Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez *

Az ókori görög filozófia történetének talán egyetlen képviselője sem késztet­

te tevékenységével olyan szenvedélyes és teljesen ellenkező előjelű reagálás­

ra az utókort, mint éppen a   elvét hirdető, a közéleti tevékenységet

­nek minősítő Epikuros. A mester előtt térdre boruló Kolótésszel, s az elragadtatott római tanítvánnyal, Lucretiusszal szemben az ellenfelek népes tá­

bora állt már az ókorban, pogány bölcselők és egyházatyák egyaránt, s az etikai jellegű kifogások mellett kezdettől fogva jelen volt Epikuros ellen az a vád is, hogy tanításai zavarosak, ellentmondásosak.¹ Tanainak mint immanens gondolati rend­

szernek kétségkívül egyik legfőbb problémája – az ókortól napjainkig – teológi­

ájának és filozófiájának viszonya. Lucretius a Graius homót a religio ellenes harc legnagyobb görög képviselőjeként ünnepelte, ugyanakkor ez a filozófus nemcsak tanítványaihoz írt leveleiben bíztatott az istenek tiszteletére,² hanem állítólag maga is beavattatta magát az eleusisi misztériumokba,³ mindig részt vett a város ünne­

pein és példamutatóan elvégezte az előírt szertartásokat.⁴ Másrészt probléma volt – és a filozófiatörténetben eddig még nincs megnyugtatóan tisztázva – Epikuros istenfelfogásának mikéntje, s egyáltalán az a tény, hogy filozófiájával, ami egyben az ókori atomizmus legfejlettebb formáját jelenti, hogyan egyeztethető össze az is­

tenekbe vetett hit.

Míg az ókori ellenfeleket, mint később látni fogjuk, saját filozófiájuk korlátai akadályozták e látszólagos ellentét feloldásában, addig az újkori filozófiatörténet és filológia számára a legnagyobb nehézséget az adatok szűkössége, az epikurosi rend­

szer eme speciális problematikájára vonatkozó doxográfiai és kommentárirodalom homályos, s gyakran nehezen értelmezhető volta jelenti. A kutatás továbbra is kény­

telen fő forrásként a Diogenés Laertiosnál fennmaradt levelekre és életrajzra,⁵

* KÁKOSY L. – GAÁL E. (szerk.): Idő és történelem. A Marót Károly Emlékkonferencia előadásai.

Budapest, 1974, 17–32.

1 Diog. Laert. X, 26; Cic. De fin. II, 5, 15; II, 6, 18.

2 Ad. Men. 123 ill. 133 sk.

3 frg. 157.

4 Festugière, A­J.: Épicure et ses dieux. Paris, 1946, 88. sk.

5 Diog. Laert. X, 1–34; Ad Herod. 35–83; Ad Pyth. 84–116; Ad Men. 122–135; Sent. sel. 139–

154. Az Epikurosra vonatkozó ókori szöveghelyek legteljesebb gyüjteménye: Usener, H.: Epicurea.

Lipsiae, 1887.

40 Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez

Lucretiusra és Ciceróra hagyatkozni.⁶ A múlt század második felében napvilágra került herculaneumi papiruszok, az epikureus Philodémos és Démétrios Lakón tö­

redéke⁷ rendkívül hiányos voltuk ellenére is nagy reményekre jogosítottak, az értel­

mezésük körül kialakult, s gyakorlatilag máig folyó viták közben azonban kiderült, hogy jóllehet egyes részletkérdések megoldását elősegítették, csakhogy – mint a tu­

domány történetében annyiszor –, talán még több új problémát vetettek fel, mint amennyinek megoldására lehetőséget adtak. Ez az oka annak, hogy a közelmúltban megjelent összefoglaló filozófiatörténetek is csak olyan bizonytalan, különböző ala­

pon álló, történeti és pszichológiai szempontokat keverő magyarázatokat adnak, mint amilyen például W. Capellenál szerepel.⁸ Ez a különböző alapú magyarázat az ókori ellenfelekre és doxográfusokra is jellemző. Egyesek a tömegektől való féle­

