POLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MAGATARTÁS- MAGATARTÁS-MINTÁK A GULYÁS-FILMEKBEN

Bevezetésként

gy adta tudományterületek és művészetek közötti kalan-dozásom története, hogy életem mintegy öt esztendejét a Gu-lyás-testvérek munkatársaként tölthettem: segédoperatőr, barát, rendezőasszisztens, sofőr, éjt nappallá téve munkatárs lehettem – éppen egy olyan időszakban, amikor a társadalomkutatás felé vettem az irányt, annak is fotóval, majd filmmel kiegészített, te-repjáró kutató formájában. Ennek húsz esztendeje, de visszatekintve aligha minő-síthetném teljesebb hatásúnak pályaorientációm korábbi vagy későbbi szakaszait, mint ezt a néhány évet. Mi tagadás, azóta is kitartó – bár nem mindig és nem kel-lőképpen hangsúlyosan kifejezett – hálát érzek emiatt Gyula és János irányában.

Megpróbáltam az együtt töltött évek után valahogy „megszolgálni” a kapott élmé-nyeket, mindenekelőtt filmjeik reflexióival, ismertetőkkel, alkalmi kiadványokban vagy folyóiratban közzétett értékelésekkel. Nem vagyok, nem lehetek tehát „objek-tív”, mikor „Gyulabácsi” hatvanadik születésnapján valami olyasmit készülök írni, ami voltaképpen mindkettőjükről szól, vagy legalább a közös filmjeiket teljesség-gel jellemző tartalmakról, morális üzenetekről, példaadó személyiségek rajzolatá-ról. Nem vagyok filmkritikus, nem lettem filmesztéta, sem médiaelemző… – nem fogok hát olyan mélyértelmű magyarázatokba, melyeket mások majd sokkal értel-mesebben elvégezhetnek. Amit vállalhatok, az az antropológia felől nézvést köze-lítés Gyula munkáira, s annak is csupán egy komponensére…

Ú

95

96

A nyolcvanas évek közepén, amikor több önálló kutatásom indulván a poli-tikai- vagy városszociológia területén, lényegében egyik napról a másikra kivál-tam a filmkészítő műhelyekből, egy-két fesztiválbemutatót leszámítva, melyekre meghívtak, s egy-két cikket is ide értve, melyre nem kértek, de a filmek láttán úgy éreztem, meg kell írnom őket, jó egy évtizedre az érdeklődés más irányba sodort el, mint azt korábbi életutam indokolta volna. Városkutatások, településszocioló-gia, helyi társadalmi és érdekképviseleti elemzések után az etnicitás kérdéskörével foglalkoztam, majd az antropológián belül a politikai antropológia felé kanyarod-tam, a budapesti antropológiai tanszék keretében vállaltam olyasfajta részvételt, amelyhez csak ritkán, vagy csak „illusztrációként” kellettek a filmek. Egyszerűb-ben szólva: szem elől tévesztettem Gyulát, s őszintén megvallva igen meglepődtem, amikor a (tudtommal) művészettörténész felkészültségű filmrendezőt egyszercsak a miskolci antropológia tanszéken láttam viszont… Ha nem sértő ezt így bevalla-ni: amit addig az antropológiáról tudtam, ahhoz nehéz volt könnyedén kapcsol-ni Gyula pályaképét. Kellett egy időszak, mire megértettem (vagy értekapcsol-ni véltem), hogy jön össze Kunt Ernő tanszéke és „Gyulabácsi” ottléte…

Most, hogy az üdvözlő kötetbe készültem írni, ismételten elgondolkodtam er-ről a viszonyról, értékrendeker-ről, magatartásokról, szerepeker-ről és helykeresések-ről. Röviden megfogalmazva: ma már korántsem értem, miként lehettem olyan ostoba, hogy rákérdeztem erre a hollétre és mikéntjére. Az olvasó ez elgondolko-dás eredményét láthatja, kegyes megítélésére bízva persze, hogy rákérdezzen az én ittlétemre… S ha ez pillanatnyilag esetleg ok nélkülinek tűnik is, idővel talán indoklást nyer…

All that Fieldwork („Mindhalálig terep”)

