VALÓJÁBAN TERMOSZTARTÓ VOLT – EMLÉKEK AZ ERDÉLYI FORGATÁSOKRÓL

ikor azon gondolkodtam, mit írjak az ünnepi kötetbe, ke-zembe került egy majdnem húsz évvel ezelőtt írt napló, amelyet egy erdélyi forgatáshoz kötődő útról készítettem. Ahelyett, hogy egy lábjegyzetekkel teleaggatott egyiptológiai cikket írtam vol-na, már csak személyes jellege miatt is jobbnak láttam köszöntés-képpen ebből a naplóból egy-két részlettel és néhány kapcsolódó emlékkel felidézni azt, milyenek is voltak azok az erdélyi forgatások, melyekre nem ritkán gyerekként én is elkísértem az ünnepeltet.

A napló körülbelül 10 oldalas, géppel írt, sok olyan részletben bővelkedik, ami akkor gyerekszemmel volt érdekes csupán. A magyar-román határon való átke-lés leírása azonban igen jól idéz fel néhányat azok közül a technikák közül, melyek elkerülhetetlen kellékei voltak a Ceausescu-diktatúra éber őreinek megtéveszté-séhez, kezdve rögtön azzal, hogy a határon, a feltűnés kerülése és a későbbi igazol-tatások során történő ellenőrzések megnehezítése érdekében a stáb autói mindig egymástól jócskán lemaradva, más autók közé vegyülve keltek át: „Két óra körül értünk a határhoz, mi mentünk elől, a Kekéék lemaradtak és úgy jöttek utánunk.

Ez idő alatt az órán játszottam azt, hogy meg kellett állítani az egyik tizedmásod-percen. Először elvették az útlevelet és lepecsételték. Azután megnézték az arcun-kat és azonosították az útlevélben szereplő fényképpel. Ezután egy aknára mentünk rá és megnézték alulról a kocsikat (ez már a román vámnál volt), mert állítólag, mint később megtudtuk, már volt, aki a kocsi aljában vitt át egy perzsaszőnyeget.

Utána megnézték a motort és megkopogtatták a kocsi ajtóit. Megkérdezték, hogy

M

116

hova megyünk? Azt mondtuk, hogy Nagyváradra. Közben kipakoltatták az ösz-szes csomagot és majdnem mindet megnézték. Ezután kipakoltatták a zsebeinket és megmotoztak, de mégsem vettek észre semmit. Mert a mikrofonnak szereplő mikrofont pl. (ami a szél süvítését szűri le a hangokról), azt termosztartónak mond-tuk. Ezután elmentünk Szatmárnémeti határába és ott vártuk be a Péteréket, akik egy és fél óra múlva értek oda. A Péteréknek egy magnót adott oda a Csaba bácsi és nekik ezt kellett átvinni a vámon”.

Ezekkel a trükkökkel sikerült átvinni a határon azt a technikai felszerelést, ami a forgatásokhoz kellett. Gyerekfejjel rendkívül izgalmasnak találtuk ezeket a ka-landokat és szerencsére soha nem fajult el annyira a dolog, mi gyerekek legalábbis ebből nem sokat éreztünk, hogy az kifejezetten kellemetlenné váljon. Valószínűleg szüleinknél is jobban élveztük az utazást, akik nálunk talán kevésbé voltak nyu-godtak – én valahogy úgy voltam ezzel, hogy nagy baj nem lehet, hiszen itt a papa!

Az úti cél persze nem Nagyvárad volt, hanem Kolozsvár, de az oda vezető úton ha-sonlóképpen óvatosnak kellett lenni. Az egész olyan volt számunkra, mintha a fil-mek kelnének életre: bujkálás, titkolódzás, taktikázás azért, hogy megtévesszük a meglehetősen nagy emberi és technikai ráfordítással dolgozó román (titkos)rend–

őrséget. Mi persze majdnem biztosak voltunk benne, hogy a végén – akárcsak a filmekben – minden jól fog végződni és komoly bajunk sem eshet nekünk gyere-keknek. Hogy ez mennyiben volt reális, nehéz lenne ma megmondani, de valószí-nű, hogy optimizmusunk meglehetősen alaptalan volt. Hiszen olyan tevékenységet végzett a stáb, amit nem volt szabad, már önmagában a forgatást sem lehetett vol-na előzetes engedélyeztetés nélkül intézni, az pedig, hogy magyarok lakta vidéke-ken forgattak, további ellenérv volt a vállalkozással szemben.

