A Thonuzoba-legenda történelmi hitele*

Dis manibus J. Horváth

I.

Thonuzoba alakja úgy él a magyar történelmi köztudatban, mint az ősi pogány hit mártírjáé, aki nem volt hajlandó felvenni a kereszténységet, és ezért halállal kellett lakolnia. Neve legendássá vált, rá vonatkozó forrásértékű adat azonban mindössze egy áll rendelkezésünkre: Anonymus Gesta Hungarorumának befejező része, ami – valljuk be – legalább annyira homályos, mint a gestának az Anonymus­kutatást hovatovább teljesen kisajátító bevezető fejezete. A problematikus textus, ami dió­

héjban élettörténetét tartalmazza, a következő:

Dux vero Tocsun genuit filium nomine Geysam, quintum ducem Hungarie. Et in eodem tempore de terra Byssenorum venit quidam miles de ducali progenie, cuius nomen fuit Thonuzoba pater Urcund, a quo descendit genus Thomoy, cui dux Tocsun dedit terram habitandi in partibus Kemey usque ad Tysciam, ubi nunc est portus Obad. Sed iste Thonuzoba vixit usque ad tempora sancti regis Stephani, nepotis ducis Tocsun. Et dum beatus rex Stephanus verba vite predicaret et Hungaros baptizaret, tunc Thonuzoba in fide vanus noluit esse Christianus, sed cum uxore vivus ad portum Obad est sepultus, ut ne baptizando ipse et uxor sua viveret cum Christo in eternum, sed Urcun filius suus Christianus factus vivit cum Christo in perpetuum.¹

Thonuzoba tehát fejedelmi családból származott, a besenyők földjéről érkezett az országba Taksony vezér idejében, akitől szállásterületet kapott. Mivel Taksony felesége besenyő származású volt (dux Zulta duxit filio Tocsun uxorem de terra Cumanorum),² feltételezhető, hogy Thonuzobát a magyar fejedelemhez rokoni szá­

lak fűzték.³

Ami a történelmi hitelességet illeti, Anonymus előadásának további részé­

ben sem kételkedhetünk. Tomaj nemzetség az általa megadott helyen, a Tisza bal

* Századok 113 (1979) 97–107.

1 SRH I, 116, 1 – 117, 6.

2 SRH I, 114, 8–9.

3 Györffy Gy.: István király és műve. Budapest, 1977, 100.

72 A Thonuzoba-legenda történelmi hitele

part ján a Sárrét felé húzódó területen valóban létezett,⁴ és ebben a nemzetségben – mint az 1292­ből, 1343­ból, illetve 1281­ből származó adatok tanúsítják – évszá­

zadok múltán is előfordultak a Thonyz, Thanyz, Urkun, Urkund nevek.⁵ Az is való­

színű, hogy a nemzetség őse ugyancsak a Thonuz nevet viselte; nevének második tagja, az atya jelentésű oba toldalék csupán, s az írónak azért volt szüksége rá, hogy megmagyarázza az Obad/Abád helynév eredetét, ami nem más, mint az oba török szónak az akkor még eleven és helynévképzőként is funkcionáló, finnugor eredetű, magyar ­d képzővel ellátott származéka.⁶

A tulajdonképpeni problémát a rímes prózában fogalmazott befejező rész jelen­

ti; ebből ugyanis a magyar középkor kutatói azt vélték és máig azt vélik kiolvasni, hogy ez a részlet, esetleg egy ioculator­énekre visszamenően, azt mintegy forrá­

sul felhasználva,⁷ Szent István erőszakos térítő tevékenységének egyik legvéresebb epizódját őrizte meg számunkra, nevezetesen azt, hogy István a hitben gyarló törzsfőt, mivel nem akart megkeresztelkedni, élve eltemettette feleségével együtt.

