íg köznyelvünk máig megőrizte a kúria vagy udvarház fogal-mának egyik korai jelentését – kisebb méretű, egyszerűbb nemesi lakóház, különösebb védelmi berendezés nélkül –, még nem ké-pezte vizsgálat tárgyát, hogy pontosan mivel magyarázható az a tény, hogy ma már teljesen mást értünk a kastély kifejezés alatt, mint e szó – s nem utolsósorban latin megfelelője, a castellum – első, tömegesebb feltűnése idején.
Koppány Tibor építészettörténész volt az első, aki felfigyelt arra a jelentésválto-zásra, mely e téren az újkor folyamán bekövetkezett. Először 1974-ben fogalmazta meg tézisét, (KOPPÁNY 1974), majd több évtizedes adatgyűjtő munka eredménye-ként átfogó igényű adattárban (KOPPÁNY 1999) példák sokaságával bizonyította, miszerint – néhány 13. századi szórványos előfordulástól eltekintve – a 14. század végétől az oklevelekben előforduló castellumok minden esetben katonai jelentőség-gel is bírtak, sőt, némelyik csoportjuk kifejezetten katonai célokra épült meg.
Bár maga a castrum (vár) kicsinyítőképzős alakja is arra utalt, hogy ezen kasté-lyok a váraknál kisebbek és kevésbé erődítettek lehettek, ugyanakkor az is hama-rosan kiderült, hogy ez az erődítésük korántsem volt egységes jellegű. Kezdetben kézenfekvőnek tűnt egy olyan osztályozás, hogy az egyszerű, minden erődítés (árok, palánkkerítés, fal, torony) nélküli nemesi lakóház volt a curia vagy udvarház, s ha bármilyen módon megerődítették (erre némely forrás az incastellare fo galmat használja), castellummá, azaz kastéllyá változott. A gyarapodó írott források azon-ban kevéssé látszottak alátámasztani ezt az értelmezést – még ha el is tekintünk a középkori várakkal jelentőségüknek megfelelő hangsúllyal először foglalkozó Fü-gedi Erik azon az 1435. évi I. törvénycikkből levezetett tételétől, miszerint „a
ne-M
77
78
Feld Istvánmesnek […] a feudális felfogás szerint nem lakása van, hanem kúriája van […] s ennek a kúriának a helye a vár”. (FÜGEDI 1977. 9.) Kiderült ugyanis, hogy sok eset-ben csak magát az erődítést nevezték castellumnak, máskor pedig erődített neme-si udvarházakról eneme-sik szó az oklevelekben (KOPPÁNY 2004). Ezt a látszólagos vagy pedig valós korabeli következetlenséget a kutatás azzal is igyekezett magyarázni, hogy feltételezett valamilyen, számunkra már ismeretlen törvényi szabályozást, de végülis el kellett ismernie, hogy a középkori és a korai újkori a kúria, az erődí-tett kúria és a kastély közötti különbséget csak az írott forrásokból kiindulva le-hetetlen meghatározni.
Természetesen kézenfekvőnek tűnik, hogy ilyen esetben magukat az emlékeket, az egykori nemesi lakóhelyeket vizsgáljuk meg, ennek azonban – legalábbis a mai magyar országterületen – komoly akadályát képezi az a tény, hogy azok általában nem maradtak ránk, elpusztultak vagy szinte nyomtalanul beleolvadtak a későbbi – már a mai kastélyfogalomnak megfelelő – díszes, parkkal-kerttel körülvett épü-letekbe. Az említett várakkal, castrumokkal szemben ugyanis ezen egyszerűbb építmények általánosnak tűnő jellemzője, hogy nem a falvakon-mezővárosokon kívül, hegycsúcsokon vagy mocsár övezte szigeteken, hanem épp a településeken belül, gyakran a templom közelében, ritkábban a települések közvetlen közelében épültek. Ha az adott falu megszűnt birtokközpont lenni vagy épp a török hódolt-ság miatt nemesi birtokosa elmenekült innen, a jobbágyházak gyakran elfoglal-ták a földesúr fundust, az élet normális folyása mintegy „felemésztette” a korábbi nemesi lakóhelyeket s azoknak nem hogy romjai nem maradtak ránk, de még he-lyük sem ismert a legtöbb esetben.
Ebből adódott az a helyzet, hogy amikor Entz Géza, a jeles művészettörténész 1956-ban egy tanulmányban ismertette az alsóörsi „Török házat”, szinte nem is ta-lálta más párhuzamát ennek az egyszerű, három osztatú késő-gótikus udvarház-nak (FELD 2000. 22). Nem csodálható az sem, hogy amikor ezidőtájt H. Takács Mariann egy disszertációban összegyűjtötte a korai kastélyokra és udvarházakra vonatkozóan addig feltárt adatokat, sok esetben csupán hipotéziseket tudott meg-fogalmazni, munkája így nem lett a téma megbízható monográfiája (H. TAKÁCS 1970) – de legalább hozzájárult ahhoz, hogy Koppány Tibor megkezdje az előző-ekben említett kutatásait.
