PENÉSZLEKI EMLÉKEZET

Két mondat Gulyás Gyulának*

emorare necesse est” szögezhetjük le a nagy Pompeius után szabadon, hiszen a sok tragédia közül, amelyek egy ember életét romba dönthetik, megkeseríthetik, az egyik legszomorúbb ta lán az, ha elveszíti emlékezetét, s még rettenetesebb, ha ez egy nem-zettel, néppel, etnikummal történik, ezért tegyük rögtön hozzá, hogy a magyarság kollektív emlékezetének elvesztése ellen sokan és sok mindent tettek, de közöttük előkelő helyet foglalnak el a Gulyás testvérek, akik az általuk filmszociográfiának nevezett dokumentumfilmekkel a nemzet tör-ténelmének, a nép szellemi és lelki állapotának mindig olyan részleteit kutatták, amelyekre egyesek szívesebben borítottak volna fátylat, sőt vakfolttá sem átallot-ták volna homályosítani az ország kollektív retináján, s emellett Gulyásék olyan személyiségeket emeltek reflektorfénybe, akiket egyesek inkább kiebrudaltak vol-na az emberek emlékezetéből, sőt, ugyavol-nazon egyesek a Gulyás testvérek tevékeny-ségének emlékeit is ki szerették volna söprűzni az egyetemes magyar kultúrából, ám inkvizítori igyekezetüket nem kísérte siker, hiszen én is jól emlékszem, nem-csak az utóbbi húszegynéhány évben látott filmszociográfiáikra, hanem még arra is, mikor és hogyan ismertem meg őket, bár azt a mindenki által megerősíthető tapasztalatot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fiatalabb korban történt ese-ményekre jobban emlékszik az ember, mint a néhány évvel ezelőttiekre, ráadásul az emlékek megmaradását az első találkozás körülményei is erősíthetik, ugyanis életemben először a Gulyás testvérpár által forgatott filmet fogékony pillanatban és fogékonyságra bíztató közegben, az egyetem előtti almaszedő táborban láttam,

* Köszönet André Breton, Clifford Geertz és Bohumil Hrabal segítségéért.

45

„M

46

ahova azért kerültem, mert akkoriban még divat volt a közösség erősítése (és egy-re kevésbé a mezőgazdasági termelés megsegítése) ürügyén elsőtől negyedik évfo-lyamig kiküldeni az egyetemistákat valamilyen tsz vagy állami gazdaság területére, hogy ott almaszedéssel, szőlőszürettel és más, elpuhult városi ifjak ál-tal is elvégezhető munkával töltsenek el egy hetet, bár, ami azt illeti, munkának csak meglehetős eufémizmussal lehet nevezni azt a tevékenységet, amely főleg na-pozásból, traccsolásból és almaevésből állt, noha ez utóbbi tevékenységhez mégis-csak le kellett szedni az Éva ősanyánk által oly annyira kedvelt gyümölcsöt a fáról, amely művelethez sajátos, madzaggal összehúzható és szétnyitható aljú vászon-vödröket használtunk, ezekből lehetett ugyanis úgy beleengedni azt a kevés még-iscsak leszedett termést a konténerbe, hogy ne kupogjon, mert ha kupogott az alma, akkor pufitos lett és a nagy szomszéd nem vette át asztali gyümölcsként, hanem csak léalmaként, amely súlyos milliókat (vagy barterüzleti cseretárgyakat) jelen-tett a deficit oldalán, s be kell vallani, az ELTE hallgatói, engem is beleértve, sok-ban hozzájárultak a szocializmus gazdasági összeomlásához, mert az almaszedés kifinomult technikáit nem ismerve bizony rengeteg alma pufitos lett, az a sok tu-cat ízes jonatán és kemény starking pedig, amely nem kupogott, javarészt a záho-nyi szárazföldi kikötő helyett az éhes egyetemisták gyomrába vándorolt, hiába igyekezett az öntudatos szedés morálját belénk verni az állami gazdaság (vagy tsz) egyetemisták mellé kirendelt alkalmazottja (vagy tagja), bár előbb-utóbb ő is el-csábult azon sokkal érdekesebb tevékenységre, hogy magyarra tanítsa Afrikából frissen importált jövendőbeli évfolyamtársunkat, aki nemcsak azzal a meglepetés-sel szolgált mindannyiunk számára, hogy milyen fogékonynak bizonyult a ma-gyar szóra, hanem az ő bőrén tapasztalhattuk, hogy a hétágra tűző szabolcsi nap még a pigmenttel bővebben ellátott embertársainkat is képes leégetni, ha meggon-dolatlanul és a bőrfestékben bízva egész nap fürdőnadrágban szaladgálnak, amely szokást egyébként egyáltalán nem helytelenítettek a nőnemű egyetemisták, és a hímneműek feltételezése szerint az afrikai fiú a szabolcsi almafák között alapozta meg a diploma megszerzéséig kitartó hírnevét a szebbik nem körében, ám bár-mennyire érdekes volt így almát szedni, valójában mindenki a délutánt és az estét várta, amikor megfelelő kultúrprogram előtt, alatt, után és helyett lehetett tovább alapozni a közösségi életet, amely 1980-ban, s főleg az ELTE TTK-n már közel sem volt annyira átitatva a politikával, mint korábban és mint máshol, s mindennek ékes példájául szolgált, hogy fejtágítók és polbeat estek helyett rock ’n roll táncmu-latságok és teszem azt egy Gulyás testvérek által készített filmszociográfia levetí-tése és az azt követő író-olvasó (bocsánat filmkészítő-filmnéző) találkozó várt mindazokra, akik az ilyesmit előnyben részesítették a kocsmalátogatással szem-ben, bár ez utóbbit csak megszokásból gyakorolták a többiek, mert a szállásunk gyanánt szolgáló kemping is el volt látva megfelelő mennyiségű folyékony kenyér-rel, kevésbé megfelelő minőségű üvegben, mint azt egy azóta is viselt sebhely

