A pogány vallások tévelygéséről *

325­ben, Constantinus uralkodásának tizenkettedik esztendejében a kisázsiai Nicaeában mintegy kétszázötven püspök részvételével összeült az első ökumenikus zsinat, mely a keresztény egyház eszmei, rituális és szervezeti egységét volt hivatva megteremteni. Összehívását maga a császár kezdeményezte, aki egyben a gyűlés el­

nöke is lett. A zsinat többek között a „külső ügyek püspöke” címet adományozta ha­

tározataiban az uralkodónak, annak a Constantinusnak, aki nem sokkal korábban még nemcsak a kereszténység, hanem a pogány kultuszok támogatására is hozott védőintézkedéseket, s aki élete végéig megtartotta a hagyományos pontifex maxi-mus címét, és aki – noha elvben pogány főpap volt – hamarosan keresztényellenes könyveket égetett el, egymás után záratta be a pogány templomokat, sorra olvasz­

tatta be az istenszobrokat, pogány filozófusok kivégzésére adott parancsot, bár a ke­

resztséget állítólag csak halálos ágyán vette fel, ha egyáltalán felvette. Constantinus számára személy szerint a keresztény isten valószínűleg csak egy volt a lehetséges segítő istenek közül, akinek jelében – több változatban fennmaradt látomás szerint – sikerült megnyernie a hatalomra jutását jelentő Milvius­híd melletti csatát. Igaz:

uralmának előrehaladtával rendeletei révén egyre inkább ennek az istennek kizá­

rólagos elismertetésére törekedett. Constantinus ellentmondásos személyisége jól tükrözi korának ellentmondásosságát, de egyben a fejlődés fő irányát is: a császári hatalom részéről ugyanis a kereszténységgel való kiegyezés ekkor már kikerülhetet­

len politikai kényszerré vált.

Az első és második században a keresztény gyülekezetek – kissé modernizáló kifejezést használva – még afféle „földalatti mozgalom” sejtjeihez hasonlítottak; leg­

alábbis ilyennek képzelhetjük el őket egyrészt az Apostolok cselekedetei, másrészt Plinius és Traianus 112/113­ból származó, híres levélváltása alapján. Ostoba, egy­

ügyű, bár jóhiszemű, összetartó, ám a társadalom nagy többségétől elszigetelődő és vele ellentétben álló, fanatikus embereknek mutatja be a keresztényeket a II. század második felében a kor nagy szatirikusa, Lukianos. Meg­megújuló inkább csak helyi üldözéseiket, melyek gyakran lincselésekben nyilvánultak meg, ahol „oroszlán elé a keresztényekkel” volt a jelszó, ekkoriban még a társadalom nagy részének jóformán osztatlan rokonszenve kísérte. Ez a helyzet azonban a III. század válsá gokkal terhes

* Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások tévelygéséről. Budapest, 1984, 157–168.

154 Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások…

időszakában lassanként alapvetően megváltozott. Az első totálisnak meghirdetett keresztényüldözés a Deciusé (249–251) sok vértanút követelt ugyan, de már olyan erős ellenállásba ütközött, hogy gyakorlatilag nem válhatott egyetemessé, mint ahogy a Valerianusé (253–260) sem; Gallienus (260–268) pedig kénytelen volt fel­

függeszteni az üldözéseket, hogy szélesebb néprétegeket nyerhessen meg politiká­

jának. Hogy a méreteiben legnagyobb és legtöbb áldozatot szedő Diocletianus­féle üldözés (303–304) miért tört ki, annak okai máig is tisztázatlanok, ám társadalmi gyökértelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy alig egy évtized múlva megszületett a milánói edictum (313), amely nemcsak biztosította a keresz­

tények vallásszabadságát, hanem előnyökhöz is juttatta őket. Ezt egy évtizeden belül olyan rendeletek sora követte, melyek révén a kereszténység a pogány vallá­

sokkal szemben egyértelműen kiváltságos helyzetbe került. A IV. század első fele jelenti tehát azt a fordulópontot, amikor a pogánysággal és a zömmel keleti ere­

detű misztériumvallásokkal való versengésben az addig elnyomott kereszténység végérvényesen felülkerekedett, bár birkózásuk – immár fordított pozícióból – még évszázadokig eltartott. Constantinus uralma (313–337) nemcsak jogalkotásával és intézményrendszerével jelentette tehát az új kor kezdetét, ahonnan egyenes út ve­

zetett a középkorba, hanem eszmei­ideológiai szempontból is.

