusztusában halt meg.¹⁸ Saját bevallása szerint Kr. e. 354­ben nyolcvankét, Kr. e. 342 augusztusában kilencvennégy esztendős volt.¹⁹ A Makrobioi és a Cato ma-ior közös egy évnyi tévedése az egész ókori irodalomban csupán ebben a két műben fordul elő.²⁰ A két textus tüzetesebb összehasonlítása egyben annak eldöntéséhez is támpontot nyújt, hogy a két szerző közül melyik követte el a tévedést. A Makrobioiban a beszéd címeként Panégyrikos szerepel, amit Isokratés kilencvennégy éves korában írt; Cicerónál a cím Panathenaicus, szerzésének időpontja pedig a szónok életének ki­

lencvennegyedik életéve. Ezek az adatok csak látszólag mondanak ellent egymásnak, végső fokon mindegyik Isokratés Panathénaikosára megy vissza. A Panathénaikost – ami a Panégyrikos kibővített változata²¹ – Isokratés kilencvennégy évesen kezd­

18 Isokratés életére és az ókori életrajzi hagyományra; Cloché, P.: Isocrate et son temps. Paris, 1963, 5–8.

19 XV, 9:             

  A   problémájára: Misch, G: Isokrates Autobiographie. In: Seck F.

(Hrsgb.): Isokrates. Wege der Forschung. Darmstadt, 1976, 189–215. XII, 3:    

       .

20 Münscher, K.: s. v. Isokrates. PWRE IX. Stuttgart, 1916, 2150.

21 Schmid, W. – Christ, W.: Geschichte der griechischen Literatur. München, 1912, 573–574.

146 A Cato maior egy elfeledett forrása

te ugyan írni,²² betegségének közbejötte miatt azonban csak három évvel később, tehát kilencvenhat vagy kilencvenhét éves korában fejezte be (XII, 266–267): 

            

        

...      A Makrobioinak mindkét adata, még ha alapjában véve helyes is, kétértelmű: a Panégyrikos Isokratés beszédei közül elsőrendűen nem a Panathénaikost jelöli, hanem ennek korábbi változatát, Isokratés szavaiból pedig nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy kilencvenhatodik vagy ki­

lencvenhetedik életévében járt­e a második, befejező rész írásakor. Cicero, aki jól ismerte Isokratés életművét,²³ megszüntette ezt a kétértelműséget: a beszéd címét és írásának időpontját illetően magára Isokratésre hivatkozva – scripisse se dicit – át­

interpretálta és félreérthetetlenné tette forrását, a szónok életkora vonatkozásában viszont automatikusan átvette a nyilván hibás számításból eredő tévedését. Ennek fordítottja bajosan volna elképzelhető, hogy tudnillik egy kivonat készítője tért volna el – az alternatívák ismertetése nélkül – egy olyan mintától, amely a legilletékesebb­

re, magára Isokratésre alapozta állítását.

Hasonló a helyzet Gorgiasszal. A két mondat között tartalmi, strukturális és fra­

zeológiai egyezések egyaránt kimutathatók: mindkét szerző száznyolc évben ha­

tározza meg a szónok életkorát – a centum et septem complevit annos implicite ezt tartalmazza –, majd az életkorra vonatkozó közlést mindkét műben az öregséggel kapcsolatos kérdés követi. A kérdés és a válasz azonban eltér egymástól: a Makrobioi Gorgiasától az egészséges és szellemileg ép öregkor titkát tudakolják, mire az a vá­

lasza, hogy soha nem vett részt közös lakomákon (vagy tivornyákon); a Cato maior-ban a kérdés úgy hangzik, miért él szívesen még ilyen öregen is, mire azt feleli, semmi baja az öregséggel. Hogy a Cato maiorban ez a rész miért alakult át – s vált egyre banálisabbá –, az magával a Cato maiorral magyarázható. Az öreg Cato egy­

részt büszkén hivatkozik arra, hogy a sodalitasok az ő quaestorsága alatt jöttek létre Rómában,²⁴ másrészt midőn az öregkor nyújtotta lehetséges élvezeteket veszi sorra, ezek között a conviviumoknak adja az elsőséget (XIII, 44–45): quamquam immo-deratis epulis caret senectus, modicis tamen delectari potest…ad me ipsum revertar epulabar cum sodalibus omnino modice. A Makrobioi szélsőségesen lakomaellenes Gorgiasának át kellett alakulnia ahhoz, hogy példái között idézhesse az a Cato, aki saját szavai szerint is ifjabb korában még csak nem is volt mindig modicus a lako­

mákon: sed erat quidam fervor aetatis.²⁵

22 Isocr. XII, 3. Lásd a 19. jegyzetet.

23 Barwick, K.: Das Problem der isokratischen Techne. Philologus 107 (1963) 43–60, különösen:

43–44; Cloché i. m. 7.

