984-ben kerültem először kapcsolatba kajapókkal, ami-kor a Gorotire faluból való ‚tollművész’-ről munkatársaimmal filmet forgattam. Később, 1985-ben és 1988-ban többször is talál-koztam a törzs tagjaival: ez a kapcsolat is meggyőzött arról, hogy a ‚kajapó’, akárcsak az indián, csupán lexikonban létezik – a va-lóságban élesen eltérnek egymástól egyes csoportjaik. Óvatosan kell bánnunk a sztereotípiákkal, a tipikusnak tekintett jelenségekkel. Semmilyen társadalmi kérdés nem közelíthető meg csak egy vagy néhány jellegzetesnek tar-tott vonás alapján. Tanulmányokat, könyvet írtam a szóban forgó indiánok szem-kápráztató tollművészetéről, a kérdés az: jellemezheti-e egy etnikum karakterét ez a ‚vizuális orgia’, pontosabban csak ennek alapján megállapíthatjuk-e, milyen a mentalitásuk, hogyan viselkednek?
Sok tanulsággal jár, ha közelebbről megismerkedünk a kajapók más jellegze-tességeivel is. A kajapók a zsé nyelvcsaládba tartoznak, és több csoportjuk él Mato Grosso államban, a Xingu-folyó és mellékágai mentén, valamint Pará állam déli ré-szén. Összlétszámuk 1991-ben 3520 fő volt. A múlt században valószínűleg egyetlen nagy törzset képeztek, amely azután fokozatosan altörzsekre esett szét. A nagyobb lélekszámúak manapság a következők: gorotire (1890 fő), mekranoti (980), shik-rin (850). Rajtuk kívül ismert csoportok még a kubénkrankégn és a Xingu felső folyásánál élő tsukaramae altörzs.
Létüket ültetvények biztosítják, ahol a kötelező manióka mellett más gumós növényeket, babot, amerikai mogyorót is termesztenek. Jellegzetes a zsé törzsek eredeti településformája, amely kör alakú, és a társadalom kettéosztottságának, il-letve az égtájaknak megfelelően négy osztatú. Ez a struktúra a rituális életben is megnyilvánul: van olyan törzs – az ugyancsak zsé nyelvű kanela –, amely
heten-1
35
36
Boglár Lajosként több közösségi rítust szervez. Ennek egyik, ha nem is legfontosabb funkciója, hogy megmozgatja a teljes közösséget, és a rítusok során szimbolikusan elválaszt-ja, majd összeköti az egyes csoportokat. Bár felfedezésük idején teljesen meztele-nül jártak, öltöztette őket a bonyolult mintázatú testfestés, ami hozzátartozik a
‚kajapóság’-hoz.
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a kajapók lényegében a többi törzshöz ha-sonló életmódot folytatnak, de eltérnek tőlük társadalmi formájukkal és a művé-szet több műfajában, a törzsi jelként értelmezett testfestés és a rendkívül gazdag, sokrétű tollművészet terén. Megfigyelhető azonban, hogy a civilizált környezethez való viszonyuk, a ‚fehérek’-kel szembeni viselkedésük erősen eltérő, és függ olyan tényektől, hogy üldözik-e őket, behatolnak-e idegenek a földjükre és így tovább.
Különféle társadalompolitikai tendenciáknak megfelelően – főleg az elmúlt másfél évtized brazil sajtójában – sajátos módon manipulálták a kajapókat, lega-lábbis néhány reprezentáns képviselőjüket. Nemcsak a kajapók tolldíszei sokszínű-ek, hanem mentalitásuk is – érdemes róluk néhány ,igaz’ történetet elmondani!
Indiánok lázadása
1984. március 26-án adták hírül a brazíliai újságok: „Indiánok elzárták a Xingu Indián Parkot átszelő utat, és lefoglalták a folyón levő kompot. Nyolcvan tsukara-mae indián elzárta a BR- 080-as utat, amely a park északi részén halad keresztül.
Követelik: a FUNAI (Nemzeti Indián Alapítvány) elnöke jelöltessen ki egy 15 kilo-méteres sávot az indián falutól északra, hogy elszigeteljék a földbirtokosoktól. Az országúton teherautók és ökörkaravánok vesztegelnek. Félő, hogy véresebb össze-csapás is bekövetkezhet!”