Ennek a döntő fordulatot hozó kornak volt a szülötte Firmicus Maternus – a kéziratok közölte teljes nevén Iulius Firmicus Maternus V(ir) C(larissimus) –, akitől két, szellemiségében és tárgyában teljesen ellentétes mű maradt az utókorra:

Az asztrológia kézikönyve (Libri matheseos) és A pogány vallások tévelygéséről (De errore profanarum religionum) címmel. Az ókor rejtélyes szerzői közé tartozik.

Nevét is csak a kézirati hagyományból ismerjük, külső forrásban nincs nyoma, s hogy írásait olvasták, az is csupán egyetlenegy – alaptalanul – Augustinusnak tulajdonított traktátusban érhető tetten. Kilétéről, életéről, személyiségéről csu­

pán annyit lehet tudni, amennyit közvetlenül vagy közvetve két fennmaradt műve elárul róla.

Születésének és halálának pontos dátuma ismeretlen. Szicíliában született, sy­

racusai illetőségű volt – Archimédést egy alkalommal saját városának polgáraként említi –, és szicíliai származását tanúsítják a szigetre vonatkozó pontos és részletes topográfiai ismeretei is. A neve után álló vir clarissimus jelző szenátori rangjára utal.

A Constantinus korabeli viszonyok ismeretében ez két dolgot jelenthet: vagy való­

ban tagja volt a szenátusnak, vagy valami magasabb beosztással járó hivatalt viselt;

Constantinus ugyanis – a tényleges szenátus tagságtól függetlenül – megadta ezt a címet az összes fontosabb hivatalnoknak, aki az államapparátusban tevékenyke­

dett. A két lehetőség közül az első a valószínűbb. Firmicus Az asztrológia kéziköny-ve bevezetőjében megemlékezik ugyan hivatalnoki pályafutásáról, hogy tudniillik ezt a könyvét még akkor kezdte írni, amikor a közügyekkel foglalkozott, de ugyan­

ebben a művében másutt azt is bevallja: hamarosan felhagyott a politikával, mert

Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások… 155 igazságérzete és az igazsághoz való nyílt és szenvedélyes ragaszkodása a politika küzdőterén előnyt és hasznot nem, ellenséget viszont annál többet szerzett számá­

ra. Így jobbnak látta ha visszavonul, és a kedvenc tudományával való foglalkozás­

nak szenteli életét. Hogy visszavonulásának indoklásában mennyi az őszinteség és mennyi a közhely (annak idején Sallustius is hasonlókat mondott!), hogy ez irányú döntésében mennyire estek latba etikai megfontolások és mennyire tette ezt kény­

szerűvé egy, a politikában bekövetkezett, számára hátrányos fordulat, nem tud­

ni. A kornak sötét intrikáktól szennyezett, nyomasztó légkörében nem mindenki bírhatta idegekkel a közéleti szerepléssel törvényszerűen együttjáró veszélyeket és megterheléseket. Ennek ellenére több jel mutat arra, hogy a vezető politikus körök­

kel visszavonulása után is meglehetősen szoros kapcsolatban maradt, sőt a pogány vallások elleni pamfletje talán még az uralkodók kezében is megfordult. A társadal­

mi ranglétrán elfoglalt valóságos helyzete leghelyesebben a Lollianus Mavortiushoz fűződő kapcsolata alapján ítélhető meg, akinek Az asztrológia kézikönyvét ajánlotta.

Lollianus, akit részint feliratos forrásokból, részint Ammianus Marcellinus törté­

neti könyvéből viszonylag jól ismerünk, campaniai kormányzóskodása után egyéb címek mellett a consuli tisztséget is elnyerte, vagyis meglehetősen komoly politikai karriert futott be, közismert közéleti személyiség volt; ugyanakkor Firmicus be­

vezető ajánlásának hangvétele – még ha a szerző tartja is magát a műfaj előírta tiszteletteljességhez – inkább egyenrangúságon alapuló baráti kapcsolatot, mint­

sem alá­ és fölérendeltségi viszont sejtet.