24 A római sodalitasokra további irodalommal: Kaser, M.: Das römische Privatrecht I. München, 1955, 263–265.

25 Kienast, D.: Cato der Zensor. Heidelberg, 1954, 10. sk. Cicero Cato­felfogásának eredete.

A Cato maior egy elfeledett forrása 147 C.

Cato maior VII, 22:

Sophocles ad summam senectutem tragoedias fecit; quod propter studium cum rem neglegere familiarem videretur, a filiis in indicium vocatus est, ut quem ad modum nostro more male rem gerentibus patribus bonis interdici solet, sic illum quasi desipientem a re familiari removerent iudices. Tum senex dicitur eam fabulam, quam in manibus habebat et proxime scripserat recitasse iudicibus quaesisseque, num illud carmen desipientis videretur; quo recitato sententiis iudicum est liberatus.

Makrobioi 24:

        

           

        

          



Az öreg Sophoklés perbefogását előadó két történet között a kapcsolat aligha szorul bizonyításra: a bővebb cicerói változat inkább arra jó példa, hogy Cicero hogyan rómaiasította, pontosabban tette a rómaiak számára érthetővé a görög történetet.

Ez a részlet – mint majd látni fogjuk – más szempontból lesz jelentős.

Az eddigiek összegzéseként megállapíthatjuk tehát, hogy Cicero a Cato mai-or írásakmai-or fmai-orrásként használta a Makrobioi egyes fejezeteit olyan módon, hogy az öregkorral kapcsolatos példáinak egy részét közvetlenül ebből az írásból merí­

tette. A kérdés az, hogyan?

Bizonyos, hogy a Makrobioi az általunk ismert, végső formáját csak jóval Lukianos halála után, a benne előforduló   

  (7) kifejezésből következtetve, Caracalla uralkodása alatt, pontosabban Kr. u. 212–213 között nyerte el,²⁶ de nemcsak emiatt a kifejezés mi­

att, hanem más, elsősorban stiláris okokból sem lehet Lukianos műve.²⁷ Szerzője ismeretlen.²⁸ Mivel történeti utalásai nem mennek túl Tiberius korán, keletkezé­

sének időpontjára az a konszenzus alakult ki, hogy a dedikációt tartalmazó első résznek (1–2) és annak a betoldásnak kivételével, melyben az idézett kifejezés előfordul, a gyűjtemény a maga egészében valamikor Tiberius uralkodása alatt

26 Hirschfeld, O.: Die Abfassungszeit der Makrobioi. Hermes 24 (1889) 156–160.

27 Helm, R.: s. v. Lukianos. PWRE XIII. Stuttgart, 1927, 1748.

28 Thallos szerzőségét semmi sem bizonyítja, és a Suet. Aug. 67,2­ben említett felszabadított rabszol­

gának a történetíró Thallosszal való kapcsolatba hozatala alaptalan. Breitenbach, H. R.: s. v. Thallos.

Der Kleine Pauly V. München, 1975, 646.

148 A Cato maior egy elfeledett forrása

keletkezett.²⁹ A Cato maiorból levonható tanulságok alapján azonban ezt az általá­

nosan elfogadott nézetet módosítanunk kell: a Cicero­dialógus arról tanúskodik, hogy a Makrobioi azon fejezeteinek, amelyekben a filozófusokról, szónokokról és költőkről esik szó, legkésőbb a hellénisztikus kor végén már létezniük kellett, méghozzá – mint azt a strukturális egyezések bizonyítják – megközelítőleg olyan formában, ahogyan ránk maradtak. Nem szerepelhettek természetesen ebben a hellénisztikus kori változatban azok, akiknek működése a császárkorra esik, így például Athénodóros, Augustus nevelője, Nestór, Tiberius nevelője stb. Ha ez így van, akkor viszont magyarázatra szorul, hogy a Cato maior példái közül miért hiányoznak egyrészt a történetírók, noha ezek a Makrobioiban külön csoportként ott találhatók a filozófusok és a szónokok között, másrészt a királyok és az uralko­

dók, holott a Makrobioinak első és terjedelemre legnagyobb egységét éppen ezek felsorolása alkotja.

