A frappáns rövid írások éppúgy maradandó élményt nyújt-hatnak az olvasónak, mint a terjedelmesebbek. Mert nem a dimenzió határozza meg valamely alkotás mûvészi értékét vagy idõállóságát, hanem a benne foglaltak minõsége, a köl-tõi-írói üzenet hitele, mélysége, egyetemessége, érvénye.
Vannak, akik tudni vélik és fennen hirdetik, hogy manap-ság a rövidre szabott írói munkák az igazán korszerûek, mivel korunk embere állandó idõhiányban szenved. Lehet.
Mégis nem jobb az ilyesmit az idõre bízni, mint a mûíté-szek verdiktjeire hallgatni?
Gittai István könyvecskéjét (Ó, gesztenyék, Nagyvárad, 1996.) olvasva azon töprengek, hova is soroljam, a prózai mûfajok melyik skatulyájába helyezzem „araszosait”?
Még nagyobb baj, hogy azt sem tudom, mik ezek a megha-tóan bájos rövid dolgozatok: krokik, jegyzetek, rajzok, kis-esszék? Merthogy mindbõl van bennük egy csipetnyi. Azt hiszem, fölösleges is erõltetni a „mûfajosítást”, bölcsebben teszem, ha annál maradok, aminek õ nevezte találóan õket:
„araszosok”.
Hogyha a Román Írószövetség költészeti díját 1982-ben elnyert nagyváradi költõrõl semmit se tudnék, akkor is könnyûszerrel megállapíthatnám, hogy ennek a könyvnek a szerzõje költõ.
Gittai csokorba fogott rövid prózai írásainak erõteljes lí-raisága egy másik erdélyi költõ, Bögözi Kádár János Leve-lek itthonról haza címû, zömben jegyzeteket tartalmazó könyvecskéjét juttatja eszembe. A rokonítás persze csak a líraiságra vonatkozik. A két poéta világképe, szemlélete, életérzésük ugyanis merõben különbözik. Bögözi Kádár János költõi képzelete „józanul”, követhetõen szárnyal. A Gittaié „denevér-röptû”, kiszámíthatatlan, ide-oda cikázik.
Sosem tudhatjuk, hogy a következõ pillanatban mely irányba vált, egyik meglepetés véget sem ér, máris követi a
másik. Nem öncélúan, persze, hanem abból az alkotói meggondolásból, hogy az, amit mondani, üzenni szeretne, megfelelõ kifejezési formát öltsön.
Valóság és képzelet, élet és álom szellemesen, nem ritkán bizarrul találkoznak, keverednek, szétválnak, újra meg új-ra áthatják egymást. Az összegereblyézett tényelemek
„nyersanyag-lerakata” csak arra való, hogy a költõ belátá-sa, szükséglete szerint gazdálkodjon vele, azokat az észle-léseket emelje ki a halomból, amelyekre aktuálisan szüksé-ge van a készülõ épülethez. Mikor mihez, hol tartópillér-nek, hol falazáshoz, hol díszítõelemnek.
Mindegyik „araszos” egy-egy lehetséges élethelyzet le-nyomata, leképezése. Ha mellészegõdünk, mi is olyan tör-ténések részeseivé válunk, amelyek a fizika józan törvé-nyei szerint nem történhetnének meg, ám a teremtõ erõ csodájából életre kelt bizarr jelenségek nemcsak valóságér-vényûekké minõsülnek át, hanem moraliter akár követen-dõk is lehetnének. „Elárulom: néhány éve látnok vagyok.
Bármikor rám lelni a holnaputánban. Most is onnan beszé-lek.” - szól ki pajkosan az író.
Gittai a valóságot a szürreálistól elválasztó falról egysze-rûen nem vesz tudomást. Mindkét világban meglepõen ter-mészetesen mozog, hol ebben, hol abban találjuk, átjár raj-tuk, mint a fény az üvegen. Csínytevései során egészen fur-csa dolgok esnek meg vele. De hogyha másokkal esnek meg hasonló furcsaságok, õ akkor is részesévé válik a je-lenségeknek.
Az írónak szemmel láthatóan öröme telik benne, hogy részt vesz a maga teremtette bújócskákban, huncutkodá-sokban. Pajkos jókedve aztán egyszer csak minket is ma-gával ragad, s ez különösen kedvessé teszi ezeket a napi rendszerességgel elszotyogtatott történeteket. „Kedvvel és hévvel írtam araszosaimat” - vallja maga is a fülszövegben.
A világ dolgainak mágikus szemlélésében minden lehet-séges. Az egymástól mégoly távoli képzetek is játszi köny-nyedséggel asszociálnak, kíváncsiságunk és a szöveg belsõ feszültsége percrõl-percre fokozódik.
Mint jeleztük, azok a furcsaságok, amik az íróval és hõ-seivel megesnek, bárki mással, velünk is megtörténhetnek vagy megtörténhetnének. Ám ebbe a különös képzelt vi-lágba csak azok léphetnek be, akiknek van fülük a hallás-ra, azaz kellõképpen erényesek ahhoz, hogy meghallják a jó öreg Szokratészt is mindig idejében figyelmeztetõ dai-monion titokzatos hangját. „Vigyázat, kísértés! Légy ré-sen!” Hallgassuk csak!
„A mókusnak aznap sungja volt. Mint aki sauvgnon bort ivott... A körtefáról leszökkent a ribizke bokorra, on-nan felsurrant a kéményre, átcikázott a kútgémen, alá a kútostoron, mint a villám, máris a földön, a tyúkok között termett...
A tyúkricsajra anyácska kijött a házból. Ettõl az aprómar-hák megnyugodtak, a mókus pedig továbbfolytatta szenve-délyes sungját. Bebújt anyácska balfülén, kijött a vállán.
Átszökkent a fejemre, onnan a nyírágseprûre, amelybe az-tán beleolvadt, mint a dimbes-dombos tájon a hangyaboly.
» Kedvelem ezt a mókust «-mondta merengõn anyácska.
Hangjából egyértelmûen kitetszett, hogy azonmód, háziruhában és lisztes kézzel, elvágyódik valahová.”
(Sung)
Hívó hangok! Ilyen különös belsõ hangok szólongatnak minket is idõnként...Azt hiszem, itt a titok nyitja. Ez adhat magyarázatot a történetekben rejlõ sok-sok furcsaságra.
Mit is mond mamácskáról az író? Azt, hogy
„háziruhában és lisztes kézzel elvágyódik valahová”. Mint általában minden tiszta lélek. A mindennapi robotból az ál-mok, a szabad képzettársítások varázslatos világába, a szürreálisba.
Vajon szerzõnk milyen szándékkal vetette papírra eze-ket a kedves történeteeze-ket? Találgatások helyett elég ha azt tudjuk, hogy a költészet hiányból születik, a teljesülések óhajának örök törvénye szerint. Az alkotó olyan fajta hi-ánylény, aki, miközben olthatatlanul szomjúságában kö-veti az Igazságot, teremt. A teljes Igazságot, az Egészet akarja, nem sejtve, hogy ez a rejtõzködõ valami mindig
csak egy-egy parányit mutat meg magából, és azt se vég-leg. Ezért hát az, aki írásra adja a fejét, jó, ha számol ve-le, hogy bár mindig úton lesz, megérkezni nem fog soha-sem. Sorsa az örök követés, a vége-nincs keresés, mégse cserélne senkivel.
Nyelvünk és Kultúránk, 109.