Társadalmi helyzeténél jóval pontosabban meghatározható a két műve keletke­

zésének időpontja. Az asztrológia kézikönyvének bevezetésében mint a közelmúlt eseményéről emlékezik meg az Optatus és Paulinus konzulsága alatt bekövetke­

zett teljes napfogyatkozásról, s ez, mint más forrásból tudjuk, 334. július 17­én volt; ugyanebben a könyvében Constantinust, aki 337. május 22­én halt meg, még élőként említi. Az asztrológiával foglalkozó könyvét tehát a 330­as évek máso­

dik felében kellett írnia. Megerősíti ezt a feltevést egy harmadik, közvetett adat is.

Az asztrológia kézikönyvének második nagy részében egy olyan valaki horoszkóp­

ját közli, akinek az apja, jóllehet kétszer is viselte a konzuli tisztséget, száműzetésbe kényszerült, majd házasságtörés vádjával őt magát is száműzték, ennek ellenére ké­

sőbb Campania kormányzója, Achaia és Asia proconsula, végül praefectus urbi lett belőle. Bár Firmicus az illető nevét – nyilván okkal – elhallgatja, leírása pontosan ráillik Ceionius Rufinus Albinusra, aki 335. szeptember 30­tól 337. március 10­ig tevékenykedett praefectus urbiként.

Hasonló módszerekkel viszonylag nagy pontossággal megállapítható A pogány vallások tévelygéséről című vitairatának keletkezési ideje is. Firmicus ezt a köny­

vét Constantiusnak és Constansnak ajánlja, akiknek társuralkodása 340–350­ig, Constans halálig tartott. Szó esik ezen kívül a könyvben Constans 343. évi britanniai hadjáratáról, és – ha helyesen értelmezzük a zárófejezetben található „meg hiúsultak

156 Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások…

a perzsák vágyai” kifejezés történelmi hátterét – Nisibis 346­ban zajlott ostromáról is. Ezeket az adatokat egybevetve, ez a könyv 347–350 között íródott.

Firmicus életművén belül tehát időrendben Az asztrológia kézikönyvét illeti az el­

sőség. Ez a nyolc könyvre tagolódó, terjedelmes mű Ptolemaios Tetrabiblosa mellett a legteljesebb asztrológiai kézikönyv, ami az ókorból ránk maradt, bár Firmicus csillagászati ismeretei messze elmaradnak a görög mesteréi mögött.

Az asztrológia az ókor szellemi életének egyik igen jelentős összetevője volt:

nemcsak a mindennapi életet alakította és formálta, hanem egyrészt az iroda­

lomban és a képzőművészetben is maradandó nyomot hagyott, másrészt éppen Ptolemaios, „a csillagászok fejedelme” az ékes tanúbizonyság arra, hogy még a hoz­

zá hasonló zseniális tudósok sem mindig tudták kivonni magukat ennek az áltu­

dománynak lenyűgöző hatása alól, sőt az asztrológia és az asztronómia egészen a középkor végéig – Keplerig – nem különült el határozottan egymástól. Ennek a mélységesen pesszimista, mert a teljes determináltságot hirdető, ugyanakkor az emberi élet legrejtettebb titkainak megismerését ígérő tévtannak a térhódítása Rómában a Kr. e. II. században kezdődött, tömeges elterjedése pedig – amit nagy mértékben elősegített a polgárháborúk következtében eluralkodó létbizonytalan­

ság érzés – a Kr. e. I. században következett be, hogy azután egészen az ókor vé­

géig az imperiumban élő emberek gondolkodásának kiirthatatlan elemévé váljék.

A császárkorban hatalmába kerítette a birodalom lakosságának egészét, művelt­

ségre, korra és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Az államhatalom viszonyát az asztrológiához és a művelőihöz mindvégig tudathasadásos kettőség jellemezte. Tacitus megjegyzése az asztrológusok esetében is találó: Ez a hatalmon levőknek megbízhatatlan, a reménykedőknek csalárd emberfajta, melyet városunk-ban tilalmaznak is mindig és meg is tartanak. Az asztrológia ellen Rómávárosunk-ban meg­

