ind the Gap!” – tagolta elmémben a londoni subway kifogás-talan automatahangja. „Mind the Gap!” – újra és újra, miközben a fényes arcú idegenekkel telepakolt Mercedes márkájú üvegkalit-ka a flaszteren rothadó sakál pöttyös tetemén gázolt át és hajtott bele az alvadtvérszínű messzeségbe. Két nappal ezelőtt még a Lei-cester Square környékén vettem érzékeny búcsút Aurelietől, aki egy kellemesen beteljesedetlen flört erejéig befogadott olasz vendégmunkásoktól hemzsegő lakásába. A busz fémszaunaként rugózott a nyílegyenes, égetően forró flaszteren. A nap kíméletlenül forralta és izzította bent a kétszintű légteret, amelyen hatvanvalahány ember osztozott. Egyáltalán nem éreztük azt a kellemes klímát, amit az iroda szórólapja ígért. Az utazóközönség széles skálából verődött össze, volt köztük zambiai doktor, tuszi menekült, svéd világutazó, ausztrál egyetemista, va-lamint egy rejtélyes hindu, rólam nem is beszélve (egy magyar antropológus), de többségében Dél-Afrika és Namíbia, pontosabban Cape Town és Windhoek között ingázó munkások és diákok töltötték unalmasan életük szükségszerű velejáróját, a 18 órás utazást – át a sivatagon. Road-movie, száguldás a parázsló tájban.
„It’s the middle of nowhere” – mondta africaans útitársam, ahogy a namíb ha-táron sorbanálltunk pusztán azért, hogy egy marcona egyenruha és a belőle ára-dó szúros, atavisztikus ében-tekintet ellenőrizze létjogosultságunkat.
Egy sztárvárzos snitt fémes kattanásával bontottam fel utolsó Red Bull-om a buszról leszállva, valahol Helmeringhausen közelében, benne a picsa nagy Namíb sivatagban és Neil Armstrong legelső, nem éppen konkvisztádori, sőt nagyon is esetlen lépéseivel indultam el a sejtelmesen kirajzolódó Orion csillagkép irányá-ba. Még bennem zsibongott a londoni éjszaka, a Bacardi-tól és ganja-tól megré-szegült elmém belső vívódása, hisz pár napja még a Soho valamelyik lépcsőjén
„M
83
84
Frida Balázsölelkeztem Aurelievel, azzal a pajkos kanadai lánnyal, sőt egyáltalán nem hever-tem ki azt, ami elől otthonról menekülhever-tem: a társadalmi kapcsolatok rákos sejtek módjára túlburjánzó valóságát.
A lemenő nap akvarellpapírra ráboruló és továbbszivárgó vizestál tartalma-ként festette lassan a megnyíló hús színére a baljósan nyugodt eget, miközben én sercegő kört rajzoltam magam köré a rozsdavörös homokba, hogy távol tartsam üldözőimet, az apró férgek módjára hancúrozó emlékeket. Távol lenni magamtól – gondoltam. Távol lenni, kiüresedni és „elkülönböződni”.
Az igazán magányos hang csak a sivatagban hangozhat fel, csak a „sivatag örök tágasságában lel hazára.” Ahogy egy Trigano nevű szerző írja, a sivatag héberül átkelni. Átosonni a vékony sávon a nemlét, a terméketlenség és a való világ illúzi-ója között. Én és a többiek tekintete között. Rálépni a beszéden túli némaság ih-letett, kakofón mezejére.
A végtelenül egysíkú, lapos horizont mögött mélysége van az égnek, az abszo-lút némaságot csak a parányi gekkók kuruttyolása töri meg, ez ad lüktetést a kon-gó alkonyatnak. Az egyedüllét nem félelmet, hanem egyfajta nyugalmat nyújtott.
Másként lenni, távol, idegenként – gondoltam, miközben a gyűrött piros doboz-ból egyik utolsó szál Gauloises-omat kapartam elő. Rágyújtottam, és ahogy feliz-zott a parázs, messze ez volt az egyetlen fény a titokzatos alakzatokba rendeződő, spermaszínű csillagok vibráló pontjain kívül. Közel volt hozzám a végtelen mély-ség tartománya, miközben én magam távol voltam.
Ahogy az ég az indigószínből a pantone-skálán nehezen meghatározható mély párizsi kékbe változott át, és a csillagok egyre közelebb ereszkedtek, elkezdett hűl-ni és tisztulhűl-ni a levegő, bár évezredes szokás szerint a föld még tartotta, sugároz-ta a napközben magába szívott langyos hőt. Enyhe szellő jelezte, hogy nemsokára egy másik elem, a hideg bújik alá valahonnan, és ölel körbe.