bi-Penészleki emlékezet

47

zonyítja, mert egy udvarias gesztusként (nem magam számára, hiszen akkor – ó boldog idők – még ki nem állhattam a sört, és csak hosszú évek kitartó munkája révén voltam képes megkedvelni kesernyés ízét), más számára kinyitott üveg nya-ka letörött és a szilánk tenyerembe állt, ami természetesen erősen visszavetette al-maszedési teljesítményemet, ám az alkohol helyben történt fogyasztása még furcsább eseteket is produkált, amikor az akkoriban játszott Száll a kakukk fész-kére című filmben szereplő, Will Sampson által alakított Főnök figurájával feltű-nő külső hasonlóságot mutató, s eképpen is viselkedő felsőbb éves diák a kemping egyik faházának emeleti erkélykorlátján ültéből hanyatt bucskázott a földre, s míg az eset tanúi dermedten várták a puffanás után fölharsanó fájdalomordítást, az il-lető sörízű hangon csak ennyit dörmögött: „ki lopta el a lovamat?” s bár ő az esés (eset) után ott folytatta a nyakalást, ahol abbahagyta (térben-időben egyaránt), a többiek az eset (esés) tanulságait latolgatva inkább kultúrszomjukról téve tanúbi-zonyságot a helyi és falusi alkoholszolgáltató üzemegységek helyett a kemping ho-dályszerű „kultúrtermét” keresték föl, ahol táncmulatság vagy egyéb program várt az érdeklődőkre, köztük az egyik estén egy filmszociográfia vetítése, amelynek címe, Vannak változások nemigen hozott lázba senkit, mint ahogy az alkotók, bi-zonyos Gulyás Gyula és Gulyás János sem voltak igazán országosan ismert arcok, ám mégis sokan összegyűltünk a teremben, mondván, mégiscsak mi vagyunk a jövendő értelmiség, aki meg akarja mutatni, hogy az anekdotában emlegetett (al-koholon kívüli) másik út sem lehet számára járhatatlan, ám bennem az értelmisé-gi elkötelezettségen túl a film mint művészeti ág melletti elkötelezettség is buzgott, hiszen a nyár folyamán a hódmezővásárhelyi laktanyában szorgalmas filmklub-járóvá lettem, s érdeklődésemet igazán nem befolyásolta, hogy „véletlenül” A. mel-lé sikerült ülnöm, ezáltal rövid időre kiütve a nyeregből pillanatnyi vetélytársaimat, mert R., G. és T. is csak a tágabb környezetben talált helyet magának, ám efeletti örömöm, sőt A. kitüntető társasága ellenére is lekötött a film (szubjektív dicséret a szerzőknek), mert forma és tartalom szempontjából egyaránt meghökkentő, fel-kavaró és sohasem látott élményt kínált (a pártállami vezetés helyi képviselőjével folytatott beszélgetés fekete vágásai még egy laikusnak is a cenzúrát sugallták, a forgatócsoport hangsúlyos jelenléte, azóta már megszokott képbe komponálása akkor az őszinteség szokatlan érzését adta), és olyan mély hatást tett rám, hogy a film befejezése után a kivilágosodó teremben megjelenő szerzőpáros láttán sem vigyorodtam el, noha akkoriban, különösen egy még éppen tinédzser fiú számára ugyancsak groteszk látványt nyújtott Gulyás János császárszakálla a középütt ki-hagyott egyetlen borotva szélességű szőrtelen résszel, és nagy reményekkel vár-tam a beszélgetést, amelynek kezdeti kínosan bárgyú részét gyorsan feledtette I., egy vidéki állatorvos fia, aki a filmre vett kórtüneteket igazán testközelből ismer-hette, bár ki tudja, kiment-e valaha apjával a tanyákra, látott-e elhagyatott, düle-dező viskókat, amilyeneket a film fekete-fehér kíméletlenséggel mutatott, de ha