jelenésével egy időben született az első határozat: Cn. Cornelius Hispalus praetor Kr. e. 138­ban kelt edictuma kitiltotta a városból művelőit. Ezt Augustus, Tiberius, Nero, Domitianus, majd őket követően egészen Valentianusig jóformán az összes császár felelevenítette és megújította. Ugyanakkor azonban Tacitus, Suetonius és a Historia Augusta szerzőinek írásaiból egyértelműen az derül ki, hogy ke­

vés kivételtől eltekintve – ezek közé tartozott Antonius Pius, Marcus Aurelius, Diocletianus, Constantius –, e tilalmi rendeleteknek a kiadói, maguk a császárok is vakon hittek az asztrológiában, még ha az államérdek szempontjából veszélyes­

nek vagy egyenesen károsnak ítélték is az asztrológusok nyilvános működését.

Ez alól Augustus sem volt kivétel, aki pontifex maximusi minőségében Kr. e. 12­

ben a jóskönyvek között elsőként égettetett el ilyen tárgyú írásokat is, fogantatásá­

nak csillagképe, a Bak mégis legiós jelvény lett, sőt pénzérméken is előfordulnak ábrázolásai. Az előbb felsoroltakon kívül jóformán nem akadt császár, akinek udvarában ne működött volna asztrológus, akinek jelentős vagy kevésbé jelen­

tős döntését valamilyen csillagjóslat ne befolyásolta volna. Az asztrológia sok

Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások… 157 esetben emberek sorsáról dönthetett: az uralkodás gyakorlatához tartozott, hogy a császárok időnként elkészítették alattvalóik horoszkópját – a híveikét és a gya­

núsakét egyaránt –, s ennek eredménye az illetők számára éppúgy jelenthetett felemelkedést, mint száműzetést, börtönt, vagy halált. A félelem igazgatta világ­

ban mindenki a legváltozatosabb eszközökkel igyekezett kideríteni mások létező és nem létező titkait. De nemcsak a császároknak, hanem a Trimalchióknak is megvoltak a maguk Serapái, a kikötők is hemzsegtek az Apuleius megörökítette Diophanesektől, s valószínűleg nemcsak Iuvenalis úriasszonya nem indult el sé­

tálni és nem vett magához sem ételt, sem gyógyszert anélkül, hogy jóskönyvébe bele ne olvasott volna. Művelték ezt a „tudományt” komoly tudósok, műkedvelők és kóklerek: voltak, akik szobájuk mennyezetére festették, voltak, akik amulett­

ként magukkal hordozták horoszkópjukat. Ilyen körülmények között magától ér­

tetődik, hogy a császárkorban számtalan eltérő jellegű és színvonalú asztrológiai tárgyú írás forgott közkézen, melyeknek mi már csak töredék részét ismerjük.

Firmicus könyve tehát csak egyik emléke ennek a mérhetetlenül gazdag és óriási terjedelmű irodalomnak, bár kétségkívül a legjelentősebbek közül való.

A dolgok természetéből következik, hogy nem önálló munka, hanem kompi­

láció, vagy inkább sajátos összegzése a korábbi, döntő többségében görög, kisebb hányadában latin nyelvű asztrológiai irodalomnak. A forráskutatás részletek­

be menően kimutatta, hogy Firmicus nagy mértékben támaszkodott Ptolemaios Tetrabiblosára, a hellénisztikus kori Egyiptomból származó Nechepso fáraó, illet­

ve főpapja, Petosiris nevével fémjelzett asztrológiai gyűjteményre, továbbá Hermés Trismegistos „kinyilatkoztatásaira”, a rómaiak közül Manilius Astronomica című költeményére és Vettius Valens Anthologiájára, hogy csak a legjelentősebb forrá­

sokat említsük. Egyedülálló azonban Firmicus az egész asztrológiai irodalomban az asztrológiáról vallott sajátos felfogásával. Szerinte az asztrológus hivatása a leg­

szentebb papi hivatással egyenértékű, az asztrológia művelése istenszolgálat, mely­

nek elengedhetetlen előfeltétele a feddhetetlen élet, az erkölcsi tisztaság, a kitartó munka és a tanulás,, továbbá az állandó lelki fegyelem és készenlét az istenséggel való kapcsolatfelvételre. A csillagjósokhoz szóló intelmei tartalmilag a hippokratési eskü szövegére emlékeztetnek.