lemnek tulajdonítják Epikuros esetében azt, hogy nem tagadta meg az isteneket⁹ (Plutarchos egész kis jelenetet rögtönzött arról, hogy a szentként tisztelt mester ho­

gyan oktatta álszentségre tanítványait),¹⁰ mások szerint Epikuros részéről az iste­

nekre vonatkozó kijelentések üres szavak csupán, mert filozófiájának következményei az istenek tagadásával egyenlők.¹¹ Az újkori interpretációs kísérletek jellegüket te­

kintve három csoportra oszlanak. A kérdéssel foglalkozók jelentős része a problé­

mát megoldhatatlannak tartja,¹² s elfogadva az ókori kritikusok egy részének nézetét, Epikuros következetlenségének tulajdonítja, hogy megengedte az istenek létezését. Mások filológiailag alá nem támasztható, ám a filológiai irodalomra ha­

tással lévő megoldásokkal kísérleteznek (vízeséshasonlat).¹³ A harmadik csopor tot azok alkotják, akik a filológiai és filozófiai szempontok együttes érvényesítésére tö­

rekedve a probléma különböző vonatkozásait nemcsak feltárták, hanem jelentős

6 De nat. deor. I; De fin. II.

7 Kiadása: Diels, H.: Philodemos über die Götter. Erstes und drittes Buch. Berlin, 1916–1917.

8 Capelle, W.: Die griechische Philosophie II. Berlin, 1971, 153–154: „Unzweifelhaft wirkt auf ihn auch hier der Einfluss des Demokrit, der Ebenfalls – im Widerspruch zu der Atomtheorie – die Existenz von Göttern, übrigens ähnlicher Art wie die Epikurs, angenommen hatte. Auch der consensus genitum hat dabei zweifellos auf Epikur eingewirkt und nicht zuletzt das innere Bedürfnis, sein Ideal in wirklich existierenden unsterblichen Wesen verkörpert zu sehen. Und wohl noch ein anderes, nicht zu unterschät-zendes Moment: die nicht erloschene Erinnerung an die Lichtgestalten der hellenischen Götter in dem Glauben seiner Kindheit.”

9 Cic. De nat. deor. I, 44, 123: invidiae detestandae causa; I, 30, 85: ne in offensionem Atheniensium caderet.

10 Contra Epic. beatit. 21. 1102 b.

11 Cic. De nat. deor. I, 30, 85: verbis reliquisse deos, re sustulisse; I, 44, 123: re tollit, oratione relinquit deos. Sext. Emp. Adv math. IX, 58.

12 Schwartz, E.: Charakterköpfe aus der Antike. Berlin, 1954,149; Nebel, G.: Griechischer Ursprung I. Berlin, 1948, 281–282; Gigon, O.: Epikur. Zürich, 1949, XLIV.

13 Scott, W.: The Physical Constitution of the Epicurean Gods. JPh 12 (1883) 212–247; Guissani, G.: Lucreti de rerum natura I. Turin, 1896, 262; Bailey, C.: Epicuros. Oxford, 1926, 348.

Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez 41 részeredményekkel is gazdagították a kutatást: ezek közül is Philippson,¹⁴ Bignone,¹⁵ Merlan,¹⁶ Freymuth¹⁷ és Kleve¹⁸ tanulmányai azok, amelyek megkülönböztetett fi­

gyelmet érdemelnek. Hogy a pozitív megoldásokkal kísérletező eddigi kutatások mégsem vezethettek consensus kialakulásához, annak oka – nézetünk szerint – fő­

ként abban keresendő, hogy a kutatók elkövettek két olyan módszertani hibát, ame­

lyek szükségszerűen vezettek legfeljebb csak tompítható, de alapjában véve ki nem küszöbölhető ellentmondásokhoz. Jórészt Philodémos és Démétrios töredékeit ál­

lítva az interpretáció középpontjába, az epikurosi teológia speciális kérdéseire úgy próbáltak választ adni, hogy előtte elmulasztották tisztázni azt az alapvető kérdést, hogy milyen jellegű a kapcsolat Epikuros filozófiája és teológiája között.

