szóban forgó műfaj előírások gyűjteménye, közelebbről:
A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzata. A műfaj első példányát (amelyet alapjában Horváth Károly állított össze) a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztálya 1954-ben fogadta el, a másodikat (Péter Lászlóét) a késői Kádár-korban. A mostani épp elfogadtatására vár. Az Akadémia Textológiai Munkabizottságának (mindenekelőtt Debreczeni Attila és Kecskeméti Gábor társelnököknek) szerkesztménye, amelyet 2004.
január 6-án megbírált, de megszavazott az Irodalomtudományi Bizottság. Most az I.
Osztály asztalán fekszik. Szerintem közömbös, hogy az Osztály elfogadja-e, vagy nem.
Pedig a szövegtudományok virágkorát éljük, pontosabban azt kellene élnünk.
Amikor csökken az irodalom társadalmi elismertsége, veszélybe kerülnek a szö-vegek, ennélfogva a szöveggondozás jelentőségének legalább az (egyre kisebb ha-tású) irodalmárok szemében szükségképpen fel kellene értékelődnie.
1. A szövegtudomány társadalmi környezete
Az irodalom iránti fogyasztói érdeklődés jól láthatóan csökken. Először a régi korok irodalma vált mellékessé, de ma már az új irodalom kutatója sem tudja meg-kötni a maga különalkuját a közönséggel a régi korszakok rovására. A kánon elke-rülhetetlenül összezsugorodik. Úgy képzelem, hogy némelyik irodalomtörténész már manapság is több időt tölt a tévé előtt, mint amennyit a hivatásgyakorlásától függetlenül, szabadon megválasztott művek olvasásának szentel. A nemzeti iro-dalom politikai önértéke kérdésessé vált, amióta a politikai közbeszédben sikerült szembefordítani a nemzeti szempontot és a liberalizmust. Az irodalom előre látha-tó általános pusztulása feladatunkká teszi, hogy immár az archiválásnak szentel-jük időnk jelentős részét. A szövegeket át kell mentenünk egy jobb kor számára.
A
167
168
Horváth IvánEbben a világszerte óriási költségvetéssel kibontakozó ún. digitalizálási prog-ramok nem szövetségeseink. A kódexek nemzetközi összefogásban készülő szám-jegyesítése nem nélkülözi a barbárság bizonyos jegyeit: a legtöbb könyv lapjait szövegrögzítés nélkül, mint afféle képeket rögzítik. Régipénz-gyűjtők nagyra érté-kelik a Római Birodalom bukásának idejéből fennmaradt, ún. „barbár vereteket”, amelyeken a megnevezetlen uralkodó arcmása körül írásjelekre emlékeztető díszí-tés látható. Még a könyvtárak sem tudják függetleníteni magukat a világtenden-ciától. Pedig a szövegátírás nélküli kódexlap-képek jószerivel használhatatlanok:
az, aki latinból leérettségizett, és tűrhetően fordít, képtelen arra, hogy a leggyö-nyörűbb írású Corvina-kéziratlapot akárcsak egyszerűen le tudja másolni. Később még érintem (és magyarázni fogom) azt a törvényszerűséget, ami még nagyobb baj: hogy ti. a számjegyes jelhordozók annál rövidebb életűek, mennél korszerűb-bek. A kéziratlapok digitalizált képe régesrég elpusztult már, amikor a kódex még mindig majdnem ugyanolyan gyönyörű lesz, mint ma.
A strukturalizmus kései szakaszában fellépő irodalomelméletek, helyesen, a be-fogadót állították a középpontba. Az viszont már vitatható, ha az irodalomkuta-tó úgy gondolja, hogy a befogadó okvetlenül ő maga. Ha az irodalomkutairodalomkuta-tó nem a befogadás történetének szenteli művét (azoknak a múltbeli, más befogadókhoz fűződő olvasási eseményeknek, amelyek a történetíró számára objektív szövegnyo-mot hagytak), hanem megelégszik azzal, hogy csupán saját (vagy legföljebb kor- és kartársainak) „horizont-összeolvadásait” vizsgálja, az bizony együtt jár azzal, hogy lecsökken állításai ellenőrzésének lehetősége. Ha pedig lemondunk a tudo-mány e legfontosabb követelményéről (hogy tudniillik állításainknak igazaknak vagy hamisaknak kell lenniük), akkor, Feyerabenddel szólván, „bármi megteszi”.