A nyolc könyv közül csak hét foglalkozik a szorosabb értelemben vett szaktudo­

mányos problémákkal, és ez a hetes felosztás a szerző részéről tudatosnak tekinthető:

a könyvek száma ugyanis pontosan megegyezik az ókorban számon tartott boly­

góknak számával, bolygóknak véve természetesen a Napot és a Holdat is. A tárgy kifejtése – a hagyományoknak megfelelően – bevezetéssel, az alapfogalmak tisztá­

zásával kezdődik (II. könyv), majd ezt követi az asztrológia rendszerének részletes ismertetése az alábbi tematikus csoportosításban: az egyes bolygók hatása tizenkét tartományban (III. könyv), a Hold és a többi bolygó kapcsolata (IV. könyv), horosz­

kóp tengelyei, az egyes bolygók hatása a zodiákus­jegyekben, a házak, a de kánok,

158 Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások…

a határok jelentősége (V. könyv), a bolygók különféle coniunctiói, az egyes ember­

típusok horoszkópjai, a chronokratorok, kiemelten fontos házak (VI. könyv), sajátos embertípusok és sorsok horoszkópjai (VII. könyv), a Sphaera barbarica ismertetése (VIII. könyv). Ezek a fejezetek a maguk egészében ma már inkább csak az asztro­

lógia történetével foglalkozók számára jelentenek érdekességet, egy szempontból azonban általánosabb érdeklődésre is számot tarthatnak: még ha esetenként szá­

molnunk kell is a források követéséből eredő torzításokkal, minden más irodalmi alkotásnál hívebben tükrözik a kor hétköznapi gondolkodását, azt, hogy a negyedik századi ember szemében mi számított sikeres, mi tragikus életpályának, mekkora volt a megbecsülésük az egyes rétegeknek, a különböző foglalkozásoknak, és egy­

általán milyen erkölcsi normákhoz igazodott az utca embere.

Az első könyv az utána következő héttel szemben viszonylagosan önálló egy­

séget alkot: védőbeszéd az asztrológia mellett. Az asztrológia tömegbefolyásolásá­

nak növekedésével párhuzamosan ugyanis meglehetősen korán elhangzottak vele szemben az első kritikai észrevételek. Már Platón tanítványa, a rendkívül sokol­

dalú képzettséggel rendelkező Eudoxos hirdette, hogy a kaldeusok (csillagjósok) születési jóslatainak nem szabad hitelt adni. Az asztrológia legnagyobb ellenfele az ókorban az új akadémia vezető filozófus egyénisége, a filozófiatörténetben méltat­

lanul mellőzött Karneadés (Kr. e. II. sz.) volt, aki az asztrológiáról szóló bírálatát annyira alaposan és hatásosan fejtette ki, hogy azok a kevesek, akik a későbbiek során az asztrológia megalapozottságát vitatták, újat nem tettek hozzá érveléséhez, csak visszhangozták Karneadés gondolatait. Az első könyvben, noha név szerint nem nevezi meg, Firmicus is vele próbál vitába szállni. Ez a fejezet annyiban ta­

nulságos, hogy az asztrológia mellett és ellene szóló érvek évezredek óta alig vál­

toztak valamit. Amikor Firmicus Az asztrológia kézikönyvét írta, még kétségkívül pogány volt. A világmindenséget, így a csillagokat is átható és irányító istenség­

ről vallott, Aristoteléséhez hasonló felfogásával közel került ugyan a kereszténység istenfogalmához, ennek azonban gyakorlatilag vajmi kevés köze volt a tényleges kereszténységhez. A keresztény tanokkal való megismerkedése és megtérése a há­

romszáznegyvenes évek elejére tehető, és e friss élmény hatása alatt írta meg a A pogány vallások tévelygéséről (De errore profanarum religionum) című könyvét, amelyben a csillagistenek szelíd papja helyett a pogány vallások elleni harc kö­

nyörtelen prófétájaként lép elénk. Ezt az írást az különbözteti meg az ókeresztény irodalom minden korábbi, hasonló tárgyú és műfajú alkotásától, hogy már nem apologia, azaz védekezés, hanem egyértelműen támadás. Szerzője két vitán felül álló tény bizonyítását, elődeitől eltérően, feleslegesnek tartja: a) az egyedüli helyes és üdvözítő vallás a kereszténység, és egyetlen igazság van, a Biblia igazsága; b) min­

den más vallási jelenség, közvetve vagy közvetlenül a Sátán műve, amit ki kell irtani a föld színéről. A neofitákra jellemző túlbuzgósággal fordul szembe a pogánysággal s egyben korábbi önmagával: Kobozzátok el, szentséges uralkodóink, a templomok