Következésképpen kérdésfeltevéseikben filozófiai és teológiai szempontok kevered­

tek egymással. Így jöttek létre az olyan ellentétpárok, amelyek eleve kizárták a meg­

nyugtató megoldás lehetőségét (az örök istenek mint atomkomplexusok ~ az atomkomplexusok mulandósága). A probléma olyan megfogalmazása, amilyen például Freymuthnál található,¹⁹ implicite már magában foglalja azt az aligha tart­

ható feltevést, hogy az istenek lényegileg ugyanolyanok, mint a többi létezők (wie alles Entstandene), és hogy az istenek létezésének mikéntjére vonatkozó problémák elsősorban természetfilozófiai jellegűek. Az epikurosi istenhittel kapcsolatos vala­

mennyi részletkérdés taglalása a jelenleginél sokkal részletesebb kifejtést igényelne.

Ennek mintegy előzményeként csupán ezeknek egy részére próbálunk választ adni, mindenekelőtt arra, hogy milyen kapcsolat van Epikuros filozófiája és teológiája között, majd ennek alapján megkíséreljük értelmezni a herculaneumi papiruszo­

kon előforduló vitás terminusok egy részét. Az ellentmondások hangsúlyozása he­

lyett mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy – legalábbis egy vonatkozásban – teljes az összhang Epikuros filozófiája és teológiája között: mindkettő mélysége­

sen antiteleológikus. Az atomok mozgásának, elhajlásának, egybekapcsolódásának és szétpattanásának végtelen folyamata az atomok és az űr természetéből követke­

zik; a világnak nincs semmiféle létesítő­ vagy céloka, éppúgy, mint ahogyan etikai

14 Philippson, R.: Zur epikureischen Götterlehre a továbbiakban: Götterlehre. Hermes 51 (1916) 568–608; Nachträgliches zur epikureischen Götterlehre a továbbiakban: Nachtrag. Hermes 53 (1918) 358–395; Zu Philodems Schrift über die Frömmigkeit. Hermes 56 (1921) 355–410; Die Götterlehre der Epikureer. RhM 83 (1934) 171–175; Die Quelle der epikureischen Götterlehre in Ciceros erstem Buche De natura deorum. SO 19 (1939) 15–40; Die Akademische Kritik der epikureischen Theologie im ersten Buche der Tuskulanen Ciceros a továbbiakban Kritik. SO 20 (1940) 21–44.

15 Bignone, E.: L’ nella teologia epicurea. RFil 61 (1933) 433–444; Storia della Letteratura Latina II a továbbiakban Storia. Firenze, 1945, 318–322.

16 Merlan, P.: Zwei Fragen der epikureischen Theologie. Hermes 68 (1933) 196–217.

17 Freymuth, G.: Zur Lehre von den Götterbildern in der epikureischen Philosophie. Berlin, 1953.

18 Kleve, K.: Die Unvergänglichkeit der Götter im Epikureismus. SO 36 (1960) 116–126.

19 Freymuth i. m. 5: „Wenn die Götter wie alles Entstandene Atomkomplexe, alle Atomkomplexe aber verganglich sind, wie können dann die götter unverganglich sein?”

42 Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez

vonatkozásban az emberi életnek sincs az egyedi léten túlmutató értelme: az egye­

düli cél az egyén belső nyugalmának biztosítása. Ami az isteneket illeti, Epikuros istenfogalma nem viszonyfogalom. Az istenek és a világegyetem nem egymásra vo­

natkoztatva, hanem egymás mellett léteznek, egyiknek sincs a másikkal szemben sem okozati, sem időbeli prioritása.²⁰ Az ókori Epikuros­ellenfelek, akik kivétel nél­

kül teleológikus beállítottságúak voltak, éppen ezért nem értették, hogy mi szükség van Epikuros rendszerében ezekre az üres, árnyékistenekre,²¹ akiknek az örökké tartó boldog létezésén kívül semmi más attribútumuk nincs. Tulajdonképpen ez a meg nem értés lett a forrása a már idézett, sokszor gyermeteg rágalmaknak, az ob­