„Aztán a hideg kiválaszt, körbehatárol és megkülönböztet. Magamra ébreszt.
Szememet bántani kezdik a tűéles fénypontok…” Túlságosan lefoglalt a naple-mente és az alkony nagyívű, fenséges dramaturgiája, még nem találtam alkalmas helyet, ahol leheveredhettem volna viharvert hálózsákomban. Tök mindegy, hova terítem cókmókomat, hiszen ez maga a kopár üresség birodalma, törmelék-világ, primitív színpad, néhány lépésnek, néhány kőhajításnyi távolságnak nincs jelentő-sége, ahogyan néhány száz kilométernek sincs. Egyik hely olyan, mint egy másik, lehetetlen tájékozódni. Nyomok és ösvények nélküli barbár örökkévalóság. Navi-gare unnecessary.
Üvölteni – de az apró emberi hangot felfalja a nyelvenkívüli hatalmas tér, már a megszólalása pillanatában elhal, eloszlik, senki nem hallja, hacsak nem maga a bőséges semmi, amelynek éppen az érzéketlenül tág űrjében morzsolódik fel mákszemnyi létezésem. A terpeszkedő sivatag nem tűri, hogy a jelentés maka-csul tartsa magát, megfojtja, elporlasztja. A természet a maga materiális,
homo-„Mind the Gap!”
85
gén könyörtelenségében értelem-megvonással fenyeget, ahogyan arra már Kant is figyelmeztetett.
A sivatag a kísértés helye, hiszen a beláthatatlan üresség, közömbösség és sem-legesség valóban olyan vákuum, amelyben a sajátlagosság hajlamos elveszejteni önmagát. Horror vacuui: vagy hagyod magad szelíden feloldódni, vagy kilátás-talan küzdelmet vívsz a képzeleted zsibajgó ördögi játékaival. Mindkettő a halál-lal rokon.
A sivatag – az ellenkultúra, a műveletlenség, a kifosztottság formátlan formája – a természet végtelen perspektívájú, pőre állapota, ahol a jelentés kipusztul, ez az azonos pokla – ahogy Baudrillard fogalmazott. Itt a dolgoknak nincs neve, bár-melyik helyet elnevezheted – ahogy később a vendéglátóim tájékoztattak, és ha nagyon akarod az általad adott név felkerülhet a térképekre. A jelentésnélküliség, az embertelenség megrémíti a civilizált embert, hiszen a modern ember a jelenté-sek burjánzó sokaságában, a strukurált, osztott, sarkos, megművelt, geometrikus térben érzi otthon magát. Mekkora distancia húzódik a megsebzett urbánus net-work-szcéna és a nyers, ding-an-sich vadság között! Egy idegen bolygó névtelen kráterei között botorkálva, egyedül – az átkozott elvetemültség és rettegés állapo-ta. Kívül lenni. „Csak szürke por, penészes, puszta csont.”
„A világ elsődleges tere” – a sivatag – „a maga mindenre kiterjedő, kezdet előtti pom-pájában” (Tillmann J. A.), a sivárság és a mozdulatlanság fennkölt, kongó ünnepélye.
Nem csupán a névtelenség, a kultúranélküliség, a jelentéstelenség, hanem a semlegesség és a radikális lecsupaszítottság amorf terrénuma is a sivatag, és ez már-már a misztikával rokon. A „világ abszolút evidenciájában” eltörlődik a szellem összes értéke, az anthropos beleolvad a tátongó közömbösségbe. A transzcenden-cia és a metafizika is felhőtlenül elenyészik a közönyösség csapdájában. A legna-gyobb áldozatot a jelentés elveszejtése, önfeladása jelenti.
A misztikum lerombolja az intellektuális gondolkodás építményét, a struktu-rált és cizellált katedrálist, amelyet a modern ész mesterségesen maga köré emel:
tárgyaktól és a hozzájuk fűződő elsajátított jelentésektől független. „A tárgy a megszakítottsággal azonosul, míg a misztikus tapasztalat, amennyiben megvan bennünk az erő ahhoz, hogy áttörjünk saját megszakítottságunkon, megadja szá-munkra a folytonosság érzetét” (Bataille). A megszakítottság, a különbözőség szaka-dékának áthidalása: misztika, erotika, halál.
