A XVI. epódos és a római sibyllinumok *

A XVI. epódos több okból is megkülönböztetett helyet foglal el a Horatius­

filológiában. A vele foglalkozó interpretációk középpontjában a IV. eclogához való viszonya, és ezzel összefüggésben a végérvényesen máig sem tisztázott prio­

ritás kérdése áll,¹ ám éppily izgató és ugyancsak megoldatlan probléma az is, hogy a költő komolyan vette­e a melior pars kivonulásának gondolatát,² a Boldogok Szigetének létezését,³ vagy pedig kétségbeesett, kiutat nem látó, a jövő iránt illúzi­

ókat nem tápláló lelkiállapotának keserűen irónikus lecsapódása ez a költemény, amelyet a kutatók többsége hajlamos az egyik legkorábbi, ha nem a legelső ránk maradt Horatius­versnek tekinteni.⁴ Az interpretátorok többségének érdeklődé­

sét tehát elsősorban a vers második nagy szerkezeti egysége kötötte le: ebből kiin­

dulva közeledtek az epódos egészéhez, próbálták megfejteni a jelentését és kijelölni

* Antik Tanulmányok 26 (1979) 57–70.

1 Witte, K: Horazen’s sechzehnte Epode und Vergils Bucolica. PhW 41 (1921) 1095–1103; Kroll, J.: Horaz Epode XVI und Vergils Bukolika. Hermes 57 (1922) 600–612; Kurfess, A.: Zu Horazens 16. Epode. PhW 45 (1925) 604–606; Kurfess, A.: Vergils 4. Ekloge und Horazens 16. Epode. PhW 55 (1933) 331–336; Kurfess, A.: Vergil und Horaz. Ein Beitrag zur Priorität der vierten Ekloge.

Philologus 91 (1936) 412–422; Funaioli, G : Horatiana. In: Ernst, J. – Fordyce, C. J. (eds.): Mélanges de philologie, de littérature et d’histoire anciennes offerts à J. Marouzeau. Paris, 1948, 183–188; Snell, B.: Die 16. Epode von Horaz und Vergils 4. Ekloge. Hermes 73 (1938) 237–242; Wimmel, W.: Über das Verhältnis der IV. Ekloge zur XVI. Epode. Hermes 81 (1953) 317–344; Axelson, B.: Eine crux interpretum in den Epoden des Horaz (XVI, 15–16). In: De Jonge, P. (ed.): Ut pictura poesis. Studia Latina Petro Iohanni Enk septuagenario oblata. Leiden, 1955, 45–52; Becker, C.: Vergils Eklogenbuch.

Hermes 83 (1955) 341–349; Becker, C.: [Fraenkel, E.: Horace. Oxford, 1957]. Gnomon 31 (1959) 592–612; Schmid, W.: Konstruktion in der sechzenhnten Epode des Horaz. Philologus 107 (1958) 93–102; A XVI. epódos itt nem idézett szakirodalmának bibliográfiáját lásd Burck, E: In: Kiessling, A. – Heinze, R.: Q. Horatius F1accus Oden und Epoden. Dublin – Zürich, 1966, 646–647. Lásd még Gotoff, H. C.: On the Fourth Eclogue of Virgil. Philologus 111 (1967) 66–79.

2 Zielinski, T.: Horace et la société romaine du temps d’Auguste. Paris, 1938, 26 például feltételezte, hogy Horatius komolyan gondolta a kivonulást.

3 Talán a neopythagoreizmus hatására az I. században voltak, akik valóságnak tartották a Boldogok Szigetének létezését. Lásd Sallust. Hist. frg. 1, 100 f–g, illetve az őt forrásként használó Plut. Sert.

8. Sertorius próbálkozásáról. Bár éppen ez a kísérlet bizonyíthatta az efféle feltételezések alaptalan voltát. Az adatok részletesen: Schulten, A.: Sertorius. Leipzig, 1926, 168; Kerényi K.: Horatius nos-ter. Budapest, 1943, 11. Az elképzelés középkori, valószínűleg kelta hatásra történő továbbéléséhez:

Schreiber, G.: Der irische Seeroman des Brandan. Ein Ausblick auf die Kolumbus­Reise. In: Kusch, H. (ed.): Festschrift Franz Dornseiff zum 65. Geburtstag. Leipzig, 1953, 274–290.