Az azóta eltelt közel fél évszázad alatt szerencsére sokat változott a helyzet. Min-denekelőtt kialakult egy új kutatási módszer, melyet jobb híján épületrégészet-nek nevezhetünk. A magyar műemlékvédelem első nagy hőskorában, az 1950-es, 1960-as években ugyan még az a szokás uralkodott, hogy a műemléki helyreállí-tások előtt a vár- és templomromokat régész végzettségű szakemberek tárták fel – azaz bontották ki a törmelékből, de a napvilágra került, sokszor ugyan átépítések nyomait mutató falazatokat – néha statikai veszélyekre hivatkozva – nem vetet-ték további vizsgálatok alá – az építészek enélkül is meg tudták oldani
konzervá-Korai kastélyok és kúriák Északkelet-Magyarországon
79
lásukat. Ugyanakkor az álló, használható műemlékek többsége – lakóházak és kastélyok – esetében ásatást nem végeztek, itt csak a falak vizsgálatára került sor, általában művészettörténész, ritkábban építész végzettségű kutatók közreműkö-désével. Talán a középkori eredetű templomok voltak az egyedüliek, ahol régész és művészettörténész/építész is dolgozott az egykori állapot felderítésén. S bár követ-kezetesen szinte sehol sem lehetett eljárni, hallgatólagosan kialakult az a felfogás, hogy régészek a középkort kutatják, míg az újkor már inkább a művészettörté-nészek territóriuma. Az ekkor még nem merült fel, hogy a lakóházak-kastélyok egyszerű kora-újkori műrészletei – elsősorban ajtó- és ablakkeretek, vakolatdí-szek – aligha alkalmasak pontosabb korhatározásra, s ehhez jól jönnének a régész által napvilágra hozható egyéb leletek, edények, kályhacsempék.
Nem csoda, hogy egy ilyen helyzetben túlzottan felértékelődött az addigi iro-dalomban található állítások, s az általában minden kontroll nélkül fogadott írott források szerepe. Hogy ennyi általános bevezető után már a címben jelzett észak-kelet-magyarországi régióból hozzak fel példákat, a romantikus átalakítása ellenére is még archaikus formákat mutató bodrogközi Pácin kastélyának első helyreállítá-sáról beszámoló cikk építész szerzője 1964-ben még kritika nélkül elfogadta, hogy az épületre vonatkozik egy állítólagos 1392. évi „castrum Páczin”, azaz „Pácin vára”
megfogalmazás – anélkül, hogy bármilyen középkori részletet is talált volna az itt kutató művészettörténész (K. NAGYPÁL 1964. 227). Ugyanígy a Szerencs közelében fekvő Golop esetében az említett H. Takács Mariann nem vette észre, hogy egy 1525-ben említett „curia nobilitaris” Alsógolopon volt, s így aligha hozható kapcso-latba a Felsőgolopon álló mai – kétségkívül ugyancsak régiesnek tűnő – kastéllyal (FELD 2000. 44–45.). A szomszédos Monokon ugyancsak egy krónikás adat alap-ján vélte úgy a kutatás végző művészettörténész, hogy a ma álló épület azonos egy 1567-ban a török által feldúlt kastéllyal, bár ezt semmilyen konkrét megfigyeléssel nem tudta alátámasztani. (FELD 2000. 62.) Ugyanakkor a szabolcsi Vaja kastélya esetében is igyekezett a helytörténész az összes korai „domus et curia” adatot a ma álló épületre vonatkoztatni, bár az azokban említett személyek egymáshoz fűződő kapcsolatait nem tudta bizonyítani. Dolgozatában jól megfigyelhető egy érdekes, még további elemzést igénylő jelenség, melynek lényege, hogy a lokális öntudatot növeli, ha minél régebbi az ott álló templom, kastély etc. (FELD 2000. 97–98.)
Ez az előbbiekben körvonalazott „szokásjog” azonban végül eredményeket is hozhatott, hisz a pácini kastély újabb, immár teljeskörű helyreállítása során épp az épület feltételezett középkori eredete kapcsán kapcsolódhatott be 1978-ban e so-rok régész végzettségű írója munkatársaival a – természetesen művészettörténész diplomával rendelkező – Gulyás Gyula által vezetett újabb kutatásba. Már az első néhány kutatóárokkal megállapíthattuk, hogy szó sincs középkori épületről, s ké-sőbb, amikor már teljesen tehermentesítettük a filmművészet számára a jelen kö-tettel 60. születésnapján köszöntött Tanár Urat, fel is tárhattuk annak a feliratos
80
Feld Istvánkőtáblának az eredeti helyét, mely minden írott forrásnál jobban – vagy azokkal szemben – bizonyította, hogy késő-reneszánsz építészetünk ezen gyöngyszeme teljes egészében 1581-ben épült. (FELD 2000. 68-79.)