A szöveghely ilyen értelmezése mind a fordításban,⁸ mind a történeti irodalom­

ban a múlt század közepétől nyomon követhető. Az összefoglaló magyar történeti munkák közül elsőként Szalay 1852­ben megjelent könyve említi,⁹ de csaknem egy évszázaddal később Hóman Bálint is hasonlóképpen nyilatkozik róla.¹⁰ Mások, noha nem vonták kétségbe a történet hitelességét, szelídíteni igyekeztek oly mó­

don, hogy a vivus jelzőt megpróbálták Thonuzoba feleségének személyneveként értelmezni,¹¹ és ez esetben nem élve eltemetésről lett volna szó, hanem súlyos, de nem embertelenül kegyetlen megtorlásról. Ez az értelmezés azonban inkább szel­

lemes, mint elfogadható: bizonyítani jóformán semmivel sem lehet, annál több érv hozható fel viszont ellene.¹² Györffy György István koráról szóló monográfiájában áthidaló megoldást kínál; érezve azt, hogy egy ilyesfajta eljárás inkább Géza egyé­

niségéhez illenék, Thonuzoba élve eltemetését nem Istvánnak, hanem apjának,

4 Karácsonyi J.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig III. Budapest, 1901, 104–128.

5 Gombocz Z.: Árpád-kori török személyneveink. Budapest, 1915, 18.

6 G. Bartha K.: A magyar szóképzés története. Budapest, 1958, 102–103.

7 Képes G.: A magyar ősköltészet nyomairól. ItK 68 (1964) 1–22 és 171–193. Különösen: 185.

8 Szabó K.: Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok tetteiről. Budapest, 1892, 63.

9 Szalay L.: Magyarország története I. Lipcse, 1852, 82; Szilágyi S.: A magyar nemzet története I.

Budapest, 1895, 280.

10 Hóman B.: Magyar történelem I. Budapest, é. n., 197.

11 Mátyás F.: Történeti egyezések és tévedések. Budapest, 1896, 17. skk.; Pauler E. – Szilágyi S.:

A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900, 463.

12 A Váradi Regestrum 151­ben szereplő Uyes (Ujjos?, Ügyes?) női név és a vivus kapcsolatba hozásá­

nak legfőbb akadálya Anonymus helyesírása. Ezen kívül a vivusnak van pontos jelentése, s ezen a kéz­

iratbeli vivos változat sem módosít semmit, hiszen hasonló rasurák nem ritkák a kézirat szövegében.

A Thonuzoba-legenda történelmi hitele 73 Géza fejedelemnek tulajdonítja¹³ – Anonymus „tévedésére” azonban ő sem tud el­

fogadható magyarázatot adni. A negyedik értelmezési lehetőséggel, hogy tudni­

illik Thonuzoba rituális öngyilkosságot követett el, a későbbiekben foglalkozunk.

A besenyő törzsfő sorsa sokáig csak a hittérítés mikéntjének illusztrálására szol­

gált. A közelmúltban azonban Szegfű László tollából megjelent egy olyan tanul­

mány (A Thonuzoba monda),¹⁴ mely az Anonymusnál szereplő történetet igyekszik teljesen új megvilágításba helyezni; és mert következtetései az államszervezés ko­

rának nem egy lényeges eseményét érintik, saját álláspontunk kifejtése előtt Szegfű elképzelésével részletesebben is kell foglalkoznunk.

II.

Szegfű cikkének gondolatmenetét egy Ianus Pannonius epigrammával indítja (318, 3–4),¹⁵ amit a költő III. Frigyeshez írt, visszakövetelve tőle a magyar koronát a tör­

vényesen megválasztott új uralkodó, Mátyás számára. Ianus példák sorával érvel amellett, hogy ez a korona Frigyes nációjára még soha sem hozott szerencsét, és példái között elsőnek szent Imre esetét említi:

Testis erit primae fraudatus flore iuventae Henricus Stephano quem pia Gisla dedit.