A kajapók altörzse, a tsukaramae indiánok meghívták a faluba a FUNAI elnö-két, hogy megtárgyalják vele gondjaikat. Az elnök azonban kijelentette: nem haj-landó kényszer hatása alatt cselekedni, s azt üzente az indiánoknak, tárgyalják meg ügyeiket a földbirtokosokkal… Ez az üzenet felháborította a tsukaramae indiáno-kat, s megtorlásul a faluban levő négy FUNAI-tisztviselőt, köztük a park igazgató-ját is foglyul ejtették. Csakhamar Kretire faluban termett a televízió munkatársa is. Naponta adhatott tudósítást a fejleményekről. A FUNAI 37 éves és csak kilenc hónapos gyakorlattal bíró főnökének konoksága még súlyosbította is a helyzetet, az indiánok már a túszok kivégzésével fenyegetőztek, ha nem teljesítik a kívánsá-gaikat. Most már nemcsak a semleges sávot követelték, hanem azt is, hogy váltsák le a FUNAI elnökét. Egy tsukaramae főnök így nyilatkozott a tévé munkatársá-nak: „Az elnök most már ne jöjjön, mert megöljük…”
A FUNAI teljes hírzárlatot rendelt el, tisztviselői nem nyilatkozhattak. A fővá-rosban, Brasíliában a belügyminiszter fegyveres erőket rendelt a FUNAI épüle-te elé, félve az indiánok esetleges támadásától. Április 2-án kezdépüle-te meg ugyanis ta nácskozását az egész országból összesereglett háromszázhetven törzsfőnök.
Kajapó történetek
37
A ta nácskozás szolidáris volt a fellázadt indiánokkal, s nyilatkozat is született, amelyben az aláírók ugyancsak követelték, hogy az elnököt azonnal váltsák le.
Bár az indiánok nem támadták meg a FUNAI épületét, ők is kordont vontak a rendőrgyűrű köré. A fővárosban pattanásig feszült a légkör, de nem volt különb a helyzet Kretire faluban sem. Különösen felbőszítette az indiánokat az, hogy ka-tonai rendőrséget akartak a parkba küldeni a foglyok és a komp kiszabadítására.
Amikor Megaron, a tsukaramae törzs egyik vezetője erről tudomást szerzett, meg-üzente a fővárosba. „Ha egyetlen katona beteszi ide a lábát, saját magam végzem ki a túszokat!” Az indiánok újabb üzenete így hangzott: már csak közvetlenül a bel-ügyminiszterrel hajlandók tárgyalni.
Brazília első és egyetlen indián képviselője, a savante törzsbeli Mario Juruna is a tsukaramae faluba utazott, hogy közvetítsen az indiánok és a kormány között. Ta-lán senki sem tett annyit a brazíliai indiánokért, mint a Vilas-Boas fivérek. Évtizede-kig éltek együtt indiánokkal, megtanulták a nyelvüket, megismerték a kultúrájukat, minden gondjukat-bajukat. Tucatnyi ‚vad’ törzs megbékéltetése – pacifikálása – kö-szönhető nekik: már el sem tudják mondani, hányszor forogtak életveszélyben. Ta-pasztalatból tudták, hogy az ősi életformájú törzseknek az ismeretlen civilizációval való hirtelen szembetalálkozása nemcsak kultúrák eltűnésével járhat, hanem az ős-lakók puszta létét is fenyegeti. A civilizáltabb életkörülményekhez való átmenet megkönnyítésére és biztosítására határozták el, hogy nemzeti parkot létesítenek a vad-ban-halban bővelkedő, őserdőkkel borított és termékeny talajú közép-brazíliai Xingu-folyó vidékén, részben a már ott élő, részben az odatelepítendő törzsek számára.