jektívebb kritikusok részéről pedig az olyan kijelentéseknek, hogy Epikuros filozó­

fiájában az istenek nem egyebek tartalmatlan szójátékoknál.²² Az epikurosi teológia részletkérdéseinek megoldásához – nézetünk szerint – Epikuros filozófiájának egé­

széből kell kiindulni, s e filozófia alkotórészei közül is elsősorban az ismeretelmélet az, amelynek részletesebb vizsgálata hozzásegíthet annak megértéséhez, hogy mi­

lyen filozófiai megfontolások tették szükségessé Epikuros számára eme sajátos iste­

nek létezésének nemcsak megengedését, hanem állítását. Tárgyunk szempontjából az epikurosi ­nek két vonatkozása fontos: egyrészt, hogy miként magya­

rázza a fogalmak és a képzetek eredetét, másrészt milyen kritériumok alapján dönt helyességük felől. Az első az istenek egzisztenciális létének megválaszolása szem­

pontjából, a második pedig abból a szempontból jelentős, hogy az epikureus teoló­

giában milyen – az ismeretelméletből logikusan következő – módszer érvényesült az istenekkel kapcsolatos ontológiai problémák magyarázatakor. Epikuros ismeret­

elméletének közvetlen kiinduló tétele, hogy az ismeretelméleti vizsgálatoknak arra az elsődleges képzetre kell irányulniuk ( ), amely egy szó hallatára (  ) felmerül a tudatban, s amelynek létezése annyira evidens, hogy semmiféle bizonyítékra nem szorul,   (Ad Herod. 38, 3–5). Mivel azonban a szó hangalakja az epikureu sok szerint konvenció eredménye, maga a szó csak közvetve lehet oka az egyes képzeteknek és az ezekből létrejövő fogalmaknak. Az elsődleges ok mindig objektív, méghozzá az, hogy a va­

lóság tárgyairól a tárgyakkal megegyező képecskék () válnak le és áramla­

nak folyamatosan felénk, s ezek a lélekben együttrezgést () váltva ki, az eidólonok forrásaként szolgáló tárggyal alakban és minden más tulaj­

donságban megegyező fogalom létrejöttét eredményezik (Ad Herod. 49, 15–50, 6).

Tartalmilag a fogalom vonatkozhat érzékszervekkel felfogható, s az érzékek számá­

ra megközelithetetlen () dolgokra. Ez utóbbiak értelmezése az epikurosi ismeretelmélet egyik legkényesebb pontja. Epikuros erénye, hogy felismerte ezek

20 Filológiai bizonyítása ennek: Kleve, K.: Die Urbewegung der epikureischen Atome und die Ewigkeit der Götter. SO 35 (1959) 55–62.

21 Cic. De div. II, 17, 40; Euseb. Praep. ev. XIV, 783 c.

22 frg. 354–365.

Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez 43 minőségi különbségét a konkrét fogalmakkal szemben, magyarázatuk közben azonban olyan nehézségekbe ütközött, amelyeknek leküzdéséhez alapvetően szen­

zualista szemlélete nem volt elegendő. Természetfilozófiájának és ismeretelméleté­

nek egyaránt alaptétele ugyanis, hogy semmi nem keletkezhet abból, ami nem létezik (Ad Herod. 38, 13:      ). Ezt a lényegileg helyes elvet azonban annyira mechanikusan alkalmazza ismeretelméletében, hogy egy fo­

galom léte a számára a fogalom tartalmát képező dolog objektív létének – s mivel a létezésnek két alapprincípiuma van: az anyag és az űr –, egyben materialista lété­

nek bizonyítéka is.²³ Az ebből fakadó problémák különösen ott válnak szembetű­

nőkké, amikor részben az  fogalmak, részben az álomképek és a torzképek létrejöttét próbálja magyarázni. Nem tagadja ugyan a lélek sokszor tévedésekhez vezető belső önmozgásának lehetőségét, azonban ezek végső okát is, éppúgy, mint a konkrét fogalmakét, a külvilágból áradó, gyakran összekeveredett eidólonok áramlásában határozza meg (Ad Herod. 51, 14–19:     

           

           



).