Egy közös filmművész-szövetségi mozizás („All that jazz!”) utáni szakmai vitát követően merengtünk el azon, hogyan is vállalható, hogy az ember föltegye egyet-len pályára, konzisztens értékrendre, hittel végzett munkára az életét, akkor is, ha fesztiváldíjas, akkor is, ha megélni sincs módja a választott műfaja piaci árfolyamá-tól függően – vagyis ha dokumentumfilmes… Tettük ezt akkor, midőn a valóság-orientált dokumentumfilmezés olyan társadalmi hovátartozást kényszerített az alkotókra, amelynek hatására nemcsak műhelyekre, de „hívőtáborokra”, eltérő filmnyelvet beszélő és még eltérőbb politikai hitvallást gyakorló csoportokra esett szét a magyar nem-fikciós filmesek viszonylag kicsiny tábora is. A „BalázsBélás hagyományok” nemcsak Gazdag Gyulára tekintettek vissza, de jelen voltak még (olykor személyüket tekintve is, máskor csak hatásukban vagy követőik képvise-letében) Dárday, Szalai is, ugyanakkor a fikciós feldolgozásoknak olyan preferált mesterei is „valóságképleteket” mutattak föl, mint Bódy, vagy olyan diszpreferált mozikat, mint Erdély Miklós. A köztes mezőnyben pedig egymás utáni filmekkel mutatkoztak be olyan, igen eltérő tónusú, stílusú, hitvallású alkotók, mint

Fáb-Hangosbeszéd és/vagy morálfilozófia

97

ri Péter, Xantus János vagy Ember Judit. Két-három vetítést követően, amikor re-ménytelenül próbáltam többekhez is beülni egy vágószobába, hogy a technikákat és beszédmódokat átlássam – s rendszerint finom vagy megvallott elutasításban volt részem –, már első kérdésre igent mondtak Gulyásék, akiknek stiláris más-ságát nemcsak az akkor készülő Pofonok völgye, a Papp Laci-film néhány próba-vetítése jelezte számomra, hanem főként (az akkorra már egyértelműen betiltott) Vannak változások.

A változások hiányát akkor én falukutatási, értékszociológiai, munkásszocio-gráfiai vizsgálódásokból érzékeltem. S hogy a változások meglétében milyen mo-rális tartást kívánt Gulyáséktól akár csak az is, hogy egy teljességgel idegen figurát odaengedtek az alkotói műhelybe, miközben majdnem köztudott volt, hogy néhány beépült „vallomástevő” mindig is akadt a BBS-ben, s a filmgyári pártbizottság jó-szerivel előbb kaparintotta meg a balhés filmrészleteket, mint maguk az alkotók…

E korszak „TTT-s” őrületei közepette roppant gyanús dokumentumfilm-témákat megnevezni, megvalósításukhoz támogatást remélni, majd titkon leforgatva és ösz-szeállítva szakmai rangot kivívni igen reménytelen program volt, s nem egészen

„evilági” megszállottság kellett hozzá, hogy valaki ne vidám poénokat, kísérleti filmszkeccseket vagy tudományos ismeretterjesztő blablát akarjon inkább filmez-ni, hanem társadalmi konfliktusok emberemésztő hatásait dokumentálni.

Gulyásék ebben a kor-kép(let)ben a helyi társadalmak megértői voltak számom-ra. Nemcsak a felismerés, a kérdezés, a belátás szempontjából volt karakteres ez a vállalás, hanem a nyughatatlan összefüggés-keresés, a mélyebb emberi indítta-tások, attitűdök, botlások és bűnök szempontjából még kitartóbb dokumentálás miatt is. Dokumentálni azt, aminek már puszta körvonalazásához, felületes meg-nevezéséhez is kutatói attitűd és alkotói bátorság kellett – ez akkoriban (a hetve-nes évek utolsó harmadában, és a nyolcvanas évek első felében) több volt, mint filmkészítői feladat. Emberi, s ha nem félnék az elcsépelt közhely-tónustól, inkább úgy mondanám: bátor emberi kiállás, merész szembeszállás, elkötelezett erkölcsi program kellett hozzá. Annak az igazság-érzéknek, valósághűségnek alku nélkü-li vállalása, amely nemcsak „korszerűtlen” és korszellemmel ellentétes volt, de an-nál is kevésbé „jövedelmező”.