4 Borzsák I.: Horatius: Ódák és epódosok. Budapest, 1975, 566.

86 A XVI. epódos és a római sibyllinumok

he lyét részben Horatius életművében, részben a kor politikai közgondolkodásá­

ban.⁵ Összehasonlíthatatlanul kevesebb szó esett eddig az epódos bevezető részéről (1–18) és ennek pontos értelmezéséről, holott – és ezt már most meg kell jegyez­

nünk –, talán éppen ez lehet a kulcsa az epódos egészével kapcsolatos kérdéskör megoldásának is.

Abban teljes az egyetértés,⁶ hogy az epódos megírásának közvetlen indítéka a perusiai háború kitörését követően Rómát különösen hatalmába kerítő válság­

hangulatban keresendő.⁷ A philippi tragédia után alig egy évvel újra fellángoló pol­

gárháború ténye váltotta ki az ifjú költő kétségbeesett jajkiáltását (1–2):

Altera iam teritur bellis civilibus aetas, suis et ipsa Roma viribus ruit,

vagyis a második nemzedék pusztul már a testvérgyilkos háború csataterein, és maga pusztítja el magát az a Róma, mely a történelem oly sok megpróbáltatása kö­

zepette fönnmaradt, melyet (3–8):

neque finitimi valuerunt perdere Marsi, minacis aut Etrusca Porsenae manus,

aemula nec virtus Capuae, nec Spartacus acer, novisque rebus infidelis Allobrox,

nec fera caerulea domuit Germania pube parentibusque abominatus Hannibal.

A költő­vates előtt apokaliptikus látomásként rémlik fel a jövő (9–14):

ferisque rursus occupabitur solum,

barbarus heu cineres insistet victor et urbem eques sonante verberabit ungula,

quaeque carent ventis et solibus ossa Quirini (nefas videre) dissipabit insolens.

Azaz: a város ismét vadállatok tanyája lesz, mint volt hajdanán, és a Róma hamvain tapodó barbár lovas kéjjel szórja majd a szélbe a  ­nek, Romulusnak a hamvait. A maradék melior pars számára, mely ellenzi a polgárháborút, nem

5 Hierche, H.: Les épodes d’Horace. Bruxelles, 1974, 19–55; Ableitinger­Grünberger, D.: Der junge Horaz und die Politik. Studien zur 16. Epode des Horaz. Heidelberg, 1971.

6 Kivétel Skutsch, F.: Sechzehnte Epode und vierte Ekloge. Neue Jahrb. 11 (1909) 23–35.

7 Perl, G.: Die Krise der römischen Republik im Urteil des Sallust. In: Kumaniecki, K. (ed.): Acta Conventus XI Eirene. Varsó, 1971, 95–115.

A XVI. epódos és a római sibyllinumok 87 ma rad más lehetőség a megmenekülésre, mint követni a phókaiaiak példáját (Hdt.

I, 165), és elhajózni Itáliából valahová, valahová a Boldogok Szigetére, mert – és ez a végkonklúzió –, Róma pusztulása immár végképp elkerülhetetlen (15 skk.).

Az epódos bevezető sorainak hangvétele a tartalomnak megfelelően zaklatott, s a költő feldúlt lelkiállapotát hivatott érzékeltetni a történelmi tabló raffináltan ku­

sza volta, Róma ellenségeinek szándékoltan rendszertelen felsorolása is. Ez a be­

vezetés azonban egyfajta, első olvasásra a sorok sodró áradata mögött jóformán rejtve maradó ellentmondást tartalmaz. Horatius ugyanis a rómaiak végzetes fele­

lőtlenségének, vagy az ő fogalmazásában felelősségének hangsúlyozásával indítja a verset – suis a sor elején szórendileg kiemelt helyzetben! –, és ugyanezzel a gondo­

lattal zárja történelmi áttekintését is: impia perdemus devoti sanguinis aetas (9); ám ezt követően egy merész váltással, minden átmenet nélkül a barbarus… victor…

eques (11–12) városdúló tevékenységének a leírására tér át, amiből viszont az derül ki, hogy Róma pusztulásának közvetlen oka nem a belháborúk lesznek, hanem va­

lamilyen a barbárok részéről rázúduló külső támadás.

