A félreértések elkerülése végett szeretném előre felhívni a figyelmet arra, hogy je
len dolgozat címe csak részben tükrözi mindazt, amit tárgyalni kívánok. Mezentius sorsának vergiliusi leírása, bár önmagában is érdekes és jelentős probléma, de vizs
gálható tágabb összefüggésben is. A közvetlen kérdésfelvetésen túl most egy átfo
góbb elemzésre teszek kísérletet, mely hozzájárulhat az eposz egész koncepciójának megértéséhez. A következőkben a kérdéssel kapcsolatos javaslataimat röviden, té
zisszerűen fogom bemutatni.
Servius kommentárjából tudjuk, hogy Origenes című művében először Cato hozta kapcsolatba Mezentius alakját az Aeneasmondával. Nála Mezentius mint az etruriai Caere királya kulcsfontosságú szerepet játszott a latinok és trójaiak har
cában.1 A mondaváltozat ugyanebben a formában jelenik meg Livius, Iustinus, halikarnassosi Dionysios és Cassius Dio műveiben – hogy csak a legjelentősebb szerzőket említsem.2 A kivételt Ovidius jelenti, aki már a vergiliusi leírást vette át.
Valamennyi tudósítás közös vonása, hogy Mezentius mindegyikben túléli a hábo
rút. Egyes változatokban még ki is békül a trójaiakkal, nevezetesen Ascaniusszal.
Az Aeneisbeli történet ettől alapvetően különbözik, az eltérés ráadásul olyan mér
tékű, hogy minden valószínűség szerint a költő személyes újításáról van szó.
Az Aeneisben a hetedik ének seregszemléje során (VII, 647–817) bukkan föl először Mezentius mint Turnusnak, a socii Latini fővezérének legfontosabb szö
vetségese.3 Szerepének jelentőségét a szóban forgó szakasz felépítése is kiemeli, amennyiben a felsorolásban Mezentius áll az első helyen később hősi halált halt fia, Lausus társaságában (VII, 647–648):
* Die Figur des Mezentius in Vergils Aeneis. Klio 67 (1985) 234–237.
1 Serv. ad. Aen. I, 267: secundum Catonem historiae hoc habet fides: Aeneam cum patre ad Italiam ve-nisse et propter invasos agros contra Latinum Turnumque pugnasse, in quo proelio periit Latinus. Turnum postea ad Mezentium confugisse eiusque fretus auxilio bella renovasse, quibus Aeneas Turnusque pariter rapti sunt. Migrasse postea in Ascanium et Mezentium bella, sed eos singulari certamine dimicasse.
2 A Mezentiustörténetet tárgyaló szerzőkről lásd: Marbach, G.: s. v. Mezentius. PWRE XV.
Stuttgart, 1932, 1511–1514; Thome, G.: Gestalt und Funktion des Mezentius bei Vergil. Frankfurt, 1979, 362.
3 Williams, R. D.: The Funktion and Structure of Virgil’s Catalogue in Aeneid VII. CQ 11 (1961) 146–153; Lesky, A.: Zu den Katalogen der Aeneis. In: Wimmel, W. (ed.): Forschungen zur römischen Literatur. Festschrift zum 60. Geburtstag von K. Büchner. Wiesbaden, 1970, 189–196.
164 Mezentius alakja Vergilius Aeneisében primus init bellum Tyrrhenis asper ab orbis
contemptor divom Mezentius.
A már itt előforduló asper és contemptor divom jelzőket a költő az eposz későbbi részében pontosabban kifejti. Amikor ugyanis Aeneas Euandertől kér segítséget, az öreg arcadiai király részletesen elmeséli neki a Mezentius és a rutulusok között létrejött szövetség történetét, amiből világossá válik számunkra az epitheta ornantia használatának alapja (VIII, 478–514).