Az igazság kritériumait illetően Epikuros már árnyaltabban fogalmaz, s hatá­

rozott különbséget tesz a fogalmak két fajtája között. Az érzékszervek közvetítette fogalmak úgynevezett  fogalmak, vagyis a velük kapcsolatos előfeltevés () csak akkor fogadható el igaznak, ha egy újabb, a feltevéssel azonos érzéki benyomás annak bizonyítja őket.²⁴ Az  fogalmak esetében ilyenfajta elvárás azért sem támasztható, mert ezekről az eidólonok az érzékszervek kikapcsolásával közvetlenül a lélekhez    áramlanak, így a rájuk vonatkozó prolépsist akkor is igaznak kell elfogadni, ha bár semmi meg nem erősíti ugyan, de nem is mond ellent neki és nem is cáfolja meg (Ad Herod. 50, 12–13: 

).²⁵ Az esetleges cáfolat azonban itt is az érzékelhetők világá­

ból származik, bár nem közvetlenül, hanem közvetett módon a lélek gondolkodó tevékenységének közreműködésével:        



 (Ad Herod. 9, 6–8). S ez ismét hamisítatlan szenzualista voná­

sa Epikurosnak, ami egyben az  fogalmak mikéntjére vonatkozó kutatási módszerét is meghatározza. Ha mindig mindent az érzékelés nyújtotta tapasztalati tényanyaghoz kell viszonyítani, akkor a nem­érzékelhetők megismerésére egyedüli

23 de Witt, N. W.: Epicuros. Minneapolis, 133–154. Bár eltúlozza a tudat aktív közreműködésére vonatkozó adatok jelentőségét.

24 Sext. Emp. Adv. math. IX, 203–216.

25 Az epikurosi terminológia tisztázáshoz hasznos: Bollack, J. – Bollack, M. – Wisman, H.: La lettre d’Épicure. Paris, 1971, függelék.

44 Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez

lehetőségként az érzéki benyomásokon alapuló analógiás következtetési módszer kínálkozik, ami nemcsak elvben, hanem – Epikuros levelein kívül Lucretius a leg­

jobb tanú rá – a valóságban is döntő szerepet játszott az epikureusok érvelésében.

Az istenképzetet Epikuros az  fogalmak közé sorolta.²⁶ Létük bizonyíté­

ka a róluk való tudás (Ad Men. 123, 4–5:      ), amelynek hitelességét csak megerősíti az a tapasztalat, hogy az istenekbe vetett hit általános (Ad Men. 123, 17: ). Az epikurosi istenhit vonatkozásában a kimondottan filozófiai probléma csupán ennyi, a többi már a teológia körébe tartozik, ahol az istenek létezési módjára vonatkozó vizsgá­

latok közben a konkrét és egyértelmű adatok mellett az egyes kérdésekre vonat­

kozó tényanyag hiányosságainak pótlására ugyanazt a módszert kell érvényesíteni, amit az  fogalmak esetében általában. Az eddig elmondottakból viszont az is következik, hogy Epikuros rendszerében az istenek létezésének állítása nem Démokritos hatására történt,²⁷ de nem is konvenció eredménye, vagy a tömegektől való félelem megnyilvánulása, hanem az alapjában véve szenzualista ismeretelmé­

let szükségszerű következménye volt. Diogenés Laertios szerint Epikuros három írásában foglalkozott speciálisan teológiai problémákkal: a egyes fe­

jezeteiben, a  ­ban és a  ­ban,²⁸ ezekről azonban még tar­

talmi kivonatok sem maradtak ránk. Lucretius tankölteményében csak futólagosan érinti az istenekkel kapcsolatos kérdéseket, ezek részletes kifejtésével viszont, bár ígéretet tett rá,²⁹ adós maradt. A herculaneumi töredékek önálló értelmezése pedig – minden támpont nélkül – reménytelen kísérletnek tűnik, a doxográfiai utalásoké nemkülönben. Célszerű tehát a kétségtelenül Epikuros­hagyatéknak az istenekre vonatkozó utalásaiból kiindulni, tartalmilag bármily szegényesek is, és ezt tekinteni a további elemzés alapjának. Ezekből az istenekre vonatkozóan, teljes bizonyosság­