A tárgy és irány nélküli figyelem befelé, önmaga felé kanyarodik, de az üres ség lassan behatolt az elmémbe és eltöltött. Hagytam, hogy a jelentés elszivárogjon be-lőlem, magam is porhanyóssá váltam. Süllyedés. Sóhaj. Transzparencia. A szubjek-tum és az objekszubjek-tum közötti rés mindinkább tágult, uralkodott, egy folytonos, horizontális hermeneutikai szakadékká változott a formátlan tér és a kiterjedés nélküli idő. A dolgok erotikus összeborulása az axiomatikus űrben. Ozmózis. Át-szüremlés. Monumentális, mély magány.
86
Frida BalázsNincs, ami elválaszt, ami megkülönböztet. Megszűnt létezni a kettéosztott vi-lág, az alany és a környezet határai kioltódnak a súlytalanság radikális közönyé-ben. Egyetlen tiszta, prekulturális, jelentésnélküli nomád jellé váltam. „Mint szél jöttem, s eltűnök mint a hab.”
Kővémeredt kolosszális csönd, amelynek az áttetsző gekkók „csupasz színusz-hangjai” adnak monoton pulzáló lüktetést, misztikusan pergő szekvenciális vib-rálást. Az ugyanaz egymásutánisága. Archaikus és tudattalan massza. Nincs kozmosz és káosz, kérdés és válasz, egyetlen folytonos, ősi homály a lét. Minden:
egy. Mindegy.
◆ ◆ ◆
Zsibbadtan és végtelenül lassan ébredeztem. A derengés ölelni kezdett és melen-getett a hajnali nyugalom. Az ég és a föld között hangtalanul feslett föl, szakado-zott a rés. A hasadásban átszivárgott a fény. Ugyanaz a méltóságteljes, elementáris türelem, ami évmilliók óta lekoptatja a csillagokat és szelíd fénnyel teremt látható perspektívát. Rituális, ceremoniális átfordulás a fénybe. Éreztem a sugárzó tiszta-ság színhőmérsékletét. Lassan nyitva összeforrott szemhéjaim, átható, tiszta kék-ség fogadott. Kikristályosodtam, kiváltam a környező porózus ásványi földből és lassan, tapogatózva mozdultam. A világosság és a meleg határozottan terjeszke-dett, ereszkedett.
Felemelkedve, kínosan hosszú ideig tartott, amíg a légies mély, azúr-kék égen kívül megláttam a vöröses csontfakó talajt. Nyugaton még a csillagok sejlettek, ke-leten bíborszínű, majd a narancsvelő húsos árnyalatát nyerte a horizont. Sápadt, majd parázsló fény töltötte föl, egy szemvillanás alatt, az egykedvű ürességet.
Az első éles fehér fénynyaláb sugárzó késként sebezte halántékom. Tiszta volt a légkör, a nyílzáporként szaporodó citromsárga sugarak milliós fényévnyi útját nem gátolta semmi. Egyedül nekem volt árnyékom: hosszú, megnyúlt jelként, la-posan festette föl létem a közömbösség porába.
A fény iránya vonzott, a Nap – az apakirály, a világló forrás, de a szemmagas-ságból retinámba fúródó tüzes ragyogás fájt, nem tűrte, hogy elemzőn megszeli-dítsem. A nap büszkén, forrón világlott, uralkodott.
Pillanatok alatt az ízzó hőség és a borotvaéles fény volt az egyetlen létező, kímé letlen hatalomként nyomott bele a tájba – Isten ráncos, rozsdaszínű tenyerébe vájva.
Fülem csengett. Mosolyra húzódott a szám, és a két cserepes ajkam közötti víz-szintes vonal mintha pontosan azt az egyetlen, csupasz vízvíz-szintes, egydimenziós birodalmat tükrözte volna, ami körülvett. A gondtalan és nyers kő-korongot, amin töpörödve és tétován indultam egy tetszőleges irányba.
A terméketlen világ egyetlen, közönyös bódhiszattvájaként bolyongtam. A jelen-tés nélküli pusztaság, a felhők és madarak nélküli nyomasztó égbolt magához asz-szimilált. Megtisztított az ártatlan, megszakítatlan együttlét az elemi van-nal.
„Mind the Gap!”