Ezt a vállalásos, morális korszerűtlenséget vagy kortalanságot könnyedén át-láthatja, aki személyesen megismerheti a Gulyás-fivéreket. Lesz talán egyszer ná-lam elfogulatlanabb kritikusuk, filmtörténészük is, aki majd képről képre, filmről filmre haladva kimutathatja, miként épülnek jellemtörténetek, magatartásmin-ták a Gulyás-életműben, a korai Szék-filmtől a mai Szék-filmig, a Tanítványoktól a Mámóig, Medve Alfonztól Kallós Zoltánig. Amit ebben a dolgozatban kiemelni próbálok, az e helyi történeteknek és egyedi figuráknak alapvető karaktere, mak-rancos-mérges viszonya a körülöttük eldurvuló és elcédásodó világhoz.

98

A ráközelítés nem könnyű. Egyrészt azért nem, mert a Gulyás-filmek – még ha egyetlen főhősük van is, mint Papp Laci, Kallós Zoltán, Medve Alfonz vagy Mámó –, rendszerint legalább annyira szólnak a főszereplőt körülölelő világról, más sorsokról, más emberszagokról, más morális készletekről is. Másrészt azért nem egyszerű a képletbe foglalás, mert az életmű egésze megannyi kollektív élet-élményből épül, paraszti környezetből, archaikus létmódokból, sorsfordulókból, melyeket akkor sem ragadnak ki szerves létformájukból és társadalmi közegükből, ha egy egész falut vagy kisvárost, lágert vagy tájegységet nem lehet egyazon műal-kotáson belül teljességgel földolgozni. Másként szólva: a Gulyás-filmek mindig a társadalmi, kulturális, gazdasági, etnikai, társas kapcsolati komplexitást vállalják, s ennek televény közösségek, helyi társadalmak, kultúrtájak, történeti korszakok a megjelenítői. Gulyásék nem kirándulnak a terepre, nem röviden megfordulnak benne, nem csak belelubickolnak egy pillanatra – hanem megfürdenek, eláznak, besározódnak, elmerülnek. Röviden: beavatódnak. S ennek a beavatásnak folyto-nos formája, félretehetetlen eszköze, indoklásra nem szoruló módja a terepkuta-tás, a helyi társadalmak körében vállalt megismerő munka, s az ebből következő interpretáció.

A helyi világok kutatása a hazai szociológiai, politikatudományi, néprajzi és más társadalomtudományi ágazatok egyik kiemelt témaköre volt a nyolcvanas évek hajnalától kezdve. Akkor már nem először, hiszen a Gyula által (talán a mesz-szi kezdetektől, a hatvanas évektől) példaként tisztelt népi szociográfiai mozgalom is település-szinten és emberközelben lelte meg témáit, horizontjait, s végül a maga emberi-alkotói-kutató tartását is. Amikor „Helyi társadalom” címmel könyvsoro-zat jelent meg az akkori Társadalomtudományi Intézet kiadásában, igazgatáskuta-tási kézikönyvek és konferencia-kötetek láttak napvilágot a nyolcvanas évtizedben, s a rendszerváltás önkormányzati struktúra-átalakító modelljének kidolgozásába is nagy energiákkal vetették magukat jogászok, politológusok, területfejlesztő és szociálgeográfus szakemberek, de népművelők, pedagógusok, közösségfejlesztők, alkalmazott-művészeti csoportok, településtervezők nemkülönben, éppen emi-att és éppen akkor volt Gulyásék számára viszonylag könnyebben megfogalmaz-ható, hogy ez az, amivel foglalkozni kell és érdemes is, ez az (a helyi társadalmak világa), amelynek konkrét szituációit és a változások esélyét vagy lehetetlenségét lehet úgy megragadni a film eszközével, hogy akár egy egész iskolai tanári kar portréi beleférjenek (Kísérleti iskola), akár egy egész falu jellegadó személyiségei méltó megörökítésre kerülhessenek (Széki lassú, Vannak változások, Domaházi hegyek között, Azért a víz az úr!). A kor és a szaktudományok nyelvén „vizsgálat-nak” nevezték mindazt, amit a szociológusok elvégeztek… – s valóban, mintha

„ellenőrizték”, megfigyelték, nyomon követték volna a térségi változás folyamata-it. A korszel lem hatott a szociográfus, statisztikus, önkormányzati szaktanács-adó és párt-embe rekre is, úgyannyira, hogy ha egyáltalán egy falusi, kisvárosi,