Pácin esete példaértékű lett a további kutatás számára. Lassan elfogadottá vált az álló épületek komplex feltárása is, tehát az, hogy régészek-művészettörténészek, együtt vagy külön-külön kutatva, de eredményeiket egyeztetve a feltételek megléte esetén teljeskörű régészeti vizsgálatot végeznek, azaz vizsgálják az épület környe-zetének és belsejének rétegeit, feltöltéseit, falazatait és vakolatrétegeit. Így elsősor-ban a régészeti megfigyelésekre támaszkodnak az építéstörténet felderítése során – még akkor is, ha a művészettörténészek szakmai hiúsága csak ritkán engedi meg
módszereik ilyetén jellemzését.
Északkelet-Magyarországon különösen sok helyen került sor az utóbbi néhány évtizedben ilyen jellegű vizsgálatra – nem hagyható említés nélkül, hogy elsősor-ban talán azért, mivel régió az utóbbi évszázadokelsősor-ban sohasem volt olyan gazdag, hogy a Dunántúlhoz hasonlóan teljesen átépítse vagy nyomtalanul eltüntesse a ko-rábbi nemesi lakhelyeket.
Az alapos, természetesen a kutató(k) állandó helyszíni jelenlétét és minden rész-let gondos rajzi és fotódokumentációját igényelő kutatások során az említett Golop esetében kiderült, hogy szó sincs a jellegzetes Z-alaprajzú épület fokozatos kiépü-léséről, az – egyébként az írott forrásokkal összhangban – 1590 körül épült meg a helyi középnemesi család lakhelyeként, akkor, amikor már divatos volt a szabá-lyos, szimmetrikus alaprajzi elrendezés (FELD 2000. 37–47.). Monokon sem lehetett bizonyítani egy korai, netán még késő-középkori eredetet, az itt már kéttraktu-sos épület ugyancsak átlósan elhelyezett tornyokkal épülhetett a 16. század végén, akkor, amikor Pácinban is megépült a mai megjelenését meghatározó két, egykor pártázatos-törpegalériás-sgrafittós saroktorony, mely a legelső formájához képest már szimmetrikus, megkomponált megjelenést kölcsönöz az épületnek. Figyelem-re méltó, hogy Monokon nem csak a tornyokon, de magán a középső épülettöm-bön is pártázat futott egykor körbe – azaz az ún. felsőmagyarországi pártázatos reneszánsz sokkal szélesebb körben lehetett elterjedve, mint azt eddig a kutatás vélte. (FELD 2001. 71.) Végül Vaja esetében sem igazolódott a kastély „remélt” korai eredete, régészeti és újabban feltárt írott források egyaránt amellett szólnak, hogy építésére nagyjából ugyanakkor került sor, mint az előzőekben felsorolt rokon em-lékek emelésére, tehát az 1580–90-es években. (CABELLO 2003.)
Ez az építési hullám természetesen nem korlátozódott a mai országterületre.
Ugyancsak épületrégészeti kutatások határozták meg a közvetlenül a magyar–szlo-vák határ túloldalán álló Borsi – II. Rákóczi Ferenc születési helyeként elhíresült kastélya – legkorábbi formáját, melyet – egy feliratos kőfaragvány tanúsága sze-rint – 1579-ben emelt középnemesi birtokosa, s amely később, amikor az épület házasság révén a Rákóczi-család birtokába került, beleolvadt az új, szabályos
alap-Korai kastélyok és kúriák Északkelet-Magyarországon
81
rajzú reneszánsz épületbe – az 1581-ben emelt első pácini épülethez hasonlóan még aszimmetrikus kialakítású udvarház részleteit, néhány földszinti ajtókeret kivételé-vel, ekkor teljesen kibontották (FELD 2003).
A borsi kastély kutatása kapcsán végzett levéltári kutatás mintegy melléktermé-keként érdekes adatra bukkant Erdélyi Andrea, az Országos Levéltár munkatársa.