87
Előkapartam az órám. Tíz óra tizenhat. Majd nyomban el is szégyelltem magam, hogy legalább egy emberi eszköz nélkül nem tudom magam elhelyezni ebben a ko-pár kozmoszban. Aggódni kezdtem. Mi van, ha nem emlékeznek, vagy nem az a nap virradt föl. Ha végleg magamra maradok. Elővettem az időközben felforróso-dott guava-levet, amit a nővérem csomagolt. „Sok folyadékot igyál” – mondta ide-gesen. „Biztos, hogy oda akarsz menni? Jól átgondoltad?” – kérdezte fürkészőn, ott a szoba közepén, ahol bepakoltuk szétszórt cuccaimat, a háttérben a Tábla-hegy-ről habként csurgó fellegekkel.
Apatikus lemondás, várakozás. A történések passzív hiátusa, kocsonyává der-medt tekintettel várni e meg-nem-érkezőre. Ez illeszkedett a zsibbadt, beckett-i szcenárióhoz, az élettelenség prehisztorikus csöndjéhez. Észveszejtően izzott a lég-tér, a horizont határai összemosódtak a 47 fokos molekuláris táncban.
Kisvártatva feltűnt a messzeségből valami, vibráló kis pontocska, ami füstfel-hőt kavart maga mögött. Ez lesz az, ők azok. A kocsi közeledett, és amikor bizo-nyosan beazonosította egymást a két értelem, talán a találkozás ünnepélye okán, a dzsip fekete vezetője egy hosszú rekedt dudaszóval üdvözölt. Az összejövetel ma-gasztos volt. Már messziről láttam, hogy vigyorog, fehér fogsora kivillant. Egyedül jött, de ez cseppet sem aggasztott. Magam is idétlenül vigyoroghattam, némafilm-be illő groteszk esetlenséggel, idiótán integettem.
Mellém farolt, kiszállt, és a porfelhőben, amit a kocsi sodort maga után, ke-zet ráztunk, bár én szívesen megöleltem volna ezt a szívélyesen vicsorító kis feke-te férfit. Beszélni kezdett. Jó volt hallani, ahogy vékony, bátortalan, furcsa hangon beszélt. Magyarázott, majd miközben a cuccomat a gyömbérsárga, matuzsále-mi Bedford platójára dobta, kérdezgetett is, hiszen kérdőn, várakozva nézett rám.
„I don’t speak africaans” – mondtam és megrémített a hang, ami elhagyta a testem.
Nem értette. Csóváltam fejem, és sajnálkozó gesztusokkal jeleztem, hogy nem ér-tem, amit mond. „D’ya speak english?” – tettem kísérletet, de erre föl ő mondott valamit szomorúan. Kezét rázta, mintha vizes lenne. Világossá vált, hogy nem fog-juk megérteni egymást. Ő nem beszél angolul, én pedig a csekély német-tudásom-mal nem boldogulok egy holland-törzsi keveréknyelv felfejtésében.
Beszálltunk, felbőgette a motort és vadul hánykódva fordultunk meg a hepehu-pás talajon. Jó volt árnyékba kerülni és kellemes volt az ablakon beáramló légmoz-gás. Nem hűsített, de legalább szellős volt. Az arcom égett, a szám fájt és szomjas voltam, mint a purgatóriumi lelkek. Óvatosan visszanéztem a helyre, ahol azt sej-tettem, hogy a mögöttem levő 12 órát töltöttem.
„Erich” – mondta nyers há-val, kétszer a mellére bökött és vigyorogni kezdett.
Én is mosolyogtam, bár fájt az arcom legcsekélyebb elváltozása is. Gyorsan halad-tunk, igaz, néha le kellett lassítani az útban heverő nagyobb kövek, mélyen baráz-dált marsbéli sziklák miatt. Horgas újjával a lábamhoz mutatott, miközben kattogó hangok, gyermeki hanglejtés és németes hangzású kemény mássalhangzók
hagy-88
Frida Balázsták el ajkait. Egy rozzant hűtőláda volt, furcsa módon összedrótozva a műszer-fallal. Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, mit akar. Amikor kivettem egy üveg hűvös vizet, ránéztem, ő pedig eksztázisban bólogatott. „Trinken” – ennyit értet-tem, és ekkor fenemód integetett és jóízűen nevetett föl. Hát persze, hogy ittam, mohón faltam a hűvös folyadékot, ő meg nevetett. Olyan volt ez az idegen, mint Saint-Exupery valamely lázas álmának furcsa angyala.