Az új irodalomtudományban valóban van valami játszi jelleg, az ellenőrizhetőség követelménye alól való teremtő felszabadultság. A szövegek átmentésében termé-szetesen ez az irodalomtudomány sem ígérkezik nagyon jó szövetségesnek.
Ebben a – hogy is szokás mondani? – válsághelyzetben a magyar klasszikusok kritikai kiadásának újraszabályozása, az előírások korszerűsítése persze nagyon is helyes törekvés. De lesz-e eredménye? Bizalmatlanságomnak részben elvi okai vannak. Ahhoz, hogy rámutathassak ezekre az okokra, ismertetnem kell korábban kifejtett elképzeléseimet,1 továbbá egy némiképp darwini ihletésű ötletet.
2. Egy szövegelméleti álláspont összefoglalása 2.1 Egy új strukturalizmus szövegfogalma
Legyen irodalmi szöveg az a nyelvi jelsor, amelyet az irodalmi intézményben műként azonosítanak.
A pozitivizmus híve a szöveget tárgyként kezeli, amelyet meg kíván szabadí-tani a korábbi értelmezések nyomaitól, a szövegromlásoktól. Lachmann eljárását követve a forrásokban észlelhető közös hibák segítségével felállítja a
szövegleszár-Egy műfaj halála
169
mazási elméletet, s megállapítja a szerző szándékának megfelelő egyetlen hiteles szöveget. A szövegleszármazást olyan gráffal ábrázolja, amelyen nincs összezá-rulás, szemben azzal, amit a tapasztalat mutat. A mai számítógépes szövegkriti-ka hibája ugyanez.
A herméneutika híve szövegekről csak egyéni olvasatok nyomán szerez tudo-mást, elolvasatlan szövegekkel nem foglalkozik. A szöveg nem különül el tárgyként értelmezőjétől: csak azt értjük meg jól, ami minket ért meg. A szövegek csupán más szövegekkel való viszonyukban értelmezhetők. A szövegegyetem határa azonos a felfogható világegyetemével, hiszen elgondolni sem tudunk semmi kimondhatat-lant. A gondolkodás nyelvi megelőzöttségéből következik, hogy „minden megért-hető lét nyelv” (Gadamer), ill., hogy „csak szöveg van” (Derrida). Abból, hogy a nyelven kívüli valóság hozzáférhetetlen, egyesek arra következtetnek, hogy maga a valóság nyelvi természetű, pedig ezt csak olyasvalaki állapíthatná meg, aki rálát a nyelven kívüli valóságra, és meg tudja tapasztalni, hogy az nem létezik.
Ha a szöveg értelmezései különböznek egymástól, akkor ő maga közben azonos marad önmagával. Egy eklektikus, új strukturalizmus számára a szöveg önazonos-sága kérdéses. A genetikus szövegkritika feltárja a szerzői kéziratokból a megfogal-mazás rétegeit. A gépi szövegnyilvántartások megmutatják, hogy a változatokban élő szövegnek egyetlen állandó tulajdonsága sincs. A programozott hálózati kia-dásokban a véletlen dönt az egyenrangú lehetőségek között.
A szöveg önazonosságának megingását többfelé megfigyelték, Franciaország-ban legelébb Bernard Cerquiglini. Magyarországon még a következő felismerések társultak e megfigyeléshez.
2.2 Minden szöveg többes számú
A Répertoire de la poésie hongroise ancienne (RPHA) adatbázisa, melyet 1976 és 1992 között készítettünk, minden 1601 előtti magyar versről minden szilárd bibliográfiai, irodalomtörténeti és poétikai tudnivalót rögzít. Az RPHA munkakö-zössége plurális szövegfogalommal dolgozott. Eszerint a szöveg tulajdonságai (pl.
szerzője, terjedelme, irodalmi mintája, műfaja, versformája, szereztetési dátu-ma, ajánlása stb.) mind-mind változók, amelyek a szövegnek a különböző kiad-ványokban és kéziratokban való előfordulásai során különféle értékeket vehetnek fel. A szövegnek nincs egyetlen állandó tulajdonsága sem: a magas irodalom és a népköltészet közötti különbség csupán fokozati. Az RPHA-csoport relációs adat-modellje megengedi, hogy egy szöveghez több (kézírásos vagy nyomtatott) könyv, egy könyvhöz több szöveg tartozzék. Az adatfelvételi egység (a „rekord”) nem a könyv, mint a könyvtári adatbázisokban, és nem is a szöveg, mint az irodalomtu-dományiakban, hanem könyv és szöveg egyszeri találkozása.