Szegfű a fraudatus flore iuventae kifejezést ifjúsága virágában megcsalt-nak, (ár-mánnyal rászedett, megkárosított) fordítja, majd a következő lépésben Imre halá­

lának körülményeit elemzi, és arra az eredményre jut, hogy Imre herceg vadászat alkalmával vadkan áldozata lett. Ezt a – Hildesheimi évkönyvekben szereplő – vad­

kant azonban szerinte nem szó szerinti értelemben kell vennünk: ez ugyanis nem más, mint Thonuzoba, a pogánynak megmaradt nyakas besenyő, akinek neve ma­

gyarra fordítva vaddisznó-apát jelent. Imrét tehát valójában Thonuzoba gyilkolta meg, és a Hildesheimi évkönyvek szerzőjének erről hírt vivő, feltehetőleg magyar származású valaki egyszerűen lefordította latinra a merénylő nevét, s így kerülhe­

tett az aper, azaz vadkan az évkönyv szövegébe Vagyis Imre egy vadászat alkalmával merénylet áldozatául esett, és ez volt a valódi oka István példátlan bosszújának.

De mi késztethette Thonuzobát tettének elkövetésére? Anonymus – folytatja Szegfű – nyíltan ugyan nem, de egy következetesen végigvitt szimbólumrendszert kidolgozva erre is megadja a választ. A XIII. századnak ugyanis van két proble­

matikus nemzetsége, a genus Maglout és a genus Tatun. Az előbbi Anonymusnál szerepel, de a XIII. századi emlékekben nincs nyoma, a másodikat a krónikák

13 Györffy i. m. 59, 100–101.

14 Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei I. 1974, 275–285.

15 Janus Pannonius: Epigrammata. Budapest, 1972, 204.

74 A Thonuzoba-legenda történelmi hitele

em lítik Vazul felesége kapcsán, de hogy kik voltak tagjai és hol laktak, a forrá­

sok erről is hallgatnak. A Gestában a Maglód nemzetségről a következő össze­

függésben esik szó: Tuhutum pater Horca avus Geula et Zumbor, a quo genus Maglout descendit.¹⁶ Ugyanakkor pár fejezettel később Töhötömmel kapcsolatban Anonymus az alábbi családfát vázolja fel: Tuhutum vero genuit Geulam et Zubor, Geula genuit duas filias, quarum una vocabatur Caroldu et altera Saroltu, et Sarolt fuit mater sancti regis Stephani. Zumbor vero genuit minorem Geulam, patrem Bue et Bucne.¹⁷ A két egymásnak némileg ellentmondó hagyományt egyeztetve, a kö­

vetkező családfa adódik:

Tuhutum

Horca

Geula Zumbor

Geula minor

Bue Bucne

Saroltu Caroldu

Maglout Tatun~(Tacun)

Az így nyert családfa egyes elemei között Szegfű az etimológia módszerével pró­

bál kapcsolatot teremteni és választ keresni arra, hogy milyen szálak fűzhetik egymáshoz a többi gestában elő nem forduló, következésképpen Anonymus le­

leményének tekinthető Tuhutum, Horca, illetve Maglout hármas betoldást. Ezek közül legegyszerűbbnek tűnik számára a Maglód név etimológiája, ami a magyar maglik, magzik ige származéka, folyamatos melléknévi igenév képzővel ellátott alakja, és tenyészsüldőt jelent. A továbbiakban – arra hivatkozva, hogy Anonymus kedvelte az etimologizálást – azt igyekszik bizonyítani, hogy a maglóval azonos jelentésű, ennek mintegy tükörfordítása a Tuhutum és Tacun, valamint a szláv

16 SRH I, 41, 15–16 és 61, 12–13.

17 SRH I, 68, 6 – 69, 3.

A Thonuzoba-legenda történelmi hitele 75 Horca név is. Többszörös etimologizálásának végeredményét így összegezi:

„A XIII. század legkülönösebb nemzetségével van dolgunk (ti. a Tatun nemzetség esetében). Anonymus fiktív őst kreál számunkra Tuhutum személyében, honfoglaló voltukat, szkíta eredetüket kívánja bizonyítani, a krónikák pedig védelmükre kel-nek, mondván, hogy nem Vazul ágyassága révén jutottak nemességhez, sőt Kézai még azt is hozzáteszi, hogy enélkül is nemesek, mert Szkítiából erednek. Ha pedig a genus Tatun és a genus Maglout azonos, talán fény derülhet arra is, hogy miért keveredett Thonuzoba konfliktusba a királyi családdal.”¹⁸