48

nem, rosszul tette, mert még egy hozzám hasonló budai fiúnak is megvolt a lehe-tősége, hogy, ha akarta, megismerje a szűkebb lakhelyén túli világot is, akár meg-felelő olvasmányokból, akár testközelből, hiszen a felfedező vágytól vezetve gimnazista korunk idején az Őrségben, Ormánságban és Szatmárban falukutató táborokat szerveztünk, amelyek persze nem jöhettek volna létre egy-egy kitartó tanár és főleg az iskola vezetősége támogatása nélkül, ezért azóta is hálás vagyok egykori igazgatómnak, aki a minden bizonnyal létező pártellenállással dacolva nemcsak elengedett bennünket, hanem azért is tartotta a hátát, hogy a minden szálláslehetőség híján levő Ormánságban egy református gyülekezeti teremben verjünk tanyát, amely tanyaverést szó szerint kell érteni, mert az épületben a négy falon és a tetőn kívül semmi sem volt, s az árnyékszéktől kezdve a tűzhelyig min-dent magunknak kellett elkészítenünk vagy rendbetennünk egy olyan apró falu-ban, ahol a munkalehetőségek hiánya miatt már huszonöt évvel ezelőtt is csak a legszegényebb lakosok, a leginkább lecsúszott egzisztenciák maradtak helyben, s akikkel mégis sikerült ha nem is baráti, de kölcsönösen elfogadó viszonyt kialakí-tanunk, ami elsősorban vezető tanárunknak volt köszönhető, akiben két nyelv szakos léte és mondhatjuk echt városi származása ellenére mély érdeklődés élt a vidéki Magyarország iránt, s lelkesedésével a több osztályból verbuválódott és a kiválasztódottakhoz csapódó barátokból, testvérekből összeállt kis csapatot olyan alaposan átitatta, hogy minden évben már mi magunk követeltük ki az éppen so-ros tábort, amelyekben közelről megismerhettünk számos elkeserítő sorsot és hely-zetet, köztük a „bolond pap” életét, aki ottlétünk idején már 10 éve a templom üres padsorai előtt tartotta az istentiszteletet az évtizedes ateista propaganda, de főleg az elvándorlás és a kihalás miatt nullára fogyatkozott hívek gyülekezete helyett, viszont találkozhattunk hasonlóan törhetetlen, ám bolondnak még annyira sem tartható emberekkel is, mint a kedélyes E. bácsi, aki favillát még sose látott váro-si lánykákat olyan élvezetes stílusban beszélt rá a takarás nehéz munkájára, hogy csak a föltört tenyerek foghatták vissza a lelkesedést, és, ha csak felületesen is, de fölrémlett előttünk a magyar-cigány együttélést kísérő, akkor szerencsére csak ver-bális agresszióban kitörő feszültség, amely egyik indikátora volt számos sokkal mélyebben rejtőző problémának, s amelyek közül jó néhány a Gulyás testvérek filmjében a maga pőre valójában megmutatkozott, nagy meglepetést keltve I.-ben, mert eddig előtte rejtve maradtak, bár igazán nem volt tehetségtelen fiú, hiszen ké-pességeiről sokat elárul egy mondat, amelyet S. fogalmazott meg, aki állítólag mindössze egyetlen pedagógiai diplomával, ám kiváló pártkapcsolatokkal fölszer-elve általános és szervetlen kémiát oktatott a földtudományi szakosok számára, s közrettegésnek örvendve terrorizálta valamennyi évfolyamot azáltal, hogy ő maga bevágta a két Nyilasi könyvet és szó szerint (vagy még annál is részletesebben) szá-mon kérte a szerencsétlen hallgatókon, aminek következtében személy szerint neki köszönhető, hogy elég sok geológusi karrier félbeszakadt, vagy talán el sem indult,