De miből fakad Horatiusnak ez a végletes pesszimizmusa az általa már szin­

te a küszöbön állónak ábrázolt és megsemmisítő erejű barbár támadást illetően?

– kérdezhetnénk, és nem alaptalanul. Mert noha a polgárháborúk tömérdek ke­

serűséget okoztak magának Itáliának és másoknak is, de elsősorban az ottani lakos­

ságnak, Rómát a polgárháborúk évtizedeiben – paradox módon – nemhogy nem érte érzékeny külpolitikai veszteség, hanem állandóan terjeszkedett. Ha csak a vers keletkezését megelőző másfél évtizedre gondolunk: Caesar római fennhatóság alá kényszerítette Galliát, Germaniát. Egyiptomban Pompeius fejével akartak kedves­

kedni neki – az egyiptomi lázadás és annak leverése inkább csak Caesar dramati­

záló előadásában vált komoly akcióvá. Pár évvel később Brutus és Cassius szinte ellenállás nélkül rabolhatták végig Görögországot és Kis­Ázsia nyugati partvidé­

két.⁸ A római imperiummal kényszerű szomszédságba került, vagy éppen alattva­

lójává vált hellénisztikus monarchiák, illetve királyságok már régóta megtanulták tisztelni a római legiók erejét; aligha gondolt közülük bárki is arra, hogy komoly eséllyel vehetné fel a küzdelmet Róma terjeszkedése ellen, nemhogy magát a várost feldúlja. Horatius általánosságban fogalmazott barbarus equesének a konkretizá­

lása tehát korántsem egyszerű. A. Kiessling klasszikussá vált kommentárja alap­

ján – mivel más külső ellenség a vers keletkezésének időpontjában aligha jöhetne szóba – a győztes barbárt a parthusokkal szokás azonosítani.⁹ Ám valóban annyira

8 Botermann, H : Die Soldaten und die römische Politik in der Zeit von Caesars Tod bis zur Begründung des zweiten Triumvirats. Zürich, 1968. Különösen: 84–l07.

9 Kiessling–Heinze i. m. 549: „auf die auch eques; hinzuweisen scheint: sie hatten 40/41 Syrien, Phönizien, Palästina und Cilicien erobert und drohten ganz Kleinasian überzufluten: dass sie ihre Angriffe noch weiter tragen würden, lag durchaus im Bereich der Möglichkeit.” A szöveg szimbolikus értelmezésére Borzsák i. m. 568.

88 A XVI. epódos és a római sibyllinumok

veszé lyes volt Rómára nézve a 40/41­ben lezajlott parthus hadjárat, hogy a biro­

dalom középpontjában ilyen pánikhangulatot kelthetett, vagy inkább csak a kom­

mentátor tétovaságáról van szó, aki az előbb említett okból más megoldáshoz nem tudott folyamodni?

A Seleukidák monstrumbirodalmából kiváló, intézményeiben és szellemiségé­

ben az Achaimenidák nyomdokaiba lépő, magát a volt perzsa birodalom jogutó­

dának tekintő, sok vonatkozásban azonban a hellénisztikus monarchiák mintájára felépülő Parthia I. Mithridatés uralkodása alatt (171–138) valóban Kelet legjelentő­

sebb hatalmává nőtt.¹⁰ I. Mithridatésről, aki az Achaimenida uralkodók után először ismét felvette a „királyok királya” címet, Th. Mommsen joggal írta ezen aktus kap­

csán, hogy „a világnak ismét két ura lett.”¹¹ És noha ez a birodalom éppoly sokszínű és soknemzetiségű volt, mint korábban az Achaimenidáké, és egészen a II. század végéig állandóan védekező harcokra kényszerült részben a Seleukidák, részben az északról támadó barbárokkal szemben, létezése tény volt, mellyel Rómának szá­

molnia kellett – természetesen a parthus uralkodónak is Róma nagyhatalmi politi­

kájával. A két nagyhatalom között a diplomáciai kapcsolatfelvételre 92­ben került sor, ami egyben a hivatalos római­parthus viszony kezdetét is jelenti. Ekkor kereste fel a Syriában helytartóskodó Sullát Orobazos, II. Mithridatés küldötte, aki „szö-vetséget és barátságot” ajánlott neki. Sulla az ajánlatot elfogadta, s a parthus király a római nép   ­a, azaz socius et amicus-a lett. Ezzel a rómaiak részéről megtörtént Parthia önálló állami létének elismerése, s egyúttal abban is megegyeztek, hogy a két fél az Euphratést tekinti egymás között a határnak.¹²