A parkot 1961-ben alapították, és folyamatosan népesítették be, áttelepítések-kel. A 22 ezer négyzetkilométeres területet tizenhat törzs indiánjai lakják, s jelen-leg kétezren lehetnek. A park paradicsomi életét azonban alig egy évtized elteltével megbolygatták: Vilas-Boasék és az indiánok tiltakozása ellenére országút építése végett kihasítottak egy jókora darabot a park északi csücskéből, s éppen olyan vi-déket, amely a tsukaramae indiánok szerint a leggazdagabb vadban, s amelynek ta-laja is igen termékeny. Az országutat 1971-ben megnyitották, s egy csapásra ellepték a vidéket a telepesek, a földbirtokosok. Ez nemcsak azzal járt, hogy erdőirtás kö-vetkeztében csökkent a vadállomány (mégpedig a tsukaramae indián a növényter-mesztésen kívül elsősorban vadászat útján jut élelemhez), hanem addig ismeretlen betegségek is elterjedtek. (Két hónappal az út felavatása után négy indián halt meg kanyaró következtében). Raoni, a tsukaramae törzs tekintélyes főnöke már 1971-ben kérte a FUNAI-t, jelöljön ki egy 15 km széles semleges sávot, amely elválasz-taná az indiánok területét a földbirtokosokétól. Hasztalan. Az első összecsapásra 1980-ban került sor: az indiánok a betolakodó telepesek közül tizenegyet megöltek.
S jelenleg már huszonöt hatalmas földbirtok öleli körül a vidéket!
Minthogy a FUNAI többszöri kérésre sem volt hajlandó a szóban forgó földsá-vot kijelölni, ez év januárjában Raoni törzsfőnök azzal fenyegetődzött, hogy
lefog-38
Boglár Lajoslalja a Xingu-folyón működő kompot, s ezzel valójában megszünteti a közlekedést az országúton. Március végéig vártak az indiánok, végül 24-én lefoglalták a kom-pot, s elvitték a falujukba, Kretirébe.
„Az indiánok földje nem lehet alku tárgya…” Raoni főnök szavai ezek, s arra utalnak, hogy az indián számára a föld az életnek, a kultúrának a része, az erdők-kel, állatokkal, őseik sírjaival egyetemben. Hogyan képzelhetik, hogy az indián el-adhatja ezt a földet? A Vilas-Boas fivérek is abban látták és látják az indiánok és a civilizáltak összecsapásainak gyökerét, hogy elvették és elveszik az indiánok föld-jét – üzletelés céljára. (Indiánok mondták, hogy a FUNAI több, egykori tisztvise-lője is mesés vagyonhoz jutott indián földek közvetítésével, eladásával…)
A tsukaramae indiánok esete azonban nem egyedülálló: egy áprilisi közlemény-ben olvashatjuk, hogy Brazíliában jelenleg huszonegy helyen folyik harc az indi-án földekért. Pedig az országot egykor uraló több milliónyi indiindi-ánból manapság már csak 200 ezer él (80 százalékuk Amazóniában), s egyre jobban kiszorulnak eredeti lakhelyükről a ‚fehér ember földéhsége’ miatt. Sújtja a törzseket az újabb – 1983. évi – törvény is: ez megnyitotta a rezervátumokat a bányászok és a gyémánt-keresők előtt.
A földért folytatott küzdelem pozitív eredményeként a föld védelme arra veze-tett, hogy az indiánokban kialakult a saját etnikum értéktudata. Aritana törzsfőnök szavai: „Régen sokat harcoltunk egymással, de most mindnyájan együtt vagyunk, mert csak ez a föld a miénk… Mi lesz a fiainkkal? Hol élnek majd, ha a FUNAI el-adja a földeket a birtokosoknak?”
Az indiánokon kívül kutatók, misszionáriusok és mások is rendre követelik konferenciákon, bizottságokban, hogy jelöljék ki az indiánok földjeit. Az 1973-ban kiadott indiántörvény szerint öt esztendő alatt kellett volna valamennyi indián-csoport földjét kijelölni: ebből mindmáig azonban csak 20 százalékot teljesítettek.
A feladat végrehajtását az is sürgeti, hogy becslések – légi fotózás útján és szom-szédos törzsektől szerzett adatok – alapján jelenleg hozzávetőleg húszezerre tehe-tő az elszigetelten, ‚vadon élő’ indiánok száma!