A történetírók elmaradásának okára – nézetünk szerint – ismét csak a Cato maior adja meg a választ. A beszélgetés folyamán Cato maga fejtegeti részletesen történetírói munkásságát (XI, 38): Septimus mihi Originum liber est in manibus, omnia antiquitatis monumenta colligo – vagyis a görög történetírókra való hivatkozás Cicero számára ily módon művészeti szempontból feleslegessé vált.

Hasonlóképpen a Cato maior és általában általában Cicero államelméleti műveinek alaptendenciája magyarázza azt is,³⁰ hogy az egy Masinissa kivételével (X, 34) – aki egyébként a Makrobioiban is szerepel³¹ – a hellénisztikus kori uralkodók szintén hiányoznak a hivatkozások sorából. A dialógusbeli Cato – és a köztársaságpárti Cicero – szemében a tevékeny élet igazi eszményképeinek nem a görög és a „barbár” uralkodók, hanem a köztársaság hőskorának idealizált római nagyjai, Quintus Fabius Maximus, Appius Claudius Caecus, Scipio Africanus Maior stb.

számítottak. Hogy azonban a Cicero használta forrás a filozófusok, történetírók, szónokok és költők csoportjai előtt uralkodók és hadvezérek felsorolását is tartalmazhatta, vagyis szerkezeti felépítése azonos volt a fennmaradt Makrobioi szerkezeti felépítésével, egy további gondolatpárhuzam alapján valószínűsíthető.

Cicero a Cato maiorban a már részletesen elemzett Gorgias­Isokratés példázatot a következőképpen vezeti be (V, 13): Quorsum igitur haec tam multa de Maximo?...

Nec tamen omnes pos sunt esse Scipiones aut Maximi, ut urbium expugnationes, ut pedestris navalisque pug nas, ut bella a se gesta, ut triumphos recorderentur. Est etiam quiete et pure atque ele ganter actae aetatis placida ac lenis senectus, qualem

29 Rühl, F.: Die Makrobier des Lukianos. RhM 62 (1907) 421–437; Rühl, F.: Noch einmal die Makrobier des Lukianos. RhM 64 (1909) 137–150.

30 Boyancé, P.: Études sur l’humanisme ciceronien. Bruxelles, 1970.

31 Cato maior X, 34: Audire te arbitror; Scipio, hospes tuus avitus Masinissa quae faciat nonaginta natus annos.; Makrobioi 17:       .

A Cato maior egy elfeledett forrása 149 accepimus Platonis... qualem Isocratis... Gorgias.³² Ugyanakkor a Makrobioi az uralkodókat, hadvezéreket, valamint a többi csoportot – a filozófusokat, a történetírókat, a szónokokat, a költőket – az alábbi mondattal választja el egymástól (17–18):      

            ...

        . Hogy a gondolatpárhuzam két tagja közt genetikus kapcsolatot tételezzünk fel, azt az otium-negotium ellentétére épülő funkcionális hasonlóságon kívül a két átvezető rész elemeinek szerkesztésbeli egyezései indokolják:

Makrobioi Cato maior

 Scipiones, Maximi

 Plato

     Isocrates, Gorgias

A két mű egybevetése révén azonban nemcsak Cicero egyik elfeledett forrásá­

nak azonosítása vált lehetővé, hanem az egyezések jellege alapján a Makrobioi szövegének kialakulására és formálódására is vonhatunk le következtetéseket.

Eszerint:

1. Már a hellénisztikus korban létezett egy olyan redakció, amely szerkezeti felépí­

tését – csoportosítását – tekintve teljesen, tartalmi szempontból pedig nagymérték­

ben hasonló volt a Lukianos­corpusban ránk maradt szöveghez.

2. Ezt a hellénisztikus kori változatot Tiberius uralkodása alatt kibővítették, majd – mint arra már korábban is utaltunk – a gyűjtemény végső formáját Caracalla

2. Ezt a hellénisztikus kori változatot Tiberius uralkodása alatt kibővítették, majd – mint arra már korábban is utaltunk – a gyűjtemény végső formáját Caracalla

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 141-153)