Emlékszem az egyik jelenetre, ami különösen megragadta a fantáziámat, való-színűleg éppen azért, mert gyerekek voltak, akik csinálták. Romániában az utak a fontosabb kereszteződéseknél ellenőrzőpontokkal voltak ellátva, ahol nem ritkán a határon történt ellenőrzéshez hasonló aprólékossággal kutattak át és dokumen-táltak mindent, aki vagy ami a kocsiban volt. Ezeket az ellenőrző pontokat körül-belül lehetett tudni, hol vannak, így fel lehetett rá készülni. A felkészülés alatt azt kell érteni, hogy ilyenkor az olyan tárgyakat, melyek túlságosan egyértelműen mutatták, hogy filmforgatásról van szó, el kellett rakni, hogy az autóba betekintő rendőr ne lássa meg, az egymást követő kocsik pedig jelentősen elmaradtak egy-mástól, hogy ha az egyiket elkapják, akkor legalább a másik tovább tudjon jutni és szükség esetén valamilyen formában intézkedni tudjon. Ezért is ért váratlanul, mikor egyszer estefelé egy forgatásról Kolozsvár felé hajtva az út szélén két rend-őr állt, és tárcsájával intett, hogy húzódjunk le. Mivel az ellenrend-őrzés meglehetősen felkészületlenül ért, igencsak megijedtünk, de nem volt mit tenni, félre kellett állni.

Csak mikor már egész közel értünk a rendőrökhöz, akkor vettük észre, hogy két gyerek szórakozott így, akik valószínűleg még nálunk is jobban megijedtek,

mi-A mikrofonvédő, amely valójában termosztartó volt

117

kor látták, hogy az autók leállnak. A sötétség mellett az tudott így megtéveszte-ni, hogy a mozdulatot, amellyel az egyik gyerek a tárcsát vagy gumibotot lengette, rendkívül jól begyakorolta. Nagy megkönnyebbülés volt számunkra, és jót nevet-tünk utána – érdekes módon még évek múltán is ez egyike azon kevés emléknek, ami ilyen eseményekhez kötődik.

Az út során jelentkező hasonló kalandok után a megérkezés sem volt egyszerű.

Kolozsváron volt egy biztos pont, Dezsőék, akik a leforgatott filmeket és a meg-maradt nyersanyagot tárolták egy ruhásszekrényben. A filmek kijuttatása ugyanis rendkívüli óvatosságot igényelt, ha jól tudom, ezt nem is azokkal az autókkal hoz-tuk, amivel mi mentünk. Ma persze nem lenne különösebben nehéz kivinni egy videokamerát, de akkoriban, 1985 tájékán, mikor a napló készült, vagy ezt megelő-zően, a filmezéshez nem csak sokkal több kellék kellett és sokkal körülményesebb tevékenység volt, hanem ezekre a kellékekre is csak nagy fantáziával lehetett rásüt-ni, hogy egy közönséges turista felszereléséhez nélkülözhetetlenül hozzátartoznak.

Mondanom se kell, hogy rendkívüli kockázatot vállalt a Dezső család, mikor eze-ket az időnként elég tekintélyes méretű filmtekercseeze-ket rejtegették. Mai fejjel nem is értem, hogy merték ezt felvállalni, hiszen hiába, hogy csupán öt év választott el a rendszerváltozástól, ezt még Magyarországon sem lehetett igazán érezni, de még kevésbé Romániában, ahol a Ceaucescu diktatúra még – talán nem túlzás ezt mondani – ereje teljében volt, és virágzott a tikosrendőrség, a Securitate. Mindezen körülményeket szükséges figyelembe venni ahhoz, hogy megértsük, miért kellett rendkívül körültekintően eljárni akkor, mikor Dezsőékhez megérkeztünk.

Számunkra persze ez is csupán egy kaland volt: a többinél talán csupán annyi-val kellemetlenebb, hogy estefelé, mikor Kolozsvárra megérkeztünk, már igencsak szerettünk volt mielőbb lefeküdni az egész napos utazás, a határon való általában több órás álldogálást követően. Az első megérkezést azonban, mikor legtöbbször a filmezéshez szükséges technikai eszközöket kellett az autókból a házba juttatni, igen körültekintően kellett megszervezni. Rejtjeles formában érkeztünkről előre értesítettük a Dezső családot. Ez általában úgy történt, hogy egy előre megbeszélt szöveggel ellátott levelet küldtünk vagy telefonáltunk, amelyben utalás sem volt arra, hogy érkezünk, benne voltak viszont azok az adatok, amelyek az érkezésünk-re vonatkoztak. Így annyit nagyjából tudhattak, hogy melyik nap és hány óra kö-rül jövünk. Az esti érkezésnek az az előnye is megvolt, hogy kevéssé láthatták az utcában lakók, pontosan ki is érkezik és mit is visz, nehezebb volt felírni az eset-leges besúgóknak a kocsi rendszámát.

Az egyik ilyen előre megbeszélt érkezéskor azonban hiba csúszott a számításba.

Dezsőékhez váratlanul vendégek érkeztek, mégpedig olyan vendégek, akik előtt jobb volt titokban tartani már csak azt a tényt is, hogy magyarok jönnek hozzá-juk. Mint utóbb elmesélték, az este folyamán így Gábor többször is kénytelen volt különféle trükkökkel ki-be mászkálni, többször vitte ki a szemetet azon az estén,

118

mint egyébként egy hét alatt azért, nehogy váratlanul betoppanjunk. Az akció így sikeres volt és tudtunkra adta, hogy várni kell.

Aludni természetesen a feltűnés kerülése végett szállodában aludtunk, ahova viszont semmilyen olyan tárgyat, ami arról árulkodhatott, hogy filmesekről van szó, nem volt szabad magunkkal vinni: ezek Dezsőéknél maradtak.