Ez az első találkozás akár jelképesnek is felfogható, mégpedig két szempontból:

egyrészt, mert a parthus király volt a kezdeményező, ő ajánlotta a szövetséget, más­

részt, mert már itt megjelenik az a tényező, mely a szó szoros értelmébén „vízvá-lasztója” volt a római–parthus kapcsolatoknak, nevezetesen az Euphratésnek mint határnak a tiszteletben tartása. A Sullával létrejött megállapodás, amit a későbbiek folyamán több ízben megújítottak (69­ben és 66­ban), évtizedeken át érvényben maradt, s a két fél kölcsönösen tartózkodott attól, hogy beavatkozzanak egymás belügyeibe.¹³ A parthus uralkodók – ellentétben azzal a képpel, melyet később

10 A parthus birodalom kialakulására és nagyhatalommá válására: Tarn, W. W. – Griffith, G. T.:

Hellenistic Civilisation. London–New York, 1952, 126 skk.; A korai kronológiához Wolski, J.: The Decay of the Iranian Empire of the Seleucids and the Chronology of the Parthian Beginnings. Berytus 12 (1956–1957) 35–52; Wolski, J.: L’historicité d’Arsace I. Historia 8 (1959) 222–238.

11 Mommsen, Th : Römische Geschichte II. Berlin, 1854, 62.

12 Plut. Sulla 5, 4:     ; Liv. Epitom. 70: Parthorum lega-ti…venerunt ad Sullam, ut amicitiam populi Romani peterent; Festus XII, 5: Arsaces, rex Parthorum missa legatione amicitias populi Romani rogavit ac meruit.

13 Dobiaš, J.: Les premiers rapports des Romains avec les Parthes. Archív Orientální 3 (1931) 215–256; Ziegler, K. H.: Die Beziehungen zwischen Rom und dem Partherreich. Wiesbaden, 1964.

Különösen 20–44.

A XVI. epódos és a római sibyllinumok 89 a ró mai propaganda kialakított róluk, hitszegőknek bélyegezve őket – míg tehették, mindvégig tartották magukat az eredeti konvencióhoz.¹⁴ 89­ben szigorúan semle­

gesek maradtak a rómaiak és VI. Mithridatés Eupatór között kitört háborúban, an­

nak ellenére, hogy II. Mithridatés baráti viszonyban volt a pontosi uralkodóval.¹⁵ 74­ben, a harmadik mithridatési háború idején Lucullus számíthatott a parthusok semlegességére, akik 73­ban el is utasították VI. Mithridatés segélykérését.¹⁶ 70­ben III. Phraatés nem fogadta el Tigranés arméniai király és VI. Mithridatés ajánlatát egy Róma­ellenes szövetség létrehozására, ehelyett inkább a korábbi amicitiát erő­

sítette meg Lucullusszal, aki viszonzásképpen 69­ben ismét elismerte határnak az Euphratést.¹⁷ 66­ban Pompeiusszal szemben éppoly barátian viselkedtek, mint ko­

rábban elődjével, Lucullusszal, sőt III. Phraatés Pompeius biztatására katonai segít­

séget nyújtott az ifjabb Tigranésnek az apja ellen, s átmenetileg katonai szövetség jött létre Pompeius és a parthus uralkodó között. Ismét sor került a római–parthus jó viszony megerősítésére, ezúttal a 69­es megállapodás megújítására, bár III. Phraatés óvatosságból ezúttal sem szorgalmazta az amicitia foedusszá való továbbfejleszté­

sét.¹⁸ A kapcsolat azonban továbbra is baráti maradt, s kenyértörésre a két fél között még akkor sem került sor, amikor Pompeius azáltal, hogy az Euphratésen túlra vezé­

nyelte legióit, maga szegte meg az általa nem sokkal azelőtt kötött megállapodást.¹⁹ A parthusok Rómában Pompeius távozása után továbbra is socius et amicust láttak;

ezért fordulhatott 57­ben az Orodéstől szorongatott III. Mithridatés Gabiniushoz, Syria propraetorához segítségért.²⁰