Penészleki emlékezet

49

s akinek tevékenységét jól jelzi, hogy a vizsgaidőszak végén a 45 fős évfolyamból mindössze 18 embernek volt elégtelentől eltérő jegye (amely számba még a vizsga-időszakban sikeresen utóvizsgázók is beleszámítandók), aki tehát geológusfaló hír-nevéhez méltóan, ama diadalmas tizennyolcak közt ott szereplő és a saját bevallása szerint erre az egyetlen kollokviumra 17 napot tanuló I.-ről Kabos Gyu-lát megszégyenítő orrhangján a fáma szerint eképp nyilatkozott, „nahát, ez az I.!

mindent tudott! kénytelen voltam négyest adni neki…”, ami a legmélyebb elisme-rést jelentette I. iránt, aki azonban mindezen képességei ellenére a vidéki Magyar-országról aránylag kevés tudomással bírt, mert a következő szavakkal kezdte felszólalását, „Penészlek esete a szocializmus szégyene…” s ettől kezdve ráragadt a „szocializmus szégyene” csúfnév, míg Sz. találóbbal nem helyettesítette, ami sze-rencsés fejleménynek tekinthető, mert ez igazából kevéssé illett rá, csak a filmen látottak alapján föltörő felháborodás mondatta I.-vel, akinek egyébként sok min-dent meg lehetett bocsátani, hiszen az évfolyam legtöbb hímnemű hallgatójától el-térően nem volt katona, s nem tapasztalhatta, milyen szégyenek lehetnek még például a szocialista honvédségben, nemcsak az első lépcsős Marcaliban, ahol Sz., L. és sok más vidéki fiú szolgált, hanem Hódmezővásárhelyen is, ahol a budapes-ti „ficsúrok” (K. őrnagy szavajárása) közt magam is lehúztam 11 hónapot, aminek alapjában véve alig volt köze a valódi katonasághoz, inkább ingyenes munkaszol-gálatnak tekinthető, hiszen a 11 hónapból az alapkiképzés és a fegyvernemi isme-retek oktatása, a lövészet és a hadgyakorlat alig három-négy hónapot vett igénybe, a többi időt mezőgazdasági munkán, biztonsági őrségben és építkezéseken töltöt-tük, nem hiábavalóan, különösen az utóbbi bizonyult később a civil életben hasz-nosnak, mert kifigyeltük a betonozás minden csínját, amikor a laktanya fürdőkomplexuma és a lőszerraktár alapozását végeztük, amely édes életet persze kissé megkeserítette, hogy a „nehogy már jól érezze magát a katona” elve jegyében, építőmunka közben is szolgálatot kellett ellátnunk, nevezetesen az állandó ügye-letes alegység feladatát, amely beosztás könnyűnek tűnik, ám megvoltak a hátu-lütői, mert szükség esetén az egész napi kemény betonozás után a kenyeres rajt elvihették konyhamunkára, a lőszeres rajt külső őrségre, csak a tűzoltó raj maradt mindig a laktanyában, készenlétben, de munka nélkül, s ezt felismerve F. barátom-mal kitaláltuk, hogyan lehetnénk állandó jelleggel e szerencsés csapat tagjai, amely megoldás roppant egyszerű volt, s nem is értettük, miért nem jött rá más, hiszen egyszerűen bevágtuk, hol található a laktanyában a tizenegy tűzcsap, így aztán a rajok összeállításakor verhetetlen előnyben voltuk, mondván, ha az ügyeletes tiszt fölteszi a vonatkozó kérdést, ugyan ki tudja a választ rajtunk kívül, ami pedig a tömlő-összeszerelést, kibontást és föltekerést illeti, ha az ügyeletes tiszt még be-mutatót is kért tűzoltási szakképzettségünkből, szinte játék volt a betonozással töl-tött unalmas órák után, így hát aránylag könnyedén eltöltöl-töttük az utolsó hatvan napot a ránk kimért háromszázharmincháromból, amely valójában több is volt,