Ezt követően azt jellemzi, hogy az Álmos születéséről szóló mondában Álmos anyjaként, Kézai Eneth­jével ellentétben, Anonymusnál Emese szerepel. Az Emese név jelentése pedig megint csak disznó-anya, vaddisznó-anya. Anonymusnak ez a változtatása – szerinte – nem lehet véletlen, hanem akárcsak az előbb említett etimológia­sor, ugyanannak a szimbólumrendszernek eleme. Ez az anonymusi változat – ugyancsak Szegfű szerint – az Árpád­dinasztia Vazul ágának eredet­

mondája, István korából mintegy visszavetítve a honfoglalás előtti korba; mi­

vel a Thonuzoba totemisztikus név, és a Maglód­Tatun nemzetség totemje, neve alapján ítélve, a disznó volt; ez a totemisztikus burok áltotemeket rejt, Vazult és Thonuzoba lányát, Emesét. Thonuzoba tehát ennek a nemzetségnek nemzetség­

fője volt, Emese pedig Thonuzoba lánya, akit Vazul vett feleségül. Szent Imre meg­

gyilkolásának történetét végül Szegfű a következőképpen rekonstruálja: „István Imrét állította a hadsereg élére. Feltételezhető, hogy ebben a minőségben Imre viselte a fővezéri tisztet a belső ellenségnek számító Ajtony és a külső támadó, II. Konrád ellen viselt háborúban. E két győzelem bizonyíthatta, hogy Imre rátermett hadvezér, s ugyanakkor élvezi a hadsereg bizalmát is. Ekkor István úgy határozott, hogy át-adja hatalmát a fiának. Akadályt jelenthetett azonban a hatalom átvételénél, hogy azt az ősi szokásjog alapján Vazul magának követelhette. Emellett Vazulnak há-rom fiúgyermeke is volt, sőt házassága révén komoly katonai potenciál is állha-tott mögötte. Érthető tehát, hogy István pogány házassága ürügyén (per iuvenilem lasciviam) (?) lefogatta és Nyitra várába záratta.

A Vazul-párt erre összeesküvést szőtt István és Imre meggyilkolására, Vazul ki-szabadítására és a hatalom megkaparintására. Az István elleni akció, mint köz-ismert, kudarcba fulladt, viszont Thonuzoba emberei talán éppen vadászat közben meggyilkolták Imre herceget, vagy legalábbis olyan súlyosan megsebesítették, hogy néhány nap alatt siralmas körülmények között belehalt sebeibe. A király felülke-rekedvén, elkeseredésében elrendelte Vazul alkalmatlanná tételét az uralkodásra, s a megtorlást Thonuzobával és feleségével szemben; élve eltemettette a besenyő fő-nököt és feleségét.”¹⁹

18 Szegfű i. m. 279–280.

19 Szegfű i. m. 280–281.

76 A Thonuzoba-legenda történelmi hitele

Ha Szegfű koncepciója igaz, valóban módosítani kell több ponton is az István uralkodására vonatkozó nézeteinket és ismereteinket. Ám advocatus diaboliként hadd kockáztassunk meg először néhány önként adódó kérdést. Ha valóban ilyen nagyszabású összeesküvésről volt szó, hogyan lehet, hogy a középkori forrásainkban – gondolok itt elsősorban az István-legendákra, az Imre-legendára, de ide sorolhat­

juk krónikáinkat is – egyetlen utalás sincs erre az összeesküvésre? Kétszáz év múltán Anonymusnak mi oka lett volna arra, hogy ennyire bonyolult szimbólumrendszer mögé rejtse az összeesküvés tényét és Thonuzoba halálának okát? Ha Anonymus ennyire szubtilis, következetes és egész művén végighúzódó szimbólumrendszert dolgozott ki, hogyan követhetett el olyan durva hibát, ami egy csapásra megszünteti egész szimbólumrendszerének érvényét; hiszen annak a nemzetségnek, amelynek feje – Szegfű szerint – Thonuzoba volt, Tuhutum személyében állítólag honfoglalás kori őst kreált, ugyanakkor a besenyő nemzetségfőről félreérthetetlenül azt mond­

ja, hogy Taksony fejedelem idején telepedett be az országba.

