Biczó Gábor

tott integrációját eredményezte. Aeneas, a távolról érkezett idegen, ki a „trójaiak maradéka”, népének hazát kereső hős, küldetését oly módon teljesíti, hogy sze-mélyében feloldja, illegitimmé teszi a környéken élő törzsek közötti viszályokat.

A rómaiak számára Aeneas hagyománya szimbolikus üzenet, mely a birodalom-szervező katonai és politikai tevékenységben kódolt formában, legalábbis az idő-számítás előtti harmadik század kezdetéig megőrződött. Ezek szerint a történelmi, gazdasági szükségleteknek engedelmeskedő expanzív hatalmi politika a rómaiak eredettudatának szerves eleme, mely mentalitását tekintve alapvetően integratív, asszimiláló jellegű. Aeneas jövőre vonatkozó optimizmusa, a siker tántoríthatat-lan reménye, majd ennek beteljesülése a történelemben sokakat megihlető hivat-kozássá és követendő példává vált.

Úgy tűnik, hogy a kortárs társadalomtudományi nyelvhasználatban bevett asszimiláció fogalom jelentéstartalma elválaszthatatlan a kifejezés etimológiai gyökereitől. Az asszimiláció számot tart a hasonulás képességére. Asszimilálód-ni, elsajátítani egy másik, a sajáttól eltérő életvilág normáit, értékkészletét. A be-fogadó csoportba történő maradéktalan integráció feltételezi a nyelv, a szokások, a közösség történelmének, hagyományainak ismeretét. Az elsajátításban az után-zás képességének meghatározó szerepe van, hisz a passzív tanulás lényeges eszkö-ze, és ily módon az aktív, interiorizált és alkalmazott ismeretmező megalkotásának fontos eleme.

Az utánzás, mint az asszimiláció kulcsmozzanata ugyanakkor semmit nem árul el az asszimilálódó csoport, vagy személy intencióiról, vagyis arról, hogy az elfogadás, vagy éppen a disszimilációs13 szándék elleplezése érdekében végrehajtott cselekvés.

Az utánzás az asszimiláció formai feltételeinek elsajátítására tett erőfeszítés.

Ugyanakkor a sikeres asszimiláció a hasonulás mellett számot tart a tettető ön-elfogadtatás képességére is, hisz az elsajátított szerepkészlet hiteles, meggyőző kép-viselete, az imitáció az asszimilációs folyamat meghatározó eleme. Az asszimiláló közösség szempontjából az egykor volt idegen a befogadó csoporthoz tartozásának bizonyítéka az asszimilálódó elkötelezettségének demonstratív kimutatása14.

A fogalom filológiai elemzésén keresztül megragadható jelentésből azonban kireked az asszimilációs folyamatnak a modern társadalomtudományi gyakor-lat szempontjából meghatározó másik összefüggése, mely szerint az asszimiláció nem csak a hasonulás (utánzás) eszközével magvalósított elfogadás és színlelt tet-tetéssel elért önelfogadtatás, hanem egyúttal mindig befogadás is. Az asszimiláció diszkurzív, kétpólusú folyamat. A fogalom etimológiai megközelítése a kérdésnek erről a vetületéről, akárcsak az asszimiláció folyamatában lejátszódó események általános tartalmáról, csak részlegesen tudósít.

Az asszimiláció fogalmának etimológiai elemzését célzó kísérlet alapvetően há-rom fontosabb nyelvi hagyományra támaszkodhat és ezek közül az eredeti latin nyelvi gyakorlatból csak a jelentéshorizont formai kereteit hámozhatjuk ki.