Sok éven át jólétben és boldogságban élt egy kis arcadiai törzs szomszédságában az a jelentős népcsoport, amely Lydiából települt át az etruriai hegyek közé. Később azonban Mezentius szerezte meg fölöttük a főhatalmat, aki zsarnokként uralkodott, figyelmen kívül hagyta az isteni és emberi törvényeket, és különös kegyetlenséggel követett el gyalázatos bűnöket. Ellenségeit például még élve holttestekhez kötöz
tette, így okozva vesztüket szerencsétleneknek. Végül a zsarnokságot megelégelő etruszk nép fellázadt Mezentius és bűntársai ellen: házukat felgyújtották, őket pedig elűzték. Mezentius Turnusnál, a rutulusok királyánál keresett menedéket. Közben az etruszkok már készültek az új király kijelölésére, de egy öreg haruspex jóslata késleltette az eljárást. Jövendölése szerint idegen földről érkező uralkodót kellett vá
lasztaniuk. Az etruszkok ennek megfelelően keresni kezdték a feltételnek megfelelő vezetőt. Először Euandert szerették volna megnyerni maguknak. Ő azonban éleme
dett korára való tekintettel elutasította a felkérést, és maga helyett a trójai Aeneast ajánlotta, akit az etruszkok el is fogadtak.
Az öreg király szavaiból tudjuk meg azt is, hogy Mezentius nemcsak a saját né
pével bánt kegyetlenül, hanem a szomszédos arcadiai városokat is kíméletlenül pusztította. Mezentius a későbbi események során is félelmetes harcosként jelenik meg: a rutulus seregben egyedül Turnus ér fel vele. Amikor Turnus eltávozik a csa
tamezőről, Mezentius helyettesíti vitézkedésével: az etruszkok nem mernek a köze
lébe menni, ő pedig számolatlanul teríti le a trójaiakat.4 Csak Aeneas száll szembe vele, akiben Mezentius legyőzőjére is talál, de még a halál sem tudja megtörni meg
átalkodottságát (X, 880):
nec mortem horremus nec divom parcimus ulli
hangoztatja a végsőkig. Mindössze annyit kér, hogy Aeneas ne adja át holttestét az őt joggal gyűlölő etruszkoknak, ne engedje, hogy meggyalázzák (X, 900–906).
4 Mezentius alakjáról különböző nézőpontokból: Sullivan, F. A.: Mezentius. A Vergilian Creation.
CPh 64 (1969) 219–225; Glenn, J.: Mezentius and Polyphemus. AJPh 92 (1971) 129–155; Burke, P. F.:
The Role of Mezentius in the Aeneid. CJ 69 (1974) 202–209; Nathercut, W. R.: The Characterization of Mezentius Aeneid 10, 843–845. CB 51 (1975) 33–37; Jones, J. W.: Mezentius, the Isolated Hero.
Vergilius 23 (1977) 50–54.
Mezentius alakja Vergilius Aeneisében 165 Adódik a kérdés, hogy Vergilius miért alakította át ennyire a hagyományos történetet. A költemény külső szerkezetének szempontjából a változtatás a felté
tele annak, hogy Aeneas lehessen az etruszkok királya. Ez a magyarázat azonban csak látszólag elégséges, a történet megváltoztatásának véleményem szerint mé
lyebb oka van.
Az etruszkok a háborúban Aeneas legfontosabb és legerősebb szövetségesei.
Az elbeszélésből kiderül, hogy ez a nép nagyra hivatott. Szeretik az igazságot, sze
mükben tűrhetetlenek az infandae caedes és a facta tyranni effera, közöttük contemp-tor divom számára nincs hely. Éppen ezért – és mert hallgatnak az öreg haruspex szavaira – lesznek Aeneashoz méltó bajtársak és szövetségesek.
Ha a kérdés történeti hátterét tekintjük, az általános Mezentiuskép kialakításá
hoz nagyban hozzájárulhatott az etruszkok negatív szerepe a római történelemben.5 Csakhogy Vergiliusnál ebben az összefüggésben is más hangsúlyt kap a történet:
nála az etruszkok többsége – mégpedig a jobbik része – nem ellenség, hanem hűsé
ges szövetséges, katonai erényekben szinte egyenrangú fegyvertársa a trójaiaknak.
Ami a mores kérdését illeti, a vates Etruscus6 már a Georgicában is hangsúlyozza Róma és Etruria egyenlőségét:
hanc olim veteres vitam coluere Sabini, hanc Remus et frater, sic fortis Etruria crevit, scilicet et rerum facta est pulcherrima Roma
– szól a második ének utolsó versszaka (II, 532–534).
De ez az alapvető erkölcsi tisztaság nemcsak az etruszkokra és Euander királyra jellemző, aki a béke eszményét és a régi saturnusi kor romlatlanságát megtestesítve képviseli népét: ugyanígy erkölcsösség jellemzi a latin népeket is, mégha időnként a trójaiak ellenfelévé válnak is. Aeneas érkezésekor Latinus király a következőkép
pen fordul népéhez (VII, 202–204):
ne fugite hospitium neve ignorate Latinos, Saturni gentem, haud vinclo nec legibus aequam, sponte sua veterisque dei se more tenentem.