Ám lássuk külön­külön Szegfű egyes érveit, mert állításai, amelyekre elméletét felépíti, enyhén szólva kétségesek.

1. Az idézett Ianus Pannonius epigrammából aligha lehet bármiféle Thonuzoba­

monda létére következtetni: a fraudatus flore iuventae kifejezés ugyanis nem fordít­

ható ifjúsága virágában megcsalt-nak (vagy ármánnyal részedettnek). A fraudare ige vonzata ablativus separationis (pl. milites praeda, aliquem lucro), s a flore-t ez eset­

ben ugyancsak ennek kell felfognunk. Köztudott az is, hogy Ianus klasszikus latin nyelven írt, s hogy epigrammaköltészetének egyik legfőbb ihletője Martialis volt.²⁰ Ezt a kifejezést – némi módosítással – szintén Martialistól kölcsönözte, akinél két ízben is előfordul: a VII, 40 és a X, 50 epigrammájában. Az előbbi Etruscus és fele­

sége emlékét idézi, s a költő a korán meghalt feleségről írja (5):

occidit illa prior viridi fraudata iuventa.

A másodikban Scorpust, a fiatalon elhalálozott kocsiversenyzőt siratja többek kö­

zött a következő sorokkal (5–6):

Heu facinus, prima fraudatus, Scorpe, iuventa occidis et nigros tam cito iungis equos.

Martialis mindkét epigrammájában korai, de nem erőszakos halálról van szó; így hát el kell vetnünk annak a lehetőségét, hogy Ianus epigrammájában valamiféle merényletre utaló célzást keressünk. Ami Imre halálának körülményeit illeti, hogy természetes halál volt­e, vagy szerencsétlen kimenetelű vadászkaland

20 Horváth J.: Les genres et modèles littéraires de Janus Pannonius. Acta Litt. Acad. Scient. Hung.

14 (1972) 253–308.

A Thonuzoba-legenda történelmi hitele 77 következménye, a források alapján egyértelműen eldönteni nem lehet. Mivel azonban krónikáink erről szóló híradásai nagyon is legenda ízűek, inkább hajlunk arra, hogy a Hildesheimi évkönyvek szerzőjének higgyünk, aki szerint in venatione ab apro discissus periit flebiliter mortuus.²¹

2. Anonymus állítólagos szimbólumrendszerére vonatkozóan Szegfű érvelésé­

nek egyik sarkpontja Thonuzoba és a Hildesheimi évkönyvek aperjének azonosítása.

A Thonuzoba név – mint már utaltunk rá – valóban török eredetű, kéttagú szó:

első tagjának jelentése disznó, a másodikénak apa. A török nyelvekben közismer­

ten gyakoriak a totemisztikus nevek: Arslan (oroszlán), Bars (tigris), Buga (bika), Jälmen (nyúl) stb. Árpád­kori török eredetű személyneveink között ilyen az Ákos (sólyom), Kartal (holló), és ezek csoportjába sorolható a Thonuzoba is.²² A tho-nuz alakváltozatai valamennyi török nyelvben megtalálhatók: čag., uig., mtü., kom:

touz, tar: tous, oszm: domuz, douz stb.²³ Ez azonban csak nagyon ősi fokon jelenthetett egyáltalán vaddisznót – erre legfeljebb a disznó éve kifejezés enged kö­

vetkeztetni.²⁴ A köztörök nyelvekben a vaddisznó, sőt kifejezetten vadkan jelölésére más szót használnak, a kaban-t: čag., kom., kazk., stb.: kaban, oir: kaman.²⁵ A kettő között a jelentésbeli elkülönülés határozottan megvolt; az orosz nyelv például ezt a török szót vette át, ahol кабан alakban él ma is. Nem volt ez másként a bese­

