A huszonnegyedik órában bár, de csak elkészült a Bolyai Tudományegyetem kálváriás életérõl (1945-1959) szóló dokumentumfilm. Dr. Sebestyén Kálmán történész, kandi-dátus - maga is egykori bolyaista - hozzáértéssel látta el a könnyûnek egyáltalán nem nevezhetõ szerkesztõ-riporteri feladatot. A 32. Magyar Filmszemle versenyfilmjei közül elismerésben részesült és kedvezõ nézõi fogadtatásnak ör-vendõ alkotás igazi jelentõsége: dokumentumértékében rejlik.
A szocializmus évtizedeiben tabuként kezelt erdélyi ma-gyar felsõfokú oktatásról immár jó évtizede váltólázasan, hol indokolatlan derûlátással, hol meg teljes csüggedtség-be roskadva nyilatkozik a nagypolitika, értekezik a szak-ma, szól az anyaországi sajtó.
Az egyszervolt erdélyi magyar egyetemrõl alkotott kép most egy olyan dokumentumfilmmel gazdagodott, amely megerõsíti bennünk azt a rossz sejtést, hogy a Bolyai Tu-dományegyetem Balázs Sándor professzor kifejezésével
„azért lett, hogy ne legyen”.
Ez képtelenség! - halljuk az értelem tiltakozó szavát. Pe-dig nem az, csak annak tûnik. A visszaemlékezések végére ugyanis kiderül, hogy Balázs Sándor kolozsvári filozófus professzor paradoxnak tûnõ megállapítása valójában mély értelmû igazság. A Bolyai Tudományegyetem volt profesz-szorainak külön-külön természetesen szubjektív, ám együt-tesen objektív képpé formálódó vallomásai kétségtelenné tették, hogy az egyetem létrehozása nem a román fél jóin-dulatán vagy nagylelkûségén múlott, hanem a nemzetközi erõviszonyok pillanatnyi kedvezõ alakulásának volt kö-szönhetõ. Aminthogy a megszûntetését is a nemzetközi erõviszonyok változása tette, számukra, lehetõvé.
Az okkupált Erdélyben a bukaresti vezetés csak azért nem szüntette meg a nagymúltú magyar egyetemi oktatást
Kolozsvárt, mert 1944. vége fele, 1945. elején a román ad-minisztráció még nem volt abban a hatalmi helyzetben, hogy ezt megtehette volna. Gyûlölködõ kalandorok tettek ugyan kísérleteket rá, de a tényleges hatalmat gyakorló orosz katonai vezetés minden ilyen irányú próbálkozást csírájában elfojtott.
Sebestyén Kálmán az erdélyi magyar felsõoktatás törté-netének felvázolásával indítja a visszatekintést. Okkal és joggal. Ugyanis az egyetemi törekvéseknek - a rövidebb-hosszabb ideig mûködõ egyházi-felekezeti egyetemeknek és fõiskoláknak - több mint négyszáz éves múltja van Er-délyben. János Zsigmond erdélyi fejedelmet korai halála akadályozta meg egyetem-alapítási tervének megvalósítá-sában az 1560-as évek második felében.
Az elsõ felsõfokú intézmény létesítése Báthori István er-délyi fejedelem és lengyel király nevéhez fûzõdik, aki 1580-1588 között egyetemet mûködtetett Kolozsvárt. Ezt követte az 1622-ben Bethlen Gábor által alapított gyulafe-hérvári Academicum Collegium. 1872. novemberében nyi-totta meg kapuit a Kolozsvári Magyar Királyi Tudomány-egyetem, amely 1881-ben felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. A Bolyai Tudományegyetem (1945-1959) ennek a sokszázados tö-rekvésnek volt természetes folytatása.
A Bolyai Tudományegyetem még élõ vezetõ-professzo-rai szívesen emlékeztek a kamerák elõtt. Az indulás óta el-telt bõ félszáz év alatt, sajnos, többen elhunytak az egyko-ri gárdából, köztük olyanok is, akikre nagyon fontos szere-pet osztott volt ki a sors a két egyetem „egyesítésében”. Bi-zakodásaikkal, tépelõdéseikkel, vívódásaikkal együtt vég-leg távozva az örök égi mezõkre, soha meg nem fejthetõ titkokat és talányok garmadáját hagyták azokra, akiknek feladatuk lesz az egyetem teljes hiteles történetének a meg-írása. Amire viszont csak akkor kerülhet sor, ha a kutatók hozzájutnak a máig titkosnak minõsített iratokhoz.
Az az egykori sejtés, hogy a magyar egyetem megszün-tetését a pártközpontban eleve eldöntötték, ma már
bizo-nyosság; a hónapokig tartó gyûlés-sorozat kutyakomédiája csak azt a célt szolgálta, hogy demokratikus mázat kölcsö-nözzenek egy alávaló szándéknak, úgy állítva be a halálos döfést, mint két testvéri nép közeledésének kívánatos lehe-tõségét.