Egy iratból kiderült, hogy a helyi földesúr – amíg az új, faluszéli kastélya épült – egy, a falu jobbágyházai sorában emelkedő épületet használt nemesi kúriának. Ez magyarázatul szolgálhat arra az eddig még megválaszolatlan kérdésre, hogy hol laktak Északkelet-Magyarország birtokosai, mielőtt – az 1570-es évek végétől, az országban viszonylagos nyugalmat hozó drinápolyi béke idején, bizonyára nem függetlenül a tokaji borkereskedelem fellendülésétől – megépültek az előzőekben sorravett emeletes, díszes kőfaragványokkal, cserépkályhákkal ellátott lakóépüle-teik. Ugyanis nem csupán Golopon és Vaján szólnak adatok korábbi földesúri kú-riákról, ilyenről 1505-ből Monokról is tudunk, sőt az északabbra fekvő Kékeden 1596-ban említenek egy nemesi udvarházat, melyet a kutatók sokáig a ma álló, de biztos adatok alapján csak 1613-ban épített, szabályos alaprajzú kastéllyal azono-sítottak. Az utóbbi helyen előkerült ugyan az ásatások során egy vékonyfalú, egy-osztatú épület falának néhány kősora, ezt azonban inkább egy gazdasági épületnek vélhetjük (CABELLO – SIMON 1994). Másutt még ilyen típusú „előzményeket” sem sikerült rögzíteni a feltárások során.
Valószínű tehát – bár e tétel bizonyítását csak további, szerencsés leletektől vár-hatjuk – hogy vidékünkön csak a 16. század utolsó harmadában következett be az a minőségi változás, amikor a nemesség középső rétegébe tartozó, részben ne-vüket az adott faluról kölcsönző családok többszintes – két lakható szinttel vagy egy alápincézett „magasföldszinttel” rendelkező, szintenként legalább háromsej-tes – kőépületeket emeltek maguknak lakóhelyként. Korábbi kúriáik anyagukat és topográfiai helyzetüket tekintve bizonyára sokkal inkább intergrálódtak a job-bágyfalu szerkezetébe, mint a már méretük miatt is különleges elhelyezést igénylő, a templom mellett (Kéked, Vaja, esetleg Monok) vagy a falu szélén (Golop, Pácin, Borsi) felépített új épületek. Mindez mai tudásunk szerint eltérést mutat a nyugati országrészen megfigyelt fejlődéssel – igaz, a komplex régészeti kutatások alacsony száma még aligha enged meg biztos következtetéseket. Az ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a szerencsi bencés kolostor köveiből 1557–58 fordulóján katonai céllal felépített castellum – az egyetlen építmény ezzel a megjelöléssel a tárgyalt épületek között – a régészeti kutatásoknak köszönhetően jól ismert lakóépülete már 1565-ben ideális lakóhelynek számíthatott a környék középnemesei számára – nem vé-letlen, hogy egy későbbi pataki várkapitány igyekezett megszerezni, s hamarosan Rákóczi Zsigmond új rezidenciájának magja lett (FELD 2000. 89–92.) Elrendezése, szobáinak száma nagyjából ugyanazt a lakáskomfortot biztosította (volna) birto-kosának, mint az előzőekben sorravett és az utóbbi évtizedek kutatásainak
kö-82
Feld Istvánszönhetően jól ismert építmények, melyeket azonban – lőréseik, árkaik, sőt Pácin esetében tornyos övezőfala ellenére – minden bizonnyal csak kúriának tekintet-tel a kortársak.
A késő középkor és a korai újkor lakóhelyeinek kutatása tehát nem csupán a mű-vészet- és építészettörténet számára eredményezhet fontos adatokat, az eredmények kiértékelése hasznos lehet úgy a művelődéstörténet, mint a társadalomtörténet szá-mára is. Fontos, jelentős forrásanyagot képeznek ezek a nagyrészt ma is használt, lakott épületek, fontos, hogy értéküknek megfelelően járjunk el velük.
Irodalom
Juan Cabello – Simon Zoltán: A Kékediek és kastélyuk. Gerő László 85. születésnap-jára. Tanulmányok. Művészettörténet–Műemlékvédelem VI. 1994. 197–225.
Juan Cabello: A vajai kastély. Műemlékvédelem 2003. 318–321.
Feld István: 16. századi kastélyok Északkelet-Magyarországon. Sárospatak, 2000.
Feld István: A „felsőmagyarországi reneszánsz” kérdéséhez. „Felső-Magyarország-tól Észak-Magyarországig.” Miskolc, 2001. 67–71.
Feld István: A „nagyságos fejedelem” szülőhelye: Borsi reneszánsz kastélya. Mű-emlékvédelem 2003. 307–310.
Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Bp. 1977.
H. Takács Mariann: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Bp. 1970.
Kissné Nagypál Judit: A pácini Alaghy–Mágócsy reneszánsz várkastély helyreál-lításáról. Műemlékvédelem 1964. 227–232.
Koppány Tibor: A castellumtól a kastélyig. Művészettörténeti Értesítő (1974) 285–
Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai. Bp. 1999.299.
Koppány Tibor: Erődített nemesi udvarházak a késő középkori – kora újkori Ma-gyarországon. „Quasi liber et pictura”. Tanulmányok Kubinyi András 70. szüle-tésnapjára. Bp. 2004.
FRIDA BALÁZS