Az addigi békés, sőt helyenként szövetséges viszonyt Crassus 54­es meggondo­

latlan kalandja borította fel. Crassus háborúja Cicero megítélése szerint is nulla belli causa zajlott, s a római jogi fogalmak szerint ugyancsak bellum iniustum et impium volt.²¹ Jellemző, hogy a nagykirály, Orodés tulajdonképpen nem értette, hogy mi­

ért tört ki a háború, és nemcsak Crassushoz menesztett küldöttséget, hivatkozva a korábbi megállapodásokra, hanem Rómába, a szenátushoz is annak kiderítése

14 Az Arsakidák a mazdaizmus követői voltak, s az iráni vallást Zarathustra óta erőteljesen áthatotta a jog és az igazság gondolata. von Wesendonk, O. G.: Das Weltbild der Iranier. München, 1933, 68, 93 skk., 125. A mithra (Mithridatés) szó jelentésére Zarathustránál von Wesendonk i. m. 224 és Cumont, F.: Die orientalischen Religionen im römischen Heidentum III. Leipzig–Berlin, 1931, 142.

15 Appianos, akitől ennek a háborúnak az egyetlen összefüggő feldolgozása ránk maradt, VI.

Mithridatés ­ának nevezi a parthus királyt (Mithr. 16).

16 Lásd Memnón szövegét: FGrH 434, frg. 29, 6.

17 App. Mithr. 87; Dio Cass. XXXVI, 3, 1; Memnón FGrH 434, frg. 38, 8.

18 Gelzer, M.: Pompeius. Wiesbaden, 1959, 80 skk.

19 Dio Cass. XXXVII, 5, 5. Részletesen Debevoise, N. C.: A Political History of Parthia. Chicago, 1938, 74. skk.

20 Gelzer, M: s. v. Crassus. PWRE XIII. Stuttgart, 1926, 320.

21 De fin. 3, 22. Wissowa, G.: Religion und Kultus der Römer. München, 1912, 550, 4. jegyzet.

90 A XVI. epódos és a római sibyllinumok

végett, hogy Crassus magánakciójáról van­e szó, vagy a szenátus által jóváhagyott hadjáratról.²² De – és ez ismét jellemző a parthusok magatartására – a rómaiak még a Carrhae melletti ütközet után is szabad elvonulást kaptak volna azzal a feltétellel, hogy hajlandók lesznek magukat tartani a korábbi megállapodásokhoz. Egyáltalán nem bizonyítható az a feltevés, hogy Crassus valóban cselszövés áldozata lett.²³ Igaz viszont, hogy a hadiállapot Róma és Parthia között ezzel kezdődött, bár ez a hadi­

állapot meglehetősen ambivalens volt. Az 51­es parthus büntetőexpedíciónak nem szabad túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítani: Bibulus, Syria akkori helytartója, aki kapcsolatokat tartott fönn a parthus királyi udvarral, meglehetősen könnyedén, egyszerű diplomáciai manőverekkel elérte a támadó csapatok visszavonását.²⁴

A parthusok tartózkodó magatartása Rómával szemben Caesar és Pompeius küzdelmének, valamint a triumvirek és a köztársaságpártiak háborújának esemé­

nyeiből is világosan kirajzolódik. Pompeiust 48­ban csak halála akadályozta meg abban, hogy a parthusok segítségét kérje Caesar ellen.²⁵ Caesar nem egészen világos tervei a parthusokkal kapcsolatban inkább csak a belső feszültségek levezetésére szolgáltak,²⁶ de – és a mi szempontunkból ez a legfontosabb – 42­ben Cassius, aki­

