A vidék és településszerkezet. Magyar – közép európai modell

A 20. század eleji, a nyugatihoz hasonlítva lassú térszerkezeti modernizáció és városiasodás után az ellentmondásos szocialista típusú térszerkezet-fejlesztés és urbanizáció az ezredfor-dulóra sajátos településrendszert hagyott örökül (L^ADÁNYI–S^ZELÉNYI 1997/1). A ’90-es évek első felében a magyar település- és társadalomszerkezetben kialakult feszültségek az ezred-magyar település- és társadalomszerkezetben kialakult feszültségek az ezred-magyar település- és társadalomszerkezetben kialakult feszültségek fordulót követően felerősödtek és stabilizálódtak. Kérdés, hogy megrekedt fejlődés, lelas-sult térszerkezeti változások, megkésett vagy éppen késleltetett urbanizáció mindaz, aminek tanúi vagyunk, vagy érdemesebb azzal számolni, hogy az urbanizáció intenzív és extenzív szakasza is véget ért, és a magyar (közép-európai) fejlődés centruma szükségszerűen kettős, városi és vidéki lesz, amihez meg kell találni a megfelelő víziókat és (fejlesztés)politikai eszközöket. Erre a kérdésre nemzetközi összehasonlításban érdemes választ keresni.

A tíz kelet-közép-európai ország csatlakozása előtti Európai Unió tagállamaiban a 20. szá-zad utolsó harmadában újabb modernizációs fordulat következett be, amely számos ponton megváltoztatta a városok gazdaság- és társadalomstruktúráját, és döntő fordulatot hozott a vi-déki-városi társadalmak kapcsolatában. Ennek egyik eleme, hogy Európa minden társadal-mából eltűnt a parasztság, holott Írországban, Portugáliában, Görögországban, a délolasz és a délspanyol régiókban a század közepén a „paraszt” még értelmezhető társadalmi csoport-ként létezett (G^RANBERG–K^OVÁCH–T^OVEY 2001). A parasztság eltűnése az európai fejlődés-centrumokon kívüli területek társadalmaiban egybeesett a mezőgazdaság visszaszorulásával.

Az európai gazdaság és társadalom mezőgazdaságtalanítása a fennmaradó mezőgazdasági termelés technikai modernizációjával és – minden erre vonatkozó uniós fejlesztéspolitika és agrár-érdekképviselet ellenére – a termelés koncentrációjával járt, ami nagyobb vidéki tömegek munkáját tette feleslegessé. A paraszttalanítás és mezőgazdaságtalanítás kísérő je-lensége a nagyobb vidéki tömegek városokba vagy városi agglomerációkba özönlése volt, amelyet az igazán érintett területeken rurális exodusként tartanak számon. A rurális exodusként tartanak számon. A rurális exodusként deruralizáció, a vidéki népesség nagyarányú csökkenése mind a tizenöt régi uniós tagországot utolérte.

Helsinki, Athén, Dublin vagy a kisebb városcentrumok lakosságának száma is jelentősen megnőtt az ezredforduló előtti évtizedekben, és számos rurális régiót elnéptelenedés veszé-lyeztet. Közép- és Kelet-Európában az ezredvég modernizációs változása egy – döntőnek bi-zonyuló – elem kivételével történt meg. A gazdasági liberalizáció, a földreprivatizáció módja és mértéke, a mezőgazdaság és élelmiszeripar rosszul menedzselt piaci átalakítása a mező-gazdasági termelés jelentős és tartós visszaeséséhez vezetett. A posztszocialista országok mezőgazdaságtalanítása a nyugatihoz hasonlítható arányokban, csak annál sokkal gyorsabban mezőgazdaságtalanítása a nyugatihoz hasonlítható arányokban, csak annál sokkal gyorsabban mezőgazdaságtalanítása

zajlott le. (SSS^{WINNENWINNENWINNEN} és társai 1997, és társai 1997, KKK^{OVÁCHOVÁCHOVÁCH} 1994, 1994, N^EMÉNYI 1999 SSS^WAINWAINWAIN 1996, 1996, A^BRAHAMS 1996).