Így jutottunk el arra a felismerésre, hogy a szöveg csak többes számban létezik.
170
Horváth IvánPersze az újfajta szövegnyilvántartás és kritikai kiadás már a szövegek hatás-történetének minden szövegállomását egyenrangúként tárja az olvasó elé, hiszen minden textológiai esemény (minden másolás vagy kiadás) olvasási esemény, és minden olvasási esemény szöveg és olvasó találkozása, sőt (másolóról, szedőről, ki-adóról lévén szó) a szó legszorosabb értelmében vett kölcsönhatása, látkörük olyan átmetszése,2 amely tárgyi nyomot hagyott.
2.3 Véletlenszerű olvasás
Az RPHA plurális szövegfogalma nyomán alakítottuk ki első hálózati kriti-kai kiadásunkban a programozott, kombinatorikus olvasás elvét, amelyet szto-chasztikus olvasásnak neveztünk el. Azokban a – nem ritka – esetekben, amikor a filológus nem tudta eldönteni, melyik szövegleszármazási ágnak, melyik változat-csoportnak nyújtsa a pálmát, a programozott kritikai kiadásban véletlengenerátor – bonyolultabb esetekben esetleg súlyozott véletlengenerátor – lép működésbe. Ez-zel sikerült ellentmondásmentesen eleget tenni annak a követelménynek is, hogy a kritikai kiadás a legmegbízhatóbb szöveget adja, azt, amit a sajtó alá rendező szak-emberek tudásuk legjavával nyújtani képesek, de egyúttal annak az újabb keletű követelménynek is, hogy a szöveget a maga történeti alakulásában, olvasnivaló és olvasó kölcsönhatásaként, hagyományként mutassa be.
Hasonló újításon dolgozunk második hálózati kritikai kiadásunk most folyó átalakításakor: a programozott apparatus criticus kívánatra láthatatlanná válik.
A genetikus kiadások olvasásának legnagyobb nehézsége a túltengő jegyzetelés. Itt ez gombnyomásra eltűnik, s csak az alkotás kiválasztott rétege marad.
2.4 Szöveg az, amit pontosan le lehet másolni
Ez a meghatározás is az RPHA tapasztalatán alapul (azon a megfigyelésen, hogy a szöveg eleve csakis változatokban létezik).
Ami pontosan lemásolható, az mind szöveg. Ami a szövegből nem másolható le pontosan, az nem is része a szövegnek.
Egy műfaj halála
171
Minden adatbázis szöveges; az is, amely látható vagy hangzó anyagot tartalmaz.
A digitalizálás szöveggé való átalakítása valaminek, ami nem volt szöveg. Szöve-get digitalizálni nem lehet. A szöveg digitalizálása valójában nem több más jelö-lésmóddal történő, de pontos másolásnál.3
Ahogy a pontos másolhatóság követelményével meghatározott szövegfogalom szempontjából nem jelent lényegi változást korunk gyakran emlegetett eljárása, a digitalizálás, ugyanúgy az ókor legnagyobb vívmánya, az írás sem jelentett lénye-gi változást a beszédhez képest, hiszen a fonémában már benne volt a betű lehe-tősége.4
A pontos másolás lehetőségével meghatározott szöveg tehát a szóbeli szövegtől az internetig fogalmilag egységesen kezelhető. Az egységes fogalom lehetőséget te-remt arra, hogy a szöveg egyetemes történetéről beszélhessünk, sőt, hogy szabály-szerűséget állapítsunk meg ebben a történetben.
Jóllehet az alkalmazott meghatározás értelmében a genetikai kódok is nyilván-valóan szövegek, a történeti szabály rájuk nem vonatkozik.
2.5 A szövegekhez való hozzáférés javul, miközben a szöveghordozók tartóssága romlik.
A jelenséget az magyarázza, hogy a hozzáférést egyre inkább sokszorosítás ré-vén tartják fenn. A szövegpéldánynak (mint a genetikai információnak) csak addig kell kitartania, amíg lemásolása be nem következik. Mennél kisebb ráfordítást igé-nyel a másolás, annál valószínűbb, hogy sor kerül rá. Könnyebb egy emailt, mint egy sziklafeliratot sokszorosítani.