Hangosbeszéd és/vagy morálfilozófia

99

lakótelepi vagy ta nyai „terep” szóba került, mindjárt úgy tűnt, mintha azt töviről-hegyire átvizslatták volna a számoszlopokat tologató, kérdőíveket kódoló, adatbá-zisokat konstruáló tudorok. S ha azt vesszük, hogy rajtuk kívül még ki mindenki foglalkozott a lokalitás jelenségével (politológustól folyóirat-szerkesztőig, könyv-kiadótól iparművészekig, szakszervezetektől papokig), akkor nem tarthatjuk vé-letlennek, hogy midőn a hazai kisdedkorú antropológiai oktatásban szóba került a lokális terepmunka kötelezettsége, ifjú szakemberek is azonmód arra vetemed-tek, hogy a kiválasztott honi terepen úgy vonuljanak fel, mint akik az utolsó sze-gélylécig lajstromba vennék, kulináris titkok mögé lesve alkotóelemeire bontanák a helyi társadalmak életének, gondolati tartalmainak, rétegzettségének minden komplex egységét. S a kiegészítő kutatásmódszertani eszköztár – a szakirodalom-gyűjtéstől a magnós interjúig, portréfotótól a filmriportig, helytörténeti anyagtól a tájegységi nyelvtanokig minden ráközelítés – nemcsak gazdagította, de átírta, bo-nyolította, árnyalta és összefüggéstelenné tette a lokalitások belső rendszerét meg-fogalmazó értelmezéseket. Nos, ennek a (az akkor még korántsem korszakosnak, ám annál fontosabbnak tetsző) feladatnak vállalásában érhetjük tetten Gulyásé-kat. A filmek esztétikai anyagának, üzenetének és (ortodoxan) valóságtolmácso-ló programosságának korántsem szétválaszthatók az elemei – ennek ellenére itt most mellőzöm János képi kompozícióinak méltatását. Nemcsak mert Gyulát üd-vözlő kötetbe írok, hanem mert Gyulát talán inkább jellemezte a mániákus keresé-se mindannak, ami publicisztikában, művészetelméletben, társadalomtörténetben, kortárs költészetben vagy emberek társas kapcsolataiban a konzervatív, hagyo-mánytartó, a polgári világot életvezetési értékekben visszakereső értelmiségiekre akkor gyakorta jellemző is volt.

Az eltelt két évtized, s az antropológiai szemléletmód csekély hazai térnyeré-se azonban arra enged következtetni, hogy mindazt, amit a szociológusok, szociál-pszichológusok kutattak, azt inkább a csoportszintű- vagy makro-egységek szintjén regisztrálták, mintsem az interperszonális kapcsolatok, kommunikáci-ók, üzenetek és értelmezések szintjén. Ma már nem vall éles szemű korkritikusra, de akkoriban is gyakorta megfogalmazódott a korabeli értelmiségi vélekedések-ben, hogy a hatalomnak nem hízelgő, hozzá nem dörgölődző magatartásmód és szereptudat egyfajta hangosbeszélés formáját öltötte. Nem mindenhol, nem min-denkinek lehetett ténylegesen is beszélni, de a rejtettebb kódrendszerű, művészeti álcák mögé bújni is képes véleménymondás a filmekben is helyet keresett, különö-sen a dokumentumfilmekben. A dokumentáló szándék már akkor is felbujtás-azo-nos cselekvés volt, ha semmi durvát nem mondott ki senki, egyetlen hanggal sem.

Viszont a filmi kódokat (szituációt, vágásokat, háttérválasztást, világítást, spon-tán interjút vagy állapotleíró képsorokat akár) mindenki olvashatta, méghozzá a maga „szaknyelve”, politikai vagy esztétikai „tolvajnyelve” szerint. S ha nem is vol-tak sokan, de néhány dokumentáló hajlandóságú filmkészítő ki is alakította, sőt

100

évtizedre-másfélre tartósította is azokat a kódolt „szövegeit”, amelyekhez sajátos

„olvasói szemüveg” kellett. Egyszerűbben szólva: úgy vélem, a „vizsgálatok” helyett a „szövegolvasások” lenne méltóbb módszertani jellemzés Gyula filmes munkáira és gondolkodásmódjára. Még akkor is, ha a kortárs társadalomtudomány (és köz-tük a helyét egyre inkább kikövetelő antropológia néhány kutatója) is úgy remélné, hogy szakmájának „tudományterületté válása” nem épp az adatok talicskázása ré-vén válik majd lehetővé, hanem az emberi portrék fölvonultatása réré-vén, de az ezek mélyén rejlő rejtélyek ismertetéséhez talán még kevés a tapasztalati anyaga, vagy még néma marad(t) a társadalmi terep, amelyet megszólaltatni próbál…