A másik nehézséget az jelentette, hogy általában olyan emberek voltak az in-terjúalanyok, akiket a titkosrendőrség figyeltetett és nyilvántartott. Az egyik ilyen személy Kallós Zoltán volt. Nem ritkán esett úgy, hogy mikor hozzá mentünk, elő-ször csak egy ember ment be, figyelni kellett, kik állnak a ház körül. Megesett az is, hogy miután az az egy illető, akit erre kijelöltünk, bement, el kellett halasztani az egész programot, mert maga az, akit figyeltek, jelezte, hogy éppen rajta van a titkosrendőrség. Ilyenkor nem volt értelme kockáztatni, hiszen ha mindenkit fel-írnak, mégpedig egy megfigyelt emberrel kapcsolatban, akkor ez növeli a lebu-kás veszélyét azok számára is, akikkel más összefüggésben kerülünk kapcsolatba.

Ezek az apró momentumok, kisebb részletek érdekes módon nagyon megmarad-tak bennem, ami valószínűleg nem kis részben éppen a kalandokkal járó izgal-maknak tudható be.

A már idézett napló egy olyan napot ír le, mikor a Kallóssal való találkozás problémamentes volt:

„Elmentünk a Kallós Zoli bácsihoz és adtunk neki élelmiszert, szappant, BASF kazettákat stb. Mi addig kint játszottunk az udvarban. Ezután a városban jár-káltunk, vettünk lemezt és könyveket. Megnéztük a Szent Mihály templomot, a Mátyás szobrot, vettem egy sorsjegyet és nyertem 10 lejt. Utána elmentünk a Ga-biékhoz és a mikrofonokkal, kamerákkal visszamentünk a Kallós Zoli bácsihoz, onnét pedig Magyarvistára. Itt egy nagyon kedves néninél ebédeltünk és adtunk nekik is élelmiszert. Volt itt egy kisfiú is, aki olyan idős lehetett, mint a Dodi; így hát már négyen játszottunk; fociztunk, a disznót dühítettük, a tyúkokat kerget-tük. Mikor már mindent játszottunk, azt mondta a kisfiú:

– Gyertek, menjünk föl ibolyát szedni a dombokra!

Elmentünk. Szedtünk sóskalevelet is útközben, azt ettük.

Egyszer újból megszólalt:

– Gyertek odébb, ott annyi az ibolya, hogy lehet csicsinkázni rajtuk!

– Jó, menjünk! - mondtam én.

– Te Bandi, tudod mi az a csicsinkázás? – kérdezte a Péter.

– Nem tudom, de biztosan jó dolog.

Erre egy nagyot nevettünk, mi hárman. Odaértünk egy meredek domboldalon, ott leült a kisfiú és elkezdett csúszni.

– No, jösztök?

Nem kellett biztatni minket, azonnal leültünk és utána csúsztunk. Ezt még két-szer-háromszor megismételtük, de utána a néni elkezdett kiabálni és lementünk.

A mikrofonvédő, amely valójában termosztartó volt

119

Jól leszidott, de közben nevetett is, azután leporolt és fölmentünk a templomba a mamáék után. Meglepetésünkre nem szidtak le, hanem nevettek ők is. Mondták, hogy a Keke lefilmezett. Megvártuk a mise végét és lefilmeztük a népviseletben lévő fiúkat és lányokat.”

Gyakran tehát sokkal kellemesebb légkörben teltek a forgatási napok és érde-kes módon még a Ceausescu diktatúra idejében sem kellett mindenütt attól tartani, hogy a rendőrség elkap. Így visszatekintve mindenesetre elég merész vállalkozás-nak tűnik, hogy mi gyerekek is beavatottak voltunk olyan dolgokba, melyeket fo-lyamatosan el kellett titkolni – vagy ha nem is mindenbe, legalábbis jó pár „titokba”.

Gyerekfejjel persze mindezt természetesnek tartottuk, így újraolvasva a naplót, va-lószínűleg ezeket a kalandokat is olyan szemmel néztük, mint a Csillagok háború-ját, ahol jó és rossz küzd egymás ellen.

A legfontosabb erdélyi utazásainkban az volt, hogy itt nyílt mód elsőként arra, hogy egy teljesen más kultúrával találkozzak, ami hosszú távon is nagy hatást tett rám még akkor is, ha nem lettem néprajzos. Emlékszem, hogy néhány olyan vi-selkedésbeli vagy öltözködésbeli sajátosság, melyekkel először Erdélyben talál-kozhattunk, ahol ekkortájt sokhelyütt még tényleg igencsak elszigetelt kultúrájú közösségekre lehetett bukkanni, sokáig elgondolkoztatott és kizökkentett megszo-kott világomból, így ha közvetve is, de mindenképpen meghatározó jelentőségű volt a más kultúrák iránti érdeklődés kialakulásában. Így a születésnapi gratulá-ciók mellett ezekért az utakért (is) köszönettel tartozom – de mindezt majd in-kább szóban!

GULYÁS JÁNOS