A biológiában épp a fejletlenebb fajok a sokszorosítás művészei. Egy baktérium kevesebb energia igénybevételével és ezért nagyobb valószínűséggel replikálja sa-ját genetikai kódsa-ját, mint az elefánt az övét.
2.6 A szövegromlás biológiája: az irodalomtörténet
A szövegromlás előnye: a módosult változat fennmaradásának valószínűsége megváltozik. A környezethez való alkalmazkodás az, amit a szövegkritikusok lec-tio facilior-nak, a homályos szöveghelyek eltűnésének neveznek. Sok szövegmódo-sulás után új szöveg (új faj) jelenik meg. A szövegkritika útjában áll annak, hogy a szövegek alkalmazkodjanak a környezethez, és átalakulva fennmaradjanak.
Ezt a darwini szempontot fogom alapul venni ahhoz, hogy megjósoljam a ma-gyar klasszikuskiadás legújabb szabályzatának jövőjét. Előbb azonban általános-ságban bírálom meg.
3. Az „Alapelvek az irodalmi szövegek tudományos kiadásához” általános bírálata Dicséretes az Alapelvek szerzőinek – a magyar textológia elismert tudósainak – közhasznú fáradozása azért, hogy meghatározzák a szövegkiadások tudományos
172
Horváth Ivánszabályait. Nem járatlan úton haladtak, s nem is vállalkoztak többre, mint az előző szabályzat korszerűsítésére. Nem igyekeztek akaratukat ráerőltetni a többi kollégá-ra: mindenkit meghallgattak (engem is), és javaslatainkat beépítették szövegükbe.
Fogalmazásmódjuk nem türelmetlen, még csak nem is szigorú. A szabályzatot – azt hiszem, most első ízben – nem is szabályzatnak, hanem tapintatosan alapelvek-nek nevezik. A szabályozás körültekintő és rugalmas. A benne foglaltakat mégsem lenne szabad törvénybe iktatni. A szerzőcsoport javasolta Alapelvek általánosan elfogadott aranyigazságokat kívánnak szavakba foglalni – azonban akadnak el-lenpéldák. Meg tudunk nevezni olyan eseteket, amelyekben az itt javasolt alapel-vek alkalmazása célszerűtlen. A következőkben (részben a saját gyakorlatomból) ilyen példákat hozok.
3.1 A meghatározás
A kritikai kiadás meghatározása régimódi: „Egy mű vagy egy életmű összes szövegforrását feltáró, jegyzetelt kiadás, amely a textológiailag legjobbnak ítélt forráson alapul.” Amikor csak „egy mű vagy egy életmű” közzétételéről szólunk, mintha megfeledkeznénk a műfajtörténeti kijelölésű műcsoportok lehetőségéről.
Példák: RMKT 17. sz., III., RMKT 16. sz., IX.
3.2 A betűhűség
Az 1836 előtti szövegek „feltétlen” betűhűségének előírása átgondolatlan.
Az idegen nyelvű szövegekkel kezdem. Az Alapelvek szerzői nem korlátoz-zák szabályzatukat a magyar irodalomra, az én hozzászólásaim viszont csakis erre vonatkoznak. Nos a magyar irodalomban bőséggel jelen vannak idegen nyel-vű szövegek. Ezeknél a külföldön szokásos eljárásokat érdemes figyelembe venni.
Koraújkori francia, angol, német szövegkritikai kiadásokat ritkán jellemez teljes körű, feltétlen betűhűség. A latin nyelvű koraújkori szövegek tanulmányozását nem szoktuk oktalan betűhűséggel, a rövidítések feloldatlanul hagyásával megne-hezíteni. (Példa: a BSMRAe ama kötetei, amelyeket már az MTA Irodalomtudo-mányi Intézetében szerkesztettek.)
A régi magyar szövegekben újabban megkülönböztetünk két végletet. Az egyik a sajátkezű szerzői példány, amelyet természetesen csakis betűhíven adhatunk.
A másik az az eset, amikor a szerzőtől nagyon távoli, sokszoros átalakuláson át-ment másolatok nyomán kell dolgoznunk. A Lucretia-széphistória kritikai kia-dásában, amelyet Stoll Bélával együtt jegyeztünk (RMKT 16. sz., X), ő valósággal rákényszerített a betűhűség feladására. Igaza volt. A Pataki Névtelen által köve-tett helyesírást nem lehet kikövetkeztetni. Stoll az Árgirus-széphistória kiadása-kor is ezt az új útját követte.