Bár az indiánok igen nagy területen szétszórva élnek, a ,Törzsfőnökök konfe-renciája’ szintén bizonyítja, hogy igen jól meg vannak szervezve – amit természet-szerűen segít az, hogy 1984-ben egy indián képviselő is bekerült a parlamentbe. Ő, Mario Juruna hívta életre a kongresszusban az ,Indiánbizottságot’ az őslakók joga-inak védelmére. Neki is köszönhető, hogy az indiánkérdés nemzeti fokon, szintén eleven. (Egy brazil kutató szerint: az indián kisebbség kérdése jelképesen is fon-tos, hiszen az indián a ‚brazilság’ jelképe…)
Régebbi esztendők hagyományait követve az idén is április 19-én nyitották meg az ‚Indián napot’ az ország fővárosában. Az eddigi szokásnak megfelelően látvá-nyos kiállítás, vásár, vetítések stb. színesítették az eseményt. Az idei megnyitó azon-ban rendhagyó volt: egyetlen indián sem jelent meg a ceremónián! A ‚napot’ az
Kajapó történetek
39
indiánok főellensége, a FUNAI elnöke nyitotta meg, s a feszült helyzet jellemzője-ként az egybegyűlt gyér közönség nem is hallhatta a megnyitó szavakat…
Mario Jurunát faggattam az indiánok távolmaradásáról. A rövid interjú során világosan megmagyarázta: az indiánok majd akkor ünnepelnek, ha biztosították számukra a földet! Az indián nap addig a fehér ember szórakozása marad! Hatá-rozott segítséget kell nyújtani az indiánoknak!
A Xingu vidékéről egyre aggasztóbb hírek érkeztek: Raoni, a legidősebb tsuka-ramae főnök azt üzente a fővárosba, hogy nem felel többé a túszok sorsáért, nem tudja féken tartani a fiatal harcosokat, mert azok nem értik, hogy miért kell tár-gyalni a fehér emberrel? Az indián faluban döntésre szánták el magukat: április 30-án négy indián vezető a fővárosba utazott, hogy Juruna képviselővel együtt tár-gyaljon a belügyminiszterrel (jelen volt Mairaue, a kazsabi indiánok főnöke is, aki 1983. júliusában már végrehajtott egy emlékezetes akciót: lefoglalta a FUNAI egyik repülőgépét, s a gép ellenében azt követelte, hogy a FUNAI bocsássa el huszonhá-rom tisztviselőjét. Teljes sikerrel.)
Az esti órákban bejelentették: a belügyminiszter teljesítette az indiánok köve-telését, leváltotta a FUNAI elnökét! Egyúttal aláírt egy határozatot a szóban for-gó semleges sáv kijelöléséről!
Harminchét napig tartott a Xingu indiánjainak válsága. A tárgyalások befeje-zéseként a túszokat szabadon engedték. A rettegett Raoni főnök és Andreazza bel-ügyminiszter összeölelkezett. Az aktusról készült fotó bejárta az egész sajtót! Az indián küldöttség megnyugodva tért vissza a Xingu partjaihoz, s ott – Juruna sza-vaival – most nem lesz vérfürdő, hanem nagy ünnep…
Egy indián tündöklése és bukása
Amazónia egyik csodája a tengerfolyam torkolata közelében levő Belém vá-rosában épült Goeldi Múzeum. Ott, a vidék régészetét és néprajzát bemutató ki-állítások paradicsomi környezetben, pompás állat- és növénykert kellős közepén tekinthetők meg: a rendezők, természet- és társadalomtudósok egyaránt vallják, az amazóniai ember és kultúrája nem érthető, ha kiszakítjuk környezetéből: a ki-állított régészeti leletek és az élő indián csoportok eszközei mind azt bizonyítják, hogy létezett és részben létezik egy harmonikus viszony emberi közösségek és ter-mészeti környezet között…
Az amazóniai erdőségek pusztulására azonban csak az elmúlt évtizedekben, közelebbről a hatvanas évektől kezdtek felfigyelni, amikor – többek között – gi-gantomániás átalakítási tervek, így a Transz Amazónia néven hírhedté vált úthá-lózatrendszer építésébe fogtak. A trópusi erdőségek kihasználása, meghódítása egy sor dél-amerikai ország, így Brazília és Venezuela fejlesztési terveiben is sze-repelt. Természettudósok, a klíma, a talaj, a növényzet kiváló ismerői hasztalan fi-gyelmeztettek: a hatalmas, buja növényi takaró igen kényes, érzékeny építmény:
40
Boglár Lajosha esztelenül irtjuk az erdőket, elkerülhetetlen az erózió, megfogyatkozik az oxi-génkészlet, és ez már az egész emberiséget érinti. Írások százai, tucatnyi tiltakozó konferencia foglalkozott és foglalkozik az ökológiai drámával.