gal a következők állapíthatók meg: az istenek személyesen léteznek, halhatatlanok, örök boldogságban élnek, nem törődnek a világ dolgaival, sem a csillagok járásával;

senkitől sem követelnek, de senkinek sem nyújtanak semmit; mentesek minden emberi szenvedélytől, a haragtól és a szeretettől egyaránt; nem azonosak a töme­

gek vallotta istenekkel, sem a csillagokkal, és tűz sem lehet az alapanyaguk.³⁰ Bár ez a jellemzés együttesen is túl sommásnak tűnik, annyi azonban ezek alapján mégis egyértelműen megállapítható, hogy Epikuros a maga teológiáját, részben a sztoi­

kusokkal, részben a néphittel szemben fejtette ki, s az utóbbit elsősorban a saját

26 Philippson i. m. Götterlehre 568 skk.

27 Démokritos istenfelfogása nem is egyezik az Epikuroséval. Epikuros az isteneket örökkévalóknak tartotta, míg Démokritos viszonylag hosszú életű, de mulandó eidólonoknak. Diels, H. – Kranz W.:

Die Fragmente der Vorsokratiker II. Zürich, 1952⁶, 178:     .

28 Usener i. m. 85 sk.

29 Bignone i. m. Storia 318–322.

30 Ad Men. 123 és 133; Ad Herod. 78 sk.

Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez 45 etikájából következő elvek alapján bírálta. Az istenek számára olyan lények, akik az általa kialakított boldogságeszményt tökéletes fokon valósítják meg: s ez azonos a teljes  állapotával.³¹ Epikurosnak a tömegek istenfelfogása ellen etikai szempontból emelt kifogásai egyértelműek, s tökéletesen összhangban vannak fi­

lozófiájának egészével. A későbbi kommentár­ és vitairatirodalom ebből a szem­

pontból lényegesen újat nem mond, legfeljebb a három idézett levélben tömören fogalmazott tételek parafrázisát adja. Annál nagyobb a zavar az istenekre vonat­

kozó ontológiai és részben ismeretelméleti problémák vonatkozásában. Az ellen­

felek, így az egyházatyák is, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó álláspontra helyezkednek. Tertullianus szerint az istenek atomokból állnak,³² Lactantius ugyan­

akkor az epikurosi istenfelfogásból azt véli kiolvasni, hogy Epikuros sem tagadta a szellemi természetű lények létezését.³³ Eusebius azt veti Epikuros szemére, hogy szemfényvesztő módon üres árnyékoknak ( ) nevezte el valójában nem létező isteneit, Cicero – Karneadésre visszavezethető³⁴ – érvelése pedig úgy hang­

zik, hogy mivel Epikuros felismerte, hogy az istenek materiális létének elismerésé­

ből egyben halandó voltuk is következnék, azzal a képtelen állitással próbált kitérni az ebből adódó nehézség elől, hogy az isteneknek nem corpusuk, hanem „quasi corpus”­uk van, nem sanguisuk, hanem csak „quasi sanguis”­uk,³⁵ tehát valójában jelkép­isteneket (monogrammos deos) konstruált, amivel következményeiben ta­

gadta létezésüket.³⁶

Epikuros isteneinek szubsztanciális létére vonatkozóan a doxographiai iroda­

lomban is csak ilyen homályos, általánosságokban mozgó, kétértelmű és egymás­

nak ellentmondó megállapítások találhatók, a probléma tételes kifejtése direkt formában sehol sem szerepel. Az ezzel kapcsolatos viták a filológiai és a filozófia­

történeti szakirodalomban közel egy évszázada a Philodémostól származó töre­

dékek értelmezése körül folynak. Ezek közül egyet emelünk ki, ami viszonylag épen fennmaradt, szövegkritikailag egyértelműen rekonstruálható volt, s amely­

ben – valamilyen vitás kérdéssel kapcsolatban – Philodémos egészen bizonyosan Epikuros valamelyik írására hivatkozik. A töredék a következő:   