De ha átírás: miféle? Azt a szabályt szoktuk követni, hogy mai helyesírásunk-kal ábrázoljuk a régi ejtést. Az ám, csakhogy miféle ejtést? A magyar reneszánsz
Egy műfaj halála
173
nyelvészek helyesírási rendszerei két, végletesen ellentétes csoportba oszthatók be.
Az egyikbe, melynek távoli őse az ún. „huszita” helyesírás, Sylvester és Szenci Mol-nár tartozik. Ez a sok mellékjelet alkalmazó, ejtésrögzítő módszer aránylag pontos képet ad a 16. századi szerzők hangtanáról. A másikba, melynek távoli őse a „kan-celláriai” helyesírás, Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngaricáját és Bornemisza Péter ritkán emlegetett Orthographiáját sorolom. Ez a kevés mellékjelet tartalma-zó, ejtésfelszabadító módszer arról ad pontos képet, hogy bizonyos 16. századi szer-zők, miként az irodalomban Homérosz óta már sokan, igyekeztek nyelvjárásközi helyzetet elfoglalni. Dévai Bíró amaz „u” betűjét, amelyen egy kis karika, egy kis
„o” látható, az olvasónak a saját nyelvjárása szerint vagy u-nak vagy o-nak kellett olvasnia. Azok a 16. századi magyar szerzők, akik e második fajta, ejtésfelszabadí-tó helyesírást követték, akárcsak francia vagy angol kortársaik, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy műveiket csak egy bizonyos nyelvjárás hangtani rendszerét követve legyen szabad felolvasni. Mindezt tekintetbe vettük a hálózati Balassi-kiadásban, és nem a betűhűség, hanem az értelmező átírás útját követtük munkatársaimmal.
A kockázat nem volt nagy, hiszen a kiadványban minden jelentős forrást betűhű átírásban, sőt fényképhasonmásban is kézhez kap az olvasó.
Az utóbbi másfél évtized régi magyar szövegkiadásában tehát megfigyelhető, hogy a – korábban is csak bizonyos megszorításokkal alkalmazott (vö. az RMKT 17. sz. I. alapelveivel) – betűhűségi tantétel viszonylagossá vált.
3.3 Betűjavítás-e?
„A betűjavításoknál nagyobb emendálásokat a főszövegben jelezni kell” – ezt mondja ki az egyik alapelv. Vagyis – ha jó értem – az egy betűnél nem nagyobb kiterjedésű szövegjavításainkat a főszövegben nem kell jeleznünk? Én bolond meg egész cikket írtam a Karóval jöttél vagy Kóróval jöttél 2. betűjéről, amely bizony igazi crux philologorum.
3.4 Lachmannizmus
Az egyik alapelv az, hogy „Tilos a szövegváltozatok kontaminációja.” Ez a lach-manni eredetű szabály rég elavult, jóllehet a régi magyar irodalom kutatói még ma is előszeretettel alkalmazzák. Ha a szövegleszármazási családfa matematikai szempontból is fa, nem pedig háló, magyarán, ha nincsenek benne összezárulások, az ritka szerencsés eset. Ilyenkor valóban elmondhatjuk, hogy a szövegváltozatok nem érintkeztek egymással, nem történt közöttük fertőzés, latin szóval contami-natio, és minekünk sem szabad a sajtó alá rendezés munkája közben az alapszöve-get hol az egyik, hol a másik forrásunkból választanunk. De bármennyire „tilos a szövegváltozatok kontaminációja”, az gyakran mégis bekövetkezik.