A szövetkezetesítéssel kezdődő paraszttalanítás a ’90-es években vált teljessé (K^OVÁCH 2001, M^AJEROVA 2001, N^EMÉNYI 1999). A mai kelet-közép-európai falvakban ott élnek a mező-gazdasági magántermelők és azok a középrétegek, amelyek főként azáltal kapcsolódnak a mezőgazdasághoz, hogy önellátásra termelnek élelmiszert, valamint a szegények egyre nagyobb tömegei, ám őket nem lehet azonosítani a hagyományos parasztsággal. A mező-gazdaság nemzetmező-gazdaságon belüli visszaesése és a parasztság végleges eltűnése „Európa Zöld Gyűrűjében”, az északi országokban, Írországban, Skóciában és Izlandon, a mediterrán országok déli területein, valamint a posztszocialista övezetben hasonló időszakban, eltérő módokon ugyan, de megtörtént az ezredfordulóra. Kelet- és különösen Közép-Európában azonban a mezőgazdaságtalanítást és paraszttalanítást nem követte a deruralizáció. A nem városi települések népessége minden közép-európai országban növekedett, vagy legalábbis állandónak bizonyult a ’90-es évek közepétől (S^TAROSTA és társai 1999, BBB^{LAŽEKLAŽEKLAŽEK} 2003). A vi- 2003). A vi-déki népesség magas, 22 és 47% közötti aránya a posztszocialista országok olyan történeti öröksége, amelyet a más dimenziókban gyökeres fordulatot előidéző piacgazdasági váltás vagy a globalizációs jelenségek sem változtattak meg. Az európai statisztikai megközelítés szerint és a valóságos viszonyokat tekintve is a vidéki jellegű települések lakóinak aránya vélhetően közelebb van az 50%-hoz az új uniós tagállamok többségében, mert a kisvárosi lakosság nagyobb része és a középvárosokban élők közül is viszonylag sokan élnek olyan életkörülmények között, amelyet aligha lehet urbanizáltnak tartani.

A fent vázoltak alapján a városok és a falvak között a 20. században kétirányú migráció létezett. A gazdasági fejlődés időszakában a városok nagyobb számú vidéki népesség befo-gadására voltak képesek, akiknek egy része a gazdasági fejlődés lelassulásának korszakaiban újra rurális településre költözött. A városi gazdaság, különösen a 20. század második felé-ben, olyan tömegű munkaerőt alkalmazott, ami számára a városközpontok nem tudtak lakást biztosítani. A falusi munkahelyről városokba ingázók száma az ezredforduló időszakában is magas. A társadalom- és a településstruktúra aszinkron változása a 20. századot végigkísérő A társadalom- és a településstruktúra aszinkron változása a 20. századot végigkísérő A társadalom- és a településstruktúra aszinkron változása jelenség, de a magyar társadalom paraszttalanítása a ’90-es évek elejétől teljességgel új strukturális helyzetet teremtett.

A későn iparosodó európai régiók paraszttalanításának értelmezéséhez a parasztság fogal-mának újragondolására volt szükség (G^RANBERG–K^OVÁCH–T^OVEY 2001). A parasztság nem passzív társadalmi csoport abban az értelemben, hogy számot vet érdekeivel, követi is őket, és igen változatos formákban, aktívan járul hozzá a társadalom életéhez. A paraszttalanítás többek között ezeknek az adaptív képességeknek az elvesztését is jelenti. Az ezredfordulós többek között ezeknek az adaptív képességeknek az elvesztését is jelenti. Az ezredfordulós többek között ezeknek az adaptív képességeknek az elvesztését

magyar társadalom- és településstruktúra szempontjából az utolsó elemnek van kiemelt je-lentősége. A szocialista és az azt megelőző korszakokban a paraszti jellegű újratermelési rend a falusi tömegek, valamint a városokból visszavándorlók és az ingázók számára is fenntar-totta az alternatív és adaptív háztartásgazdasági és társadalmi stratégiák lehetőségét. A ma-gyar (és a többi közép-európai) társadalom paraszttalanítása a ’90-es években fejeződött be (K^OVÁCH 2003), ami azért meghatározó fontosságú, mert a társadalom- és településstruktúra aszinkron változásaiban történetileg új elemet hozott létre. A paraszti életvitel és gyakorlat túlélő elemei az ezredvéget megelőző strukturális változásokig lehetővé tették, hogy a vá-rosi munkahely vagy lakás hiányában a vidéki létformákba visszatorlódó tömegek alternatív újratermelési és túlélési stratégiákat alakítsanak ki, a paraszttalanítás következményeként viszont nagyon nagy társadalmi csoportok vesztették el adaptív képességüket. Míg koráb-ban a városi és falusi társadalmak közötti átjárás úgy volt biztosított, hogy a vidéki lét-forma magában hordozta a modernizációs változásokhoz történő alkalmazkodás képességét,

a paraszttalanítás következményeként a gazdaság modernizálódó szektoraiba és a városi fejlődéscentrumokba vezető út elzárult. Sok százezres tömegek úgy záródtak be a falvakba és kisebb városokba, hogy elvesztették kitörési és integrációs esélyeiket. A társadalom- és településstruktúra aszinkron posztszocialista átalakulása a társadalom struktúrájára is vissza-hat, s ennek következményei számos további, nehezen kezelhető társadalmi és térszerkezeti problémát eredményezhetnek. A településszerkezeti változás legfontosabb eleme egy sajátos kettős vidékstruktúra kialakulása: a változásokra a maga sajátos módjain válaszolni képes új vidék és a hátrányokat reménytelenül akkumuláló depressziós övezetek. A településrendszer sajátosságainak tanúsága, hogy a mi régiónkban nem elégséges az Európai Unió fejlesztési rendszereinek honosítása (H^IGH–N^EMES 2007, H^UGHES és társai 2001, III^{LLNERLLNERLLNER} 2003, 2003, M^AUREL– H^ALAMSKA 2006, M^AUREL 2008). A fejlesztés új, a településszerkezet hármas osztatúságát fi gyelembe vevő modellje (város, új vidék, depressziós vidék), és az adott körülmények között is alkalmazható demokratikus kontroll vár megvalósításra.