A Mezentiusmonda vergiliusi átalakítása tehát nem véletlen, jóval több, mint a szerző pusztán költői leleménye. Szükségszerű következménye egy pontosan át
gondolt történelmipolitikai koncepciónak. Már a dictator Caesar politikájában is
5 Zurli, L.: Come funziona il „catalogo” virgiliano di Aen. VII 647–817. MCSN 1 (1976) 121–137;
Sordi, M.: Virgilio e la storia romana del IV secolo a. C. Athenaeum 42 (1964) 80–100.
6 Enking, R.: Vergilius Maro vates Etruscus. MDAI 66 (1959) 65–96; Eden, P. T.: The Etruscans in the Aeneid. PVS 4 (1964–1965) 31–40.
166 Mezentius alakja Vergilius Aeneisében
felismerhető a törekvés a hagyományosan ellenségnek tekintett népek római biro
dalomba való integrálására. Végrendeletében elrendelte az elpusztított Korinthos újjáalapítását,7 a római nemzeti eposz szempontjából azonban még nagyobb jelen
tőséggel bír Colonia Iulia Carthago alapítása a gyűlölt és elpusztított afrikai állam helyén, mintegy szimbolizálva, hogy a régi ellenségeskedés elmúlt, a legyőzött népek és városok a birodalom szerves részét alkotják – természetesen Róma fennhatósága alatt. Caesar törekvéseit unokaöccse, Augustus is folytatta. Uralma alatt új lendületet vett a gyarmatosítás,8 az afrikai városalapítást is az ő tevékenysége koronázta meg:
Kr. e. 14ben került sor arra az ünnepélyes szertartásra, melynek során egy telepü
lés hivatalosan is felvette a szimbolikus jelentésű Iulia Concordia Carthago nevet.9 Az afrikai város újjáépítésének sajátos irodalmi tükröződését éppen Vergiliusnál találjuk az Aeneis első (I, 418 skk.) és negyedik énekében (IV, 74–75).
Ez az új, hogy úgy mondjam, birodalmi törekvés, még fokozottabban jelentkezik az itáliai népcsoportok esetében. Vergiliusnak ügyelnie kellett arra – és gondosan ügyelt is – hogy az itáliai népek között morálisetikai alapon ne tegyen különbséget.
Paradox feladat: a költőnek az Aeneasmonda feldolgozásában olyan népek hábo
rúskodását kellett ábrázolnia, akiknek eredetileg és alapvetően semmi okuk nem volt arra, hogy háborúzzanak egymással, mivel egytőlegyig kivétel nélkül a hagyo
mányos római erényeket testesítették meg. Az ellentmondás feloldására egyetlen költői lehetőség kínálkozott: a sztoikus filozófia és – ezzel szoros összefüggésben – a végzetről (fatum) szóló tanítás bevonása. Ennek egyik következménye az iste
nek funkciójában megnyilvánuló újszerű, a homérosi felfogástól alapvetően idegen megközelítés. A római eposz világrendjében nem történik semmi a sors akarata el
len és az istenek tudta nélkül, éppen ezért minden személyes felelősséget a főhősök viselnek a háború kitöréséért.
Az Aeneis sztoikus vonásait a költő nézeteinek változásával vagy a princeps sztoi
kus filozófia iránti vonzalmával szokás magyarázni.10 Érdemes lenne azonban újra átgondolni a kérdést, vajon nem fordítotte a helyzet. Nem éppen az Aeneis hatá
sára alakult ki utólag Augustus állítólagos sztoikus meggyőződése? Nem azért hív
tae segítségül a költő Vergilius a sztoikus filozófiát és a mindenható végzetet, mert az említett nehézségeken csak ezen eszközök segítségével tudott úrrá lenni?
7 Strab. XVII, 3, 15; Plut. Caes. 57, 3.
8 Jones, A. H. M.: Augustus. London, 1970, 141–162.
9 Hahn I. – Máté Gy.: Karthágó. Budapest, 1972, 67–68.
10 Leburn, R. F.: La notion de fatum dans l’œuvre de Virgile. Louvain, 1974.