A vidék közigazgatási és statisztikai defi níciója

A szocializmus évtizedei alatt egy település várossá nyilvánítása a városfejlődést előnyben részesítő redisztributív gazdaságirányítás rendszerében behozhatatlan előnyöket biztosított az állami fejlesztési forrásokért történő versenyben, ennek következtében a falusi vezetők mindent elkövettek településük várossá nyilvánításának érdekében (V^ÁGI 1982, 1991). A vá-rosi rang elnyerése gyakran inkább az érdekcsoportok politikai nyomásának következménye volt, és nem az urbanizáció tényleges szintjének (a várossá nyilvánítás kérdéseiről és prob-lémáiról például N^EMES N^AGY 1996, C^SAPÓ–K^OCSIS 1997). A városi státusz elnyeréséhez a törvényben meghatározott módon az infrastruktúra bizonyos fejlettségét kellett elérni, de az adott település társadalmának szervezettségét senki sem vizsgálta. Politikai kapcsolatok nélkül pedig az infrastruktúra megfelelő fejlettségével sem lehetett a városi rangot elérni.

A kisebb városok, de még a magyar nagyvárosok peremkerületei is megtartották mezőgaz-dasági jellegüket, a rurális életkörülmények között élő lakosság arányát ezért jóval azoknak a településeknek a népessége fölött érdemes meghatározni, amelyek a közigazgatási besoro-lásban a község státuszt kapták. A statisztikai gyakorlat a településeket közigazgatási beso-statisztikai gyakorlat a településeket közigazgatási beso-statisztikai gyakorlat rolásuk szerint kategorizálja. A falvak lakosságának száma és egész lakosságon belüli aránya a század második felében fokozatosan csökkent 63,4%-ról (1949) 34,7%-ra (1994), majd ez a tendencia annak ellenére megfordult, hogy több település is városi rangot kapott. 1998-ban már 37,4% volt a községek lakosainak aránya.

A statisztikai gyakorlat nem ismeri a vidékfogalmat, a települések közigazgatási beso-rolását használja. A Központi Statisztikai Hivatal honlapján megjelenő módszertani rolását használja. A Központi Statisztikai Hivatal honlapján megjelenő módszertani do-rolását

kumentáció a következő meghatározásokat használja a vidéki településformák megneve-zésére:

„A község olyan falu, amelynek más településektől elkülönülő, önálló, saját arculata van, és képes önkormányzat alakítására és helyi közügyei ellátására. A közigazgatási rendszer nem városi jogállású területi és szervezeti (igazgatási) alapegysége.”

„A nagyközség a községtől abban különbözik, hogy már a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény hatályba lépésekor nagyközség volt vagy területén legalább 5000 la-kos él. A nagyközség megfelelő fejlettség esetén kérheti várossá nyilvánítását.”

„Falu: az egyik legelterjedtebb településforma, amely a földrajzi munkamegosztásban a mezőgazdasági munka jellegzetes településformájaként különült el, elsősorban lokális funkciók és nem zárt beépítés jellemzi.”

Forrás: Módszertani dokumentáció. KSH honlap, 2010. január 10.

A statisztika és a közigazgatás nem használja a vidék, vidéki, vagy rurális fogalmakat. Ez a hiány, a „vidék”-fogalom meghatározatlansága, jelentős ellentmondásokhoz és konfl iktu-sokhoz vezetett az európai terület- és vidékfejlesztési rendszer magyarországi bevezetése so-rán. A különböző imázselemeket és monopolizált tudásbázist használó aktorok kötöttségek aktorok kötöttségek aktorok nélkül vehettek részt a vidékfejlesztési céloknak, illetve magának a „vidék” fogalmának a meghatározási versenyében, amelyet egyelőre a hatalmi szempontok és nem a szakértelem, vagy a civil szereplők részvétele döntött el.

A statisztikai osztályozás kategóriái szerint a városi, falusi lakosság száma a következő-képpen alakult 1980 és 2009 között:

1.1. tábla.

A népesség számának alakulása a településkategóriák szerint 1980 és 2009 között

1980 1990 2001 2005 2006 2007 2008 2009

Budapest 2 059 226 2 016 681 1 759 209 1 697 343 1 698 106 1 696 128 170 297 1 712 210 Többi

város 5 203 441 5 195 846 5 20 9941 5 162 500 5 151 480 5 150 772 5 143 294 5 146 964 Község 3 446 796 3 162 296 3 231 148 3 237 706 3 226 995 3 219 258 3 199 810 3 171 801

Forrás: KSH STADAT, KSH honlap 2010. január 12.