Bambának éreztem magam, zsibbadt voltam. Elővettem a maradék cigimet és megkínáltam. Még a gázról is levette a lábát, ahogy a csomagot nézte, elvett egy szá-lat és tovább mosolygott. Jó volt zsibbadni, átadni magam a kocsi monoton rázásá-nak és véletlenszerűen érezhető nagyobb huppanásokrázásá-nak, reccsenéseknek, ahogy kábultan fújtam a füstöt. A táj mit sem változott, pedig már órák óta döcögtünk, mintha ugyanott lettünk volna, ahol az éjszakát töltöttem. Néha már-már ismerős-nek tűnt egy-egy tájszelet.
◆ ◆ ◆
Ahogy kissé bozótosabbra váltott a felszín, titokban fürkészni kezdtem az ide-gen apró fekete arcot. Közel volt. Gyerekes, huncut tekintet, kis ravasz szembo-gár, az éjfekete és a grafitszürke között váltakozó, szárazan csillogó bőr. Biztosan nem szán férfi, talán hereró, esetleg himba vagy náma – gondoltam. Rövid, gön-dör szürkésfekete haja, ténylegesen hamuszürke árnyalattal tompán fénylett, olyan volt, mintha poros lett volna. Persze, hát poros, biztosan én is tiszta por vagyok, rajtunk a kietlenség szenvtelen pora.
A tekintete semmiről nem árulkodott, nem láttam, hogy elmélkedne. Egy-kedvűen meredt előre, szemében élesen tükröződött a talajt az égtől elválasztó kímé letlen egyenes. Testet öltött törzsi melankólia. Közel volt, megfigyelhettem a gránitszürke bőre pórusait, apró barázdákat a szeme alatt, de köztünk tátongott a nyelven túli néma űr, és nem volt szavunk, amivel hidat verhettünk volna. Az iga-zi kultúrsokk – a kultúránkívüliség fenomenológiája.
Olyan harmincasnak gondoltam, de akár lehetne 22 is. Az idegennel szemben nem működik a saját társadalmi rutinod. Egy ábrázatba vésett tapasztalat hiába-való olvasása: fürkészni a nyomokat, amelyek nem állnak össze ösvénnyé. Minden kezdeményezésem a beszélgetésre kudarcot vall, ha kudarcnak tekintjük két tekin-tet, két udvarias és zavart mosoly összetalálkozását, amely kizökkent az önmaga-ság hiposztázisából, de nem enged közel a Másik hermeneutikán túli másönmaga-ságához.
Nyomok, amelyek feltűnnek, de ebben a tűnésben nyomban el is illannak, vissza-húzódnak, és amire utalhatnának, máris csak hiányukban vannak jelen. „Náma”
– mondja valahányadik tízperces csöndekkel váltakozó kísérletemre, majd felém bök kérdően. Na, most mit mondjak? „Magyar” – mondom végül. Nem érti, kine-vet, nem izgatja túlságosan. Ennyiben maradunk, no meg abban, hogy „Hans ba-rátja”, többször elismételve, jól tagoltan. Ez az, ami összeköt minket, hiszen én is, ő is Hans barátja, bár ő neki dolgozik, én pedig sohasem láttam.
„Mind the Gap!”
89
A nem enyhülő forróságban robogva kilométeres porfelhőt húzunk magunk után, amely hosszú percekig kavarog – jelezve, hogy ezen a történés nélküli rozs-dás földtekén mi vagyunk maga az esemény, az egyetlen dolog, ami történik. Erich, a néma náma – viccelek magamban -, pedig vezet, nem érdeklődik, nem moco-rog, nem csinál semmi olyat, ami éppen nem következik abból, hogy ő vezet. Va-lahová, amin már nincs erőm gondolkodni. Mindegy. Ezt már nem emészthetem meg: elindulni egy meghatározhatatlan űrből, úton lenni ugyanabban a sík sem-miben, és majdan megérkezni egy ismeretlen helyre, ami szintén ennek a tűzként izzó lapálynak valamelyik kies pontjára esik. Hansék farmjára.
◆ ◆ ◆
Amikor már a néma zsibbadás lett úrrá rajtam, amikor már legalább két órá-ja nem szóltunk egymáshoz, amikor már kezdtem felfogni az időtlen lebegés adta halmazállapot egyetlen lehetőségét: a száraz apátiát, nos, akkor feltűnt egy emberi építmény a távolban. Valami, ami egy cél képzetét nyújtotta, ami felé haladunk. A csaknem húsz perc, amíg kivehetővé nem vált az objektum, régóta nem tapasztalt izgalommal töltött el. Egy kis kunyhó, valami rozzant melléképület, meg egy kis kompánia körvonalai rajzolódtak. „Mej fámili” – mondta büszkén Erich, egymás után háromszor. És valóban: egy asszony, és három apró fekete csöppség mellett álltunk meg. Jó volt kiszállni és talpra állni.