nyőben sem; sőt magyar területen a Kabant személynévként is használták; tanúság erre egy 1237­ből származó, tehát Anonymusszal közel egykorú Cabanus, illetve 1245­ből egy Caban iratú alak.²⁶ Következésképpen Anonymus a török thonuz szót legfeljebb porcusnak értelmezhette volna, apernek semmiképpen. Ha a feltételezé­

sekben nagyon távolra elmegyünk, természetesen még ezek után is gondolhatunk arra, hogy maga Anonymus nem ismerte ezt a különbségtételt; azt azonban már nehéz elképzelni, hogy a Hildesheimi évkönyvek szerzőjének forrásanyagot szolgál­

tató valaki – a Szegfű feltételezte gyilkosság feltételezett hírvivője – ugyanebbe a hi­

bába esett volna.

Amennyire problematikus a thonuz­aper azonosítás, legalább annyira az a töb­

bi etimológia is. A Horca jelentéséhez ugyanis nem férhet kétség: Kónstantinos Porphyrogennétostól tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság körében léte­

zett a , afféle főbíró, s hogy ez a méltóságnév, a Gyulához hasonlóan

21 Gombos A. F.: Catalogus Fontium Historiae Hungaricae I. Budapest, 1937, 141.

22 Gombocz i. m. 5 és 18.

23 Räsänen, M.: Versuch eines etymologischen Wörterbuchs der Türksprachen. Helsinki, 1969, 488.

24 Clouson, G.: An Etymological Dictionary of Pre-Thirteen Century Turkish. Oxford, 1972, 527:

„pig, a generic term for the wild and domesticated pig of both sex.”

25 Räsänen i. m. 216.

26 Gombocz i. m. 18.

78 A Thonuzoba-legenda történelmi hitele

(Kónstantinosnál: )²⁷ személynévként is használatos volt.²⁸ A Maglód nem­

zetségnév, valóban a mag szóra vezethető vissza,²⁹ ebből származik, többszörös továbbképzéssel; denominalis verbumképzővel ellátott származéka a maglik, vagyis terem ige, ennek az igének folyamatos melléknévi igeneve a magló és nem hagy­

hatjuk figyelmen kívül az ez esetben valamivel való ellátottságot jelölő -d képzőt sem; a Maglód jelentése tehát: termékeny. Eltekintve azonban a -d képzőtől, a magló szó süldő, tenyészállat jelentésben forrásainkban legkorábban csak 1520­ban fordul elő,³⁰ az ezt megelőző időből ilyen jelentése nem ismeretes.

Hasonló a helyzet a Tuhutum etimológiájával. To: születik, megmászik valamit jelentésű ige valóban létezik a török nyelvekben (atü., čag., stb.: to, oszm. do),³¹ és ugyancsak létezik a -dam/-däm (-tam/-täm) képző is. Csakhogy ez a képző egyrészt meglehetősen ritka, nem tartozik az eleven képzők közé, másrészt nem deverba-lis, hanem denominalis képző: konkrét főnévből elvont főnevet, vagy melléknevet képez; funkciójának érzékeltetésére csak néhány tipikus példa: är…– férfi; ärdäm – erő, erény, vitézség (lásd a latin vir – virtus); täti – isten; täridam – isteni.³² Ez található egyébként a magyar érdem és ildom szavakban.³³ Eltérő funkciója és eltérő jelentése miatt ez a képző semmiképpen sem állítható párhuzamba a ma­

gyar folyamatos melléknévi igenév képzőjével; ezért a Tuhutum és a Maglód között sem tételezhető fel semmiféle kapcsolat: a Tuhutum nem lehet a Maglód tükör­

fordítása. A Tuhutum vonatkozásában sokkal elfogadhatóbbnak tűnik Pais Dezső etimológiája, mely szerint ez a név a täit ~ tiit (vezér vagy fejedelem) török szónak az ugyancsak török -im suffixummal ellátott származéka, és emlékét a Tét elnevezé­

sű helynevek őrzik.³⁴

Anonymus ez esetben valóban mesterséges családfát konstruált; három – egy­

általán nem légből kapott – török tisztség s egyben személynév segítségével igye­

kezett bizonyítani, hogy István anyjának nemzetsége szintén honfoglaló vezértől származott. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a későbbiek során is így értelmezték:

27 A Gyula­Gyila személynév alakban élt a magyarság között, a besenyőknél törzsnévként is meg­

jelent: Németh Gy.: A besenyők ismeretéhez. MNy. 18 (1922) 4.