A magyar statisztika az EUROSTAT osztályozása alapján is végzett település-kategorizálást, amely városi, alapvetően rurális és tipikusan rurális régiókat ismer. E módszer szerint a ma-városi, alapvetően rurális és tipikusan rurális régiókat ismer. E módszer szerint a ma-városi, alapvetően rurális és tipikusan rurális régiókat gyar lakosság 70%-a él alapvetően vagy tipikusan rurális régiókban (KSH 2000).

Csatári Bálint komplexebb módszerekkel végzett számításai szerint (C^SATÁRI 2000) a 92 jellemzően vidékies kistérségben 1997-ben 3 395 009 fő volt a lakónépesség száma, ami a budapesti népességet nem számítva mintegy másfél millióval volt csak kevesebb a vá-rosi jellegű kistérségek lakónépességétől. Kérdés azonban, hogy az egy településen vagy kistérségben városi és vidékies életkörülmények között élőket hogyan lehet megkülönböztetni a társadalomstatisztika módszereivel. A falusi népességnél sokkal nagyobb a rurális életkörül-mények között élők aránya, és a magyar lakosság legalább fele él falusias viszonyok között, ami jelentősen különbözik az EU-átlagától.

B^ELUSZKY és S^IKOS könyve (2007) mutatja be, hogy a falu meghatározása milyen ne-hézségeket jelent. A falu mint közigazgatási és statisztikai fogalom a „vidék”-nél látszatra egzaktabb módon defi niálható. A kutatók a falufogalom meghatározásának mégis számos nehézségét sorolják fel. A hosszú időtartamú változásokat tekintve mérsékeltebbé váltak a város és a falu közötti különbségek. A gazdaság és a társadalom szerkezetét, a követett életmódmintákat, az értékeket és az életstílust, a foglalkozásszerkezetet, a műszaki infra-struktúrát tekintve a falvak közelebb kerültek a városokhoz. A városiak turistaként, kitele-pülőként, ingatlantulajdonosként egyre intenzívebben hatolnak be a falvak mindennapjaiba.

A falusiak gazdasági tevékenysége erőteljesen a városi fogyasztók igényeinek rendelődik alá. Eltűnik a hagyományos parasztság és a hagyományos falu. A falvak és falusi térségek kijelölése nem lehetséges a foglalkozásszerkezet alapján. A falu egyenlő a mezőgazdasággal állapot megszűnt. Az urbanizáció és az agglomerizáció új, intenzívebb szakaszába érkezett, majd megindult az ellenurbanizáció is. Az új migrációs trendek a falusi és városi struktúrák olyan összecsúszását idézték elő, ami jelentősen megnehezíti a falu és a város funkcionális

megkülönböztetését. A szerzők szerint a falu defi níciójának korábban használatos változatai használhatatlanná váltak. A község közigazgatási, statisztikai kategóriája nem azonosítható maradéktalanul a falvakkal. A falu defi niálására Beluszky és Sikos tulajdonképpen a fordított meghatározást ajánlják. Felhasználva azt, hogy a falu a város ellentétpárja, azokat a telepü-léseket tekintik falvaknak, amelynek nem rendelkeznek városi funkciókkal.

A községi lakosság részesedése a szocializmus végére a korábbi 60%-ról 35–40%-ra vál-tozott, de ez a csökkenés sokkal inkább a települések adminisztratív osztályozásának volt települések adminisztratív osztályozásának volt települések adminisztratív osztályozásának a következménye, mint az urbanizációs folyamatoknak Az életkörülmények, a gazdaság és társadalomstruktúra az új városok nagyobb részében és a történelmi mezővárosokban nem különböznek alapvetően a nagyközségekétől. A várossá nyilvánítás rendszerét a ’90-es évek-ben sem változtatták meg, és száz körüli település kapott városi rangot. A posztszocia-lizmus egyik következménye, hogy a városi–falusi különbség inkább nőtt, mint csökkent, és városi–falusi különbség inkább nőtt, mint csökkent, és városi–falusi különbség a magyar társadalom hosszú ideig rurális és városi részre tagozódhat. A ’90-es években a ru-rális gazdaság- és társadalomstruktúra sok eleme modernizálódott, de még mindig nagy a rés a városi és a falusi életminőség között, és a falusi lét sokkal hátrányosabb, mint a városi.