Az asszimiláció fogalmának etimológiai–filológiai elemzése

27

2. Német hagyomány

Az Aneignung főnevet a németben előszeretettel alkalmazzák az Assimilation kifejezés szinonimájaként. Az Aneignung első meghatározása szerint bevett jogi szakterminus, melynek jelentése: gazdátlan dolog jogszerű, eltulajdonlás útján tör-ténő birtokba vétele (elsajátítása)15. Ugyanakkor az Aneignung általánosan elterjedt értelemben valaminek a bensővé tétele (Sich-zu-eigen-Machen), például valami ide-gen „szellemi produktum”, tapasztalat, ismeret, készség, szokás, szemlélet átvétele.16 Az Aneignung jelentéskomplexitása más európai nyelvek gyakorlatával

összehason-lítva feltűnő eltéréseket mutat a jogi értelemben vett tulajdonképzés kifejezésére alkalmazott fogalom – angol appropriation, francia appropriation, spanyol aprop-riación -, valamint az ismeretek, tapasztalatok, készségek, szokások organikus el-sajátítására használt kifejezés – angol assimilation, francia assimilation, spanyol assimilación) – megkülönböztetésének logikájával szemben.

Az Aneignung jelentés-telítettsége elválaszthatatlan az asszimiláció természet-filozófiai értelmezésétől, melyet Hegel az Enciklopédia második kötetében való-sított meg.17 Hegel minden olyan folyamatot az asszimiláció fogalma alá rendel, amelyben egy organizmus a számára külsődlegesen adott, nem szervesen velejáró jelenséget, mint szubjektívet, bensővé tett lényeget képes elsajátítatni, vele azono-sulni.18 Hegel szerint az asszimilációnak alapvetően három formáját különböz-tethetjük meg.

Első, teoretikus formája szerint az asszimilációs folyamat az asszimilált dolog külső formája iránti érzékenység, „határozott érzés”.19 Hegel értelmezése szerint az asszimilációs folyamatban az elsajátítás gondolatilag kétszeresen reflektált ese-mény. Egyrészt a külső – a tapasztalatilag adott külvilág – iránti érzékenység révén az érzést tápláló ember tudatába jut saját érző voltának, vagyis birtokába jut saját öntudatának.20 A reflektált tudat érzékelésének előfeltétele tehát a külvilág irán-ti érzékenység. Az érzékenységgel adódó észlelés azonban nem passzív azonosítás, hanem aktív elsajátítás. Ahogy Hegel fogalmaz; „A tartalom bennem ugyanaz, mint künn, csak a forma különbözik. Így a szellem tudata csak, mint öntudat van: azaz ha külső tárgyra vonatkozom, egyúttal a magam számára vagyok.”21 Elvonatkoztatva az inkriminált szövegrész szellemfilozófiai olvasatától, valamint természetfilozófiai alkalmazásától,22 az asszimiláció olyan folyamat, melynek lényege a külvilág irán-ti érzékenység révén tapasztalatként adott dolog bensővé tétele oly módon, hogy maga a személy, - akire a folyamat vonatkozik – új kontextusba kerülve reflektál saját, tartalmi értelemben módosult identitására. Hegelt parafrazálva az asszimi-láció olyan folyamat, mely a befogadónak a külső megtapasztalásából következő szellemi átlényegülését jelenti, és nem csupán konstitutív szociokulturális mozza-nat, hanem minden tudatosság forrása, bármely ismeretelmélet előfeltétele.

Másrészt az asszimiláció reális gyakorlati viszony.23 Hegel elgondolása szerint ebben az összefüggésben az asszimiláció „a külső tárgy mechanikai megfogása”,

28

„a külsőség átalakulása szubjektív egységgé.”24 Az első megközelítéssel szemben az asszimiláció, ahogy az emésztés, a táplálkozás példája mutatja szerves fizikai, bi-ológiai, szubsztanciális elsajátítása az anyagi világnak. Az asszimilációban az em-ber nem csak szellemi, de fizikai viszonyba is kerül környezetével és ez ugyancsak megkerülhetetlen feltétel. Az emberi szervezet asszimilációs munkája a fizikai kör-nyezet elsajátítása oly módon, hogy a befogadó anyagi értelemben átlényegíti, és ez által feloldja magában a tapasztalatilag adott világ meghatározott kontextusait.