28 Pais D.: A karcha bíró. KCSA 2 (1930) 357–365.

29 G. Bartha i. m. 102–103; Pais D.: Jegyzetek Anonymushoz. SRH I. 69, 1. jegyzet.

30 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest, 1970, 811.

31 Räsänen i. m. 483; Clouson i. m. 465.

32 von Gabin, A.: Alttürkische Grammatik. Leipzig, 1950, 63.

33 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest, 1970, 781.

34 Pais D.: Hetvény. MNy 29 (1933) 40; Melich J.: Két állítólagos honfoglalás előtti magyar hely­

névről. MNy. 27 (1931) 217–226; Rásonyi Nagy L.: A Szörény név etimológiájához. MNy. 28 (1932) 308. Az -im suffixumra lásd még: von Gabin i. m. 61.

A Thonuzoba-legenda történelmi hitele 79 Kézai Gestája és a krónikák Tuhutum helyett következetesen Gyulának nevezik a harmadik honfoglaló vezért.³⁵

A Tatun nemzetség nevének etimológiája Szegfű részéről viszont olyan önké­

nyes szövegjavításon alapul, amit semmi nem indokol, filológiailag elfogadhatat­

lan, nem beszélve arról, hogy az adott etimológia­sor nyelvtörténeti szempontból is abszurd. A felsorolt érvek alapján Szegfű koncepciójának sem alaptételeit, sem következtetéseit nem tehetem magamévá, így annak taglalásába sem bocsátkozom, hogy az Álmos­mondában szereplő Emese milyen megfontolások alapján válhatott egyrészt vaddisznó-anyává, Thonuzoba lányává, Vazul feleségévé, s ennek kapcsán Thonuzoba Szent Imre gyilkosává, vagy hogy a mondából hogyan lett az Árpád­

ház Vazul ágának eredetmondája. Elméletéről csak azt mondhatom, amit ő maga fogalmazott meg feltételesen tanulmányának záró sorában: „se non è vero, è ben trovato.”

III.

Visszatérve a bevezetőben elmondottakra, történészeink a Thonuzobára vonatkozó Anonymus­helyet a besenyő nemzetségfő élve eltemetésének, esetleg rituális ön­

gyilkosságának értelmezték,³⁶ elfogadva azt az Anonymusból kiolvasni vélt indoko­

lást, hogy mindez Thonuzoba pogány megátalkodottságának következménye volt.

A textus ilyen értelmezésének helyességét azonban több megfontolás eleve kétsé­

gessé teszi.

1. Ha István így járt volna el, ellentétbe került volna saját törvénykönyvével, ami az ennél súlyosabb esetekben is tiltotta a vendettát. Még ha valaki a király életére tört, annak is csak személy szerint kellett bűnhődnie, a büntetés alól gyermekei mentesültek.³⁷

2. Ellentmondana ez az Istvánra vonatkozó hagyomány egészének. Istvánnak a szent, kegyes uralkodóvá való átformálása a Legenda maiorban már megtörtént;

a Legenda minor (1109) nyersebb, bár esetleg hitelesebb István­képe dinasztikus,

35 SRH I, 166, 7: Tertii quidem exercitus Iula fuit capitaneus; SRH I, 290, 22: Tertius vero capitaneus

35 SRH I, 166, 7: Tertii quidem exercitus Iula fuit capitaneus; SRH I, 290, 22: Tertius vero capitaneus

In document PHILOLOGIA NOSTRA (Pldal 71-85)