nek legbiztosabb menedéke Syria volt, éppen a parthusokhoz folyamodott, ben­

nük látta egyedüli, megfelelően erős potenciális szövetségeseit. Ő küldte Orodés udvarába az ifjabb Labienust, hogy az kieszközölje számára a parthus király fegy­

veres támogatását. Orodés azonban félt teljesíteni a kérést, így a philippi ütközet előtt a várt segélynyújtás elmaradt, Cassius reményei füstbe mentek. Labienusnak csak egy év elteltével sikerült – az udvar belső ellentéteit kihasználva – elérnie azt, hogy a trón várományosának, Pakorosnak a vezetésével egy parthus sereg átkeljen az Euphratésen, és rátámadjon Róma keleti tartományaira.²⁷ Ám ezt a támadást nem értékelhetjük egyszerű parthus invázióként. Értelmi szerzője valójában a köz­

társaságpárti Labienus volt, s idővel a már említett tartományokat ellenőrzése alá vonó Róma­ellenes haderő két részre oszlott; csak egyik részét alkották a parthu­

sok, másik része viszont, melynek Labienus lett a parancsnoka, a Syriában állo­

másozó, Antoniustól átpártolt volt Cassius­legiók katonáiból verbuválódott. A két hadsereg egymással ugyan összehangoltan, de alapjában véve önálló hadműveleti

22 Dio Cass. XL, 16, 1:           

   Plut. Crassus 18, 1.

23 Debevoise i. m. 90. A római belpolitikára gyakorolt hatásáról Timpe, D.: Die Bedeutung der Schlacht bei Carrhae. MH 19 (1962) 104–129.

24 Schur, W.: s. v. Partherreich. PWRE XVIII. Stuttgart, 1949, 1993.

25 Dio Cass. XLI, 55, 3.

26 Meyer, E.: Caesars Monarchie und das Prinzipat des Pompejus. Stuttgart, 1922, 474; Gelzer, M:

Caesar. Wiesbaden, 1960, 298.

27 Schur i. m. 1994.

A XVI. epódos és a római sibyllinumok 91 tevékenységet folytatott.²⁸ Vagyis a „parthus betörésként” számon tartott támadást sokkal inkább a köztársaságpártiak hatalomvisszaszerző kísérletei egyikének kell elkönyvelnünk, ahelyett, hogy a parthus hegemóniatörekvések egyik döntő meg­

nyilvánulását látjuk benne.

A XVI. epódos relációjában mindennek kettős következménye van. Horatius, a 42­es köztársaságpárti „katona”, aki az epódos írásának idején éppen a kegy­

vesztettek, a megtűrtek táborába tartozott, aligha tarthatta Róma szempontjából ennyire fatálisnak Labienus próbálkozását a triumvirek hatalmának gyengítésére.

De még ha gyors pálfordulást tételeznénk is fel róla, a római–parthus viszony fél év­

százados története semmi alapot sem szolgáltathatott neki arra, hogy egy esetleges, a birodalom határmenti tartományaira kiterjedő betörésből parthus világbirodalmi intenciókat véljen kiolvasni, melyek magának Rómának a létét teszik kérdésessé;

hiszen a parthusokat Rómával szemben mindvégig sokkal inkább a védekező, mint az agresszív magatartás jellemezte. Következésképpen azt a feltevést, mely szerint Horatius a victor barbarus eques leírásakor valószínűleg a parthus hódítókra gon­

dolhatott, bízvást a sokszor szívósan élő tudományos babonák közé sorolhatjuk.²⁹ Ha tehát Horatius sem az adott politikai helyzet hatására, sem a római törté­

nelem eseményeinek általánosításaként nem juthatott el a költemény bevezető ré­

szében található tétel megfogalmazásához, az epódos alapötletének eredetét más szférákban kell keresnünk.