3. MEZŐGAZDASÁG:

PRIVATIZÁCIÓ, KONCENTRÁCIÓ, A RENDIES KERETEK VÉGE

A kollektivizált nagyüzemi és részidős kisüzemi agrártermelés a vidék gazdaságának domi-náns ágazata volt a szocialista korszak végéig. A mezőgazdasági nagyüzemek több mint egy-millió munkavállalót alkalmaztak, a vidéki családok szinte teljes köre részt vállalt a részidős kistermelésben (J^UHÁSZ 1979, S^ZELÉNYI 1988 és 1992, K^OVÁCH 1988). Az ipar és a szol-gáltatások a vidéki munkaerő nagyobb hányadát foglalkoztatták, mint az agrárszektor, de a háztájizással együtt az agrárium több munkaerőt kötött le. A kistermelésbe bekapcsolódott az ipar és a szolgáltatás foglalkoztatottjainak és a vidéki diplomások családainak a nagy része is. A mezőgazdasági nagyüzem a (sok szempontból sikeres) vidéki modernizáció loká-lis redisztribúciójának az alapintézménye volt (H^ARCSA és társai 1994 és 1998). A kisüzemi termelés nagyüzemi termelésbe integrált rendszere hozzájárult mind a paraszti értékek és in-tézmények erodálódásához (

tézmények erodálódásához (

tézmények erodálódásához K^OVÁCH 2001), mind a vidéki népesség társadalmi mobilitásához (H^ARCSA 1996), mind a paraszti gazdálkodási készségek részleges továbbéléséhez és a vidéki társadalom egyes rendies vonásainak fennmaradásához (

társadalom egyes rendies vonásainak fennmaradásához (

társadalom egyes rendies vonásainak fennmaradásához K^OVÁCS T. 2006). A harmadik feje-zetben azt elemzem, hogy a mezőgazdasági termelés kollektivizált rendszerének lebontása milyen gazdasági és társadalmi következményekhez vezetett, és hogy milyen agrárszerkezet jött létre az ezredfordulót követő első évtized végére.

Az agrártermelés struktúraváltása során teljességgel új tulajdonszerkezet és birtokviszonyok jöttek létre, a szocialista lokális redisztribúciót a jóléti állam módszereit (csak valós tartalmát nem) meghonosító szociális rendszer helyettesítette. A vidéki családok teljesen új életfeltételek között találták magukat. Nőttek a társadalmi különbségek és a munkanélküliség, új szereplők Nőttek a társadalmi különbségek és a munkanélküliség, új szereplők Nőttek a társadalmi különbségek jelentek meg a helyi hatalomban. A mezőgazdaság termelése jelentősen visszaesett, és az agrár-modernizáció nagy késéssel és akadozva történt meg. A vidék társadalmának egyik legnagyobb csoportja szociális segélyekből, munkanélküli támogatásból, nyugdíjból él. Alig két évtized alatt átrendeződött a tulajdonszerkezet és a társadalom struktúrája, aminek jelentőségét egy ko-rábbi tanulmányunkban az angliai földbekerítés korszakához hasonlítottunk azzal a megjegy-zéssel, hogy mindez Magyarországon (és Közép-Európában) sokkal rövidebb idő alatt történt (H^ARCSA és társai 1994 és 1998). A lokális közösségek a paraszti világ gazdasági alapjának, a földmagántulajdonnak a felszámolása utáni évtizedekben is részben hasonló módokon szer-veződtek. A helyi társadalmak magánszférája minden szocialista modernizáció és a fogyasztási értékek individualizációjának terjedése ellenére megőrizte a közösségi kontroll elemeit az egyéni viselkedés- és magatartásmódok felett. Mindez a ’90-es években lényegi metamorfózison ment át. A dinamikusabb újjászületésre képes vidéki települések társadalomszerveződése más uta-kon jár. A leszakadó régiókba „visszatorlódottauta-kon” a túlélés hagyományos stratégiái és az egyén és közösség kapcsolatának előző rendje nem tudnak hatékonyan segíteni.

Az agrárrendszer mai szerkezetének kialakulása két szakaszban történt. Az 1990 utáni évek a földkárpótlás, a szövetkezeti törvény, a földárverések, az új birtok- és munkaerő-piaci struktúra létrehozásának korszaka. Az ezredforduló körüli években a gyors termelés- és földhasználat koncentrációt követően jön létre az új agrárszerkezet, amelynek a főszereplői tevékenyen vesznek részt az uniós integráció végrehajtásában. A látens és közvetlen politikai részvétel eredménye a földhasználati viszonyok és a termelési/értékesítési kapcsolatok hosz-szabb időtartamra történő rögzítése.