Azt sem tudhatjuk meg már sohasem, bár izgalmas lett volna Takács Lajos néhai rektortól magától hallani, milyen fenyegetések, lelki konvulziók, morális pokoljárás után ju-tott el odáig, hogy õ maga kérje az „egyesítést”.
Lehetséges, hogy ne látta volna az ígéretek mögé rejtett csapdát, azt, hogy nem a közeledés, hanem a magyar okta-tás teljes megszûntetése a kitûzött cél? Alig hihetõ. Amit egyébként az idõ ragyogóan be is bizonyított, hisz a nyolc-van év alatt állandóan érvényesített numerus claususból Ceausescu Romániájában 1985-re majdhogynem numerus nullus lett. Ettõl kezdve ugyanis csak a Babes-Bolyai egye-tem Magyar Nyelv és Irodalom szakán tanulhattak anya-nyelvükön a magyar a diákok, másutt sehol.
A dokumentumfilm három nagyobb idõegységre tagoló-dik. Az elsõ az intenzív önépítkezésé (1945-1949); a máso-dikat (1949-1956) az államosítás és a magyarországi ven-dégprofesszorok kiutasítása tette különösen terhessé; a har-madik (1956-1959) az ellehetetlenítés és megszûntetés idõ-szaka volt.
Az erdélyi magyar egyetem kálváriás történetében jófor-mán nem volt olyan év, hogy ne távolítottak, hurcoltak vol-na el, börtönöztek volvol-na be valakit. Erre a sorsra jutott Csõgör Lajos professzor, az egyetem elsõ rektora, a kifeje-zetten baloldali gondolkodású Balogh Edgár (1949) máso-dik rektor, Jordáky Lajos, Demeter János professzorok és sokan mások.
Amikor a nemzetközi viszonyok lehetõvé tették, ügyelve a látszatokra, a bukaresti pártvezetés hozzálátott sötét szán-déka beváltásához. Az ‘56-os magyar forradalom erdélyi hullámverése szolgáltatta hozzá a „kedvezõ” pillanatot, ez adta az ürügyet a Bolyai beolvasztására. A dokumentum-film bõ terjedelmet szentel az 1956-tól 1959-ig terjedõ
idõ-szak gyászos eseményeinek a bemutatására. Indokoltan, hisz minden kétséget kizáróan ez volt a Bolyai Tudomány-egyetem másfél évtizedének legdrámaibb idõszaka.
Az egykori vezetõ professzorok - Csõgör Lajos, Bodor András, Jakó Zsigmond, Imreh István, Incze Miklós, Náhlik Zoltán, Csetri Elek, Antal Árpád, Maurer I. Gyula, Gábos Zoltán vallomásaiból az is kitûnik, hogy - a magyar-országi vendégprofesszorok kiutasítása után - a helyben maradottak elvi szilárdságukkal, elszántságukkal megaka-dályozni már nem, legfeljebb késleltetni tudták azt, ami eleve elrendeltetett: az önálló erdélyi magyar egyetemi ok-tatás felszámolását. Valóságos Bach-korszak volt ez az in-tézmény életében. A szekuritate szüntelen zaklatásai sze-mélyes tragédiákhoz is vezettek. Szabédi László költõ, nyelvész és Csendes Zoltán statisztikus professzorok önke-zükkel vetettek véget életüknek. Ígéretes életpályák törtek derékba, fiatal életek mentek végleg tönkre.
Az „egyesítés” utáni napokban, hetekben a magyar tan-tárgyak száma egyharmadára csökkent, a Bolyai egész inf-rastruktúráját bekebelezték, a magyar diákokat egy akolba terelték a románokkal... - kezdetét vette a sorvadásos halál.
Több mint negyven év távolából visszaemlékezve a tör-téntekre, az egykori vezetõ-professzorok olyan bizonyító erejû „élõ” dokumentumhoz juttatták vallomásaikkal mind az erdélyi magyar, mind az anyaországi közvéleményt, amellyel bármikor tetemre hívható lesz a kaméleon termé-szetû román politikai elit.
Mikor lesz ismét önálló magyar egyetem Erdélyben, Ko-lozsvárt? - horgad fel bennünk a keserû kérdés a látottak kapcsán. Ha majd a nemzetközi erõviszonyok erre rákény-szerítik Romániát - mondatja velünk a temérdek rossz ta-pasztalat.
Vajon a közel kétmilliónyi erdélyi magyarság és az anya-ország beletörõdik-e ebbe a megalázó cselédhelyzetbe vagy megelégelve a szüntelen kétszínûsködést, kenyértö-résre viszi a dolgot? Ez az, amit most nem tudhatunk.
Confessio, 2001., 2.