Gulyás(ék) a társadalmi terep nélkül nem csinálnának filmet. Nemcsak „fizikai”

értelemben – vagyis hogy embereket filmezni aligha lehet társas vagy társadalmi lét-módok ábrázolása nélkül –, hanem épp arról készül lenyomataik többsége, hogyan is használja narratíváit a társadalom néhány egyede, legyen akár világháborús vete-rán (Én is jártam Isonzónál), erdélyi tanító (Balladák filmje), gulág-lakó szám űzött (Málenkij robot), falusi „basaparaszt” (Ne sápadj!) vagy egy Kicsi mérges öregúr.

De ezeken túl, ami a Gulyás-filmek mindegyikében jelen van a társadalmi környe-zet működésén és kölcsönhatásain túl, az a folyamatok lenyomata, az idővel való vi-askodás, a változások milyenségének érdeklődő bemutatása és – nem utolsósorban – maga a vállalás, hogy amíg az ember él, amíg moccanni képes, amíg még mondani-valója van valamely személyes érintettségről, addig folytonosan kutatja ennek meg-jelenési módjait, formáit, változatait. Terepkutatás ez mindhalálig…

Az antropológiai film mint terepmunka

Tudománytörténeti tény (s a maga módján áldás is), hogy a társadalmi „tere-pen” végzett kutakodás határai gyakorta belső normáikat, mintáikat tekintve is változnak, maguk a kutatók is részben követői, részben meg-megújítói a bevett megközelítésmódoknak. Változik ezért a kutatás fogalma is, s méginkább változ-nak eszközei. Ez akár termékenyítőleg is hathatna – ám ez nem mindig van így.

Egyértelműbben alkotva minősítő ítéletet: antropológus az, aki nem használja a

„mintavétel”, az „adatközlő”, a „mintasokaság” szavakat tapasztalatai leírásánál és értelmezési kísérleteinél, nem közöl oldalakon át színes táblázatokat néhány szá-zalékos eltérések illusztrálására, s amúgy nem is igazán hiszi, hogy százalékok-ban kifejezhető bármi is, ami emberi. Aki „adatközlőt” mond ember helyett, aki

„válaszadónak” tekinti a vallomástevő személyiséget, az oly mértékben rendel alá, tárgyiasít, ahogyan talán megtehetik politikusok, statisztikusok, történészek, de-mográfusok, esetleg szociológusok vagy néprajzkutatók is, de a mentális világba betekintést nyerő antropológusnak vajmi kevés köze lehet ilyesmihez. (Ellenem vethető persze, hogy korunk antropológus atyamestere, Clifford Geertz is hasz-nálja olykor az „adatközlő” kifejezést, de ez többnyire fordítási slamposság illetve etnográfiai konvenció. Mert aki meg tudja különböztetni a formális információt

Hangosbeszéd és/vagy morálfilozófia

101

egy emberi megnyilvánulás bonyolultságától [ahogyan Geertz teszi], az megte-heti azt is, hogy – mondjuk arra a kérdésre: milyen gyakran van Balin kakasvi-adal? – a puszta időhatárokra vonatkozó választ nem tekinti „adatnál” többnek akkor, ha nem ellenőrizte érvényességét, nem hitelesítette más közlésekkel, vagy nem tud mögé emelni negyven oldalnyi részletes és élménydús beszámolót, ami-lyet Geertz írt e kérdésről. Meggyőződésem szerint óriási különbség van a válasz-tópolgár mint adatközlő, a repülőtéri tájékoztatási szolgálat mint adatközlő, és a bonyolult kulturális öröksége birtokában formális tények mellett sokrétegű jelen-tés-hátteret is ismerő ember között.)

De hogyan is van ez a terepen…? Lehet egyáltalán bármit is kérdezni? Lehet egyáltalán érdemi választ kapni öt perces, öt napos vagy öt hónapos helyszíni tar-tózkodás után…? Kiérdemelte a kérdező, hogy valóban azt mondják, amit gondol-nak? Vagy amúgy is megelégszik bármivel, amit mondagondol-nak? Vagy mindenképpen csak azt fogják mondani, amiről azt gondolják, hogy ő megfelelő válasznak gon-dolja majd…?