Hegeli értelemben az asszimiláció harmadik formája az ideális elméleti és a re-ális gyakorlati folyamat ötvözete, amit – követve a hegeli logikai triáda tézis, an-titézis, szintézis sorozatát – művészi ösztönként ismerhetünk meg. „A művészi ösztön első formája, amelyet már korábban érintettünk, fészkek, barlangok, fekvő-helyek ösztönszerű építése, hogy mindaz, ami körülveszi az állatot, hacsak forma szerint is, az övé legyen. … A művészi ösztön másik oldala az, hogy sok állat maga készíti fegyvereit, pl. a pók a hálóját mint tápláléka megszerzésének eszközét.”25 A művészi ösztönként felfogott asszimiláció azt jelenti, hogy az asszimiláló a külső világ elsajátítása révén bensővé tett tapasztalati ismeretet, mely alapján magát mint öntudattal rendelkező lényt felismeri, a környezet átalakítására, optimalizálására használja fel. Az asszimiláció tehát alkalmazott tudás.

A fenti következtetések több szempontból is igen érdekesek az asszimiláció fo-galomtörténetének szempontjából. Úgy tűnik, hogy a hegeli értelmezés a fogalom a latin hagyományban meghonosodott formalizált jelentését kiegészíti, és megvi-lágítja az asszimiláció kifejezéssel jelölt folyamatban végbemenő változás, átalaku-lás tartalmi összefüggéseit. Az asszimiláció ebből következően nem egy konkrét, meghatározott, technikai értelemben rögzített jelenség megnevezésre alkalmas leíró fogalom, hanem analitikus és esszenciális kifejezés. A hegeli interpretáció általános törekvéseit követve, - de rendszerfilozófiai igényeitől elvonatkoztatva – kísérletet tehetünk az asszimiláció egy tágabb definíciójának megadására. Ezek szerint az asszimiláció az emberi gondolkodás alapvető ontológiai, episztemioló-giai, teleológiai és etikai státuszát, valamint tulajdonságait paralel megjelenítő és értelmező folyamat. Amennyiben tehát, egyrészt az asszimiláció a tudat reflexív világra-vonatkozása, a külvilágra irányuló érzékenység, elsajátítás képessége, ak-kor ontológiai értékét tekintve, fizikai és intellektuális értelemben egyaránt min-den emberi létmód előfeltétele. Másodsorban, ha az asszimilációs folyamat egyúttal a tapasztalatként elsajátított és interiorizált külvilágra vonatkozó ismeretek for-rása, akkor episztemiológiai jelentőségét tekintve be kell látnunk, hogy valójában minden a szellem fennhatósága alá rendelt teljesítmény asszimilációs folyamatból származtatható következmény. Harmadrészt, ha az ember világra-vonatkozásának leírására alkalmas kitüntetett fogalomként kezeljük az asszimilációt, akkor a be-állítódáshoz köthető cseppet sem elhanyagolható törekvés a folyamat végső értel-mének valami magasabbrendű céllal való összekapcsolása. Az itt megjelölt attitűd

Az asszimiláció fogalmának etimológiai–filológiai elemzése

29

nem feltétlen metafizikai karakterű álláspontként magyarázható, amennyiben be-látjuk, hogy az asszimilációs világra-vonatkozás olyan identitás konstitutív moz-zanat, ahol a külső tapasztalatilag adott és a belső intellektuálisan alkotott világ találkozása magyarázatot követel. Negyedszer, de nem utolsó sorban az asszimi-láció folyamatára vonatkozó minden következtetés felszólító értelmű etikai jelen-téstartalma, hogy a témáról való gondolkodásnak számot kell vetnie a külvilág elsajátításával járó következményekkel. A folyamat következtében beálló változás nem csak az asszimilált környezetet, de magát az asszimilálót, és ez által a folya-mat kezelésére kialakított rutinszerű gyakorlatot is megkérdőjelezi. Az asszimiláló az asszimilációban asszimilálódik. Talán mulatságosan hat a fogalomhalmozás-nak ez a módja, ugyafogalomhalmozás-nakkor a meghatározás nagyon pontosan jelzi, hogy az asszi-miláció plasztikus folyamat, ami ugyanúgy nem zárható le, ahogy a rá vonatkozó polémia sem. Be kell látni, hogy az asszimiláció tágabb meghatározása csak köz-vetve képezheti alapját eredeti célunknak, a fogalom társadalomtudományi alkal-mazását célzó általános elemzésnek.26

3. Angol hagyomány

A rendelkezésünkre álló harmadik nyelvi hagyomány, amely az asszimiláció fogalmával jelölt folyamatot módszeresen értelmezte a modern, elsősorban angol-szász társadalomtudományi gyakorlat.