Egy csinos fiatal nő, némi cókmók, és három gyereke, Dorothy, Hans és Peter pattant föl a platóra. Felajánlottam a nőnek, hogy üljön előre, és én majd a pla-tón… Végül belementek, én meg három majomforma, koszos lurkó közé kerültem a Bedford rakterében. Együtt döccentünk minden akadálynál, féltek, de kíváncsi-an néztek, mikor én éppen nem őket. Mélységesen fáradt voltam, de jó volt pajkos, de szégyenlős szemjátékot játszani ezekkel az apró, de csillogó tekintetekkel.
Nemsokára megérkeztünk. Hans és neje Maria fogadott a farmon, ahol két hetet töltöttem el. Hosszú napokat dolgoztunk és bejártuk a farmot, kuduk nyo-mait kutatva, az itatókat tisztítva, naplementéket nézve. És esténként a tűz körü-li beszélgetések során megtudtam mindent a búr ősökről és arról a „taff” német mentalitásról, ami a telepesek öröksége, a házaspárról, akik itt, a kietlen semmi közepén is kíméletlen rendet, „takarosch” portát, és tisztaságot teremtenek. No meg Erichről és családjáról, a napszámosokról, akik régen elszakadtak a rokon-ságuktól és szülőföldjüktől, a titokzatos Namaqualandról, szétvándoroltak, hogy munkát vállaljanak a fehérek farmjain. A fehérek pedig néhány hetente hatalmas távolságokból összejönnek az apró sivatagi evangelikus kápolnánál, hogy tucat-nyian együtt imádkozzanak. És felhőtlenül örülnek, ha néha 6-8 milliméter esőt hoz a kifürkészhetetlen ég.
A semmi, a végtelen űr, mint az esőmérő edény, szép lassan feltöltődött emlé-kekkel. Windhoekből visszafelé szelve át a Baktérítőt, minden megváltozott…
90
Frida BalázsAmikor már a Bérkocsis utcából a búvalbaszott Körútra kifordulva magányo-san bandukoltam a hamuszínű homlokzatok előtt, és zsebemben sercegő homok keveredett aszott hamuszemcsékkel, körmöm alatt és a bőröm pólusaiban még ott rejtőzött a sivatag nyoma, és újra kellett építenem kapcsolatomat az otthon bi-rodalmával, mintha friss jövevény volnék kifelé, Platón barlangjából, akkor gon-dolkodtam el a küszöbön, ami elválaszt és bevezet. Az elvarrhatatlan szegély, ami köztem és a világ között feszül, hol selymesen teret enged a találkozásnak, hol kímé-letlenül elválaszt a másiktól. Emlékezz és ügyelj a sávra, peronra, a barázdára, a határra, a szakadékra! Ámen.
Idézetek:
Omar Khajjám: Rubáiját (ford. Szabó Lőrinc). Budapest, Magyar Helikon, 1979 Baudrillard, Jean: Amerika. Budapest, Magvető, 1996
Baudrillard, Jean: Az utolsó előtti pillanat (A közönyös paroxista) – Beszélgetések Philippe Petit-vel. Budapest, Magvető, 2000
Baudrillard, Jean: A rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Buda-pest, Balassi – Tartóshullám – Intermedia, 1997
Bataille, Georges: Az erotika. Budapest, Nagy Világ, 2001 Kunt Ernő: Marburgi napló. Határ 1995/12. IV évf. 5–6. sz.
Lévinas, Emmanuel: Teljesség és végtelen. Budapest, Jelenkor, 1999 Lévinas, Emmanuel: Nyelv és közelség. Budapest, Jelenkor, 1997
Tillmann J. A.: A növekvő nomádok népe. A ladomi lelet. Budapest, Pesti Szalon, 1996 Schütz, Alfred: Az idegen. In: Hernádi Gyula (szerk.): Fenomenológia és
társada-lomtudomány. Bp., Gondolat, 1986.
GASPARIK ATTILA
„GYULÁM, GYULÁM, TE MINDENEM!”
udjuk, hogy ez egy nagyon hülye cím, de mit tegyünk, ha ez az első mondat, ami a tudatalattiból kicsúszik, amikor szóba jött,
udjuk, hogy ez egy nagyon hülye cím, de mit tegyünk, ha ez az első mondat, ami a tudatalattiból kicsúszik, amikor szóba jött,