50

mert a szocialista honvédség szégyenéhez hozzátartozik, hogy a nagyobb szerve-zés dicsőségére két nappal a leszerelés előtt, amikor már az „öregek” nemcsak a napokat, de az órákat is számlálják, az összes előfelvételist kivitték a Határ-éri fő-csatorna gátjára töltést magasítani, hogy megvédjük a Körös-vidéket a hirtelen tá-madt júliusi zöldártól, amely azért nem tátá-madt olyan hirtelen, hogy napokkal előbb ne tudtunk volna róla, de álmunkban sem hittük, hogy tartalékos korunkban még törülközőt kell stokiznunk a vésztői iskola tornaterméből ideiglenesen kialakított hálókörletben, azt pedig rémálmainkban sem gondoltuk, hogy békeidőben, s el-méletileg katasztrófavédelmi terv birtokában mindenfajta ellátmány nélkül egy-szerűen kihajtanak bennünket a gátra, és déltől éjjel három óráig úgy kell a töltésből, pontosabban a csatornától távolabb eső felének földjéből homokzsáko-kat töltenünk, és térdig vízben gázolva a másik oldalra cipelnünk és fölhalmoz-nunk, hogy közben nemcsak enni, de inni sem kapunk, és azóta sem felejtem el Soltész főtörzsnek (hadd legyen e vadbarom nevesítve), hogy amikor egyik vész-helyről a másikra kellett gyalogolnunk, s közben asszonyok jöttek elénk és frissen fejt tejet kínáltak a falujukat védő honvédeknek, nem engedett inni bennünket, ha-nem üvöltözve tovább hajtotta a szakaszt, amelyben valószínűleg ha-nem álltam egye-dül azzal az érzéssel, hogy a főtörzsre ráférne egy alapos fürösztés a Határ-éri főcsatorna megáradt vizében, de az ember nem kezd olyasmibe az utolsó napok-ban, amelynek hadbírósági tárgyalás a vége, ám enélkül is jól látható, hogy mi ala-pos kiképzést kaptunk a szocializmus szégyenéből, s mivel én még a végre bekövetkező leszerelés után is két teljes héten át éjszakánként azt álmodtam, hogy éhesen állok a gáton és töltöm a homokzsákokat, és e valójában inkább kalandnak tekinthető élmény birtokában sokkal nagyobb együttérzéssel voltam képes fordul-ni a súlyos szenvedéseken átment KZ-, Gulág- és hadifogolytábor-lakók felé, nem csoda, hogy a szocializmus szégyene kifejezés kissé szíven ütött, s kíváncsian vár-tam az alkotók reakcióját, ám ők ezt a földobott labdát ügyesen visszaütötték a né-zők térfelére, mire fölállt L, és válaszolt I. gondolatára, hosszasan, bonyolultan fogalmazva, mondatai felét érthetetlenül motyogva, a másik felében pedig olyan kifejezéseket használva, mint determinált kontradikció meg kauzális regresszió meg sztochasztikus extrapoláció, holott nem is filozófus, hanem geológus hallga-tó volt, mi pedig A.-val tanácstalanul összenéztünk, hova is akar kilyukadni L., de bármennyire igyekeztünk, képtelenek voltunk kihüvelyezni szavainak értelmét, s egészen addig tudatlanságban maradtunk, míg a fölkavart vita végül sok okos és kevésbé okos hozzászólás után lassan véget ért és L. legjobb barátja, G., aki szin-tén igyekezett A.-nak csapni a szelet, de ő se jutott ötről hatra, hozzánk nem csat-lakozott, s ki nem jelentette, hogy ő tudja, mit akart mondani L., nevezetesen azt, hogy I. összekeverte a szavak közötti oksági sorrendet és nem az a tétel, hogy Pe-nészlek esete a szocializmus szégyene, hanem maga a szocializmus szégyen, a szo-cializmus szégyen.

Tudod, Gyula, azon az estén egy nappal közelebb kerültem a felnőtt korhoz.

BRAUN, PETER