A Cambridge Dictionary asszimilálni címszóhoz három angol szinonimát ad meg lehetséges körülírásként. A to take in (bevesz, befogad, magához vesz); a fit into (egymásba illeszt, összhangba hoz) és a become similar (hasonlóvá válik) ki-fejezések rávilágítanak arra, hogy az angol nyelv szemléletében az asszimiláció folyamatának aktív és passzív mozzanata nem differenciált. Ugyanakkor első pil-lantásra világos, hogy az angol nyelvi tapasztalat ötvözi a latin és a német meg-közelítés eredményeit. Pontosabban, az angol nyelvi alkalmazás a deskriptív latin terminus jelentéstartalmát kiegészítette a német filozófiai hagyomány következ-tetéseivel. A helyzet azonban a látszat ellenére közel sem ilyen egyértelmű, ugyan-is a modern társadalomtudományi nyelvhasználatban az asszimiláció fogalmának jelen téstartalmát meglehetősen nagy zűrzavar övezi. Ugyanakkor a tisztázatlan helyzet megfelelő alapot teremt arra, hogy kísérletet tegyünk az asszimiláció fo-galmát célzó szűkebb definíció megadására, amely ugyancsak nélkülözhetetlen lehet az általános asszimilációelmélet kidolgozásához.

Az asszimiláció fogalmát a kortárs társadalomtudományi diskurzusban övező egyetértés hiányát csak részben vezethetjük vissza a fogalom fejlődéstörténetének, etimológiai-filológiai és filozófiai tradíciójának nem elégséges ismeretére. A prob-lémák egyik forráscsoportja terminológiai, míg a másik történeti természetű.

A terminológiai zűrzavarral az érdeklődő olvasó már az első szótár kézbevéte-lekor szembesülhet. Például Charlotte Seymour Smith meghatározásában az

asz-30

szimiláció: „az akulturációs folyamat egyik következménye, mikor egy kisebb vagy alárendelt csoport felszívódik egy nagyobb vagy domináns csoportban és kulturális értelemben megkülönböztethetetlenné válik.”27 A definíció az asszimiláció kérdését az akulturáció problematikájának származtatott következményeként mutatja be, mint állapotot, vagyis a teljes kulturális csere eredményeként bekövetkező helyzet leírására alkalmas fogalmat. Sőt: „az asszimiláció koncepciója a modern antropo-lógiában széles körben megkérdőjelezett, hisz a legtöbb szerző az eltérő szociokul-turális rendszerek között megvalósuló érintkezés, a kulszociokul-turális csere és a társadalmi dominancia különböző dimenzióit érintő vizsgálatakor sokkal körültekintőbb eljá-rás mellett érvel.”28

A fenti idézetből két egyértelmű következtetés vonható le. Egyrészt az asszi-milációval szemben komoly, tudománytörténeti okokra visszavezethető előítéle-tek működnek, melyek eloszlatása nem egyszerű feladat. Másrészt, az asszimiláció fogalmának az eddigiekben bemutatott három etimológiai hagyományból kibon-takozó jelentéskomplexumát néhány szerző igyekszik más, éppen divatos fogal-makra ráterhelni. A vállalkozás sikere azonban kétséges.

Az inkriminált idézet összefüggésében az akulturáció fogalma jelöli a társadal-mi-kulturális változás folyamatának egészét, ami az asszimilációt, mint állapotsze-rű következményt eredményezi. Ezek szerint egy „külföldi”, vagy kisebbségi kultúra individuális tagja (tagjai) elsajátítja a befogadó kultúra nyelvét, szokásait, értékeit.

Az akulturáció ebben az összefüggésben kulturális asszimiláció, ami meghatározza, rögzíti azokat a lehetőségeket, melyek az asszimiláció, mint szociális (strukturális) integráció következtében az asszimilálódó személy előtt megnyílnak. Jelen megha-tározás azonban ellentmondást rejt. Az akulturáció tisztán kulturális folyamatként történő leírása félreértéshez vezet, hisz azt sejteti, hogy a kulturális integráció elkép-zelhető a társadalmi intézményhálótól teljesen független folyamatként.