Az alapjában lachmanni szemléletű Stoll Béla a következőképpen hozna létre fát két szövegforrásból: „Ha mindkét szövegforrás bizonyos mennyiségű közös
hi-174
Horváth Ivánbát tartalmaz, ezenkívül A is, B is bizonyos mennyiségű saját hibát, akkor mind-két forrás egy (elveszett) harmadikból származik”.5 Vagyis α-ból következik A és B. Azonban a másolás fordított iránya ugyanilyen valószínű. Ebben az esetben nem egy közös ősből, α-ból másolták A-t és B-t, hanem ellenkezőleg: két gyen-ge, hiányos forrás, A és B gondos egybevetésével szerkesztette össze egy hozzáér-tő másoló α-t. A, B és persze α közös hibái ebben az esetben még távolabbi ősökhozzáér-től származnak. A három forrásból messze α a legteljesebb, és α tartalmazza a legke-vesebb hibát. Az eliminatio codicum descriptorum során viszont mégiscsak épp ezt, a látszólag legjobb forrást kell kiküszöbölnünk. Szövegváltozatait még az ap-paratus criticusban sem szerepeltethetjük, hiszen teljes egészében olyan források-ból származik, amelyek ma is a rendelkezésünkre állnak. A legértékesebb nek látszó forrás értéktelen. A kritikai kiadás alapszövege pedig – ahogy a hiányok pótlása megköveteli – hol A, hol meg B lesz. Bekövetkezik a Lachmann és követői által til-tott contaminatio.
3.5 Genetikus kiadás
Indokolatlan különválasztani, hiszen ez is kritikai kiadás, mint a többi. Helyes lenne viszont előírni a genetikus jelleget minden olyan esetben, amikor a szerző kézirati hagyatéka ezt lehetővé teszi. Kritikai kiadásunk olyankor lehet genetikus, amikor gyöngyéletünk van, mert nemcsak egyszerű szerzői kéziratokban, hanem fogalmazványokban, piszkozatokban is bővelkedünk. Szemben Balassival, akitől csupán 15 sajátkezű verssort ismerünk, József Attilától talán háromezer kéz- és gépiratlap maradt fenn, ha a levelezést nem számítjuk, csak a műveket. Ilyenkor természetesen elvárható a sajtó alá rendezőtől, hogy a mű keletkezésének rétegeit elkülönítse. Ezt tettük a prózai művek sajtó alá rendezésekor, de már a verseket ki-adó Stoll Béla is így járt el. A nehézség abban áll, hogy az olvasó a rétegeket Stollnál is, nálunk is csak nagy fáradsággal tudja megtekinteni. Az igazi, látványos gene-tikus kiadások, Pierre-Marc de Biasi Flaubert-je, Hans Gabler Joyce-a, a rétegeket jobban megmutatják, viszont ennek fejében bonyolultak, és tudományos appará-tusuk talán túlságosan az előtérbe nyomul. A most folyó számítógépes kísérletek-től (Gabler készülő Joyce-sugárlemezékísérletek-től, Lebrave készülő Roland Barthes-jától, esetleg a készülő Babits-összestől vagy a mi átdolgozás alatt álló József Attilánk-tól) eredményt remélhetünk.
3.6 Az ún. digitális kiadás
Egyetértek azokkal az alapelvekkel, amelyeket a szerzők ebben a fejezetben ír-nak, ám a „digitális kiadás” fejezetcímet nem tartom szerencsésnek. E cikk olvasói ismerik szöveg-meghatározásomat (szöveg az, amit pontosan le lehet másolni), tud-ják, hogy nem hiszek a szövegek digitalizálható voltában, hanem úgy tartom, hogy minden betűírás évezredek óta eleve digitális, és a szövegdigitalizálás nem egyéb,
Egy műfaj halála
175
mint a szövegnek egy másik halmazba való, kölcsönösen egyértelmű leképezése, magyarán: pontos másolás. Most azonban nem ebben a – szinte – bölcseleti érte-lemben mondom azt, hogy csak digitális kiadások vannak, hanem a szó köznapi értelmében. Ebben az értelemben is csak digitális kiadások vannak. A félreérté sek elkerülése végett most elektronikus kiadásoknak fogom nevezni őket.
A legtöbb kolléga aligha tudja, hogy Stoll Béla híres József Attila-kiadása elekt-ronikus. Azidőtájt Magyarországon már megjelentek az első olyan szedőgépek, amelyeket kizárólag elektronikusan lehetett vezérelni, és az Akadémiai Kiadó és Nyomda LaserComp nevű berendezése bizony ilyen volt. 20 évvel ezelőtt a ke-zemben tartottam a József Attila-kiadás lyukszalag-tekercsét. Ma pedig minden könyv elektronikus.
Amiben különböznek, az a felhasználói felület. Vannak elektronikus könyvek, amelyeket papírból készült felhasználói felülettel látnak el, és nyomdai úton
Amiben különböznek, az a felhasználói felület. Vannak elektronikus könyvek, amelyeket papírból készült felhasználói felülettel látnak el, és nyomdai úton