A ’90-es években a falvak és városok közötti migráció új szakaszához érkezett, amelynek végső mérlege még nem teljesen tisztázott. Vitatott kérdés többek között, hogy a kétségte-lenül intenzívebbé váló migráció a ’90-es évek gazdasági és társadalmi struktúraváltásainak közvetlen következménye, vagy olyan folyamat, ami már a rendszerváltás előtt megindult (D^ÖVÉNYI–K^OVÁCS Z. 1999, L^ADÁNYI–S^ZELÉNYI 1997/1, TTT^{ÍMÁRÍMÁRÍMÁR} 1992, 1992, K^OVÁCS K. 1999). A te-lepülések jelentős része az elnéptelenedéstől veszélyeztetett (K^OVÁCS K. 2005), másrészről családok tízezrei költöznek falvakba. A városiak falvakba költözése a ’90-es évek közepétől erősödött fel, amikor a gazdasági liberalizáció és egy sor más hatás következtében 12% kö-rülire nőtt a munkanélküliség, és a legszegényebb városi társadalmi csoportok, különösen a nyugdíjasok és a munkanélküli segélyből élők életkörülményei a korábbi mértéket megha-ladó módon romlani kezdtek (C^SANÁDI–C^SIZMADY 2002). Budapesten és más nagyvárosok-ban privatizálták a korábnagyvárosok-ban tanácsi, önkormányzati tulajdonú lakásokat, és tulajdonosaik a vidéki lakásépítéshez elegendő cserealaphoz jutottak. A privatizációból kimaradók viszont elvesztették városi lakásukat. A falvak lakossága átlagosan évi 70 000 fővel növekedett.

A falvakba történő elköltözés a városi, elsősorban a nagyvárosi és budapesti agglomerációban a legintenzívebb. Az ellenurbanizáció látszik a legerősebb migrációs folyamatnak, amelynek nagy regionális eltérései léteznek (B^ARTA Gy.–B^ELUSZKY 1999, K^OVÁCS T. 2000/1, T^ÍMÁR– V^ÁRADI 2000). A rurális lakosság aránya például a központi régiókban emelkedik a leggyor-sabban, ahol a főváros relatív közelsége miatt a vidéki lét mást jelent, mint Szabolcs, Borsod, Nyugat-Dunántúl vagy Somogy eldugott falvaiban, amelyek az elnéptelenedéstől a legin-kább veszélyeztetettek. Az évtized közepétől a vándorlási pozitívumot felmutató falvak Bu-dapest és más nagyvárosok körül is összezáródó övezeteket alkotnak (T^ÍMÁR–V^ÁRADI 2000).

Az ellenurbanizáció összetett folyamat; az elitek, a városi felső középosztály és középosz-tály csoportjai a városközeli zöldövezetekbe költöznek. A rendszerváltás kárvallottjai is olyan városközeli zöldövezetekbe költöznek. A rendszerváltás kárvallottjai is olyan városközeli zöldövezetek falvakban és tanyákon szeretnék átvészelni a nehéz időket, ahol lakásuk és megélhetésük költségei alacsonyabbak. A vidéki fi atalok is a ’90-es évek vesztesei közé tartoznak, és mind nagyobb arányban vándorolnak el a válságövezetekből (C^SITE 1999). A falvak lakosságának korösszetétele is a migrációs folyamatokhoz hasonló összetettséggel változott. A városi agg-lomeráció községeinek lakosságnövekedése lassú fi atalodással jár együtt, míg az elvándor-lással sújtott aprófalvas körzetekben felgyorsult az elöregedés folyamata. Észak-keleten, más északi területeken és Dél-, valamint Nyugat-Dunántúlon a kis lélekszámú falvak lakossága

egyre idősebbé válik (T^ÓTH E. 1999). A népesedési folyamatok egyik legproblematikusabb eleme a roma többségű falvak számának növekedése (SSS^{ZUHAYZUHAYZUHAY} 1999, 1999, L^ADÁNYI 1999, L^ADÁNYI– S^ZELÉNYI 1997/1 és 2004). A szegénység gettói inkább az aprófalvas övezetekben és nem a városokban vagy a városok környékén jöttek létre.

1.4.6. A vidékmeghatározás diszkurzív versenye