Úgy tűnik a két fogalom jelentéstartalma kiegészítő és nem alternatív értelmű, bár az akulturáció mindig leírható egyfajta kulturális asszimilációként, míg nem minden asszimiláció jár együtt akulturációval. A két fogalom közötti viszony csak látszólag hierarchikus valójában az asszimiláció különböző minősített eseteiben eltérő arányokban elegyedő és eltérő mértékű adaptációs aspektusok és értelme-zési perspektívák keveredéséről van szó. Mivel az asszimiláció integráló értelmé-ből következik, hogy minden olyan társadalmi, kulturális változást magába foglal, ahol a domináns kultúrához való alkalmazkodás, idomulás, elfogadás ténye meg-figyelhető, könnyen belátható, hogy az akulturáció egyidejűleg szociális és kul-turális esemény, hisz a kultúra fogalmának kumulatív értelme nélkülözhetetlen előfeltételként tart igényt arra a társadalomra, amely legitimálja, tartalommal te-líti. Az asszimiláció és akulturáció fogalmával jelölt szociokulturális változások közötti kapcsolat interdependens, ahol az értelmezés szempontjából az akulturá-ció az asszimiláakulturá-ció egy kitüntetett aspektusaként jellemezhető.

Az asszimiláció fogalmának etimológiai–filológiai elemzése

31

Az akulturáció kitüntetett szerepének hangsúlyozása a „kulturális érintke-zés következtében kialakuló csere és akkomodációs helyzetek leírására”29 azonban szűkkeblű kísérlet, mert a kultúra fogalmának olyan széles értelemben vett alkal-mazását követeli meg, amely parttalan univerzalizmusba fullad. Hisz mi is az em-ber életvilágában végbemenő változás, amely a kultúra fogalmának terrénumán kívül tematizálható? Ám még komolyabb értelmezési problémának tűnik, hogy az akulturáció fogalma képtelen a kultúrán belül végbemenő – tehát nem „kultúra-közi” - asszimilációs folyamatok leírására.

Az asszimilációs változás megjelölésére manapság alkalmazott másik közkeletű kifejezés az adaptáció. Látni kell azonban, hogy az adaptáció, eredetileg a biológiai evolúció jellemzésére alkalmazott fogalom, mely csak áttételes társadalomelméleti konnotációval rendelkezik. Az adaptáció az élő szervezet fiziológiai és magatartás változásait írja le, melynek eredménye a megnőtt túlélési valószínűség egy adott környezetben. Az evolúciós adaptáció generációról generációra javuló és speciali-zálódó illeszkedési, alkalmazkodási képességet biztosít. Ebben az összefüggésben az adaptáció fogalma elválaszthatatlan az általános fejlődés koncepciójától. Az asz-szimilációs változásnak ellenben nem szükségszerű jellemzője a fejlődés, ponto-sabban a fejlődés, mint normatív, vagy regulatív esemény. Az asszimiláció és az adaptáció között leírható egy másik lényeges különbség is.

Az asszimiláció az idegen szokás, érték stb. befogadása és saját bensővé lénye-gitése ugyanis társadalomtudományi értelemben nem azonos az idegen norma mechanikus átvételével, az adaptációs stratégiával. Az asszimiláció és adaptáció megkülönböztetése, nem formális különbségtétel, hanem annak rögzítése, hogy a szociokulturális életvilág változásainak leírására szolgáló terminológia a folya-mat más és más szintjeinek jellemzésére alkalmas. Az asszimiláció fogalma szá-mára fenntartott jelentéstöbblet azt fejezi ki, hogy az adaptációval szemben az asszimiláció végső soron organikus átvétel, vagyis az újonnan elsajátított isme-ret nem csupán strukturális változásokat eredményez, hanem mindig mélyreható tartalmi következményekkel jár. Ettől eltekintve az adaptációs stratégia alkalmas terminus lehet az asszimiláció folyamatában megfigyelhető tendenciaszerű válto-zások jellemzésére, leírására.