Még egyértelműbben szólva: bár az antropológia „módszertana” nem egyfé-le, sőt kifejezetten sokféle törekvést tűr meg a maga keretei között, változékony mivoltában sem tekinthető alapvető kritériumának a kutatás operacionalizálha-tósága, sem pedig „objektív” jellege. S aki a tapasztalás, érzékelés és regisztrálás sokszínűségét képes táblázatokba, mátrixokba, adatlapokba, kérdőív-kódokba ta-posni, az lehet kiváló szaktekintélye a maga (másmilyen) tudományának, de lehe-tőleg ne vallja magát antropológusnak – vallom én. S bizonnyal merev állítás ez, éppoly tolerancia-hiányról tanúskodó talán, mint a bírált szemléletmód, amely-ben nem a maga egyediségéamely-ben van jelen, és nem a lehetséges komplexitás keretei közé illesztette magát az embert – aki végülis az antropológia örök főszereplője kell le gyen, különben értelmét veszíti a tudományterület egésze…

S vajon mi volna közvetlenebbül, egyértelműbben emberközpontú, személyi-séget és környezetét a látványegész révén tagoltabban, látványosabban felmutató, mint a film…? Hol az a „legsűrűbb leírás”, legpontosabb adatfelvétel, legárnyal-tabb skálázás, amely hitelesebben ír le egy emberi gesztust, választ, mondatot, mint a film?

Naponta olvasok dolgozatokat, hetente könyveket arról, mifélék és hányfélék az emberek, mit lehet és mit nem tudunk-tudhatunk kideríteni róluk, amikor bemu-tatni igyekszünk őket… Megannyi esetben hibádzik a megjelenítésből a társadal-mi környezet; máskor aránytalanok a léptékek, egyes alkalmakkor a legrosszabb társadalomkutatási hagyományt követve számarányokat kapok létmódok he lyett, táblázatokat és „származtatott adatokat rendező” elgondolásokat könnyek és hátfá-jás, kacagások és boldogságélmény helyett, sőt: „objektiválható, számszerűsíthető, és ezért ellenőrizhető vizsgálatot” nyújtanak egyes kutatók az átélés és a véletlen esetlegességek helyett, így számukra „a vizsgálat során információkat képez vagy

102

állít elő a kutató”, anélkül, hogy valódi emberi sorsok fejlődésvonalát, kanyarjait, kiszámíthatatlanságok és képzelődések, lehangoltságok és jelentésességek árnya-latait mutatná fel. Olyik kutató (példaképpen épp a miskolci tanszék irányadó ér-telmezési irányát megalapozva) úgy véli egy dolgozatában, hogy „a leírni kívánt objektumok fogalmi kategóriáit nevezzük egyednek” (Piróth 1998:34) – vagyis az egyed nem bizonyosan személy, még kevésbé személyiség, sokkal inkább a fogal mi kategóriák foglalata, porhüvelye vagy épp egy kívülről a kutatásba hozott fogalmi kategóriát megjelenítő valami… Ennélfogva „antropológiai tény a terepen szer-zett adat” (u. o. 24) egy ismeret, egy antropológiai tény megszerzése a terepmun-ka egy kulturális eseményének tükörképe, közlés, melynek értelmezése a közösség által elfogadott konvenciók, szintaktikai szabályok alapján lehetséges (u. o. 26).

„A vizsgálat szabályainak összességét operacionalizációnak nevezzük” – tanítja Piróth István, s hivatkozza Borsányi László előadását is, melyből ezeket tanulta.

Értelmezések persze sokfélék lehetnek, akár ugyanazon a tanszéken is, ugyanab-ban a korszakugyanab-ban is. De a kontrasztot számomra az kínálja, hogy Piróth tanár úr lett az első magyarországi antropológus vállalkozó, akinek működési ügykörében a filmkészítés is szerepel… S még ez sem volna drámai, ha nem lenne ismerős ez a fajta tudománykonstruáló művészeti dialektus, ha nem lenne például a szocia-lista művészeti-tudományos korszaknak számos olyan alkotója, aki bár filmet csi-nált, egyúttal tudományos akart lenni…

Mások, más módszertannal épp a másik végleten állnak: a „sűrű leírást” a

Mások, más módszertannal épp a másik végleten állnak: a „sűrű leírást” a