Darell Poseyt, a neves amerikai természettudóst és indiánvédőt írásaiból már ismertem, személyesen azonban csak 1988-ban találkozhattam vele Belémben. Egy rendkívüli kutatási programot hirdetett A pusztulás alternatívája – a kajapó indiá-nok tudománya – címen. Több mint másfél évtizede maga köré gyűjtötte a nemzet-közi Amazónia szakértőket, ökológusokat, botanikusokat, zoológusokat, a földrajz, a néprajz és a nyelvészet kiválóságait, összesen tizennyolc kutatót, akik segítettek Poseynak a kajapó indiánok és tudásuk megismerésében.
Másfél évtizedes vizsgálódásaik eredményeit számos írásban közölték, majd a közönség elé tárták egy nagyszerű, didaktikus kiállítás keretében, 1988-ban.
A kutatók ugyanis nemcsak azt tárták fel, ami már eddig is köztudott volt, éspe-dig, hogy a törzsi társadalmak alaposan ismerik a természetet, hanem azt is meg-figyelhették, miként óvják-gondozzák környezetüket.
Posey szavait közvetítem: az indiánok több évszázada élnek Amazóniában anélkül, hogy kárt okoztak volna környezetükben. A növényekről, az állatokról és magáról az ökológiáról való ismereteik rendkívül változatosak. Ha Amazónia az ország jövőjének kapuja, akkor a kulcs az indiánoknál van! Ismereteikkel úgy fej-leszthetnénk a vidéket, hogy ne tegyünk kárt helyi értékekben, helyi kultúrákban.
Az indiánok maguk osztályozták a vidék ökológiai rendszereit – tőlük kellene ezt megtanulnunk. Először is el kell oszlatnunk egy tévedést: laikusok véleménye, bár több történész és antropológus is osztja azt a nézetet, hogy az amazóniai indiánok lélekszáma mindig alacsony volt: újabb kutatások szerint néhány törzs, mint pl. a kajapóké, nagy lélekszámú falvakban lakott, de volt hetvenezer lakosú városuk is!
Tévedés azt hinni, hogy kis létszámú, kevés teret elfoglaló népcsoportok voltak.
Valójában az történt, hogy az első telepesek megérkezése után behurcolt beteg-ségektől az indiánok 80 százaléka meghalt. Az első békés találkozás 1937-re tehető, de az indiánok már korábban hozzájutottak civilizált javakhoz (ruhákhoz, féme-dényekhez, sőt tűzfegyverekhez is), ezeket a fehérekkel folytatott harcokban sze-rezték, vagy más kajapó csoportoktól.
Bizonyos, hogy ökológiai rendszerük kezelésével az indiánok sokkal több em-bert tudtak eltartani, mint hittük. Kultúrájuk célja nem a természet és a világ meghódítása, hogy gyors siker reményében minél több forrást kizsákmányolja-nak. A kajapók vallják, hogy létezik egyensúly az állatok, az emberek és a növények szellemei között. Az emberek túl sokat vesznek el az őserdei forrásokból, felborul a harmónia, és megbetegszik az egész törzs. Szerintük a közösségi életnek nincsen fontosabb feladata, mint az ökológiai egyensúly fenntartása.
Szólni kell még egy előítéletről, ami akadályozza, hogy Amazóniát megfelelő-en értelmezzük: ez arról szól, hogy ez egy ‚földi paradicsom’, a ‚világ
raktárkész-Kajapó történetek
41
lete’ stb., valójában Amazónia egy sor ökológiai zónából áll. A kajapók szerint az erdőket, a mezőket, nem különben a hegyláncokat és szigeteket legalább negyven fajtára lehet osztani. Az állatok és növények is minden ökológiai zónához sajátos módon ‚viszonyulnak’: a kajapók igen jól ismerik az állatok biológiáját és visel-kedését, valamint az erdőben elfoglalt helyüket. Ez egy rendkívül összetett isme-retanyag, amelyben még a rovarok is szerepet játszanak. (Egy különös megoldást alkalmaznak, hogy az ültetvényeket pusztító levélrágó hangyákat, a sauvákat elűz-zék: az azteca hangyafaj fészkeit a sauvák közelében terítik szét – az aztecák olyan szagot árasztanak, ami elűzi a többi kártékony hangyát.)