A rivalizáló fogalmak kavalkádjából érdemes még kiemelni az akkomodáció ka-tegóriáját. Az akkomodáció jelentéstartalmát talán legjobban az alkalmazkodás, iga-zodás, hozzáilleszkedés kifejezésekkel írhatjuk körül. Az akkomodáció ugyanakkor a szociokulturális változásnak csak az integráló mozzanatát jelöli, ellentétben az asszi-milációval, amely a hozzáilleszkedés következtében beálló szükségszerű differenciá-lódásra, elkülönbözésre is határozottan utal. Ugyanakkor az akkomodáció alkalmas terminus az asszimiláció integráló aspektusainak szemléltetésére.

Az asszimiláció fogalmához köthető terminológiai zűrzavar másik forráscso-portja tudománytörténeti értelemben az amerikai szociológia és antropológia

32

asszimilációs elméleteinek szinte követhetetlen sokszínűségéből, eltérő, sokszor ellentmondó elképzeléseiből eredeztethető. A nativizmus, a melting pot, vagy a kul-turális pluralizmus szerzői közötti koncepcionális különbséget csak tetézi, hogy a szerzők elméleteik megfogalmazását más és más perspektívából igyekeztek meg-alapozni. Az európai társadalomelméleti hagyomány nem szentelt hasonló inten-zitású és módszeres kutatásokat az asszimiláció témakörének. Ugyanakkor látni kell, hogy manapság, egyelőre főleg esettanulmányok szintjén ugyan, de az európai politikai és gazdasági egységesülési törekvéseknek köszönhetően körvonalazódni látszik az asszimilációkutatás – szükségszerűen elkövetkező - reneszánsza.

Az asszimiláció fogalmának az akulturáció, az adaptáció valamint az akkomo-dáció fogalmával megvalósított rövid összevetése lényegében kijelöli azt a szűkebb értelmezési tartományt, ahol az alkalmazott társadalomtudományi kutatás az asz-szimiláció témájával foglalkozhat. Ezek szerint az asasz-szimilációs folyamat tágabb értelemben vett definíciójában adott jelentéstöbbletet – ontológiai, episztemioló-gia, teleológiai és etikai – az értelmezés elmélyítéséhez alkalmas háttérismeretként tartjuk számon, de nem tekintjük az elemzés közvetlen céljának. Az asszimiláció fogalmát társadalomtudományi értelemben fenntartjuk annak a folyamatszerű változásnak a leírására, mikor egy konkrét csoport vagy egyén etnikai, kulturális, nyelvi, vagy vallási státusza, összefoglalva; a szociokulturális életvilág feltételrend-szere részlegesen, esetleg teljes mértékben, a természetesen adott külső környezet megváltozásának következményeként módosul. Úgy tűnik, hogy az asszimiláció fogalmának ebben a jelentés-összefüggésben való kimunkálása és alkalmazása elő-feltételezi, hogy elemzésünk számára a tágabb értelemben vett definíció kezeléséhez szükséges ismereteket is igénybe vesszük koncentrálva arra, hogy elemzett fogal-munk jelentéshorizontját ne lazítsuk fel, vagy tágítsuk ki túlságosan.

Jegyzetek

* Az asszimiláció kérdése iránti érdeklődésem alakulását döntően befolyásolták azok a Gulyás Gyu-lával immáron majd tíz esztendeje megkezdett rendszeres utazások, melyek célja Erdély erősen szórványosodott, multietnikus régióinak megismerése. Jelen tanulmány inspirációi mélyen gyö-kereznek az asszimiláció legkülönbözőbb formáinak utazásaink során szerzett közös tapasztalat-élményében és az erről folytatott hosszú beszélgetésekben.

1 „deos in ullam humani oris speciem assimulare” Tacitus: Germania 9. „Egész Britannia alakját Li-vius, mint a régiek, Fabius Rusticus pedig mint az újabbak közül a legékesebb szavú szerző, hosz-szúkás négyszöghöz, vagy kétélű fejszéhez hasonlította. Tacitus: Agricola 10.

2 „pictor, percepta semel imitandi ratione, assimilabit qiudquid acceperit” Quintilianus 7.

2 „pictor, percepta semel imitandi ratione, assimilabit qiudquid acceperit” Quintilianus 7.