Firmicus Maternus: Asztrológia. A pogány vallások… 159 dísztárgyait! Ezeket az istene ket vagy a pénzverde tüze, vagy a kohók lángja olvasz-sza meg; az összes felajánlott adományt fordítsátok saját hasznotokra, tekintsétek tulajdonotoknak! Legyen áldásos és jó az állam számára, hogy a leöldösött ellenség hullahegyei között… legyőztétek a sereget… A bálványimádás kiirtását és a pogány templomok lerombolását a ti kezeteknek tartotta fenn Krisztus kegyes istensége! – biz­

tatja az e vonatkozásban egyébként biztatásra nem nagyon szoruló társuralkodókat, és ezt a szenvedélyt nem kell feltétlenül hízelgése vagy rétorikus túlzásokat kedvelő természete rovására írnunk. Ez az ecclesia militans, a harcos egyház első hangja, s Firmicus túlfűtöttsége inkább arra jó példa, hogy minden forradalmian új gya­

korlati megvalósulásának kezdeti lépéseit általában szélsőséges megnyilatkozások kísérik. Firmicus támadása közben nem tesz értékbeli különbséget az egyes pogány vallások között, egyaránt elvetendőnek és kiirtandónak ítéli valamennyit; a római istenvilág éppoly kárhozatos a szemében, mint a görög, vagy mint a keleti misz­

tériumvallások és azok istenei. Ez utóbbiakkal azonban összehasonlíthatatlanul részletesebben foglalkozik, aminek az oka, hogy a IV. század eleji kereszténység számára az igazán komoly vetélytársat és ellenfelet már nem a teljesen tartalmunkat vesztett, hagyományos római vagy görög kultuszok, hanem ezek a vallások jelentet­

ték, amelyek éppúgy a megváltást és az üdvözülést ígérték a népes hívőseregüknek, akárcsak a kereszténység. A könyv szerkezetileg három, jól elkülöníthető, nagyobb egységre tagolódik. Az 1–5. fejezetek azoknak a vallásoknak az ismertetését tartal­

mazzák, amelyben – a szerző szerint – az ördög sugalmazására az egyes elemeket, a vizet, a földet, a levegőt vagy a tüzet emelték isteni rangra. Ezt követi az euhé­

merista alapon álló rész (6–17. fejezetek), vagyis annak bemutatása, hogy melyek azok a kultuszok, amelyekben hajdanvolt embereket tett istenné és részesít vallásos tiszteletben a tömeg – mint Firmicus állítja –, ostobaságból, vagy valamelyik zsar­

noktól való rettegésből. A harmadik rész (18–27. fejezetek) a misztériumvallások titkos, csak a hívők számára érthető jelképeinek és jelmondatainak ismertetéséből és értelmezéséből áll. Úgy véli, hogy ezeket a „szimbólumokat” a Sátán egytől egyik a Bibliából vette át és sajátította ki a maga számára. A könyvnek kultúrtörténeti­

leg legértékesebb fejezetei ebben a részben találhatók, minthogy több olyan adatot tartalmaznak az ókori misztériumvallásokkal kapcsolatban, amelyek csupán csak innen ismeretesek.

Firmicus valláskritikájának forrásait nem lehet pontosan meghatározni. A po­

gány vallások elleni érvei nagyjából megegyeznek a korai keresztény apologéták, Clemens Alexandrinus, Athénagoras, Iustinus, Arnobius, Lactantius érveivel, rész­

letekbe menően is sok gondolati hasonlóság mutatható ki közöttük, ebből azonban nem következik az, hogy Firmicus közvetlenül használta egyiküknek vagy mási­

letekbe menően is sok gondolati hasonlóság mutatható ki közöttük, ebből azonban nem következik az, hogy Firmicus közvetlenül használta egyiküknek vagy mási­

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 153-163)