Mintha népmesei alakok lennének, egyes növényeket ‚jó barát’-nak neveznek:
ami azt jelenti, hogy bizonyos fajták jobban fejlődnek, ha csoportosan ültetik (ezt
‚növényi energiá’-nak nevezzük). De igen eredményesen ültettek és újraültettek, apró ‚őserdei szigeteket’ alkotva, akár a mezőkön is: megteremtve és manipulál-va mikrokörnyezeteket az ökológiai rendszeren belül, serkentve ezzel a biológiai sokféleséget.
A kajapó indiánok tudása képzetek és praktikák „integrált rendszere”, írja Po-sey. Egy indián faluban igen sok az általános ismeret, bár specialisták is működ-nek: vannak – többek között – talaj-, növény-, állat- és gyógynövény-specialisták.
Azonban minden egyes kajapó férfi és nő meg van győződve arról, hogy képes egy-maga is életben maradni az őserdőben. E született ökológusok alapvető tanításait mítoszok és mesék közvetítik, s ezek arra figyelmeztetnek: ne ölj állatokat felesle-gesen, ne vágj ki indokolatlanul fákat! Ott vannak az állatok és növények szelle-mei, hogy nap mint nap figyelmeztessék az embereket…
Rítusok tucatjainak az a funkciója, hogy a természetben keletkezett ’hézagot’
mágikusan pótolják. Ám az igazi tudománya a kajapóknak (és nyilván egy sor más népnek is) abban rejlik, hogy racionális módon óvja azt a világot, amely körülveszi.
Ennek első lépése, hogy világosan osztályozza azt annak érdekében, hogy maxi-málisan kihasználja a biológiai sokféleséget, hogy – Posey szavaival – manipulálja az ökoszisztémákat: ezzel elérik a kajapók, hogy településeik közelében „marad-nak” a fontos állat- és növényfajok.
Posey egyik közvetlen munkatársa volt egy fiatal kajapó főnök, P. csakhamar megértette, és egész tekintélyével támogatta a kutatók célkitűzéseit: nemcsak segí-tette a tudósokat az adatgyűjtésben, hanem figyelmeztetett a ,fehér ember’ pusztí-tására is. Az évek során P. mindenüvé elkísérte Poseyt, és ahol lehetett, felszólalt az őserdő, és egyúttal az indiánok védelmében: beutazta egész Amerikát, nyilat-kozott, még az ENSZ-ben is beszélt az ökológus vádló és az indián koronatanú…
P. csak ismételte, amit más törzsfőnökök is mondanak: azért harcolnak a földért, az erdőért, mert anélkül nem tudnak élni – a földet nem birtokolni akarják, nekik nem az ásványi kincsekre van szükségük, hanem ősi környezetükre, ahol roko-naikat eltemették, ahol minden fát, minden állatot ismernek…„A föld a mi
kultú-42
Boglár Lajosránk” – mondják. A tiltakozó mozgalomnak lett is foganatja: A Világbank azzal fenyegetőzött, hogy nem nyújt több hitelt Brazíliának, amennyiben tovább foly-tatják Amazónia végzetes kizsákmányolását!
Az ügy azonban odahaza folytatódott: amint visszatértek az USA-ból, Posey-t és P.-t az észak-brazíliai Pará államban bíróság elé állították – hazaárulás vádjá-val: megtiltották, hogy az indián saját falujába visszatérjen! Posey pedig több ha-lálos fenyegetést kapott, nyilván azoktól, akik busás hasznot reméltek az ásványok kitermelésétől…
Posey földszintes háza Belém külvárosában állt, kertjében pálmák és
Posey földszintes háza Belém külvárosában állt, kertjében pálmák és