A thapsusi csatát (46) közvetlenül követő időszakból, talán még ugyanez év áp­

rilisából származik Sallustiusnak Caesarhoz írt, sorszám szerint első, időrendben azonban második levele.³⁰ A levelet nem elsősorban a történelmi eseményekre vo­

natkozó forrásértéke avatja a negyvenes évek egyik legbecsesebb irodalmi emléké­

vé, hanem az, hogy – akárcsak Cicero levelei – az eseménytörténeten túl közvetlen bepillantást nyújt a thapsusi csatát követő hónapok légkörébe, hangulatába. A levél első fejezeteiben Sallustius – kicsit tudálékoskodó stílusban – arra vonatkozóan ad tanácsokat az öregedő diktátornak, hogy a polgárháborúban milyen módszereket alkalmazzon az ellenfelekkel szemben, hangsúlyozza a clementia fontosságát, majd a béke mikéntjének tárgyalására tér át. A béke megteremtésének szükségessége mel­

letti érvelését az alábbi gondolattal indítja: A béke megszilárdításával kapcsolatban, amin te magad és összes híveid buzgólkodtok, először azt vedd fontolóra, kérlek, hogy mily nagy jelentőségű dolog az, amit gondjaidba vettél... Az én véleményem ez: mi-vel minden, ami keletkezett, elpusztul, abban az időben, amikor majd Róma városa

28 Buchheim, H.: Die Orientpolitik des Triumvirn M. Antonius. Heidelberg, 1960, 75 skk.

29 A parthus veszély utólagos felnagyítására Meyer, H. D.: Die Aussenpolitik des Augustus und die augusteische Dichtung. Köln, 1961.

30 Vretska, K.: Sallust. Invektive und Episteln I. Heidelberg, 1961, 77–80. A levelek hitelességéről folyó vitákhoz korábbi irodalom ott. La Penna, A.: Sallustio e la rivoluzione romana. Milano, 1968, 111 ismét tagadja a levelek hitelességét, de érvelése nem meggyőző.

92 A XVI. epódos és a római sibyllinumok

szá mára elérkezett a végzet rendelte pusztulás, polgár a polgárral fog összecsapni, és így legyengülve és kimerülve valamely király vagy nép zsákmányává lesznek. Másképp az egész földkerekség és az összes nép, ha egybegyűl sem lesz képes megingatni vagy szétzúzni ezt a birodalmat.³¹

Sallustius első érve tehát így summázható: Caesarnak békét kell teremtenie, mert a belső nyugalom helyreállítása, a béke tartóssá tétele alapfeltétele Róma fennma­

radásának. A stílus és a szerkesztés hamisítatlanul Sallustiusra vall,³² többek között azért is, mert érvelését általános érvényű megállapítással kezdi, s ebből kiindulva fejti ki az adott helyzetre vonatkozó mondanivalóját. Ám ez esetben a gnómikus indítás és a folytatás nem a legsikerültebb. A bevezető tétel: quoniam orta omnia in-tereunt és a gondolatot záró mondat: aliter non orbis terrarum neque cunctae gentes conglobatae movere aut contundere queunt hoc imperium ugyanis egymást kizáró ítéleteket tartalmaznak; mert Róma pusztulása vagy az összes keletkezett dologra egyformán érvényes természettörvény kérlelhetetlenségével fog bekövetkezni, s ha így van, semmit sem lehet tenni ellene; vagy pedig bizonyos körülmények között bekövetkezik, bizonyos körülmények között azonban nem, akkor viszont az első tétel hamis. A levél egészének gondolatmenetébe a bevezető gnómával ellentétes,

radásának. A stílus és a szerkesztés hamisítatlanul Sallustiusra vall,³² többek között azért is, mert érvelését általános érvényű megállapítással kezdi, s ebből kiindulva fejti ki az adott helyzetre vonatkozó mondanivalóját. Ám ez esetben a gnómikus indítás és a folytatás nem a legsikerültebb. A bevezető tétel: quoniam orta omnia in-tereunt és a gondolatot záró mondat: aliter non orbis terrarum neque cunctae gentes conglobatae movere aut contundere queunt hoc imperium ugyanis egymást kizáró ítéleteket tartalmaznak; mert Róma pusztulása vagy az összes keletkezett dologra egyformán érvényes természettörvény kérlelhetetlenségével fog bekövetkezni, s ha így van, semmit sem lehet tenni ellene; vagy pedig bizonyos körülmények között bekövetkezik, bizonyos körülmények között azonban nem, akkor viszont az első tétel hamis. A levél egészének gondolatmenetébe a bevezető gnómával ellentétes,

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 85-109)