       

          



   ^37 Hogy a mondat tartalmilag kétségkívül

31 Jüres, F. –Müller, R. – Schmidt, E. G.: Griechische Atomisten. Leipzig, 1973, 97.

32 Apol. 47.

33 De ira Dei X, 28.

34 Philippson i. m. Kritik 21 sk.

35 Cic. De nat. deor. I, 25, 71.

36 Cic. De nat. deor. II, 23, 59.

37 Korrekciója: Philippson i. m. Götterlehre 591. De piet. col. 80.

46 Az epikurosi istenfelfogás kérdéséhez

az iste nekre vonatkozik, azt a  és  jelzők bizonyitják. A problé­

ma lényege az, hogy hogyan értelmezendő az    illetve az ezzel valamilyen módon összefüggő    és    kifejezés.

Eltekintve azoktól a kísérletektől, amelyek ezzel a töredékkel is azt az egyébként kielégítően megcáfolt feltevést igyekeztek igazolni, hogy Epikuros egyidejűleg többféle istenforma létjogosultságát is elismerte,³⁸ a töredék fordításában a követ­

kező consensus alakult ki: Bizony a hasonlóságból álló létezők örökké birtokolhat-ják a tökéletes boldogságot, mert hát az ugyanazokból az elemekből álló egységek nem kevésbé válhatnak tökéletesekké, mint a hasonló elemekből állók – így hagyo-mányozta ezt Epikuros, amint a  c. könyvében saját maga (írja).³⁹ Scott szerint a  (hasonlóság értelemben) az istenképmásokra vonatko­

zik, amelyek úgy jönnek létre, hogy a világmindenségben tömegesen szétáradó emberalakú eidólonok a tér egy pontján találkoznak, s miután korrigálták egy­

mást és kiküszöbölték tökéletlenségüket, antropomorf istenképekként áradnak vissza a tudathoz.⁴⁰ A mondat második részében szereplő   

  tehát nem mások, mint a hasonló atomkombinációk egymás­

utánjából létrejött létezők, vagyis az istenek, ezzel szemben az   

  a valóságos atomkomplexusokat jelöli. Philippson másképp értelmezi a két fogalmat. Szerinte a  maguk­

kal az atomokkal azonosak, mivel ezek azok az egységek, amelyek homogének és oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem marad közöttük űr, míg a      jelentené az    

tartalmi kifejtését, vagyis az isteneket. Ebből következnék, hogy az istenek szub­

sztanciális természetének legjellemzőbb vonása, hogy hasonló elemekből állnak.⁴¹ Nézetünk szerint egyik értelmezés sem helytálló. Mint a szintaktikai összefüggé­

sekből kiderül, Philodémos azt akarja bizonyítani, hogy az istenek valóban élhet­

nek örökkévaló boldogságban, s ha az   ­t akár az első, akár a második változat értelmében a valóságos létezőkre vonatkoztatjuk, okfejtéséből az következnék, hogy az embernek is osztályrészül juthat tökéletes és örökkévaló

, ami az epikurosi filozófiával merőben ellentétes elképzelés volna.

A probléma azonban nemcsak tartalmi, hanem filológiai vonatkozású is. Mindkét értelmezésnek közös vonása, hogy az   ­t és az   ­t tar­

talmilag szembeállítják egymással; a ­t középfokú adverbiumként, a kettőt összekapcsoló ­t pedig a középfokú adverbiumtól függő hasonlító kötőszóként értelmezik: nem kevésbé, mint. Ennek az önmagában véve grammatikailag feltét­

talmilag szembeállítják egymással; a ­t középfokú adverbiumként, a kettőt összekapcsoló ­t pedig a középfokú adverbiumtól függő hasonlító kötőszóként értelmezik: nem kevésbé, mint. Ennek az önmagában véve grammatikailag feltét­

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 39-51)